Part 3

Unalmat tettem a szemembe, mikor a ruhatárosné a kávéházban odajött a felöltőmért. Elárultam annak a gépies asszonynak, hogy terhemre van, hogy nem lett volna szükségem rá. Megint elfelejtettem, hogy nem én vagyok itt a fontos, hanem ő. Mintha nem tudnám, hogy ő abból él, hogy elfogja a felöltőmet és a ruhatárba hurcolja. Ezt az illetlen pillantásomat, amelyet a szemébe nyujtottam ennek a szegénynek, ezt soha nem válthatom vissza tőle semennyi pénzért. Akikkel szemben türelmetlen voltam életemben, akikkel idegeskedtem és figyelmetlenkedtem, eszembe szoktak jutni; halványodott arcú tömeg emelkedik a lépcsőmön, jön elégtételt követelni. Szerkesztőségi szolgák, kocsisok, pincérek, virágárus lányok, hordárok, postások, szobalányok. Némelykor válogatatlan, mosolytalan, bóktalan voltam velük szemben. Magamnál szegényebb alakok köszönését fáradtan viszonoztam és az is megesett, hogy nem vettem észre, ha köszönt valaki. Azt is megtettem, hogy elfordultam a kirakat felé, meg elnéztem a flaszterre, hogy ne kelljen köszönést és szót cserélnem kényelmetlen rongy ismerősökkel, butákkal, pedig azok akkor már megláttak engem és észrevehették a csalásomat. Ilyesmit sohase tettem izgató fiatal nőkkel. Sem arisztokratákkal szemben nem felejtettem el a hangomat meggyantázni s ajkaim fölé a mosoly bajuszát fölkapni. Igen, pedig mindig tudtam, hogy azoknak tartozom a legpuhább gyöngédséggel és a leghosszabb udvariassággal, akik effélét a a legkevesebbet kapnak ebben az életben.

NEM VAGYOK ŐSZINTE

Nem vagyok őszinte. Nem tudok őszinte lenni. Úgy szeretnék őszinte lenni! Akár csak magamnak, csak magamhoz egyedül, mikor benn vagyok a betett ajtó mögött a szobában, mikor itt ülök a kíváncsi papír előtt, vagy csak mikor az ágyban fekszem sötétben. Nem tudok magamban sem őszinte lenni, sötétben sem. Nincs egy őszinte percem, nincs egyetlenegy igaz pillanatom, nincsen, nincsen. Nincs semmiről a világon olyan véleményem, amelyet orvul meg nem szúrna azonnal egy másik véleményem, nincs egy ítéletem, ami ne volna fellebbezés alatt, nincs egy érzésem, aminek az ellenkezőjét is ne érezném. Nem adok magamra semmit, nem hiszek magamnak. Vitát szaval a belső részemben két színész, mind a kettőt únom. Nem ismerem meg magamat. Nem tudom, hol vagyok, hányadán vagyok, milyen vagyok, ki vagyok. A fa tökéletes fa, olyan, amilyennek szánva van, a bogár tökéletes bogár, de én, hogy legyek ember? Legalább őszinte tudnék lenni, látni tudnám, milyen vagyok én! Magamat vádolom a világért, de a magam hitványságaért mindig a világot teszem felelőssé s mindenért megbocsátok magamnak, ha önzésem harangja megszólal. A világ nevelése vagyok. Nem tudom magam vegyileg kitisztíttatni. Gyáva vagyok. Kényelmes vagyok. Hiú vagyok. Azt képzeltem egyetlen hiúságomnak, hogy én nem vagyok hiú. Talán én vagyok a leghiúbb hiú az emberszemét közt. Mindig készülök, erőlködöm, melegszem, hogy nekifutok egy kifeszített kötélnek, hogy átugrom, igen és aztán megijedek és átbúvok alatta, mint a bohóc.

Jaj, egy árva pillanatot csak, mikor láthatnám, hogy ember vagyok! és tudhatnám, hogy élek! Itt az élet a kezemben és játszom vele, mint a gyermek a bábbal. Ide engedtek a világra, s nem használtam fel az időt, átalszom a világot és mégegyszer nem kapok engedélyt a földre belépni.

Várom várom azt a reggelt, mikor magamból, mint a Nap fölkelek. Mindig utazhatnám, hogy messze-messze egy havas csúcsán, egyedül ott találkozom magammal, kiokádom a sorsomat és megismerem kitisztult bensőmben az embert. Hogy szeretném lekiáltani a világra az életet, magamat. Nem igaz: félek!

MICSODA SZÖRNYETEG VAGYOK

Sétáltam a fák mellett és a pálcám forgattam és lecsíptem a pálcám hegyével zöld leveleket a lomb széléről. És levertem a pálcámmal a bokrokról is a leveleket, mert szórakozott voltam, mert a lemondáson gondolkoztam, mert a szívem nyakig ült a forró fájdalomban. És rámentem a mezőre, hogy lépéseimnek hangjuk ne legyen, hogy azt képzelhessem, hogy csak a gondolat és a dal sétál az én két lábamon és a füvet aközben elnyomtam és eltörtem a cipőm talpával. És lovagoltam a mezőben és füvet és virágtöveket és csigát és gilisztát gázoltattam halálra. És minden kertben és szántóföldön tett sétám alatt halálra tapostam gilisztákat és bogarakat és férgeket. Nem is sejtem, mennyi az áldozatok száma. Könyököltem a könyv fedelére s agyonnyomtam a könyvben két lap között egy icipici szürke bogarat, aki olyan egyenesen tud sietni a könyvben, mint a sor. Lehet, hogy éppen a gyilkosság elkövetése közben sóhajtottam Shakespeare után, hogy: Thyself thy foe, to thy sweet self too cruel! Megeszem a cseresnyében azt a kis karcsú, szőke férget, és megeszem azt a szem cseresnyét, aki oly ragyogó testszín és piros mint a mosolygó kisleány arca. Minden egészséges lélekzetemmel élő bacillusokat mérgezek el magamban. Nincs egy lehelletem, nincs egy falatom, nincs egy lépésem, amely vétek nélkül való volna s nincs egy pillantásom, egy gondolatom, egy szívdobbanásom és alvásomban egy álmom sincs, amivel valaki vagy valami ellen valahol valahogy ne vétenék.

Vadászpuskát engedtem a kezembe tenni s meglőttem a nyulat, a foglyot és galambot is lőttem. Sárgaszájú gyermekverebeket hajítottam le a fészekből. Ürgét fullasztottam vízbe a mezőn. Egyszer egy denevért ütöttem le bottal, mert a szobába repült, mert talán a párja után repesett akkor éjszaka, tudom hogy a denevérek is szerelmesek. Bolhákat és tetveket nyomtam agyon. Pillangókat fojtottam meg két ujjam közt, hüvelyk- és mutatóujjam közt, a vak gyilkosok közt. Igen, olyanok az ujjaim végén a körmeim, mint a vak szemek. Legyeknek nyomtam ki a sárga belét az asztalra, élő csiborok és kőrisbogarak hátába szúrtam gombostűt és figyeltem, hogy kalapálnak a levegőben sovány lábaikkal napokon átal és hogy forognak a tű körül, mint a körhinta. Gyíkoknak csaptam le kővel a farkát, békákat tapostam és dobtam agyon, gilisztákat vágtam ketté játékkarddal. Lótetűt, darazsat, hernyót fullasztottam meg és ütöttem le s nyomtam széjjel. Fejletlen halakat dobáltam ki a patakból a halálos porba. Az ujjam hegyével, a körmömmel, meg az öklömmel rakásra öltem a muslicákat nyári este a lámpa alatt és ismeretlen liliputi lepkéket és bogárkákat, ezüst és halaványzöld színűeket, bájos és zseniális Nijinskiket és Karsavinákat, akik a fényben rajongva forogtak előttem. Művészetet és szépséget irtottam, csupa idegent, csupa vendéget, csupa csodát pusztítottam el, csupa egyetlen élő életet. Ezreket! tábort! lakosságot! egy valami pici földrész egész faunáját! És nem is veszem komolyan, micsoda szörnyeteg vagyok én! Nem is igaz, hogy szenvedek ezek miatt; csak úgy képzelem, de nem szenvedek, nem igaz.

ELSŐ, DE NEM UTOLSÓ BŰN

Bűn volt születnem. Egy ismeretlen idegen szegény asszonynak milyen fájdalmat okoztam: anyámnak. Nem is tudom felfogni, mekkora fájdalommal szült az az asszony, csak annyit érez a szívem abból mint a szeizmográf az ausztráliai földrengésből. Anyám arcát használtabbá tettem, mellét megrongáltam, hasának és egész évai szépségének kárára voltam. Igazán nem emlékszem, hogy így óhajtottam volna a világra jönni, ahogy jöttem. Nem, nem magam választottam az életbe való behatolásnak ezt az útját-módját, nem az én ízlésem volt, hogy így történjék a földre hivatásom. Mindegy, mégis így történt és első kegyetlenségeimet, amelyeket egy gyönge asszonnyal szemben tettem, az éther se mossa le rólam.

AZ ÚGYNEVEZETT HALOTTAK

Milyen hűtelen vagyok én is a halottakhoz. Én is csak azt mondom, amit ezek a majmok mondanak: szegény, meghalt! és elhiszem azt és azután a szemem leszokja annak a képét, aki meghalt és a fülemben elfonnyad a hangjának az emléke és sajnálom őt, vagy nem sajnálom, de már nem követelem, hogy itt legyen merőleges alakban a földön. Már nem csodálkozom az ő létén, az ő külön, egyetlen arcán, nézésén, járásán. Úgy veszem, hogy ő, aki meghalt, ő halott. Egy embert, akit láttam, úgy veszek, mint olvadt hullát; hát szép dolog ez tőlem, hát szabad ezt nekem? Az embereket, akiknek bajtársuk vagyok, elhagyom, csak azért, mert véletlenül meghaltak? Ezért az egy kis ballépésért, ezért a tévedésükért megtagadom őket, nem ismerem el őket többé; hát ez a bajtársiasság? Ők meghaltak, mondjuk. De ha én is tudomásul veszem ezt és megnyugszom ebben, az annyi, hogy én a magam részéről külön megölöm őket. Van jogom ölni? Hátha ők nem is szívesen haltak meg, hátha zokogtak, tiltakoztak, küzdöttek, körmeiket az istenük szájába vájták küzdelmükben és még most is úgy vannak ujjaik görcsösen begörbülve, mint a megfagyott hollóké, kik hanyatt fekszenek a havon? Ők még mindig harcolnak és én azt merem állítani, hogy ők halottak. Talán tudom mi az a halott? Tudományom semmi nincsen, minden tudományom a szívem. A szívem nem ismer halált, csak életet ismer. Igaz, én többet tudok az úgynevezett halottról, mint Bossuet, ki azt mondta, hogy: ce je ne sais quoi qui n’a pas du nom – mert én tudom annak a nevét, akit ismertem és le nem törlöm a nevét a testéről, mikor alszik. Csak úgy szabad vennem, hogy alszik. Hogy pihen, mert elfáradt. Hogy hanyatt feküdt az eget nézni s mindenféléről képzelődni, mint az, aki ünnepnap kirándulást tesz és lefekszik a zöld gyepen. Én nem hiszek a halálban, én nem hiszek a halálnak, én hitetlen és tiszteletlen vagyok, szemtelen vagyok. Én nem engedek meghalni, én nem adok oda senkit se. Száműzetésben vannak a föld alatt olyanok, akikről tudom, hogy tudtak rólam, bár nem ismertek: akik olvasták, amit írtam. Ezekért már nem érzek, ezeké már nem vagyok, ezekkel semmi közöm? Nem, én ragaszkodom hozzájuk, mert hiú vagyok, nem mondok le egyetlenegy olvasómról sem. Vannak iskolai pajtásaim, akikkel kézenfogva vonultunk az élet ellen, akik most a földben vakációznak, vagy tanulnak odalent valamit? nem tudom. Nekem is, aki velük egy utat, és egy tananyagot vállaltam, nekem is nem kellene most azokkal ugyanebbe a sötét osztályba járnom? Én bele se nézek abba a nehéz könyvbe, akit nekik most tanulni kell. Szégyellem magam, hűtelen és csaló vagyok. Minden egyes ember, akivel nem ugyanazt az intézetet szenvedtem, az is mind mind iskolatársam, mert ugyanebbe a világba iratkoztam be, amelyben ők jártak és az élet hasonló évfolyamait végezem, hát egyetlenegy ismeretlen embert se szabad cserben hagynom, aki meghal. Én minden emberrel vele halok. Annyiszor halok meg, ahány ember meghal. De míg élek, addig él bennem tovább mind, aki meghalt. Úgy érzem, olyan igazán érzem most, olyan lázasan és oly mélyen, gyökeresen, hogy igaz, amit érzek!

Annyi nyugtalanságom szokott lenni a halottak miatt. Hisz ők is emberek, hát ők is tovább gondolkozhatnak és érezhetnek. Nem őrülnek meg odalent? Nem éhesek és nem szomjasak szegények? Nem félnek olyan egyes-egyedül? Nem szeretnének néha napján valami ujságot hallani? Nem kéne le-lelátogatnom egy kicsit beszélgetni velük? Nem volna izenni valójuk? Hátha elfelejtettek itt megmondani valamit. A sírkövek nem nyomják a szívüket? És azoknak a sírköveknek arany ostobaságaitól nem pirul az ő világos homlokuk? A fejfák rothadása nem bántja az orrukat? A tánc nem rugdossa agyvelejüket? A korlátoltságok, amiket fölöttük oly alacsonyan beszélnek a földön, azok nem sértik a fülüket? Nem, a halottak süketek mint Beethoven és vakok ők mint Milton. Néha úgy képzelem, hogy úszásnak erednek odalent mint milliomnyi ezüst halak együtt és vonulnak sötét tengerben, mert keresnek valamit.

ÓCSKA CIPŐ

Utána néztem egy cafat kódis szegény embernek, akinek egy pár kiszolgált fűzős cipőt akasztottam a karjára. Láttam az ablakból, hogy pityókos lett az örömtől, úgy ügetett az uccán pityókosan; alig állotta meg, hogy ne táncoljon. Szemtelenül mosolygott mindenkire, aki szembejött vele, a lámpának nekiment, mintha meg akarná csókolni, azt az ócska pár cipőt lengette, meg-megsímogatta s gyönyörködött a talpában és tovább lengette, mutogatta a világnak, hencegett vele: ni! Egy kis gyáva fehér foxinak is megmutatta, lehajolt ahoz a kis kutyához és bemutatkozott néki. Nem tudtam nem érezni ezt az érzést, ami hirtelen feljött a hasamból: útáltam azt a szegény embert. Mert úgy örült a cipőnek, mintha most már az egész világnak volna ócska cipője. Pedig csak ő kapott egyedül ócska cipőt. A többi szegényt elfelejtette. Igen, ezt az önző szegény embert leútáltam, de magamat elfelejtettem útálni, mikor új szeretővel jártam az alléeben és válltól csipőig megsimítottam, mint a szabász és úgy éreztem magam, mintha a földön minden szegény fiatalnak volna szeretője.

BELÉAKADTAM A KOLDUSBA

Tudom, hogy bűn, hogy a koldusnak a tenyerébe vagy a kalapjába pénzt teszek. Tudom hogy bűn, mert érzem, hogy bűn. Bűnöm, hogy koldus is van az emberek között, akik mind hasonlítanak hozzám. Bűnöm, hogy amikor a pénzemet rákenem a koldusra, azt mutatom neki, mintha én más volnék mint ő, mintha különbség volna köztünk! Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust arra, hogy jófélének képzeljem magam abban a pillanatban, mikor pénzt köpök. Bűnöm, hogy elmulasztom megköszönni a koldusnak, hogy elvette tőlem a pénzt, sőt hogy elviselem, hogy ő köszönje meg nekem a jóságot, amit olyan olcsón vásároltam tőle. Az is bűnöm volt, mikor én mondtam a koldusnak, hogy: köszönöm, a többit is majd megadom! Mert akkor azt hitte, hogy csúfolódom vele, mert még mosolyogtam is hozzá. Igen, az is bűnöm, hogy azt akartam mutatni neki, hogy tréfára veszem adományomat és hogy szeretem őt és mulattatni akarom, bűnöm ez is, mert tolakodás ez és bizalmaskodás egy személyiséggel szemben, aki nem kíváncsi rám és tréfáimra. Bűnöm, hogy sajnos szemeket csinálok és úgy nézek a koldusra, mert hátha éppen abban a pillanatban el volt ábrándozva s gyermekkorában bitangolt az emlékezete pillangós májusban és én kíméletlen szánalommal az idegen jelenbe visszacitáltam őt. Az is bűnöm, ha rá se nézek mikor az adót beszolgáltatom, mert akkor azt gondolhatja, hogy én a művészt nem is veszem észre benne, csak valami tucat pénztárnoknak veszem őt. Evvel az ő hiúságát megbántottam. Igen, mert művész ő, mert harmónikázik. Vagy énekel. Azt énekli ő: kezeit csóóko lohoom. Énekesművész ő és zeneszerző, hisz azt a melódiát, amit énekel, azt ő maga szerezte. És én annyira csekély belépődíjat fizetek neki az ő produkciójáért és még csak a nevét sem tudakolom meg és még csak végig se hallgatom. És ha olyan koldus mellett megyek el úgy hogy szememet nem adom neki, csak a pénzt, aki nem művész, csak ott áll meddőn és ásítva, az olyan koldusban még jobban megsértem az egyént, mert a közönséges emberek még hiúbbak mint a művészek.

MEGINT CSAK A KOLDUS

Bűnöm, hogy pénzt adok a koldusnak, igen, mert a többiek is adnak. Már csak azért sem volna szabad adnom, mert nem akarok úgy viselkedni mint a többiek, hiszen én egyéniség vagyok! Amit úgy csináltam itt az életben mint ezek a többiek, avval mindig megégettem a szívemet. Ha a pénzesek a koldusnak pénzt adnak, akkor bizonyosan szükségük van a koldusra. Ha nem volna szükségük koldusra, nem is tartanák ott az uccán. Kell nekik az a pénz, amit a koldusnak adnak, igen, a pénz kell nekik, az a többi pénz, amit nem adnak oda! Nekem nem kell koldus.

De látok olyan gyalogosokat is, akik nem adnak a koldusnak soha semmit, pedig az a pénz, ami a koldusoknak meg a szegényeknek úgy hiányzik, az a pénz ott van őnáluk. Hát ezek mért nem adnak? Ezek is egyéniségek mint én? Igen? De hiszen, ha másvalakihez hasonlítok, akkor már nem vagyok egyéniség. Mihelyt egyéniségnek érzem magam, már nem vagyok az, hiszen egyéniség annyi van itt a földön, mint szemét! De hisz én ezen a világon nem akartam egyéniség lenni, nem akartam én itt semmi se lenni! S el is értem ezt, semmi se vagyok itt! Ki érte el így a célját a forró halandók közül? Én elértem, amit akartam! Örömömben, diadalmámoromban olyan nagylelkű leszek: leborulok a koldusok elé, megcsókolom a lábát, akinek van lába köztük és a kezét, akinek lába nem áll rendelkezésemre. De a koldus nem sokat ad a csókra, neki pénz kell, mint a primadonnának. Hát mégis, nekem is pénzt kell adnom a koldusnak! Nekem is, pedig én szívemet hoztam a világra s hangomat és szám és tenyerem melegét és nézésem világosságát és homlokom fényét és végtelenségét. Jaj, hát én a koldust kizárjam az estélyről, a szüretről, a tengeri fürdőről és az egész kéjútról? Neki csak pénzt adjak? Az édeni csodát, az embert ne mutassam be Néki? Hisz Néki tartozom a legtöbbel, hisz ő vánszorgott legmesszebbre a paradicsomtól, hisz ő nekem a legsürgősebb! Megcsókolom meztelen szemgolyóját, nyöszörgő szájába lehellem forróságomat. Kristályszökőkutat röppentek ajkáról, feje tetején virágokat költök, mint a japán bűvész a cirkuszban és lábait megmosom harmatban és megtörlöm napsugárban és a testére díszruhát adok az erdő őszi színeiből és ujjait örökzöld ágacskákká változtatom, amelyek csak a végtelen széltől kérnek alamizsnát.

Ha leborulnék a koldus előtt a járdán és homlokomat a kőbe s szívemet öklömbe verném és szemeimet sírásba s számat jajgatásba fullasztanám, igen, akkor én volnék sajnálatosabb és érdekesebb a koldusnál és akik ott összecsődülnének az epileptikus jelenethez, azok elvennék a helyet egy véletlen sétálótól, aki a koldusnak adott volna valamit, ha én ott nem lábatlankodom.

MÉG MINDIG

Bűnöm, hogy az a koldus ott áll a falnál, ott ragad az a lapos koldusember, vagy az a lapos koldusasszony, háttal a templom falánál, mintha plakát volna azon a falon. Bűnöm, hogy otthagyom őt, hogy tűröm ma is úgy mint tegnap tűrtem és hogy holnap is tűrni fogom ott, ahogy ma eltűrtem. Bűnöm, hogy az a koldus nem szénrajz, hanem csontszerkezet és vérkeringés. Él az a koldus, úgy mint az élő fa, úgy, mint a csupasz szem, amely könnyezve fáj a napfénytől és a belérepült szúnyogtól kiállhatatlanul kínlódik, ködös és véres lesz. Sokszor a szívem olyat üt a mellemen, mintha kővel mellbedobtak volna, ha észreveszem a koldust és eszembe jut, hogy él! Mintha sohase tudtam volna felőle! Mintha először látnám! Szédülést kapok, arcom, ajkaim és füleim kimelegszenek és inaim rezzennek, úgy mint mikor a megnyert nő először csenget be a lakásomon. Az a koldus itt áll az ég alatt és ez igaz! Nem gondolat, nem álom, nem illusztráció. Én is igaz vagyok, érzem az ütőerem lökéseit, hallom a lélekzetem súgását és érzem a pilláim ütközését. Nem úgy van, hogy sétálok mint egy alak a mozgófényképen, nem, hanem a csillagokból mint élő férfi pottyantam ide le a városba, merőlegesen talpraestem és azonnal járni kezdtem mint a többiek akiket látok. A koldus nem mozdul, ott áll, mint akit elítéltek. Az ő öltözetébe képzelem testemet, az ő helyében ott állva! S megőrül a türelmetlenség a fejemben, menekülni akarok az unalom Szaharáján végig, a havas tenger habjaiba ugrani.

Mért nem emelek szócsövet a szám elé, mint a Pavillon d’Ermenonville kapusa a soffőrök meg a kocsisok közé bődülni! Mért nem állítom meg fehér bottal az uccát mint a rendőr! Mért nem költöm fel riasztópisztolylyal a közönséget, amely alva jár az uccán?! Mért nem árulom el, hogy mit látok?! Koldust láttam az emberek közt! Én ezt nem értem, én nem voltam itt mikor ezt rendezték, én csak most élek először és mingyárt meghalok, én itt múlandó vagyok; én nem tudom mi történt itt. A többiek örök idők óta itt járkálnak és örökké ittmaradnak, nekik soha nem kell meghalni, ők oly nyugodtan, oly tanultan mozognak itt, ők nincsenek meglepve. Ők mindig ittmaradnak a földön, ők itt berendezkedtek, ők templomot is tettek az uccára s koldust is tettek oda a templom falához. Az emberek idevalók, itthon vannak! De honnan jöttem én? Valahol még napkelte előtt felöltöztettek és elindítottak erre a világra, igen, mintha egy anya meleg tejet itatott volna velem és a hajamat nyelves tenyerével kefélve, halk, puha, cukros szavakat lehelt volna szemembe. Úgy emlékszem, mintha kis borjú álmos bőgését is hallottam volna akkor és báránycsengetyűt, távolról, havazáson keresztül és mintha itt bent a mellemben rózsaszín szívemnek mint gyermekarcnak szája lett volna s két karja is lett volna szívemnek, azok a kezek össze voltak fogózva ujjakkal a szívem alatt és úgy énekelt egyedül a szívem születésnapi köszöntőt, a világ felé fordulva. Most megállok és megtörülöm az életet homlokomon; emlékezni próbálok.

NINCS NYUGTOM TŐLE

Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust is nézegetésre, csodálkozásra. Minden szemlélet, minden bámulás, minden gondolkozás: szórakozás, én hát szórakozást orzok olyanoktól, akiket én viszont nem szórakoztatok. Úgy megnézem mint a piktor vagy mint a szobrász az öreg, gyönge vak koldusnak a vízszint tartott kezefejét, amelyet a másik kezével alátámaszt, hogy sokáig bírja tartani maga előtt. Nézem ezt, mintha anyag volna nekem is az ember, nem pedig legközelebbi rokonom, apám, gyermekem, ikertestvérem. Mind a két keze tenyérrel fölfelé van annak az elhasznált vak koldusnak, akit sokszor látok így, amint a baltenyerével emeli a levegőbe a jobbtenyerét. Csak akkor kellene neki kitartani a tenyerét, mikor az alamizsna jön, úgyebár? De ő, mikor senki se megy arra, akkor is úgy tartja a tenyerét. Ő úgy tesz, mintha az égből valami értékes eső szemelne, melyből egy szemet se szabad elszalasztania. Azon gondolkoztam egyszer, hogy hát azt a baltenyerét, amelyikkel a jobbtenyerét alátámasztja, hát azt mi támasztja alá, hogy az a levegőben fenn tudja magát tartani? Hiszen egy harmadik kezének is kéne lenni, amelyikkel a balkezét alátámasztja. Vagy az a felsőkéz, az is támasztja az alsót, úgy, mint az alsó a felsőt? Talán ez a két kéz szereti egymást, mert sajnálja egymást és ez a szeretet mint egy föl nem fedezett fizikai törvény tartja szilárdan együtt a két kezet, hogy az az alsókéz nem zuhan alá a gyöngeségtől. Ilyeneket gondolni, tudom butaság, úgyhogy azok, akik nem ismernek, okosnak is gondolhatnak. Én pedig a buta merengéssel éppen úgy agyonütöm az időt, mintha csupa szellemességet gondolnék ki. Azon is megakadtam már, hogy a koldus a kezét a tenyerével fölfelé tartja, természetellenesen, igen, sokkal könnyebb azoknak, akik tenyerükkel lefelé nyujtják így élő kezüket, kézcsókra. Szóval mulatok és ezt annak a korhadt vak koldusnak a rovására teszem. Azt is elnézegetem, hogy a koldusasszonyok és a koldusemberek 90 fokos szögben tartják előre könyökből az alsó karjukat és hasonlítottam a koldusokat azokhoz a betegekhez, akiknek a központi idegrendszerükben van bajuk és attól a karjuk magától húzódik derékszögbe s úgy marad. Én ezeket a betegeket, a koldusokat, egy papír kétkoronással akarom meggyógyítani? Hisz ezt a betegséget szanatóriumban kell gyógyítani injekciókkal és diétával és svédtornával. Én kuruzsló vagyok és csaló vagyok. Bűn pénzt adnom a koldusnak.

NEM SZABAD ADNI

Nem, nem, nem szabad a koldusnak pénzt adnom, tudom én, mert ha pénzt kap, soha nem hagyja ott a helyét, nem megy el tüntetni s nem követeli alamizsna helyett a világot. Bűnpalástolás, megvesztegetés, butítás, rabszolgatartás az, hogy pénzt adok a koldusnak, tudom én igenis. De mikor nincs apróm és lusta vagyok a koldusnál váltani, meg mikor sietésemben elsikkasztom a koldusnak járó bért, meg mikor szórakozottságomban vagy hanyagságomban nem adok pénzt a koldusnak, mindig úgy érzem, mintha valaki visszarántana, hogy menjek vissza a koldushoz, mert adós maradtam néki. Igen, a koldus elvárja a pénzt tőlem, hisz azért áll ott a falnál, én tehát avval a pénzzel amit vár, avval tartozom néki, úgy mintha kölcsönadta volna. Ha nem adok pénzt a koldusnak, akkor csalódást adok néki, csalódást pedig senkinek ezen a világon nincs jogom adni; nekem azt sehol meg nem engedték.