Part 5

A sántáknál, csak a sántáknál mennyi adóssága van a szívemnek. A sánták úgy sétálnak előttem, mint a versek. Az ő lábaik verslábak. Egy sánta jambust lép, a másik sántának a járása trocheus, megint másik sánta, az akinek mindig olyan virgonc módra koppan a botja a járdán, az anapestussal lengedezik előttem tova. Látok, hallok fáradt spondeust lépőt és veszélyes dactylust ugrókat, akik mindig majd orra buknak. Én csak papíron tettem ezeket a lépéseket, mikor verset írtam; odakint az uccán profán módon járok, prózában. A sánták mint költemények vonulnak el a szemem előtt; kórházi románcok ők, koldusénekek ők és a nyomor balladái, a bágyadtság szonettjei, az unalom rondeau-i, a sérelem madrigáljai, hosszadalmas gyötrelem stanzái, a kétségbeesés zsoltárjai. Ezek a költemények mind elmennek előttem az életben és ők mind egy anthológiában gyűlnek össze, ott találkoznak: a halál anthológiájában. Ott feküsznek le egy-egy lapra s a margóra kétfelől leteszik maguk mellé nehéz mankóikat. Az én tintás verseim nem igazak. Az én verseim fölöslegesek. Nekem nem is lett volna szabad verset írni.

BŰNÖS TUDATLANSÁG

Nem tudok semmit. Nem tudom mennyi az eső, csak azt látom, hogy esik és csak annyit tudok rá mondani: sűrű eső vagy nagy eső, vagy hogy: csepeg az eső, vagy hogy: már eláll az eső. Nem tudom azt hány csepp az eső, vagy hány szál az. Nem látom. Nem tudom megolvasni. Minden cseppjét vagy szálát tudomásul kell vennem, minden cseppjével, szálával el kell valahol számolnom. Az eső kötelez engem, mert itt vagyok és látom! Mindennek tanujának kell lennem, minden életnek. Minden rám hivatkozik, minden produkálja magát előttem, minden várja, hogy kihirdessem, hogy bizonyítsam, hogy megünnepeljem. Nem látom át az esőt, nem tudom megolvasni. Vak vagyok. Nem tudom, hány levele van a júniusnak. Még annyit se tudok, hány levele van egyetlen egy ákácfának. Próbát tettem egy levélnyéllel, megolvastam egyiken tizenhét, másikon tizenkilenc, harmadikon huszonegy levelet. De egy egész lombot már nem tudok megszámolni. A képtelenség bűntudatát szenvedem. Nem tudom mi baja volt annak a magányos levélnek, amelyik május világos napján leesett már a fáról. Ha három lépésnyire tőlem esett le a nyers fű közé, nem is hallottam meg annak a levélnek utolsó sóhaját és testecskéjének zuhanását, pedig ennek hangja volt. Süket vagyok. Nem hallom a tó gyűrűzését. Nem hallom azt a robbanást, mikor a rózsabimbó felrobban és rózsa lesz. Nem hallom a veréb kék bőrének didergését és nem hallom, mikor fáztában a tollazatát felborzolja, tollainak zörejét. Nem hallom a másik asztalnál ülő embernek a lélekzését. Nem hallom a mellettem elmenőnek a szíve verését. Még azt se hallom. Nem tudom mennyi a harmat. Azt se tudom mennyi a kavics. Meg hogy mennyi a csiga, a kagyló, a homok. Nem tudom milyen magas az öröm és nem tudom milyen súlyos a fájdalom. Megmérték a tengerek vizét súly szerint, melyik tenger vizének literje milyen nehéz. Megmérték az anyatejet és a vért, milyen súlyuk van. Én nem tudom a könnynek milyen súlya van. Nem tudom hány kilométer egy-egy sóhaj, nem tudom hány métermázsa egy-egy lépés, egy-egy lélekzet, egy-egy pillanat.

ÉN

Ezt a szót hogy: én, ezt réges-régen nem jól esik kiejtenem.

Ha meghallom hangomon az én szavát, olyan az nekem, mintha szívembe szóló csengő gombját nyomtam volna meg, az a csengő fellármázza sötét szívemet, azt a ketrecet, ahol a tigrisek alszanak.

Ez a szó, ez az én szó, ez olyan mint a nyíl, amely a másik ember mellének repül. Az én vívótőr a szemben álló ellen. Az én szava ráfogás, tájékozatlanság, majomság. Hátrafordulok: hol az az én? nem látom. Kinek a nevében mondom azt, hogy: én? Ki az az én? Mit akar? A halál nem visszhangozza a szavamat, mikor azt szólom: én. Ez a legárvább hang, ez a legbetegebb szó a nyelvemen. Ez az én olyan mikor a számon kiszabadul, mint ha egy láng akarna az óceánon átúszni, vagy mint ha egy hópehely akarna a Szahara felett végigrepülni. Nem szabad evvel a szóval élnem. Ki akarom lápiszolni a nyelvemből. Milyen nehéz szabadulni tőle. Minden nap azon csípem magam, hogy megint kimondtam. A telefonból azt kérdik: te vagy ott? és kiugrik a számon: én. Hogy irtsam ki? Csak a génie hiányán múlik, hogy az emberi beszédből nem tudom száműzni, hogy nem tudok feltalálni más jelzést az én helyébe s hogy nem tudom szükségtelenné tenni. A magam részéről mindenesetre elkerülöm az én szó kiejtését, ezt összeesküdtem magammal. És mindig elbukom, mindennap legalább egyszer.

Az unalom grimásza panaszkodik arcomon, felhúzom a fejem, ideges vagyok, útálatos vagyok, úgy húzom fel a fejem a galléromból, ó ha el tudna szakadni s a felhők közé bújhatna!

SZEMEIM ÉS SZEMTELENSÉGEM

A két szememmel sokat vétkeztem. Vettem észre, hogy idegeneknek, akik nem ismernek, azoknak beleakad a nézésük a két szemembe, mint két göröngybe beleakad a síma útja a cipőknek. Éreztem, hogy két nehéz meleg szív a két szemem. Sokszor rátettem nehéz szemeimet buta fejű urakra, mikor az étteremben ártatlanul táplálják magukat. Társaságban udvarló s mesélő urak s más nőket csúfoló nők szemébe bevezettem a nézésemet és azoknak a szemei megrebbentek és hangjukon éreztem, hogy kényelmetlen pillanataik vannak. A két szemem két rendőr, úgy képzeltem. A két szemem a halál színházi látcsöve, úgy sejtettem. Úgy néztem az emberekre s nekik ezt el kellett szenvedni. Sokat kellemetlenkedtem. Sokszor nem is szántszándékkal tettem rosszat a szememmel, csak szórakozottságból néztem meg valaki ismeretlent e két kémmel, e két gyóntatóval, e két ellenséggel, két szememmel. Magamnak is kényelmetlenek voltak a szemeim. Nem is az enyém ez a két szem. Úgy kell visszatartanom néha két szememet, ahogy visszatartanak két lovat, akik vágtatni akarnak. És rövidítenem kell és hűtenem, homályosítanom és kifényesítenem nézésemet. Úgy kell tartanom vigyázva két szememet, mint a pincér a poharakat tartja, hogy ki ne ömöljön belőlük a tekintetem. Sokszor azt érzem, hogy akkor is be van a két szemem csukva, mikor nyitva van. Két ablak a két szemem, amely be van zárva s én a szobában ülök idebenn. Ha nyitva felejtem az ablakokat és azok, akiket megnézek, szenvednek, akkor nem én néztem rájuk, nem én bántottam őket. Én nem tehetek szemeimről. Az élet és a halál laknak bennem, vadházasok. Azok néznek ki a szemeimből. A világ okádik szemeimből azokra, akik a maguk gyönyörűségeiről gondolkoznak a szemem előtt. Saját maguk pirítanak magukra, akik a szemembe találnak pillantani, mikor ott vagyok, ahol ők hazudnak. Az emberé a két szemem, nem az enyém. Sokat vétettem velük. Felhasználtam őket vizslák gyanánt, a csókvadászaton. Felhasználtam őket ostobák és naív hiúk csúfolására. Felhasználtam őket illetlen kíváncsiságra, kegyetlen tréfákra. Megtettem, hogy koros dámákhoz küldtem követségbe szemeimet és azok kialudt szemeit megpislogtattam és észrevettem, hogy békabőrük kimelegszik és ujjaik galvanizálva balettet kezdenek és nyelvük megmossa poros ajkaikat. Aztán ott hagytam őket megihletett ábrándjukkal. Csunyaság volt tőlem amit tettem, így suttyomban, a magam mulatságára. Szánom-bánom. Igen, majd be is zárom a két szememet, ezt a két elvetemült csavargót.

HOGY SZOMORÚ VAGYOK

Talán az nem bűn, hogy szomorú vagyok? Az bűn az élettel szemben, úgy mint a jókedvem bűn az emberek ellen és a néma állatok ellen és a temetetlen Hold ellen. Szomorúságra támasztott homlokom, hosszas könyökölésem, makacs gondolkozásom, ablakon való kibámulásom, a díványon hanyatt fekve a szoba mennyezetén folytatott tanulmányaim, írásom, olvasásom és lemondásaim és a belső részemben dühöngő uccai harcok, mindezek bűnök az élettel szemben. Az élet a legvilágosabb, a legmelegebb és a legszellősebb és a legízesebb és a legcsodálatosabb és a legszebb. Az élet virágos és rozsos földbirtok, az élet őzes park, az élet hattyús halastó. Az élet barbár királynő, őfelsége nem tart udvari poétákat, legfeljebb csak táncosokat. A csend mohón lesi a futballisták ordításait, a víz az evezősök alá feküdt, a nap az uszodában a napfürdőzőket csókolja vállon, az erdő dalt és kacagást követel. Az élet nem nézi, hogy gyilkosok-e azok, akik mulatni mennek, az élet nem bánja ha csalók és rablók úsznak autóikon a kedveseikkel a tavasz délelőttje felé. A táj, a kép, az ittasság, az egészség, a csodálat minden fizikumnak rendelkezésére áll. Az élet nem finnyás, nem törődik avval amivel én törődöm: az élet maga él az olyanokban, akik az életet űzik. Az élet élni akar, esze ágában nincs lemondani az életről. A hadiak kisasszonyai lovagolni tanulnak és a szél kipirosítja az arcukat. A legbutább és legkövérebb igazgató úr sétál át május délután a hídon és az égben senki nem lesz rosszul tőle, az ég a legszebb felhőit teszi ki s mosolyog, mint a főváros, mikor királyi vendég kocsizik végig az uccán. Az élet kéjenc nőstény, a bőrünket kedveli, nem a szívünket. Az élet duzzog, mert elhanyagolom őt. Az élet bosszút áll rajtam, mert megsértettem. A nap olyan hahotával csap rám, mert nem tudok vele farkasszemet nézni, mert meggyengült a szemem, mert sírtam.

HOLD

Bocsásson meg nekem a hold: nem látom ott, ahol a legszebb, hallottam, hogy India fölött mutatja magát legszebbnek, India nyári éjein. Ha a holdnak bókot adok itt, Indiában kineveti bókom. Bocsásson meg Ázsia s Ausztrália s Afrika, mert még nem látogattam meg őket. Bocsássanak meg azok az ott élő fahéj, narancs, ében és téglaszín nők és férfiak, akik nincsenek a szemem előtt. Ők úgy vehetik, hogy én nem is törődöm velük, hogy én rájuk se gondolok sohase, pedig ez nem igaz. Bocsásson meg minden napfölkelte, meg minden havazás, meg minden tócsa, melynek szemtanuja nem voltam. Bocsásson meg minden operaház és minden cirkusz és minden Café-Chantant minden este, melynek előadásain nem ülök ott a nézőtéren. Bocsásson meg minden tanya, minden falu, minden város, minden sziget, minden ország, amelyet nem láttam. Bocsásson meg minden felhő, melyet elmulasztottam. Bocsásson meg minden közönséges haldokló, hogy végső pillanatában nem csempészem oda a szájára meleg csókomat, hogy attól ne vegye észre a halál hideg ajkait. Bocsássanak meg a tolókocsiban levegőző vén betegek, akik látják, hogy az iskolásfiúk versenyt futnak a járdán. Bocsásson meg az a begombolt szájú sétáló, ki leengedi fejét és nem panaszkodik az uccán senkinek és azt hiszi nem tudom, hogy ő szenved. Bocsásson meg minden olyan, aki valakinek panaszkodik, szobában, melynek ajtaja be van húzva s ágybanfekvő társának panaszkodik, bocsásson meg hogy én azt nem hallom és nem tudok néki felelni. Bocsássanak meg a gazdagsorsúak, amért nem tudom őket a gazdagságból kigyógyítani. Bocsássanak meg a szegénysorsúak, amért nem tudom őket a szegénységből kiváltani. Bocsásson meg minden rosszlábú szabósegéd, amért nem tudom azt a hibás lábát megvarrni s kivasalni. Bocsásson meg minden süket, aki szalutálva hallgatja a másik embert, bocsásson meg minden golyvásnyakú, ki vattával és gézzel köti a nyakát. Bocsásson meg minden hallgatva gondolkozó vérbajos. Bocsásson meg minden hűdöttkezű, minden sömörös és minden égéses bőrű, minden sárgaságos testű, minden maláriás, minden basedowos szemű, minden gümősorrú, minden neuralgiás arcú, minden pattanásos és minden elgázolt orrú, minden félrevarrtszájú, minden himlőhelyes, minden ijesztő szokatlanképű, kiket csunyáknak említenek, bocsásson meg minden görbelábú, minden dombhátú, minden félvállas, minden csorbaszájú s minden aranyfogú, minden rekedthangú, minden kopasz, minden parókás és minden cvikkeres és minden vöröshajú, minden bajuszos és szőröslábú nő, minden felkötött karú munkás és minden megfeketedett körmű paraszt és minden leesett körmű s minden hiányzóujjú s minden hályogostenyerű. Minden dagadt bokájú nő s minden nagymellű és minden kövér testű. Bocsássanak meg, amiért nem tudom őket kicserélni, amért nem tudom őket beváltani, amért nem tudom őket renoválni, kifőzni, megigazítani, amért nem vagyok gazdája olyan Institut de Beauté-nak, ahol mindenkit, de mindenkit kiszépíthetnék. Bocsássanak meg, akik most eszembe nem jutottak és akiknek valami hiányuk és bajuk van. Bocsássanak meg, akiket nem látok, akikre nem szoktam gondolni, akiknek a sóhaját göndörítve mint szerelmes hajszálat nem hordom a tárcámban.

LÁTOM

Mint a füst, amit cigarettemmel csaptam, úgy reked a tiszta levegőben bűneim füstje. Hiába legyezem, nem megy el ez a füst, itt sötétlik és itt fog maradni utánam. Soha nem szippanthatom vissza gégémbe szavaimat, amelyekkel élő embereket megsértettem. Ami rosszat szóltam valaki felől, az mind itt marad utánam az ég alatt, nem fogdoshatom össze mint a legyeket, azokat a fekete szavakat és nem vihetem magammal halálomba. Mindig, ahányszor kinevettem valakit, a szívemet megkopogtatta valaki hátulról és én nyitott számmal és nyitott szememmel utána bámultam eleresztett szavaimnak. És azt éreztem, hogy nem volna szabad az emberek közt tartózkodnom, mert rám ragadnak szokásaik. De még mindig összeragadok velük és mindig és mindig rajtacsípem magam, hogy olyan vagyok, mint azok, akiktől émelyedve unatkozom.

KISÉRTETEK

Ma láttam a Margitsziget sétányán egy törpét, aki púpos és sánta volt, egy pici kis soványat, vörös is volt egyúttal és beteg színe volt. Cvikker volt az orrán, még az is! És a cvikkernek zsinórja volt, felmászott az a fülére. És még ünnepnap is van ma, azt se tudom micsoda ünnep. Mikor ezt az embert megláttam, abban a pillanatban olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam tovább menni, odadültem egy fának és ott pihentem. A fejemben hátul és a mellemben balfelől és a hasamban és a lábam szárában éreztem rosszul magam. Aztán megkönnyebbültem és tovább sétáltam. Hogy mert elmúlni ez a rosszullét, mikor az a púpos, sánta törpe tovább is olyan, amilyen? Egyszer a járdán elment mellettem egy sovány sápadt férfi, fáradt öltözetben, csend volt és azt hallottam, hogy annak a férfinak a szájából sípol valaki. Nyitva volt a szája. Nem is sípolás volt az, hanem furulyázás, olyan módon hallatszott. Alattomos, sziszegő, sértő hang volt. Úgy hatott, mintha gégéjében egy soffőr ülne s a szembejövőket rémes kis sípszavával ijesztgetné a jármű elől. Láttam egy hadikórházban egy élő testet az ágyon felültetve, annak a testnek se lába, se keze nem volt egy sem, de a feje megvolt! És a fején az egyik szeme ki volt folyva s a szeme alatt az arca bőre össze volt égve, piros és kék és ólomszínű volt. Láttam Belgrád városszéli koldusasszonyait a sárban ülni, mikor az úgynevezett győztes csapatok bevonultak, azok a vén asszonyok úgy tettek mintha sírnának és meztelen, csonka lábszáraikat nézegették és emelgették meztelen csonka karjukat. Láttam magyar vásárokon is a porban ülni és csúszni-mászni ilyen csonkakarú s csonkalábú koldusaggastyánokat és koldusmatrónákat, mindig zsoltárt énekeltek és a fejüket hintáltatták jobbra-balra, mint az ázsiai kígyóbűvölők.

MIT TETTEM

Igenis, csak azért élnek a szenvedők, a legyőzöttek, a szerencsétlenüljártak, az éhesek és ágytalanok és kicsapottak és üldözöttek mind, csak azért, hogy én szenvedjek miattuk. Nem tudják mért kell egyetlen ünnepélyes ittlétüket feketén és véresen és elhűlve s vacogó végtagokkal eltölteniök, borzasztóan sírva, mint a rosszat álmodó gyermekek. Nem tudják! Nem is sejtik, hogy az én kedvemért szenvednek! Vakon, elaltatott homlokkal, emléktelenül bámulnak a néma tavaszba, azt hiszik, hogy semmi értelme és semmi célja nincs annak, hogy a világon ilyen szenvedést szivattyúztak az ő bőrük alá. Jaj, nem bírom ki titkomat, nem tudok tovább bújkálni, bevarrt számon felszakad a varrás, kiüvöltöm! Ha tudnátok! Az én szívemért van ez mind, az én szívemnek kellett nőni mint a milliónak a zsebben, az én szívemnek kellett hízni mint a hónak a mezőn, az én szívemnek kellett főni mint a festéknek, az én szívemnek kellett melegedni mint a szőlőnek, az én szívemnek kellett rohanni mint a mozdonynak, az én szívemnek kellett világosodni mint az üvegnek, az én szívemnek kellett kinyílni mint a rózsának. Én csináltam az emberek szenvedését, nekem kell az lámpának, fűtésnek, sínnek, látcsőnek, pálinkának! Én kértem, én okoztam, én kevertem az emberek szenvedését, én tettem, én, én, én! A homlokomra verek, megmarkolom a szívem, a szemem megáll és levegőm meg akar fulladni. Mit tettem. Ki szeretnék ugrani az ég kék ablakán, a semmi határán túlra, menekülnöm kell. Leugrom az emeletről arccal a földbe! ez a fájdalom levisz magával a föld tüzébe, odalent eléghetek.

SAJNÁLOM

Hányszor, hányszor láttam magánzó férfit meg nőt ülni a városok ligeteiben a padon, az alkonyatra bízva, szegényt, szomorút, gondolkozót, beteget, kérdezetlent. Hallgatnom súlyos volt és lépnem kínos, míg elmentem az ilyen elhagyatott személy előtt. Éreztem, hogy itt most valamit mulasztok. Soha meg nem szólítottam, soha mellé nem ültem, meg nem kérdeztem nevét és szívét. Nézett volna detektívnek, zsebtolvajnak, tolakodó hímnek, kémnek, mindegy, elutasított volna, megsértett volna, mindegy. Szememet, hangomat oda kellett volna kínálni néki, egy percemet a zsebébe kellett volna tennem. Hátha én vagyok az ilyenek titkárjaul kiszemelve, hátha engem szenteltek föl valaha gyóntatójukul, hátha én vagyok kiküldve fogadásukra, hátha én vagyok az ő kérdésük, az ő jajuk, az ő nyögésük fölvevő állomása? Hátha éppen engem vártak az ilyenek, ott egyesegyedül a padon?

CSAK ÉN, CSAK ÉN, CSAK

Mikor boldogtalankodtam, úgy éreztem, úgy hittem, hogy senki ezen a világon nem boldogtalan, csak én egyedül, más mindenki boldog. Ha alkonyatkor a magány a hajamra teszi tenyerét, úgy érzem, mintha csak én volnék magamra hagyatva a földön, más mindenki választott kedvesével sétál az álmosodó alléeban. Ha a halál betör az eszembe, azt képzelem, hogy senki másnak nem kell meghalni, csak nekem. Azt is szoktam képzelni, hogy nincs több úgynevezett költő sehol a világon, én vagyok az egyetlen és nekem kell mindent, de mindent fölénekelni. És aztán nagyon sokszor van rajtam az a képzelet, hogy senki más emberalak nem élő lény, csak magam egyesegyedül élek itt az ég alatt, ez a többi mind csak viasz, esztergályos figura, fénykép, emlék, fantazma, álom. Megesik, hogy mikor beszél valaki hozzám, holtrészeg csodálkozásba esem, hogy hogy van az, hogy ez beszél s nem figyelem a beszédét, nézegetem a képét és fordítva képzelem, állával fölfelé s csak ámulva hallgatom a hangját, végtelen távolról, félig-meddig eszméletlenül. Némely pillanatban az a sejtelem, hogy hátha ez is él, úgy mint én, az sötét irtózatot fest elébem az égre s felelősség villámlik rám némán messziről.

MOST IS SÓHAJTOTTAM

Únom, röstelem sóhajaimat. Émelyedem sóhajaimtól, kiköpném őket, ha tudnám, vagy kitépném a gégémből, ha ott volna a gyökerük. Kéjencség az én sóhajtozásom, jól esik nekem, mint Egyiptom cigarettjének a füstje. Hárfám a sóhajtozás, azon az én nótáimat rezgetem. Hiúság az én sóhajtozásom, az én senki mást nem sértő sérelmeim, az én érzékenységem, az én majom igényeim, az én hivatlan ábrándjaim rántják ki az én sóhajaimat, mint az ő kardjaikat. Meddők az én sóhajaim, semmi nem látszik a levegőben sóhajom után, semmi láng, semmi szín, semmi, a levegő üres az én sóhajom után is. Haszontalan az én sóhajtozásom, senkinek a világon abból semmi haszna nincsen. Ha selyem pántlika volna a sóhajom, azt szétoszthatnám a szolgáló leányok közt, hajukba fonhatnák. Ez csak képzelet. De a sóhajaim melegségével, avval bizony szolgálhatnék másoknak. Egy-egy sóhajommal télben megmelegíthetném az ujságárus kis leány kezét.

ÉN MEGCSALOM SZEGÉNYEKET

Azok a szabad leányok, akik a járdán állanak éjszaka, mint az uccai lámpák és akik ott sétálnak, úgy mint a dépô-t őrző katonák, mint a büntetésből kicsukottak, mint a gondolkozó őrültek, azok a szerelmes leányok engem is megszólítanak. Azt mondják nekem: gyere velem, boldogságom. Meg azt mondják: hova siet, szép fiú. Meg azt mondják: jöjjön haza, édes. Meg azt mondják: te vagy a zsánerem! Meg azt mondják: magát vártam, egyetlenem. Meg azt mondják: álljon meg, szívem, mondok valamit. Ha meg is állok ott avval a leánynyal, míg egy cigarettet ajánlok neki, addig is zavarban vagyok, hátha erre talál suhanni egy ismerős dáma kivilágított autoban és meglát! De nem igen állok meg cigarettre sem, elhanyagolom, elfelejtem. Úgy megyek tovább makacsul, mint néma ellenség. Bókjaikat elveszem, nem köszönöm meg, nem adok semmit bókjaikért, hozzám való hajlandóságukért s az emberhang fáradságáért és kalóriájáért, amit rám kiadtak. Sokszor majd elnevetem magam bohóc képükön és kalapjukon, sokszor meg olyan nehéz borzalmat érzek előttük elmentemben, mint egy gyermek. Mintha nem tudnám, hogy ők is éppen ilyen ártatlan gyermekek, mint én, akik gyanútlanul ébredtek föl az életre s nem tehetnek magukról. És olyan büszkének mutatom magam, mintha soha se lettem volna ilyen leánynyal. A szívem mindig megbüntet, mikor ellépek előttük, elkezd fájni azokért a leányokért. És az eszem nem akarja megérteni, miért, mi jogon, miféle szégyenérzetből és kényelemből nem köszönök vissza nekik és nem adom vissza bókjaikat szalaggal megkötve s parfőnözve? És aztán látom a mulasztásomat és a vétkemet a szerelmes leányokkal szemben, akik az én kedvemért állanak ki a holt éjszakába, hogy nekem is legyen valakim, mert hátha senkim sincsen? Ők, mint a mentők, megjelennek az uccán, ők a szerelemből kifelejtett hímek jó tündérei. Ők az ügyetlennel, a gyávával, a szegénynyel, a kiselejtezett rúttal, a nyomorékkal, a beteggel, a vénnel és a részeggel is lefeküsznek és szelíden behúnyják a szemüket, mint aki meghal. Ők mézükért nem várnak se virágot, se hűséget, se színészetet, ők elhitetik, hogy azért csak pénz jár nekik. Ők úgy tesznek, mintha megértenék a világot, mintha hinnének a világnak. Ők nem adnak és nem kérnek nevet, mintha tudnák azt, hogy mindenki névtelen halott ezen a földön.

Én tudom, hogy ők milyen szerencsétlenek, mikor a vendéget bekísérik a kapun. Ők ezt nem tudják, ők akkor tudják hogy szerencsétlenek, mikor a vendég nem jön, mikor a szobabér és a vacsora és a kávé elmarad. Én tudom, hogy én az ő reményük vagyok és tudom, hogy én vagyok az oka köhögésüknek téli reggel. Tudom, hogy mikor szerelemben csónakázom, mikor kalandban bújkálok és mikor aszkézisben izzom, akkor őket csalom meg és őket rövidítem meg. Nekem nagyon fáj a szívem a leányokért, igen, de nem adom oda nékik fájó szívemet, hogy ezüstszínű kályhájuk tetején kisüssék pecsenyének.

Én arra a bűnömre is emlékszem, hogy diák estéimen a leányokban szívtelen bestiákat láttam, mert nem volt pénzem és ők nem engedik be a fiúkat pénz nélkül. Viszont, akik mégis beengedtek hitelbe és potyára, azoknak a leányoknak a hangját elfelejtettem hűtlenül.

CSAK ÁMULOK, CSAK BÁMULOK