Part 1

SZÉP ERNŐ

BŰNEIM

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

SZÉP ERNŐ KÖNYVEI:

KUCSÉBER-KOSÁR. (Hírlapi cikkek.)

ÉNEKESKÖNYV. (Vers.)

SOK MINDEN. (Hírlapi cikkek.)

IRKA-FIRKA. (Kurta történetek.)

AZ EGYSZERI KIRÁLYFI. (Színdarab.)

ÉLET, HALÁL. (Hírlapi cikkek.)

EGY KIS SZÍNHÁZ. (Öt egyfelvonásos színdarab.)

KENYÉR. (Hírlapi cikkek.)

JÁZMINOK ILLATA. (Novellák.)

PATIKA. (Színdarab.)

RÉGI KEDVÜNK. (Krónikás versek.)

LILA ÁKÁC. (Regény.)

EMLÉK. (Vers.)

OKTÓBER. (31 őszi nap színei.)

MAGYAR KÖNYV. (Novellák.)

HETEDIKBE JÁRTAM. (Regény.)

AZ ISTEN IS JÁNOS. (Elbeszélés.)

KÉTFELŐL ANGYAL. (Novellák.)

SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI. (Három egyfelvonásos színdarab.)

A VILÁG. (Vers.)

VŐLEGÉNY. (Színdarab.)

11693. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

NEM MEREM A SZÁM KINYITNI

Nem merek a háború felől szólani. Még mindig hallgatok. Nem merem a szám kinyitni. Örülök, hogy senki se tud rólam, hogy az emberek nem vonnak felelősségre. Csend van. A szívem verése elállott. Igy állok itt, a homlokomban robbanás, a szemem és a szám el van meredve. Csodálkozom, emlékezem és nem hiszem! Úgy állok, mint a szobalány, aki leejtette a vázát.

Leejtettem a világot.

N. N.

Öngyilkosságot olvastam az ujságban. Azon veszem észre magam, hogy elnéztem a levegőbe, sokáig, három percig is. Szórakozott vagyok. Bánatosságot érzek, azután meg sértődöttséget is. Szégyellem magam. Csodálkozom. Gondolatomban egy pár másodpercig úgy látom, hogy éjszaka van és egy csillag lefutott a csillagok közt, és én azt nem vettem észre! Csak hallom mástól, hogy: ni, most szaladt le egy csillag. Azt sejtem, hogy mulasztást követtem el. Ha ez az ember ismert volna engem, nem tette volna magával azt.

Hiába vagyok itt, hiába jöttem, hiába nyitottam ki a szemem vigyázni a világon, ha egy élet megszökött! Nem ér ez semmit, amit gondolok, amit érzek, amit akarok, ha egy ember ittlétem alatt ezt tette.

TISZTÁTALAN LETTEM

Igen, az én ujjaim is közlekednek a pénzzel. Az élő, meleg, tiszta bőr, ez az érzékeny, duzzadt, meleg bőr az ujjaim végén, ez közlekedett a pénzzel. Le nem tagadhatom magam előtt. Az én kezemhez is pénz tapad. Ez már így marad. Soha meg nem tisztulhatok ettől, nem menekülhetek olyan messzire, hogy elfelejtsem, nem repülhetek fel olyan kék kékségbe, hogy magamnak megbocsáthassak.

Elcsodálkozom, megsajnálom magam. Olyan csönd van idebenn a szobában. Az a hangulatom, mintha a vidék odakint elborult volna s fülelek messzire-messzire: mintha ott valahol messze, nehéz zokogásba törne ki az én ártatlanságom. Le van bocsátva a fejem, combomon könyökölök. Megsimítom a tenyeremmel eltaposott homlokomat. Elmult az, hogy én más lehetnék! hogy igazi lehetnék, hogy példa, hogy napsugár, hogy új ásványfény lehetnék, oly tiszta, oly most felfedezett, oly felvilágosító! Oly érintetlen idegen, oly álom, oly nem ide való. Vége van annak!

Ráfogom a pénzt a fegyvertelen szegényre, akinél nincs pénz. Az rám bámul. A szeme kiugrik. Szédülni kezd előttem, majd felbukik! Az esze forog mint a körhinta, a feje megfájdul, két fogsora eszi egymást, a gégéje megdagad, alig tudja könnycseppjeit lenyelni. Szívbajt kap és bélcsavarodást, megolvad a két térde, összeesik előttem a földön és a nyavalya kitöri s kezemre köpi okádékát.

Bizony, még az az egyetlen egy árva krajcárom is bűnöm volt, amelyért a vásárban törökmézet vettem, hisz volt ott gyerek, akinek az ínye meg a kis hasa éppen olyan berendezett fölvevő állomása lett volna a törökméznek, de nem volt egyetlenegy árva krajcárja se annak a másik gyereknek. Most már azért is szégyellem magam, hogy a bűvész ezüst forintot húzott ki az orromból, igen! És sejtem, hogy az sem volt olyan ártatlan dolog, mikor aranypénzt szorítottam a markomban álmomban, kezdő fiú koromban. Én addig voltam ártatlan, míg csak halpénz volt a kezemben.

SZÉGYELHETEM MAGAMAT

Ma valaki előtt kicsordult a szám szélén, hogy: úgy szeretnék meghalni!

Most itthon, egyedül a karmazsin szégyent érzem homlokomon. Nem szabad más ember előtt elárulni, hogy kívánom elhagyni az életet. Ez nem illik. Ha meg akarok halni, az azt jelenti, hogy nem kérek abból a földből, amelyen ő is szerepel, itt vár, itt szenved. Én elmegyek innen örökre, nem kérdem őt, a másik példányt ezután: hogy van? nem vagyok kíváncsi rá, nem bánom, hogy nem látom többé, nem érdekel, akármi lesz már ővele.

Gorombaság más előtt elárulni halálvágyomat, igen, privát sértés, gorombaság. És aztán nem is igaz, hogy meg akarok halni, mert azt én is csak hallgatom a számból, de nem hiszem. Az nem lehet igaz. Hát még hazudtam is, mikor halált nyögtem.

A SZIVEM NEM REPEDT MEG

Nincs igazam, mert a szívem nem repedt meg. Hiába lamentálok, hiába nyögök, hiába tiltakozom itt, hiába csapom össze a kezem, hiába hüledezek. Nem repedt meg a szívem e közt a világ közt. Nem lehet nekem hinni. Itt van az emberszív az én szekrényemben, itt van az én tulajdonomban, és ez a szív kibírta, nem hasadt meg. Ha üveg lett volna, vagy ha érc volna ez a szív, akkor megrepedt volna a fájdalom nyomásától. Igy képzelődöm. De ez nem igazolja ezt a szívet. A szívem nem repedt meg, megvan anatómiai épségében. Nem tört el a szívem. Most már mindent szabad az embereknek.

TÜKÖRBE NÉZEK

Senki se látja, mikor itthon tükörbe nézek. Aki tükörbe néz, azt mondja magának: te mindenem! Én is akkor mindig azt mondom magamnak, hiába tagadom. Ami a tengerfenék alatt van a pincében és ami a csillagok felett van a padláson, és ami a legmélyebb magasság és a legmagasabb mélység közt van, az mind végtelenül érdekel engem, de minden végtelenségnél milliomszor és annál milliomszor milliomnyival jobban érdekel a saját képem. Csodálatosabb csodálkozással nézem meg mindennap a saját cifferblattomat, mint a napfogyatkozást, pedig azt milyen ritkán látni! Se Potocka grófnénak, se Michel-Angelo márvány Éjszakájának, egyiknek az arca sem olyan lebilincselő s olyan imádni való, mint az én arcom. Az egyetlenegy arc az én arcom. Mikor a tükörben a szemem elé kerülök, abban a pillanatban meghalt az emberiség és a természet. Arcom hold, fölkel a néma semmiből.

Mindenkit cserbenhagytam, mikor a tükörbe nézek. Nem vagyok testvéreim testvére, nem vagyok barátaim barátja, mikor a tükörbe fordulok. Csak én vagyok itt; én ember se vagyok a tükör előtt, csak én, én, én! Akiben csalódtam, akit elhagytam, akit feloszlattam és szétkergettem, akit üldözök, akit kiirtottam és fölégettem és elfelejtettem, aki nem is volt igaz soha, az az én vagyok a tükörben. Mint a kísértet, úgy jelenek meg magamnak. Semmisültség és őrület csapnak pofon kétfelől, de e két pofon közt az én egyetlen hiú arcom nézi magát a tükörben.

Szégyellem magam előtt, hogy tükörbe nézek, irtózom a tükörtől, utálom és menekülök előle, mégis mindig oda állok elébe s feléje hajlok, mintha úrnőm előtt bókolnék. Ügyész és vádlott állanak egymással szembe, mikor szemben állok magammal a tükör előtt. Mostohafivérem és egyetlen ellenségem és holttestem néz rám a tükörből. Rám bámul a reménytelen remény, a hamis küzdelem, a tehetetlenség, a lehetetlenség, a boldogtalanság, a hazugság. Az elejtett gyermekkor, a szelekbe szórt ifjúság, a szökevény élet, zűrzavar és öngyilkosság les a szemembe a tükörből.

Szíven kellene lőnöm a tükröt, hogy szétrepedjen; kormot kéne rá kennem, falnak kéne fordítanom, ki kéne tétetnem. Nem volna szabad magam megnéznem. Míg a saját arcomra kíváncsi vagyok, addig embernek nem tudom magam elterjeszteni. De ha nem volna üvegtükröm, akkor is minden folyó s minden pocsolya megmutat magamnak. Tőröm pengéje s minden új bádog és minden ragyogó ébenzongora, minden kaucsuk- és celluloid-lap elcsábít és lesből elárulja nekem arcomat. Nem tudok szabadulni. Megszoktam, hogy a hajamat tükörből fésülöm s tükörből kell a nyakkendőm is persze megkötni! El akarom a szemem kerülni, de nem állom meg, hogy a szemembe ne pillantsak. És aztán farkasszemet nézek a magam szemeivel és a két tekintet összefogózik és nem akar válni. A szédülésig és az eszméletlenségig néztem már a saját szemeimbe s végre elfáradva lehúnytam a tükör előtt a szemeimet. Az uccán az optikusok kirakatában azok előtt a kis vastag kerek nagyító tükrök előtt magányos csavargásomban sokszor megállottam és sokáig elcsodálkoztam tehénszemeimen, hízott orromon, pöfeteg ajkaimon, óriás fogaimon és foltos lyukas bőrömön. Ha tudnák, milyen csunya vagyok! Feketével és aranynyal aláfestett üvegtáblákban a boltok és a bankházak falán hányszor megnéztem árnyék arcomat, mert kíváncsi voltam rá. Akik ott elmentek, azt gondolhatták, hogy valami fontos megfigyelést teszek és igen szükséges személyiség vagyok. Ha tudnák, milyen hiú vagyok én! Ha láttak volna itthon, ahányszor a tükör előtt édes szemeket és fényképészpofákat próbáltam magam előtt, ábrándosnak, bánatosnak, előkelőnek, kéjesnek, szellemesnek, ellenállhatatlannak, a legeslegszebbnek játszottam, terveztem és álmodoztam magam. Ha meglestek volna, mikor a számat kitátottam, a fogaim csattogtattam, a szemem meresztettem, az orrom és az ajkaim össze-vissza rángattam mint a bohóc vagy mint a bolond, és a magas c-t nyávogtam magam előtt, mint egy Caruso, szónokoltam mint Apponyi s morogtam mint a bika magamra s fölnyerítettem mint a csikó, s csicseregtem mint a kanári. Ha tudnák, milyen majom vagyok! Ha tudnák, milyen haszontalan portéka vagyok, ha tudnák, milyen hazug, milyen szegény, milyen nyomorult, milyen nevetséges vagyok, hát senki se köszönne vissza nekem.

BŰNÖM, HOGY NEM VAGYOK ÉN IS GYILKOS

Igen, az is bűnöm, hogy nem öltem férfit a háború idejében. Talán még valaki is van még itt a világon, aki éppen így nem tud ölni s mégis ölt: ő nem repülhetett fel a tett elől. Az a másik férfi, aki ilyen mint én, az én helyettem ölt. Mit szenved az az ember most! Az, hogy én nem öltem, az nem tisztaság, hanem kényelem. Önzés. Milyen könnyű nekem. Volt-e jogom kiszabadulni, szabad volt-e nekem kivételnek lenni olyan borzasztóság alól, amit az én gyermekkori játszótársaim s még millió s millió fiatal férfi, akik egy kort élnek velem, kénytelenek voltak elkövetni? Tolsztoj Leó gróf azt meséli, hogy szerencsésen megmenekült a gyilkosság végrehajtása alól, mert az ő ütege végig kimaradt a tűzharcból Sebastopol ostroma alatt. Avval nem számol el Tolsztoj, hogy mit érzett volna maga felől azután, hogyha mégis vezetnie kellett volna azt a tüzelést. Az a másik, az, aki olyan mint én, aki helyettem a gyilkosságot kóstolta, az most, ha egyedül lefekszik éjjel, együtt hál ágyában egy gyilkossal. Bizonyosan nem tud altató nélkül elaludni. A szíve fel van fordulva mellében, homloka fekete, tekintete sánta, szemfejérje beteg, mint azé, akinek sárgasága van, ínyén a baracknak halottas íze van, lélekzete kloroform, az alkonyat vérözöne mind az ő hajára zuhog, az őszi szél szövege elől borzadva fogja be a két fülét, szerelmi vallomásából halálhörgés tör elő, az erdő egybegyűlt fái őellene esküsznek össze, nem mer egy liliomot megérinteni az ujjával, májusban a pillangót nem ismeri meg, nem emlékszik a gyermekkor énekére s kis fiát nem tudja megcsókolni. Csontjain egy poshadt hullát cipel mikor jár, azét a másik emberét, akit ő megölt. Félek, hogy egyszer találkozom vele s számon kéri tőlem, hogy mért nem én vagyok a gyilkos, miért ő a gyilkos? Helyettem szenvedi a gyilkosságot. Mit szenvedek én őhelyette? Öt földrésznek és a tengereknek örökkévaló sorsát. De megéri ez az én szenvedésem az övét?

ÁRULÓ VAGYOK

Az alkonyat sápadt sugarai, azok egy égigérő hárfa húrjai s én az én hárfás ujjaimmal ezeken a sugarakon elzendítem az én árvaságomat és az én gőgömet, és az a tengereken végig fog hangzani. Ilyesmit írok kéjes versben és a versért elfogadok olyan gyönge honoráriumot, ami tíz lépésre se hallatszik el.

Elárultam a költészetet. Úgy teszek, mintha elhinném, hogy a vers egy pohárka likőr vagy egy skatulya cipőkrém, mert hisz ára van. Kereskedő vagyok, nem költő; a verssel befestett papírt eladom. Papírkereskedő vagyok. Mit ér egy szívdobbanásom, amely olyan gömbölyű s olyan tüzes és olyan óriási mint a Föld? Mennyit ér a Föld? Mennyit ér egy sóhajom, amely hosszabb mint az Egyenlítő? Meg lehet azt fizetni? Mennyit ér egy rím, egy jelző, egy hasonlat, egy csöpp sós igazság, amit a szememből kisajtoltam? Ki szabhatja meg a pénzbeli értékét a fájdalomnak, mely szívem öltözőjéből ajkamra szökik, zenével mint az énekesnő? Szabad pénzt várnom, pénzt elfogadnom, követelnem a kék lángért, amely hajamról elillan, szabad azért pénzt kapnom, mint a kávéházi bűvésznek? Szabad elviselnem, hogy homlokomra, a pólus havára, bankót ragasszanak nyállal, mint a muzsikuscigány homlokára? Szabad lealacsonyodnom a királyig, aki civillistát kap? Hisz én a király koronájának a csúcsán állok a ballábam nagyujjának a hegyével és a jobbkezem mutatóujja hegyével az esthajnalcsillagot érintem: én a király fölött a művész vagyok.

Lángban állok és jajveszékelek az ifjúságért, verset írok. Meg lehet az ifjúságot fizetni? Mennyit ér az pénznemekben, értékpapírban, műkincsekben, földbirtokban, nyersaranyban? Mit ér, mennyit, az igazságok fölé havazó igazság, a belátás, a sajnálat, a szeretet, az elmúlás, a madaras, harmatcsöppes, rózsás, füves, napfényes, vadonat új reggel? Mit ér az élet, az emberek kiderült mézesdiós élete, a világ tengerestül, felhőstül, mennyit ér az, mekkora honorárium jár azért? Mennyit ér az élet, igazán, oly nagyon kíváncsi vagyok! A halált meg szokták fizetni a gyárosok, mikor az elesett munkás holttestére pénzt tesznek és úgy átadják a családnak. De az életnek lehet-e ára, az életnek, a csurom eleven életnek, a gőzölgő, lágy életnek, a mozduló embernek lehet-e ára?

Kevésnek tartom, ha egy milliárdot ígérnek egy versért, soknak érzem, ha egy fillért kapok érte. A honoráriumot amit kapok, úgy veszem, mintha pénzbírságra ítéltek volna. Meg vagyok szégyenülve. Zavarban vagyok itt az emberek közt. Kínlódom.

NYUGTALAN ÉRZÉSEM VAN

Úgy emlékszem most, hogy réges-régen élek már én; talán nem is jár nekem már az élet. Talán valami úton-módon még abból a percentből vontam ki magamat, amelynek a gyermekkorban kell meghalni. Talán a létezés pitvarában abban a sötétben türelmetlenkedik egy friss személy, akinek ezt a nekem használatba adott életet kell átvenni, ő már jönne s én még itt vagyok! Lesek hátrafelé, nincs-e ott valahol egy árnyék, aki majd int, hogy menjek félre innen, ahogy annak szoktak inteni, aki más elől elveszi a világosságot.

KÉPTELEN VAGYOK

A járdán gyalogolok és az eget látom az ucca felett és az ablakokat látom, hogy élnek mint a szemek vagy mint a vizek és észreveszem a falak színeit és meglátok élőfákat a járdából felállani, hangok szólnak be a fülemen és ez mind kivilágítja homlokomon az eszméletet és gondolkozást hajt a fejemben. Az eszméletet, a gondolkozást nem kapják meg tőlem azok az emberek, akik elmennek mellettem. Avval, hogy csak úgy magamban némán eszmélek és gondolkozom, úgy sejtem sikkasztó vagyok. Az emberekkel közölnöm kéne gondolkozásomat, amit szavakkal nem tudok követni magamnak sem, oly gyors, oly sok, oly széles a gondolkozás, az valami úszó sakktábla, melyen veszett játék ugrál, a tűeső ködben vagy egy darab parázs gőzös színjátszása vagy micsoda, nem tudom. Ha a gondolkozás hangosan folyna, mint a hangos patak, hogy hallanák a gondolkozást, akik elmennek mellette. De, ha hallanák is a gondolkozásomat mások, ha magamnak az az adományom volna, hogy a szám mint a diktafón úgy adná amit gondolkozom, akkor is azt az érzést, amit a felnyitott ég, a született ucca, a lehellhető levegő bennem teszen, az érzést, az érzésnek az élvezetét nem bírom közössé tenni, hiszen lehetetlen. Pedig ez az élvezet, ha az embereknek átadhatnám, ha azt őbennük éreztethetném, több volna s jobb volna az, mint az egész költhető költészet. Émelyedek magamtól és alélok tehetetlenségemben. A legkülönbet, az igazi igazat, az egyetlent, amivel szolgálhatnék, azt nem tudom kiadni.

NEM VAGYOK BEZÁRVA

Milyen jogon járok én szabadon? hogy hogy nem laktam még soha vizsgálati fogságban, vagy fogházban, vagy börtönben vagy fegyházban vagy gyüjtőfogházban? Nagyon gyanús vagyok magam előtt. Nem lehetek ártatlan, ha engem be nem csuknak! Igen. Honnan van nekem annyi pénzem, hogy elkerülhetem a lopást? Én azt a pénzt, ami nálam van, azt a tolvajoktól lophattam. Nem emlékszem. De úgy rémlik, hogy a tolvajok énmiattam ülnek, énhelyettem. Én vagyok az igazi tolvaj. Amit úgynevezett dolgozásomért kapok, azt a pénzt, nem tudom megérdemlem-e a munkámért, mert nem tudhatom, hogy ebben a munkában van-e hűség és emberség? Van-e abból minden teremtésnek legalább annyi öröme, mint az eső utáni rapíd napsütésből? Én úgy látom, hogy az én egész firkatúrámmal csak a magam szenvedélyét oltogatom; az analfabétáknak, akiknek legtöbbel tartozom, azoknak soha semmi örömet nem szerezhetek. Azokat is be szokták zárni, kiket a razzián megfognak és akikről kisül, hogy nincs foglalkozásuk. Ha a detektívek engem is megfognának a mezőn, mint a pillangót, mit mondanék, mi az én foglalkozásom? Hátha nem olvastak semmit a kezem alól? Iró vagy költő, vagy micsoda csak annak lehetek, aki a kezem alól olvasni szokott. Aki az én írásomból nem olvas, annak semmi se vagyok. És hogy úgynevezett író vagyok, az mit jelent? Az talán csak affélét jelent, hogy beadványt intéztem a világhoz; követeltem például azt, hogy tiltsák be azt a förtelmes éhezést, amelyet fényes nappal, mindenki szeme láttára űznek itt, ezek a romlott, szemérmetlen szegények. Még fejletlen gyermekeket is látni hogy éhesek, sőt hallani is, mert vinnyognak állati szenvedélyükben. Aztán indítványoztam például, hogy nézzenek az égre felfelé azok az emberek, akiknek forgatható szemgolyók vannak betéve a fejükbe. Mióta élek, soha se néznek az égre! Nem tanulják meg a felhők leckéjét, pedig azok a felhők oly szépen vannak nyomtatva kellemes kék papíron, oly tisztán, olvashatóan! Nem lehet semmi kifogásuk a felhők ellen. Haszontalanok, nem akarnak tanulni. Beadványomat nem veszik figyelembe. Tehát az én írói foglalkozásom nem érvényes.

Igen, és tervező voltam itten, vállalkozó: a vakoknak mozit akartam építtetni, a bénáknak bálat akartam rendezni, a süketeknek hangversenytermet akartam nyitni. Megbuktam. Csődbe jutottam. Le lehetne tartóztatni. Felfedező vagyok, hajót követelek az államtól mint Kolumbus, a hatodik földrészt akarom megkeresni, azt ahol az emberek laknak! Szóval bolond vagyok. Mért nem csuknak a bolondok házába? Mért nem zárnak be vérfertőzésért, hisz kóstolgattam a nőket. Hát nem minden nő testvérem?

De igazán, mért nem ülök én is hamis eskü miatt, mikor annyit esküdöztem égre-földre szerkesztőségben, színházban, könyvkiadó irodában, mikor előleget kértem regényekre s darabokra s cikkekre, melyeket aztán elfelejtettem megírni. Ez mind csalás is, sikkasztás is, nem igaz? Ha csalóról, sikkasztóról hallok, mindig gondolok magamra is egy kicsit. Hamis tanuzásért is be lehetnék csukva, igenis, mert tanuja vagyok a világnak, az időnek, az emberiségnek, lélekzem itt és jártatom a számat. Ez hamis tanuságtétel. Bűnpalástolást követek el, hogy nem ordítom fel az égnek és nem üvöltöm tova a tiszta korlátlanságnak azokat az őket halálosan sértő alacsonyságokat és korlátoltságokat, amiket itt lyukas két fülemmel egész nap hallgatok! Kémkedésért is be lehetnék zárva, hisz ellenség közt élek, a földet megszállva tartó szívtelenek között és lakásomon éjjel titokban írom jelentéseimet. És aztán, mért nem vagyok bezárva gyilkosságért? Az állam a privát gyilkosokat, ha megfogja, be szokta zárni őket, mert a gyilkosság állami monopólium, mint a só meg mint a dohány. Azok, akik az állami érdek megkerülésével csempésznek innen emberéletet, azok börtönbe mennek. A börtönben a széndioxidtól és a szabadság után való bánattól elpusztulnak. Nem én öltem meg őket?

És van egy bűn, azoknak az alattomos irígy embereknek az ocsmány bűne, kik a szegényeket meg akarják fosztani a lemondástól, a nagylelkűségtől, az önzetlenségtől, az önfeláldozástól, az értéktőzsdén eddig legmagasabban jegyzett erényektől. Ezeket a megátalkodott példányokat forradalmároknak szokták nevezni, s bezárják őket. Én mért nem vagyok bezárva? Én az emberállomány másik része ellen is forralok mindenféle titkos terveket, a halvaszületett gazdagok ellen. Szeretném ha élnének! A leglealázóbb vétséget követem el ellenök, igen: sajnálom őket! Sajnálom őket bélem mélyéből. Meggyujtott bombát lóbálok, hozzájuk csapom, az izzó vörös szívet! Fel akarom őket robbantani, hogy berendezésük a levegőbe repüljön, féltékenyen őrzött régiségeik: az irígység, az unalom, a részvétlenség, a hiúság, a boldogtalanság ízzé-porrá törjenek és megégjenek, megsemmisüljenek. Énbelőlem még egy példányt kéne csináltatni, hogy két példányban zárjanak be vagy végezzenek ki, mert a gazdagokat sem állom, a szegényeket se; mind a kettőnek elsápadt ellensége vagyok.

Nem, nincs az rendjén, hogy én csak a magam bőrébe vagyok bezárva. Ez a börtön csak nekem magamnak szenvedés, a testvéreim úgy látják, hogy szabadon járok, anyám is azt hiszi, hogy én szabad vagyok és örül anyám és testvéreim is örülnek. Azoknak a testvérei, kik kőporos börtönben könyökölnek, azok emésztik magukat kárukban és szomorúságukban és azoknak anyja is emészti magát és feleségük is pityereg és gyermekeik is szomorúak, és barátaik is, akik szerettek velük beszélgetni s szerették látni őket és kutyájuk is szomorú, nyugtalanul kezd ügetni, s megáll és görbén sétál és úgy szaglássza a földet.

NÉMA

Nem a magamét beszélem senkivel, soha. Itt van a szájpadláson az én minden kérdésem, az én minden válaszom, az én minden vallomásom, az én minden panaszom és az én ünnepi beszédem, itt van rajongásom harangzúgása, itt van az álmom dala, itt van a gyermeki hintázás témátlan románca, itt vannak a csodálat összes szavai mint napsütésben függő zöld levelek, itt van a téboly eszperantója, itt van a rettenet vonítása s ez mind itt lapul a szájpadlásomon, az én szavaimat le nem szedi a nyelvem onnan. Úgy hallgatom a beszélésemet, mintha grammofón beszélne a számból. Én még meg se szólaltam. Teher nő a két tüdőmön, mindennap jobban nyomja mellemet a ki nem adott saját szavak terhe. Mindennap elmulasztok megszólalni. Homlokommal mint paizszsal mindennap eltakarom magamat, szememmel mint festett ablakokkal mindennap letagadom magamat, hangommal mint lakájommal elhazudtatom magamat, hogy nem vagyok itthon, gégémben mindennap megfullasztom magamat. Enyémek azok a szavaim, amelyeket elhallgatok? Én vagyok az, akit nem fejezek ki, akinek csaló hangommal be fogom a száját? Én volnék az, akit nem engedek szóhoz jutni, én, én volnék az, akit agyonhallgatok? Nem. Én az vagyok, aki hamisít és temet a hangjával. Az, akit titkolok, akit elhallgatok, az a köteles ember az én arcom mögött! Mindennap eljön a szürkület, látom a szürkület árnyékai közt elmosódni mondani valómat.

EZER BOCSÁNAT

Bundás vadállatok, tollas madarak, pénzes halak, fagyos kígyók, békák, nyúzott giliszták, poros pillangók, lakkos bogarak, bolyhos hernyók, havas férgek, semmilyen bacillusok!

Bársony virágok, selyem levelek, zefir füvek!

Durcás fák, ragadós gyümölcsök, taknyos bugák, ideges nádak, pucér gombák, birkózó gyökerek és üldözött indák, álmos mohák, halottas bodzabél, mézes borostyán, csókos méz, meghült nyirok, fegyenc salétrom, ellágyult penész, legaggodalmasabb pókháló s legfélénkebb pihe, legesleggyöngédebb árnyék és legcsodálatosabb sötétség!

Szőrös hegyek, meztelen vizek, nevetős jegek, titoktartó havak, brüsszeli zuzmara, ájult dér, önmagatokkal álmodó jégvirágok, rozsda batik munkája!

Calcit, apatit, apophillit idegen mosolyai s minden ásott kövek elámult világossága, égi, tengeri csillagok, Sphaerozoum Italicum, legeslegszebb leánya az óceánnak!

Felhők, hold udvara, szivárvány, köd, pára, napfény alatt húnyt szemem ékszerei s bolygórendszerei!