Part 2

Színek színei, minden fény, délibáb, vulkán, nafták, gőzök, gázak, mérgek, illatok, sugarak és hangok, szelek, nedvek, melegségek és erők, minden élet és természet, minden levegő s minden, ami lehet és lehetne, maszületett világ hályogos csodája! nem tudok örökösen úszni s repkedni, mindent lehelni s mindent lesni, tanulni, nem tudok eszmélni, nem vagyok csurom bámulat és szűntelen merengés és a szívem nem süt a nap és hold közt a szünetet nem tartó idő felett.

Leesett a szívem ide az emberek közé, emberré vagyok zsugorodva, rövidlátó lettem, nagyot hallok, össze vagyok butulva. Bőröm be van testszínnel mázolva s vázam megrakódott emberhússal. Foglyul ejtettek az emberek, halálig és örökké el vagyok ítélve. Feltörtek az emberek és belém hatoltak. Számon, orromon, fülemen, szememen és minden pórusomon át folyton tódulnak belém ezek a megfoghatatlan apró monászok: az emberek. Szívem is rekvirálták a telhetetlenek, olyan népes a szívem velük, úgy feszül, hogy majd szétreped és olyan nehéz, hogy majd leszakad.

VÉGIG NÉZEK MAGAMON

Ki tudja hányan néznek rám, akik szembe jönnek az uccán velem, olyanok, akiknek fájdalmat osztok, mert finomabban vagyok öltözködve, mint ők. Pillantják a kalapom, az öltönyöm szövetjét, a cipőm szabását, a nyakkendőmet, a kesztyűmet, a botomat és ez mind én vagyok, és én megsértek bizonyosan sok sok sok széttépett, rothadt, ócska s olcsó durva férfiborítékot avval, hogy én külsőleg nem vagyok olyan ócska vagy olyan tépett. Biztosan bűnös vagyok, mert sokszor az uccai nép közt elveszem a szemem az úgynevezett rosszul öltözöttek pillantásából és másfelé nézek. Olyan csomagolásban mutogatom magam a napvilágon, hogy aki nem tudja rólam, hogy én itt csak álom vagyok, az úrnak nézhet, olyannak, akinek már párbajai voltak, aki nem ad mindenkinek kezet, aki nem üvöltő asszonyból, hanem földbirtokból vagy aranybányából kelt ki és aki nem koporsóba, hanem bankpince safe-jébe megy lefeküdni, aki a nyöszörgő szegényt agyon szeretné lövetni, aki a csillagokra nem kíváncsi, csak a magasabb rangú urakra s aki, mikor a Dining Roomban összeszorított szemmel és kemény szájjal néz szét az ismeretlenek közt, így csinál magában a gőgtől: pöh, pöh. Mert ha nem csinálna úgy néha, akkor a gőg, mint a gőz szétvetné a testét, azért kell neki magas feszültségű gőgjében sokszor így fújni: pöh, pöh. Igen, úrnak nézhetnek azok, akik a nyomor divatlapja után öltözködnek. És tisztelnek engem, és én ezt a tiszteletet magamra veszem, nem kiabálom hangosan az uccán: vigyázat, nem úr jön itt, hanem egy felhő! Engedem magam nagyrabecsülni, bámulni a rongyosoktól, engedem, hogy rettegjenek a rongyosok tőlem mint egy bálványtól, aki éhséget és betegséget fújhat a szájából. Csaló vagyok. Akik elmennek mellettem a járdán, nem is sejtik, hogy a legjobb barátjuk mellett mentek el. Nem tudom, hogy öltözködjem, senki nem parancsol rám, nem tudom kihez tartsam magam, nem tudom kinek vagyok hasonlója. Kéményseprők kéményseprőknek öltöznek. De vasárnap azok is különböznek és a képük is fehér akkor és a homlokukra nincs fölírva, hogy ők kéményseprők. A föld népének öltözete tűnik előttem a legérvényesebb emberi öltözködésnek, de engem az anyaföld kitett a járdára, én nem élhetek otthon. És a föld népe is nemzetek, tájak szerint más-más divatot hord és én mindenkihez hasonlítani szeretnék, aki csak él a földön és a világon és az elaludt időkben és az ébredendőkben is minden élt és élendő emberrel egynek, ugyanannak érzem magam; meztelen testemnek, mint az örök tengernek, minden felhőt fel kellene venni!

Hogy kell nekem hát öltözni? Mondjuk itt ebben a csillagfutásnyi életben valami extra vagyok, olyasmi mint a poéták. De ha rovancsolást tartok magamban, látom, hogy nem érdemlem ezt a ritka beosztást, és nem is nevezett ki a király poétának, hogy elhihessem, hogy az vagyok. Én semmi se vagyok. Az úgynevezett poéták sem öltözködnek egyformán, nincs egyenruhájuk. És én nem tudok kolléga lenni, a cirkusz előtt ácsorgó csavargóval hamarabb érzem egynek magam, mint egy másik poétával. Szóval a csavargóval, a mocskossal, rongyossal egyformán kell öltözködnöm, mert őhozzá húzok legjobban. Igen, nekem rongyokban kéne járnom, míg a világon rongyosok is vannak, igen! Tüntetnem kéne értök! Oly részeg rongyokat kéne magamra vennem, mint a knok aboutnak a Music Hallban, mint a gavallérnak az álarcos bálon, mint a madárijesztőnek a vetésben. Jaj, de a nők! Futhatnék expresszionista foltjaim alatt egy dáma elébe, hogy mérgezzen meg csókjával? És ha megértene egy nő rongyaimban, nem tudnám őt viszontszeretni, hisz mindig az eszem fájt az olyan nőtől, aki poétát szeret; én az ellenségért epedek! Nem járhatok rongyokban az úgynevezett szerelem miatt. Nem járhatok rongyokban a testvéreim miatt, azután meg a kiadó urak, meg az igazgató urak miatt, hiszen rongyosnak nem adnak előleget. Nem járhatok rongyokban a rendőrség miatt, mert gyanus lennék, bántanának a rendőrök. Körülményeim, gyöngeségeim és hiúságom öltöztetnek. Lehajtom bűnös fejem mellényem fölé, melynek árával a Brachfeld F. cégnek tartozom.

NEM IGEN ÉRTEM

Érzékiség volt az, egoizmus, micsoda? Sokszor a fiúkorban, emlékszem, az ágyban meg mosdóm előtt állva vagy fürdőben ülve rohamát fogadtam egy hivatlan gyöngédségnek és megcsókoltam és csókolgattam a saját jó meleg fehér vállamat és felső karomat. Lehet, hogy a tilos csókot tanultam akkor? De későbbi időben, mikor eleget már élvezhettem a csókot a nőn, akkor is ragasztottam így a saját bőrömre csókot, igen, még a kezemet is megcsókoltam sokszor az asztalnál ülve, olvasás, unalom és képzelődés közben. Ilyenkor mindig egyedül voltam. Más szeme láttára eszembe nem jutott volna ilyent csinálni. Ha őszintén gondolok vissza magamnak adott csókjaimra, akkor megtalálom ezek fölött a csókok fölött azt az érzést, ami akkor kitört ajkamon: de szeretem magamat. Nőnek és édes kis gyermeknek a karját, vállát meg szoktam csókolni, szeretett barátnak is csókoltam az arcát, még kezét is a szeretet lobos hangulataiban, de a meztelen karját vagy a vállát eszem ágában nem volt megcsókolni. Nem tudom, hogy vegyem magamnak ajándékozott csókjaimat, haragudjam-e magamra, nem tudom.

NEM SZABAD, NEM SZABAD

Nem szabad a halál szavát a számra venni. De régen tudom; de régen megígértem, hogy elfelejtem ezt a szót, hogy nem árulom el, hogy hallottam volna valaha, igen, ez a szó nem az enyém, nem tartozik rám, nem szabad felelőtlenül közvetítenem. Nem fogom leírni se hanggal, se tintával. Nem beszélek senki élő ember előtt halottról, halálról, nem küldök soha p.-c.-t, nem rebegek az örökös előtt részvétet, nem juttatom eszébe soha az életnek a halált. Nem megyek temetésre. Nem veszek föl fekete kesztyűt és a karomra nem húzok gyászszalagot. Igen. És folyton és megint és újra kimondtam ezt a szót, amely h-val kezdődik és lehetetlenséggel végződik és leírtam és mindig és mindig elhanyagoltam hitemet és kötelességemet. Szórakozott vagyok, könnyelmű. Ahány fekete pontot ejtettem az élet fehér selymére, az már mind ott marad. Az én ittlétem már meg van hamisítva, már az én létezésem itt nem érvényes.

Feketére mázoltam az ajkam.

MONDJUK HOGY

Mondjuk el akarnék kezdeni jó lenni. Szabad volna például végighallgatnom egy férfipéldányt, mikor elmeséli, hogy tett tönkre egy kis naiv szegény leányt? Nem, beszélése közben hirtelen meg kellene vele haraptatnom az öklömet. Elnézhetném akció nélkül, hogy áll egy soványképű ember férfi egy football-labdaképű férfi előtt levett kalappal, s azon a football-labdán fenn van a kalap. Úgy beszélnek egymással. Nem kéne cirkuszi sürgősséggel a football-labda fejéről lekapnom a kalapot és abban a pillanatban az emberképű fejre a maga kalapját felcsapnom? Nem kéne zsíros nyakredőből letépnem gyöngysort, hogy azok a hamvas gyöngyszemek ott meg ne romoljanak? Nem kéne szorongatott kövér kis ujjak segítségére ugrani, melyeket a brilliáns gyűrűk fojtogatnak? Nem kéne villákat a szájüregek elől elütni éttermekben, mikor a villák veszélyes fölöslegeket hordanak? Nem kéne néha lángoló kacagást pofonnal eloltani, mikor az ostobák kigyulladtak? Hányszor! Hány monoklit kéne elfricskázni a szem elől, hány szemet kellene meleg beleköpéssel kimosni, hogy lássanak azok a fagyos szemek! Mennyi ordítást kéne belőni elaludt hálószobákba. A gazdag sorsúak kis gyermekeinek elmesélni édesapjukat, édesanyjukat és az ő játék-bárányuk arany csengőjét, prózában megmondani nékik, hogy az mit beszélt! Hogy meg kéne ríkatni azokat a gyöngéd gyermekeket.

Nem tudok olyan rossz lenni, hogy jó lehessek.

AZ ALKONYT HALLGATTAM

Szeretnék jó lenni, mert érzem, hogy a jóságtól jobban vagyok, úgy mint a mellbeteg a fenyőinhalációtól. Jó akarnék lenni. De hát lehet jónak lenni? Mennyire lehet jónak lenni? Úgy nézem, hogy a jóság után szaladok és itt-ott az árnyékába hághatok csak, egy pillanatra. Úgy képzelem, hogy a jóság magasság és mikor jó szeretnék lenni, akkor lábujjhegyre állok és a felnyujtott kezemmel az eget akarom megfogni. Úgy is képzelem, hogy a tengerbe dugom a karomat és markolászok a vízben a jóság után, pedig a jóság a tenger feneke alatt van elásva.

Igen, egyszer, mikor az alkonyat orgonajátéka megnyílt és fölemeltem a homlokom az alkonyatot hallgatni, meghallottam onnan felülről azt a Régale hangot, az ember hangját. Én a szívem sötét mélységéből hallottam ébredni azt a gyönyörű emberhangzatot, de tudtam, hogy az alkonyat skálájában hangzik odafent. És én ezt a visszhangot átölelve fölemelkedtem, mintha álom vitt volna fel és aztán befogott szemmel, szédülve, hűvös arccal szállottam a világ felett, úgy mint a repülő, de nem mint aki robogó repülőgépen ül, hanem úgy, mint aki saját veleszületett szárnyakon repül, amelyek mozgathatók és zajtalanok, csak meleg sóhajtozást adnak, mint a lassú toll-legyezők. Emlékszem, hogy szórakozott repültömben mosolyogtam attól a kéjtől, amelyet csontjaimban és mellkasomban a vízszintes repülés gerjesztett. Láttam az egész született világot, minden fát, minden virágfejet, minden kéményt, minden állatot és minden embert megláttam lent a földön. Láttam a szabad vizeket és a halakat is megláttam mind cikk-cakkal utazni a vizek belében.

Az emberek észrevették, hogy egy meztelen test repül a levegőben oly magasan, mint a gólya s mind fölfelé néztek és akkor sötét lett az ég. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy nem látok semmit. És akkor levettem ajkamról a csókot és széjjeldörzsöltem a két tenyerem közt és millió csókot szórtam magam körül, mint egy parázsból ahogy millió szikrát törnek. Igy aztán láttam újra, különben le kellett volna zuhannom. Ott vannak még azok a csillagok az égen, minden este, látom, fenn vannak a földön alvók fekete álmai felett.

MOST ŐK JUTOTTAK ESZEMBE

Az írógép előtt kemény széken ülnek azok a gépészkisasszonyok. Nem is támaszkodnak, mert úgy nem lehet dolgozni. Fejüket lehajtják úgy mint az f betű, a sors őket ököllel hátbavágta, hátuk attól előrebukott és keblük lefelé szokik. Igy dolgoznak. Mindig figyelik a sort. Sokszor közelhajolnak a papírhoz, oly közel, mintha meg akarnák csókolni. Mindig radíroznak. Mindig szedik le a papírt és csavarják felfelé az új lapot. A karjukon könyökig fekete huzat van, biztosan az ölelést gyászolja a karjuk. Néha leejtik a kezüket a comb mellé, mert elfáradt. Felkapják a fejüket néha s egyet sóhajtanak, annyit csak mint a vessző s a plafond felé néznek, csak olyan rövidet néznek mint egy sor. Amit írnak, az nem vonatkozik az ő életükre. Az nem az ő dolguk. Az őket nem érdekli. Azt nem értik ők, nem is olvassák, csak írják. Ha gazdag volnék mint Amerika, vehetnék a világ minden gépészkisasszonyának zongorát. Zongora elé ültethetném őket. A zongorának kellemesebb a kopogása. Az írógép zenéje nem olyan szép. Olyan az, mint induló, melyet őrült szerzett unalmában. Olyan az, mint a kétségbeesés kacagása. Olyan az, mint a zápor az érckoporsón. Az én színdarabomat is gépészkisasszony másolta három példányra. Pedig én azért jöttem, hogy a leányok feje piruló, álmodó s könnyű legyen, mint a mákvirágok feje. Láttam a mezőn hajnalban a mákvirágok tábláját, akkor határoztam el, hogy a lányok majd ilyen egészségesek lesznek. Illatos, langyos, édes szél fújt, oly üde borulat volt a föld felett, mintha zivatar jönne. Nem is igaz, mert a borulat mögött lángok rajongtak! És hűvös volt és a két orcámon mégis lázat éreztem és csend volt és mégis zene szállott a két fülem mellett kétfelől. Emlékszem, ilyen idő volt mikor a világ felé közeledtem.

ÖNZETLENSÉG

A két szemem oda kellene adnom egy vak embernek. A két fülem egy süketnek. A két lábam egy lábatlannak. A két kezem egy olyannak, akinek leesett a két karja. Az orrom oda kéne adnom egy orratlannak. A fogaim egy fogatlannak. A szívem egy szívtelennek. A hajam egy kopasznak. A bőröm le kéne vetnem és oda kéne adnom egy aggastyánnak: tessék átöltözni. A gégém, a mandulám, a tüdőm, a vesém, a lépem, a májam, a gyomrom és mindenem, a vérem és a csontjaim, az idegeim, az inaim, mind darabonként és ízenként és deciliterenként és centiméterenként oda kéne adnom egy-egy olyannak, akinek a bútorzatában valamije vagy elromlott, vagy legyengült. A korlátoltságot a homlokom mögül oda kéne adnom egy bezárt őrültnek, hadd jöjjön vissza. Az életet, ezt a felébredést, ezt oda kéne adnom ennek az asztalnak, hogy élő legyen! Ha ennyire oda tudnám magamat adni, még akkor sem mondhatnám magamat önzetlennek, tudom.

HÁT KI AZ AZ ÉN?

Hát ki az az én? Mi az, miből van az? Az a test amilyen másnak is van, mindenkinek. Az a bőr és szőr és azok a termő körmök, azok a belek és azok a nedvek, amelyeket mindenkiben másban útálatosan útálok. Ha nem volnék épolyan útálatos mint mindenki más, nem is élhetnék, nem is tudnék magamról, nem is lehetnék itt. Én az a levegő vagyok, amit kapok a torkomba, az a színtelen, az a mindenki másé, az az örökös közös lélekzet. Az a tej és az a zöldség vagyok, amit eszem, úgy mint mindenki más, és az a disznó, az a borjú, az a hal és osztriga és fácán és galamb, amit eszméletlenül felfaltam éppen úgy, mint a szép leányok falnak, akiktől elborzadok, mikor az evőasztalnál látom őket. A szívem és a belem fel akar fordulni az émelytől amiért megeszem a kedves pajtásokat, az állatokat. Én lennék az, aki a madarat és a nyulat megeszem? Igen, én vagyok az, én. Az a fizikum vagyok, az a mozgó, kapkodó szerkezet, amit nem én találtam fel, amihez annyit sem értek mint az órás az órához. Az az engedelmesség vagyok, az az életösztön, az a szokás, az a buta szolgálat, ami benne van a tehénben is, a ruhamolyban is. Az a külső vagyok én, az az arc, amelyet nem én választottam. Igen, én az a ruha vagyok, amit a szabótól kaptam és az a cipő, amit a suszter öntött a lábomra és az a nyakkendő, amit a nyakkendőgyári kisasszony kötött a nyakamba s az az ing meg az a gallér, akit egy pápistaszínű nő hozott a kosárban haza; annak a nőnek keményítő s szénhidrát szaga van. Köröskörül nézek a földön, keresem, hogy hol van az az én? Minden mást, mindenki mást látok a szememmel, csak magamat nem látom soha. Hát hol vagyok én? A Boulevard des Italiens-en, az Oxford Street-en a tolongásnak egy részecskéje vagyok én. A tengeren még az a hajó se látszik, amelynek egy elnyomott pici kajütjében alszom én. A Balaton szélén a nádszál magasabb mint én. Az erdőben a fák kacagnának fölöttem, ha nem tiltaná méltóságuk. A hold megáll az égen, hogy megkeressen idelent, nem talál meg. A csillagok pislognak a fáradtságtól, úgy kutattak és nem bírtak idelent fölfedezni. Ki venné észre azt, ha nem születtem volna meg? Ki követelné szavalva, vagy ki jajgatna, hogy hát én hol vagyok innen? Kinek volt itt szüksége rám? Ha beteszem az ajtómat éjszakára, az emberiség nem retteg attól, hogy nem fogom-e most megmérgezni magam, nem hallgatóznak reszketve az ajtó előtt az emberiség kirendelt megbizottai. Éjjel mikor alszom, életem csak az álom árnyéka; nem is igaz, hogy élek. Mennyi vagyok én itt az ürességben? amennyi egy cigarette a számban, legfeljebb annyi volnék én egy torony ablakában.

A világon egyedül magamnak vagyok én: én. Aki velem beszél, annak már csak te vagyok. Nem is tudtam, hogy én én vagyok, ezt az én szót is mástól hallottam, mint minden szavamat. Tanultam. A többi embernek köszönhetem. Ha magam, egyes egyedül volnék ember a természet gyüjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén, hogy: én? Nem is volna kihez szólnom és nem is tudnék beszélni. Egyetlenegy szavam se volna a számban. Azt se tudnám, hogy én én vagyok. Nem is sejteném.

SZABAD-E NEKEM IS BOLDOGNAK LENNI?

Szabad nekem hintán andalogni, mint könnyűszívű gyermeknek, és hintáltatni azt a reményt, hogy az emberek valaha majd kikelnek ebből az emberiségből, úgy mint a földből a virágok? Szabad vak hátamat a multnak tartani, szabad vízszint tenyerem a homlokomhoz értetni, szemem a jelenről fölvenni s messze tekintve magasan lélekzeni, hajam egy szélnek megnyitni, mely a nevetés himnuszával repül? Szabad nekem a sokára születendők örömeért való rajongás sarkantyújával frissíteni sarkaimat? Szabad az emberhit mákonyával aludnom? Szabad nekem szívemet a jövendő jövő vigaszába, mint cukros tejbe mártogatni? Szabad sóhajomat a roppant messzi szüret chasselas-illatával üdíteni, szabad képzelődve gyönyörködnöm valamely boldog életben, amely még most nem érvényes? Szabad nekem egy percre is megszöknöm hazámból, a jelenből és annak a jövendőnek jókedvű idegenjei közt repesnem?

És ha ez az egész hamisított emberiség holnap reggelre csodára boldog lenne, ha ez az éj elkészítené a boldogság köntöseit, melyekbe holnap reggel minden szál ember felöltözhetne, holnap reggel szabad volna nekem is boldognak lenni? Nem vagyok azonos a mult idővel is, amely már elmúlt? Elfeledhetném-e azokat, akik vakon, sejtelmetlenül, értesítetlenül meghaltak? Láttam a naptárban kisfiú koromban hajókatasztrófa képét, apa a lámpaernyő alatt az ujságból felolvasta a párizsi jótékony bazár égését, láttam magam is égni házat és láttam megégett szülők és gyermekek pernyés és véres, nyerses testeit. Néztem a harctér csalódott szemű halottait. Emlékszem férfiakra, nőkre, kiknek elromlott a fékjük és az őrültek börtönében haltak meg. Tudok a szegénységnek, a szerelemnek, az unalomnak és a becsületnek, meg egyéb betegségeknek halottairól. Csak mióta ittvagyok, mennyi ezren és millióan szállottak le a süllyesztőn. Tanultam és olvastam a brutális történelmet; holt rétegekben fekszenek egymás alatt emberiségek, melyek mind boldogtalanok voltak. A világ fenekén, az idő alatt fekszik az én szívem, minden ami volt, minden ami élt, az én szívemet nyomja! Igen, a temetők kórházak, teli vannak nehéz betegekkel. Barakvárosok a temetők, teli vannak kétségbeesett menekülőkkel. A temetők Ausztráliák, humanizálatlan vademberek feküsznek a temetőkben. Óvodák a temetők, a halottak tudatlan kis gyermekek, akiket még be kellene adni iskolába. Vissza kellene jönni mindenkinek élni, ki már lement. Ha holnap reggelre megszállaná a boldogság a földet, fel kéne költenem egész Szodomát és Gomorhát, fel kéne költenem Ábelt és Kaint, Évát és Ádámot, hogy: gyertek, már itt az élet.

JAJ, MEGINT NEM VETTEM EL A REKLÁM-CÉDULÁT!

Mindig szemrehányást tettem érte magamnak, ha elmulasztottam elvenni a reklámosztó ismeretlenektől az uccán azt a cédulát, de azért mindig megesik, hogy nem veszem észre, hogy felém is nyujtotta az az ember azt a papírt, amelyen híreszteli, hogy megnyílt a Trianon-bar, elsőrendű szalónkvartettel és valódi Hobé-likőrökkel. Tudom, mindig el kell vennem a papírt, hisz azért nyujtja az az ember, hogy elvegyem. Nem lehet olyan sietős utam, hogy egy embernek csalódást okozzak útközben. Csak egy lépésváltásba kerül elkapnom a cédulát annak az embernek a kezéből, azután nem kell időt pusztítanom vele, összemorzsolhatom és elejthetem, hisz az az ember nem figyeli azt.

Igen, hisz magamnak is így kéne papírt osztogatni az uccán egész nap, azon a papíron reklamírozni a szívet, a halált, a felhőket. Ennek az embernek, aki nekem a cédulát ide akarja adni, nem érdeke a Gloria-cipőkrém, mégis januárban, meztelen kezeivel ajánlja mindenkinek. Nekem legfőbb érdekem az, hogy az emberek a szívüket kitapogassák, megnézzék magukat a halál tükrében és járjanak a felhők előadására. Hogy fájna nekem, ha az az ember, akitől elmulasztottam a Trianon-bar hirdetését átvenni, ha az se venné el az én kezemből az én papíromat.

MEGHALNI, MILYEN BŰN

Meghalni, milyen bűn lesz, meghalni! Nem nyithatom ki majd a szám, nem nevethetek a komolykodó szemekbe, nem kiálthatom ki, hogy ebből semmi sem igaz, nem haltam én meg, én csak éltem!

Milyen bűn, milyen csunya, buta bűn! Igazolni fogom a halált! Azt hiszik komolyan vettem a dolgot, azt hiszik fáj nekem, hogy meghaltam, azt hiszik búsulok, azt hiszik meg vagyok sértődve, azt hiszik kétségbe vagyok esve. Pedig csak nekik leszek halott, magamnak semmi se leszek, mint az elpattant szappanbuborék, semmi, de semmi!

Milyen útálatos bűn lesz, halálesettel traktálni az emberek fülét! Milyen illetlen bűn lesz, temetéssel árnyékolni egynéhány uccán végig a napos ablakokat, a lustán sétáló szerelmespárt, a zöldségesbolt előtt kapargáló vidám szegény gyermekeket.

Milyen gyalázatos bűn lesz testemmel dolgot adni az Entreprise béreseinek, szegény testcipelőknek, mosóknak, öltöztetőknek, kocsisnak, lovaknak, sírásóknak. És nem tudok majd tőlük bocsánatot kérni. Előre kérek bocsánatot mindenkitől, halló!

Milyen tapintatlan bűn lesz, milyen barbárság, itthagyni a látást, hallást, tapintást, ízlést, szaglást és az érzést! Itthagyni a felhőket, amelyek nem tudják majd, hogy már elmentem és másnap is új színeket kevernek és új ábrándokat terítenek, mintha itt volnék, mintha nézném és gutiroznám.

Milyen részvétlen bűn lesz, itthagyni az üvegházi növényeket, a kertieket, a mezeieket és azokat a lelenc füveket, virágokat, amelyeket a kerítések tövében és a városok végén a kövezet közt láttam.

Milyen műveletlen bűn lesz, elfelejteni mindent, amit olvastam igazat, amit hallottam kedveset, őszintét, szíveset, nyögőset és nevetőset, világítót és bolondosat, emberit és gyermekit. A zenét és a dalhangot, a madarak tündöklő sziszegését, a szél ijesztgetéseit, a cipők reccsentését és a csöndet, a meglepettet, az ájultat, az őrültet, az ihletettet, a költő végtelen homlokát, amely a versíráshoz lehajol.

Milyen gonosz bűn lesz, milyen gonoszság, milyen testvértelenség, elfordulni az időtől, a multtól és jövőtől, a holdtól és a naptól, az állatoktól és az emberektől és a csillagoktól, akik még mindig nem tudtak megszólalni, akik mindig úgy repesnek, úgy erőlködnek, úgy égnek a vágytól, hogy szólhassanak! Elfordulni mindentől, betenni a szemem, azzal, hogy elég volt belőletek, nem érdekel tovább, nem bánom, nem szeretlek!

Milyen rablás lesz, milyen fagyos bűn lesz, milyen halálos bűn lesz, visszavenni szívemet, elvonni a világtól, elvenni, elvinni magammal innen, itthagyni sorsára az életet, megfosztani az egyetlen vigaszától, egyetlen meleg falatjától, utolsó puha vackától, a szívemtől, amelyet használhattak emberek és férgek és kidobott cserepek és leszemetelt falevelek és villamosjegyek. A szívem lecsavarni! bezárni! lehűteni, mint a vízbe dobott szenet! Eltüntetni, elásni!

Nem merem elvinni, nem szabad ezt tennem! Nektek adtam, tessék, itthagyom, nem loplak meg benneteket; mi lenne belőletek!

RUHATÁROSNÉ, PINCÉR ETCETERA