Part 4

És ha forradalomba óhajtom a koldust avval lökdösni, avval hogy én pénzt nem adok néki, látom, hogy nem megy, hiszen annyiszor nem adtam már a koldusnak pénzt és lám, ő meg se mozdul! És aztán, ha forradalomba hágna is, azt a forradalmat elő kell készíteni néki, nem? Szervezni kell a forradalmat. Unalmas, lassú ipar az a forradalom. Addig mit eszik a koldus míg győz, ha nem adok pénzt neki? És aztán, mennyi pénz kell majd ahoz a forradalomhoz. Röpiratra, plakátra, agitátorok fizetésére s géppuskákra, mennyi, de mennyi pénz kell! Pénzt kell adnom a koldusnak. Nem, nem! Én nem adhatok pénzt géppuskára, mert a géppuska a halálé, én pedig úgy hiszem, az életé vagyok.

BŰN, BŰN, BŰN

Igen, bűn pénzt adnom a koldusnak, bűn, bűn. Nem érdemli meg. A koldus nem ad a szegényeknek alamizsnát. Ott mentek a járdán előtte a szegény férfiak, a szegény asszonyok, a szegény gyerekek, mint vadak és haldoklók és őrültek és ő nem nyúl a zsebébe soha, pedig neki pénz van a zsebében és a kezében és a kalapjában, ő nem hazudhatja, hogy nincs pénze, hiszen tudjuk és látjuk, hogy ő koldus! Ő nem szegény, ő nem munkanélküli, ő nem ment tönkre, ő nem lehet olyan fáradt, hogy ne kereshessen kenyeret, hiszen ő koldus. Ő engedélyes. Ő hivatal. Ő üzlet. Ő vállalat. Állam. Gyár ő. Nagytőke. Ő nem érdeklődik a szegények iránt. Tán nem is tudja, hogy gond és nyomorúság is van a világon. De sokszor sétáltam el kora tavaszi éveimben a koldusok előtt, mikor a hasam zenélő óra volt és a zsemlyét jobban tiszteltem, mint a teli holdat, igen, és ott megállottam a koldus környékén, mert ráértem és ott figyeltem gömb szemekkel, hogy hogy lapátolja a koldus a pénzt a tenyerével. Gondoltam, hogy leveszem a kalapom néki s megénekelem őt úgy, mint ő a járókelőket, hátha ad aztán nekem egy-két krajcárt. De nem mertem, mert féltem tőle, mint valami minisztertől. És azon álmodoztam akkor, mert álmodozó voltam, hogy koldus leszek én is, mert akkor szabad leszek és mindig lesz pénzem. Úgy álmodoztam, hogy a lovassághoz megyek majd, nem a gyalogsághoz: lovas koldus leszek! Az nem olyan prózai s előkelőbb is, mint a gyalogos koldus. Igen, mert mindig előkelő szerettem volna lenni s ez biztosan bűnösebb bűn, mint az, hogy a koldusnak pénzt szoktam adni.

Én soha nem lehetek olyan előkelő, mint a koldusok, mert a koldusok előkelőbbek mindenféle uraknál, akiknek az az előkelőségük, hogy vannak őnáluk kevésbbé előkelők. A koldusok előkelősége differenciát nem vesz igénybe, nem, ők nem mások rovására előkelők. A koldusok nem hágnak senkinek a nevére, nem tartanak és nem is tűrnek senkit se maguknál alábbvalónak. A koldusok előre köszönnek mindenkinek. Ők nem veszítenek ezzel a méltóságukból, mert ők olyan magasrangúak, hogyha az ember fölnéz rájuk, megfájul a nyaka s a szeme az embernek úgy, mint mikor az ember a sixtinusi pincében a mennyezetre pingált prófétákat nézegeti.

Tudom, hogy a koldusok, mikor este visszavonulnak a nyilvánosság elől, akkor ők a szegények közé ereszkednek és kölcsönt és potya segítséget adogatnak a tehetetlen szegényeknek. De ők ezt nem a világ előtt teszik, ezt nem szabad tudni róluk az avatatlanoknak. Pszt, ez titok! Ők a szegények közt laknak mint jóság. Pedig lakhatnának zárkózott külön házban, kerítés mögött és kutyát tarthatnának a tolvajok és a csavargók ellen. A koldusok öltözhetnének vastagon és ékszeresen, úgy mint a lókupecek vagy a leánykereskedők, de ők a szegénység fashionjét viselik. A koldusoknak nem is kell az a sok pénz, amit gyüjtenek. Hiszen bevarrják a szalmazsákba. Meg szokták utánuk a vagyonukat találni a szalmazsákban mikor meghalnak. A koldusok a pénz ellen állanak ott az uccán. Úgy áll ott a koldus, mint a vád képviselője. Úgy áll mint fa az uccán, olyan igaz és idegen, olyan emberfölötti. Olyan vén mint a halál és olyan siralmas és olyan födetlen és úgy figyelmeztet a koldus. Úgy néz az emberek közé mint a rendőr, mint az igazság. Járni tanítja az embereket mint a dajka: ő ott áll és az emberek ott járnak előtte. A koldus nem beszél az emberekkel az ő nyelvén, hanem gyermeknyelven beszél velük, mert ő bölcs, tudja, hogy az emberek még gyermekek. A koldus a türelem, ő a szeretet. Ő pedagógus, végtelen tantervet tart a homlokán, most még csak az abécét tanítja a kezdő világnak. Sejtem én a koldus céljait. Lábujjhegyen kell elmennem előtte s le kell vennem a kalapom néki. De nem, nem szabad elárulnom őt. El kell néznem, hogy pénzt adnak néki. Nekem is részt kell vennem a játékban, mint a pénzes gyermekeknek. Nekem is pénzt kell adnom a koldusnak. Tudom, hogy bűn pénzt adni, de össze kell játszanom a koldussal. Bűnösnek kell lennem, a butácska emberekért.

MÉGIS ADOK A VÉGIN

Szóval hát adok a koldusnak mikor adok. Mikor el nem felejtem, mindig megteszem, hogy mosolygok egyet a szeme közé, amilyen szépen csak tudok mosolyogni. Kiskorú koldusokkal szemben azt is megengedem magamnak, hogy egy kis barackot nyomok a fejébe vagy enyhe fricskát adok neki. Ha nagyon ráérek, azt is csinálom, hogy nyujtom a pénzt, de nem adom oda, hanem a mutatóujjam csúsztatom a tenyerébe; csak azután adom oda nagylelkű adományomat. Ezek a gyermekek el szokták nevetni magukat és ez nekem jól esik. (De nékik is.) Meg kéne tennem mindig azt is, mikor szelíd koldusasszonnyal van dolgom, hogy a piszkos kis alamizsna átnyujtása után hamar egy kicsit megsimítsam az alsó karját, úgy mint a nézésemmel megsimítom a képét. Ha másvalakivel megyek az uccán, nem igen merek effélét csinálni. Szégyellem a természetességet az olyanok előtt, akik a természetességet nem találják természetesnek. Igaz: a koldusok szemébe se tudok azért egészen szabadon nézni, tudom, hogy gyanakszanak és zavarba jövök. Igazuk is van nékik. Nincs jussom remélni, hogy megbocsátanak azért, hogy alamizsnát adok. Legkönnyebben a vaknak adok: az előtt nem kell a szemem lesütni.

HOGY MERTEM BOLDOGTALAN LENNI

Igen igen, bűn volt boldogtalannak lennem. Hogy is mertem boldogtalan lenni az emberek közt ebben a földhöz ragadt életben! Beteg voltam. Homlokomat kiverte az ifjúság. Fülemet bedugta a zene, orromat elfojtották a parfőnök, nyelvemet elidegenítették a versek. Két szememen a sírás cvikkerét viseltem és könnyeimen át a világ szivárványszín törésekkel táncolt. Sóhajaimmal sűrű ködöt terjesztettem és az embereket úgy nem láttam, mint decemberi hajnalban a fákat nem látom. Vigasztalhatatlan voltam amiatt, hogy a jégvirágok közé nem indulhatok el bolyongani s nem találkozhatom avval a hideg királyleánnyal, aki előtt meghajolva, mint lángoló spanyolviasznak tövig kell égnem. A gobelinek bágyadt vidékén akartam lovagolni, itthagyva a méltatlan trágyás mezőket. Egy ábrándom nem adtam a világért. A kórháztól rosszul lettem, az emberek csunyaságától elájultam. Fájdalmam szárnyain el akartam szökni a világról, itt akartam hagyni testvéreimet, anyámat és Tégedet. A pisztolyom csövében lestem a tavaszt. Halántékomra s szívemre próbáltam a tükör előtt a pisztolyt és úgy néztem magam sokáig, mikor inkább dolgoznom kellett volna. Szívem be volt festve changeant színnel, úgy viseltem szívemet, mint neveletlen divatfiak a színes mellényt. Azt hittem az enyém a szívem, tehetek vele, ami tetszik. Azt képzeltem, hogy én magam találtam fel a szívemet. Elfelejtettem, hogy az emberektől kaptam a szívemet. Elrejtettem a szívemet, dugdostam az emberek elől, a begombolt kabátom alatt hordtam, befalaztam a mellembe. Tolvaj voltam. Azt képzeltem, gazdag vagyok mint a gazdagok és jogom van boldogtalannak lenni; letagadtam magam előtt, hogy oly szerencsétlen vagyok, mint a szegények. Majom voltam. Éppen olyan bűn volt, hogy boldogtalan voltam, mint bűn volna, hogyha boldog akarnék lenni.

NEM VÁLOGATOM MEG A SZAVAIMAT

Csak könnyelműség, csak kényelem, csak hanyagság az, hogy szavakat fújtam és fúvok a számból, olyan szavakat, amelyeket nem értek, amelyeket nem emésztettem meg, amelyek nem az enyémek? Azt mondom például: becsület. Még most is elszólja magát a szám szórakozottan, azt mondja: angyal! Meg azt mondom: lélek. Meg azt mondtam, úgy mint mások: katona. Ezt én mind tanultam, úgy mint idegen nyelvet, az emberektől. A Berlitz-Schoolban tanulnak úgy más nyelveket, akik oda járnak, amint én az emberek szavait eltanultam. Ezeket a szavakat például a nap felé tartottam és nem láttam rajtuk keresztül. Nem volt ártatlan dolog az ilyen szavakat a figyelő levegőbe kiadni, nem. Valahol majd kihallgatnak, szembesítenek szavaimmal és pirulok majd, lesütöm a szemem.

ÁLLATKINZÁS

Vagy tíz tavasz óta az volt a mentségem a világon, az volt a gummisarok a cipőm alatt, hogy könnyebben lépjek, az volt a legyezőm a kánikulában, az volt a púder pirulásomon, az volt a fekete szemüveg a szememen, az a gondolat, hogy elvben már nem élek, hogy megöltem magam egy néma pisztollyal, hát nekem már mindegy. Már nem én vagyok ez.

De hát ki vagyok akkor? Akkor egy másik valaki vagyok, hisz érzem a tavaszi szelet mint forradalmi zászlót lobogni arcom mellett, fáj ha tövisbe nyúlok és vércsepp búvik ki az ujjam hegyére. Lélekzem, minden lélekzettel nyilat ütök a szívembe. Vagyis egy eleven szívbe, egy ember, vagy mondjuk egy állat szívébe. Ha nem én vagyok ez, akkor egy másik példány él az én térfogatomban; most hát egy embert szenvedtetek vagy egy felelőtlen állatot, azt büntetem, azt nem engedem szórakozottsághoz és ártatlansághoz jutni, attól tagadom meg az életet.

HOGY NEM KACAGOK HANGOSAN

Észrevettem urakat az uccán, amint a hátuljukat megvakarták, egyedül sietve valahová vagy sétálva s valamin spekulálva, ami alkalmasint csak a saját jól felfogott érdekük. Meg láttam már urakat, akik olyankor is hátranyúltak megkaparni viszkető nadrágjukat, mikor a nagyságos asszonyt vitték karjukon. Aztán meg láttam nagyságos asszonyokat, amint leszállottak villamosról, vonatból vagy autóból szállottak ki, nyáron, hogy egy kézzel hátranyúltak kihúzni a szoknya szövetét a két földgömb közül abból a vágányból, ahová a hosszas ülés alatt beragadt a szoknya.

ÉN HASZONTALAN

Mindig, mindig, mindig várom az élet érvényes megjelenését. Mindennek ünnepélyét, ünnepnapját. A gondolattal való ideális társalgást, a természettel való üdvözült együttlétet, a leánynyal való édeni megismerkedést, a nővel és baráttal való rajongó beszélgetést, amely nem is beszéd, hanem dallam, mint az opera. Várom mindennap azt a holnap reggelt, hogy könnyben megmosdva s mosolyban megtörülközve napos homlokkal lépek ki a kapumon, felhőszínekkel felzászlózott uccára, melyen csipkés és illatszeres párok járnak-kelnek, de olyformán, mintha koreográfus rendezte volna az uccai közlekedést és a szembejövők mind összecsókolóznak, mint hajdan a gavotte-ban. Nem tudok leszokni hamis bánatokról, kancsal reményekről, frivol sóhajokról.

SIKETNÉMÁKKAL NEM BESZÉLEK

Soha nem beszélek a siketnémákkal. Ha ember vagyok, ők nem barátaim? Éppen úgy kéne barátkoznom velük is, mint azokkal, akik hanggal beszélnek. A siketnémák a két kezükkel beszélgetnek; nekem is van két kezem, megtanulhattam volna nyelvüket. Egyszer Florenzben egy vén férfi, emlékszem olyan fekete volt az arca, mint az odaégett maróni, az az uccán a kezembe nyujtott egy cédulát, azon a cédulán legfelül oda volt nyomtatva: Io sono sordo-muto és az alatt a siketnémák abécéje volt sűrű kicsiny kezekből, a két emberkéz hajlásai s ujjmozdulatai adták az abécé minden betűjét, még a w betűt is. Azután a számok következtek; minden számjegyet tud a kéz mutatni, zérót is. Az a vén sötét olasz férfi koldus volt és a soldot az ujjai mozgatásával köszönte meg. Vajjon milyen hangja van egy-egy némának? Milyen az a hang, amelyik a némának a hangszálain halva hallgat? Csak a köhögését hallani némely némának, egyéb hangot nem ád és a köhejéből nem lehet a beszélő hangját meg a dalhangjait képzelni. Milyen az a hang, amelyik nem hallik? Van a némáknak hangjuk, hisz emberek, hisz élnek, csak nem tudják kiadni. Milyen az a hang, amelyik nincs? Kíváncsi vagyok rá! Szeretném, ha megszólalnának a kedvemért a némák, ha azt mondanák: jó reggelt. Igen. Azt a cédulát eltettem akkor, hogy meg fogom tanulni a siketnémák beszédjét és ha az életben, vasúton, ország útján vagy börtönben vagy kórházban siketnémával kerülök össze, majd társalogni fogunk. De cédulám és jószándékom elkallódott azután. A siketnémáknak senkijök, semmijök nem vagyok. Idegenjök vagyok. Félek tőlük. Nem vagyok-e ellenségük? De az vagyok. Mily könnyedén sajnáltam csak őket, milyen keveset. Csak másodpercekig. Mikor elmentek mellettem siketnémák, alkonyatkor, a Városliget felé, hadarva témáikat ujjaikkal, utánuk néztem és megállottam. Nőt is láttam már így siketnéma csapatban. Nem tudom hol laknak. Nem tudom életük történetét. Nem tudom szerelmüket, bútoraikat, reményüket, halálukat. A siketnémáknak az egész világ siketnéma. A futballmérkőzés, a madaras tavasz, a zenés mise, az őszéji szélvész, az izgatott tenger. Nem törtem a fejem regényen, színdarabon, ahol siketnémáké az élet. Nem írtam soha verset őfelőlük, az ő nevükben. Nem tudok siketnéma lenni.

PFUJ!

Megesett, hogy hátranyúltam megtapogatni a pénztárcámat, hogy ott van-e, mikor koncert után a ruhatárból kivágtam magam. Mi mindent el nem majmolok az emberektől! Mikor kutya jött szembe velem faluhelyen, hallgatva sunyi fejjel, a lábam résen volt, hogy rúgjon egyet azon a kutyán, ha meg akarná kapni a nadrágomat. Hálókocsiban a másik urat, aki ismeretlenül vetkőzött előttem, úgy néztem mint az őrültet és képzeltem mikor a sötétségben fölöttem szuszogott, hogy fogom majd megfojtani, ha kitör a roham rajta s nekem esik. Ha éjszaka haza sétáltam holdtalan magányban a fák között, féltem a gyilkostól, aki leskelődik rám és most mingyárt nekem ugrik. Kit gyanusítottam ilyenkor gyilkos szándékkal? Ki az, ki az az ismeretlen fivérem, akiről föltettem, hogy ölni akar? Emberre gondoltam, embertől féltem, emberből alakított gyilkost a félelmem. Nem is egyetlenegyet vádoltam és sértettem, hiszen nem tudom ki az, akitől féltem, úgy vehetem, hogy millió embert gyaláztam meg akkor, igen, egész hím emberiséget. Emlékszem arra az éjszakára, mikor a Margithídon megállottam a vizet nézni hálóingében, a selyem holdfényben és a híd korlátjára könyököltem és néztem lefelé. S emlékszem, hogy akkor egy másik alak is oda volt könyökölve, jó messzire tőlem a híd korlátjára s őtet kezdtem lesni, vajjon nem akarja megölni magát? Sohase láttam még a Dunába ugrót; bizonyos, hogy kíváncsi voltam ilyen eseményre s nem bizonyos, hogy azért figyeltem azt az alakot, hogy ha csakugyan a vízbe akar ugrani, majd odarohanjak és visszatartsam. A hold mind a kettőnknek tartotta a lámpát; észrevettem, hogy ő is éppen úgy les engem, ahogy én őtet lesem. Én el voltam készülve az ő halálára, én öngyilkosságot vártam, én evvel a várakozásommal azt az alakot a hideg éjszakai halálba kergettem. Hiába radírozom ezt az emléket, nem akar a helye tiszta lenni. Az az alak is akkor sokáig sandított oda felém. De ő velem csak jót akarhatott. Úgy-e?

SOK MINDENRŐL HALLGATOK

Például sohase mesélem el gyermekkori tolvajságaimat. Még művészkompániában is úgy hallgattam gyermekkori lopásaim felől, mintha úri társaságban ülnék, ahol ez nem téma s polgárnép közt és grófnői szalónban ha eszembe jutott, hogy tolvajkodtam gyermek kezemmel, zavarta szememet a pillanatnyi emlék és átszökött a homlokomban a kis gondolat: jaj ha tudnák rólam, kikergetnének. Bizony. Nincs rovancsolás és nincs bűnügyi vizsgálat azoknak a bronzkrajcároknak és nikkel tíz- és húszfilléreseknek a dolgában, amelyeket az apa zsebéből, a bugyellárisból kicsentem éjszaka, mikor apa aludt. Nincs bíróság, amely tárgyalná a kockacukor-affert, azokét a kockacukrokét, amelyeket a kis kulcsokat megkaparintva s a szekrényt kinyitva, egyedül a szobában, kimarkoltam a cukordobozból. A pogácsák, szőlőfürtök, barackok, szilvaszemek és cseresznye meg ribizli, amelyeket ugyanezen mód zsebeltem, ha mind egy rakáson volna együtt, kitenne egy piacot. Igen, zár alól loptam süteményt meg a gyümölcsöt otthon, mert mama zár alatt tartotta a gyerekek miatt, meg a cseléd miatt. Meg a jó kenyér, az is zár alatt volt otthon, abból is sok-sok törvénytelen karéjt vágtam, mikor hozzáfértem, tanuk nélkül. Hát a piacon azoktól a nehéz kofáktól, akik a bódéjuk előtt a kis széken elaludtak nyárban ebéd után, hát azoktól hányszor és mennyit oroztam ügyes kis cimborákkal együtt, mosolyos fehér vajalmát, világos új diót, nagy ragyás császárkörtét, aranyhajú, óriás, zöld csövestengerit. Egyszer emlékszem egy ilyen szörnyeteg széles kofa felébredt és a futók után, utánunk hajított egy életveszélyes görögdinnyét; ha a fejem búbját találta volna, ottmaradtam volna a piac kövezetén, attól a sötétzöld ágyúgolyóbistól. De nem jól célzott az a kofa s mi megettük a lövedéket. Ugyanerre az időre esnek a boltosoktól való lopások, amelyeket hol egy bizalmas baráttal szövetkezve, hol egyedül gyakoroltam. A hordós fügéből, a datolyából, a szentjánoskenyérből, a mogyoróból, nem tudhatom hány szem az, milyen súly s mennyi érték az és mennyi édes, jó íz, amennyit kezdő életemben a magam emberségéből élveztem. A boltban a pult előtt székeken állott ez a sok minden úri üdvösség, meg hordókban meg zsákokban. A bolt elé is ki szokták volt tenni székekre a boltosok csalogatónak a mogyorós meg a szentjánoskenyeres zsákokat. Emlékszem, hogy reszketni kezdett a kezem a lopás után a zsebemben, mikor a zsákmányt szorongattam és olyant képzeltem, hogy a szívem el van fehéredve, mert a félelmet szenvedtem. Egy téli este sikerült egy rusznit is kiemelni a kis hordóból, amelyben vízben szorultak a rusznik babérlevél és sok bors között. Ezért a lopásért megfizettem nemcsak érzéssel, hanem egyheti fekvéssel is, olyan beteg lettem a rusznitól. Azok a vékony nádpálcák is úgylátszik mindörökre elintézés nélkül maradnak, akiket a bolt előtt kihúztam a nádpálcakötegből, mikor nem ment el senki ott a bolt előtt, se nem néztek ki a boltból. Azt a sok-sok bronzot és nikkelt, akiket apától loptam, azokat cukorra, édesgyökérre, mézesre, pezsgőporra, levonós képekre, spárgára, márványgolyóra s gumipuskának való gumira költöttem, mert ezeket a csemegéket és szórakozócikkeket eszem nélkül kívántam. Az is színigazság, hogy az elemi iskolában az osztálytársaimtól levonós képet, tiszta papírt, ezüstpapírt és palavesszőt lopkodtam a pad alól, ha megláttam, hogy leesett még a padból tízpercben, mikor a gyerekek az udvaron játszottak, csak szegénysorsú gyerekek tettek úgy, mintha dolguk volna bent az osztályban, mintha egyéb dolguk is volna bent, mint lopni. Elévültek ezek az ügyek, igazán? Ezek mind csak gyermekségek, igen? Rosszat, rosszat érzek belső részemben annak az emlékére, hogy apának a zsebéből a bronzokat meg a nikkeleket kiszedtem, mert apa mikor levette a kalapot a fejéről, akkor se volt hajadonfőtt, mert a gond a haján maradt apának, egyszer azt hallottam tőle, hogy úgy nyomja a gond, mintha ólomcilinder volna a fejében. Azért se tudok megbocsátani magamnak, hogy a kockacukorhoz, a pogácsához, a gyümölcshöz meg a kenyérhez nyúltam engedelem nélkül otthon, mert a testvéreimet meg a cselédet megrövidítettem. Azoknak a kofáknak és boltosoknak, akiktől lopkodtam, azoknak viszont megbocsátok, mert gyönge vagyok, mert megbocsátásra mindig esendő vagyok, mert nem tudok magamból bírót csinálni. Ó igen, az úgy is van, hogy azok a kofák, meg azok a boltosok, akiknél lopkodtam, azok nem tudták mit cselekszenek.

AZT OLVASTAM SHAKESPEARE-NÉL, HOGY NINCS OLYAN KOLDUS, AKINEK VALAMI FÖLÖSLEGE NE VOLNA

Két lábam van, mikor vannak, akiknek egy lábbal kell beérni, de mennyien vannak! egy egész monopod emberiség ugrándoz a földön. Sőt olyanok is élnek, emberek, akiknek egy lábuk sincsen, ezek törpe kocsikon gurítják magukat a járdán előre, mintha csak játszó gyermekek volnának a komoly felnőttek közt. És a falnál ülnek az ilyenek egész nap a járdán, két bevarrt csonkjukra sokszor majdnem ráléptem már. Ezek gyufát árulnak, vagy csak a csupasz tenyerüket árulják, mert koldusok.

Két szemem van, mikor van aki félszemmel él, sőt vannak akik egy szemükön se látnak, mert vakok. Próbáltam éjjel sötét szobában a szemem mereszteni, hogy látok-e valamit. Nem láttam csak saját rém képzeleteimet. Próbáltam kertben reggel sétálni behúnyt szemmel, hogy tudnék-e egyenesen menni, ha vak volnék. Három lépés mulva azt hittem, hogy fának megyek neki az orrommal és gyáván kinyitottam a szememet. Éreztem lehúnyt szemhéjamon a napsütés sáfrányszínű tüzét: jaj ha így kéne maradnom, ha most megvakulnék és nem látnám többé szerelmemet, a világot! A vakok egész nap és egész éjjel vakok, holnap is, holnapután is, örök életükben. Igen, az is bűnöm, hogy megvan a két kezem, mert az sincs meg mindenkinek. Az is bűnöm, hogy fiatal vagyok az öregek szemében. Az is bűnöm, hogy élek, mikor folyton halnak mellőlem az emberek a világon. Az is bűnöm, hogy nincs púpom, mikor vannak púposok is a világon. Az is bűnöm, hogy a fogaim megvannak, mikor más szegényeknek elharvadtak a fogaik. Az is bűnöm, az a szokásom, hogy fájdalmaimat leírom, mikor mások, akiknek ugyancsak fáj a szívök, nem szokták írással hűsíteni szívüket, mert nem mernek, mert azt hiszik, hogy nekik nincs arra való tehetségük.

FÁJ

Talán az is vétek volt, hogy annyit néztem a felhőket. Mikor annyi kötelező emberarc van idelent! Mikor felszegtem a fejem az uccán menet, felhőt szíva szemeimmel, akkor mindig ember ment el mellettem gonddal, sérelemmel, élettel, halállal. Elmulasztottam őtet meglátni, kit először és utoljára láttam volna itt a földön.

ÉN VAGYOK AZ OKA

Én vagyok az oka a szomorúságnak. Ami szomorúság öt világon van, azt mind én füstöltem. Ami szomorúság születésem előtt volt a világon, azt is mind én nyujtottam. Én még nem érkeztem meg, szomorúságom megelőzött, mint az esőt a borulat. Én vagyok itt az oka a szomorúságnak. Az én szememből jött a sötétség. Én találtam fel. Én miattam van a halál. Ha nem élnék, nem kellene senkinek meghalni. Soha, de soha meg nem halt volna senki, ha én meg nem születek. Én megharaptam valaha a földet, azóta vérzik a föld. Én vezettem ide a sírást egy sárga óceánból. A sóhaj húrját én húztam a szívtől az ajkig, én kötöttem azt a húrt minden hangszerre. Én leheltem az őszt, az én betegségemet kapták meg a virágok és a falevelek: megbánják színüket, elfelejtik örömüket, lehajtják fejüket, zilálják magukat, hervadnak, elhullanak. Engem emlegetnek a varjak, igen, hogy én vagyok az oka mindennek. Én tőlem fél a szél, én előlem akarnak a fák elfutni, én tőlem menekül a hold, én miattam reszketnek a csillagok.

TÁMADÁS FÉNYES NAPPAL

A járdán megyek, előttem megy egy úr, esetleg egy dáma, vigyázatlanul három lépés mulva mellette vagyok, mintha hozzá tartoznám. Zavarba jövök, meg kell gyorsítanom a lépést, vagy ő gyorsítja az ő lépését. Próbáltam már kóstoltatni az ellenféllel, hogy csak menjünk így egymás mellett némán, egy vonalban. Mi lenne, ha így mennénk és nem bántaná egyik a másikat, talán szólhatnánk is végre egy jó szót egymáshoz. Hogy van? hova megy? kicsoda kegyed? – és avval örökre elválhatnánk. Dehát éreztem micsoda idegesítő dolog, amit avval a gyanútlan sétálóval teszek. Úgy sandítottak rám ijedten, mint az aszfaltbetyárra, vagy mint a gyilkosra, vagy mint az őrültre. Aztán előbbre mentem vagy hátrább maradtam.

A KÖLTEMÉNYEK