Part 9

Ily s ehhez hasonló ömlengést találunk mindjárt a regény elején. Szerző, mintha sejtene valamit, jó előre gondoskodik műve védelméről s igyekszik megfélemlíteni kritikusait. De hát oly félemletes dolog-e az, ha az író a róla nem kedvezőn nyilatkozó kritikusokat a pedansok közé sorozza? Semmi sem lehet ennél természetesb és mindennapibb. Szép ha az író merni kész, ha új ösvényt tör, de a merészség még magában nem lángész s az akarat még nem tény. A kritika természeténél fogva conservativ s csak hosszas vizsgálat s küzdelem után szokott megalkunni az új viszonyokkal, ha a valódi sikernek lehetetlen már ellenállani. Nekünk úgy tetszik, hogy itt nincs az az eset, sőt küzdelemre sincs szükség. Az nem új dolog, hogy valaki hibás lélektani alapon szövi és oldja meg regényét. Sokan tették ezt már Toldy előtt is és sokan fogják tenni utána is, a nélkül, hogy őt utánozni akarnák. Toldy mindegyre azt állítja, hogy ime Anatole meghalt, szerelme ölte meg, tehát szeretett. Elhiszszük, hogy meghalt, nem kivánunk halotti bizonyítványt, de nem hiszszük, hogy a szerelem betegségében halt volna meg, mert a bonczolás mást bizonyít. Toldy sokat emlegeti az æsthetika önkényes szabályait «udvarképes» indokait, összeütközéseit. De vajjon az æsthetikának nem ugyanaz-e forrása a mi a költészetnek: a természet és az emberi szív? Nem innen meríti-e az æsthetikus elveit, törvényeit, a költő pedig lelkesülését és erejét? Minden a mi ezzel ellenkezik, oly kevéssé æsthetikai törvény, mint költői szépség. S ha a költő indokokat használ, melyek nem természetesek, összeütközéseket, katasztrófát, melyek nem kelthetnek tragikai részvétet, ki a hibás, az æsthetika-e, mely semmi önkényest nem kíván a költőtől, vagy a költő, a ki önkényesen oly eszközöket használ, a melyekkel nem érhetni czélt? Ki tehet róla, hogy némely indokot, összeütközést inkább komikailag dolgozhat fel, mint tragikailag s holmi pusztán egyéni szeszélyek, különösségek, rögeszmék nem hatnak reánk oly varázserővel, mint a mindnyájunkkal többé-kevésbbé közös szenvedélyek. Nehány frivol, sőt durva jelenetet is találunk e regényben. Úgy látszik ezek is a szerző æsthetikai szabadelvűségéből folynak, mely fellázad mindennemű korlát ellen. De ez sem új dolog a világon s Toldy oly kevéssé fogja «udvarképessé» tenni a költészetben, mint mások. Általában nincs okunk meghódolni Toldy æsthetikai vívmányainak, a melyekről regénye elején annyi önérzettel szól. De szivesen elismerjük tehetségét, melyet e regénye is tanusít s ennél sokkal jobbakat várunk tőle, kivált ha nem ápolja oly melegen erkölcsi és æsthetikai sophismáit.

Bajza Lenke regénye egészen más, mint Toldyé. Mintha egy rideg férfi-szobából egy csinos női salonba lépnénk. Illatszerrel tölt lég, selyemruhák suhogása, tükrök, lámpák, ékszerek fénye vesz körül. A komornyik egész fontossággal jelenti be a vendégeket, a szolgák keztyűs kézzel és ezüst tálczán hozzák be a levelet vagy látogatójegyet, a kocsiajtót a legilledelmesebb hajlongások között nyitják fel, ha érkezünk vagy távozunk. A szenvedély nyelve helyett társalgást vagy csevegést hallunk, az embereknek inkább modorával ismerkedünk meg, mint bensőjével, eltöltjük az időt, de unatkozunk is és vágyunk az isten szabad ege alá egy kis friss levegőt szívni. Valóban e regény az előkelő világból, az előkelő világnak van írva, bizonyos előkelő bágyadtsággal. Bajza Lenke sokat haladt, mióta évekkel ezelőtt egy pár kötet beszélylyel föllépett, s írónőink közt alkalmasint ő ír legjobb regényt. Sok ügyességgel szövi meséjét, gondot fordít a jellemzésre is, de a bonyodalmat nem annyira a viszonyok kényszerűsége, mint saját jóakaratú önkénye vezeti, jellemrajzában pedig kevés az elevenség s olykor nagyon is kirí a czélzatosság. Főszemélyei, mint Léda, Róbert, igen eszményített alakok az eszmény igazsága és bája nélkül. Nem érdeklődhetünk eléggé irántok, s nem hihetünk bennök. Nem rokonszenves vagy épen gonosz jellemei még kevésbbé igazak. Waldau, Waldheim grófné, Hildegard, Warburg az erőltetett czélzatosság szülöttei. Sternberg gróf, Marie s a mellékalakok már jobban sikerültek, bár nem emlékünkbe tapadók. Szerző sokat beszélteti személyeit, igen is sokat, de biztos s erős vonásokkal nem tudja fölleplezni bensőjöket, s nem törekszik egy-egy nagyobb jelenet kellő színvonalára emelkedni. Ugyanazon kimért társalgási hangon foly minden s a mellékdolgok csaknem annyi helyet foglalnak el, mint a lényegesek. Valóban a mese szövevénye többet ér előadásánál, mely ritkán tudja kizsákmányolni amannak előnyeit. Az előkelő világ aprólékos kedvtelései mindig ott lábatlankodnak s gyakran nem jellemzési czélból, a társalgás sok mindenről foly, de a cselekvény keveset nyer vele. A regény nyúlik s nem egyszer unalmas.

Bajza Lenke szigorúan megbünteti regénye rossz embereit és megjutalmazza a jókat, csak az a baj, hogy jóakarata kissé önkényesen vezérli az emberi élet rendjét. A miből erős összeütközést várnánk, könnyen elsimul, a mit nem tartunk sok küzdelemre valónak, hosszas és nem eléggé érthető bonyodalmak forrása. A mű hősnője Léda, egy bukás szélén álló bankár leánya, a ki atyja becsülete megmentése végett, szive ellenére férjhez megy egy blazirt és romlott szivű ifjú bankárhoz. E mellett titkon szereti Waldheim Róbert grófot, a ki egész lovagi rajongással csügg rajta. Azt hiszszük, hogy az összeütközések e dús anyagát rejtő viszonyokból szövődik a bonyodalom. Máskép történik. Léda oly távol tudja magától tartani férjét, mint akármely alkalmatlan udvarlót, de mindamellett költi s egy pár év mulva örökli millióit és végre férjhez megy Róbert grófhoz. E szerencsétlen szerencse megtörténhetik ugyan, de csak esetlegesség, s nem a dolgok kényszerű természetes folyama, pedig a költőnek ezt kell rajzolni. Tulajdonkép Lédának második férjhez menetele a regény főtárgya, a mint a czím is mutatja. De nem érthetni eléggé, miért kell annak annyi bonyadalmat szülni. Róbert és Léda szeretik egymást és semmi sem áll útjokban, hogy egymáséi legyenek. Róbert erős akaratú, független férfiú, s keveset hajt anyjára, a ki aristocratiai gőgből ellenzi a házasságot. Azonban a mű czíme: _Előitélet és felvilágosultság_, ezért szükséges a szerzőnek úgy szőni meséjét, hogy Róbert anyja kényszerüljön személyesen megkérni Léda kezét fia számára, hogy Róbert lemondva a diplomatiai pályáról, gyárt alapítson, üzleti ember legyen s több ilyes történjék, a mik nagyon is mesterkélt dolgok. De ha nem dicsérhetjük a cselekvény e czélzatos és erőltetett oldalát, nem tagadhatjuk meg az érdekességet némely részlettől, kivált azoktól, melyek Marieval és Sternberg gróffal kapcsolatosak. Bár a regény színhelye Németország, a német élet kevés nyomát találjuk benne, de találunk az előkelő világ városi, falusi és fürdői életéből nem egy találó vonást, gondos rajzot, a mi futó megfigyelésnél mindenesetre többet tanusít.

Tolnai és Beöthy nem lépik át a haza határait; egy-egy magyar mezővároska vagy falu életéből merítik tárgyukat. Mindenik mintegy tíz-tizennégy ívnyi regénynyel járult az 1872-ik év termékenységéhez.[14] De mindkét mű inkább hosszú beszély, mint rövid regény, a mi egyébiránt semmit sem von le becsökből. Magyar élet tárul ki előttünk, a Duna mentében barátságos falvak intenek felénk s egy-egy parochia, udvarház vagy földmíves-lak titkaiba pillantunk be. Ez ismerősök között még sem vagyunk egészen otthon. A hazai viszonyokba képzelt elemek vegyülnek, s a jól ismert alakok jellemző vonásai mintegy eltorzulnak. Ide járul még az elbeszélő hangulat is, a melyben van valami olyas, a mi inkább elkedvetlenít, mint vonz. Mind Tolnai, mind Beöthy jeles stylisták, jó elbeszélők, különösen Tolnai, a ki néhol jellemzőn és művészien rajzol és stylje kiválóan magyaros. De mindkettőnek elbeszélő hangulata, bár különböző árnyalattal, kesernyés ízű, a mely nem tud humorrá emelkedni s olykor rideggé válik.

Tolnai egy jómódú földmíves-családot rajzol, a melyet a hiúság és uraskodás tönkre juttat. A történet a Bachkorszakban játszik. A nagyravágyó személy egy éltes asszony, Bokrosné, a ki örömmel fogad szállásba egy adószedő cseh hivatalnokot, fiát erőnek erejével úrfivá alakítja s elvéteti vele az adószedő leányát. Az adószedő had kiéli, tönkre teszi a Bokros-családot s a koldusbotra jutott beteg anya kénytelen egy másik fiához menekülni, a kit kitagadott, mert ez nem helyeselte uraskodását és ellenére egy kalvinista pap láányát vette nőül, a kivel boldogan élve, keze munkája után szép vagyonra tett szert. Sok mindent megértünk a Bach-kormány idejében, de hogy a nép kapjon a cseh adószedőkön, valóságos uraknak nézze őket, vágyjék atyafiságukra, ilyennek sohasem hallottuk hírét. Városokban, kivált némely németes városban, mesteremberek vagy más középosztálybeliek összeelegyedtek velök, bár ez sem volt gyakori eset, de a magyar nép gyűlölte őket s némi aristokratiai gőggel tekintett reájok. Hogy magyar földmíves felesége oly valamibe helyezze hiúságát, a mi se sorsosainál, se a vidék más osztályainál nem talál viszhangra, sőt gyűlölet és megvetés tárgya, mind valószínűség, mind jellemzetesség tekintetében teljesen elhibázott felfogás. De más oldalról is találunk e nőben egyet-mást, a mit nem eléggé érthetünk; nem értjük különösen azt, hogy miért haragszik másik fia házasságára; hiszen ha egy földmíves papleányt vesz nőül, az csak hizeleghet anyai hiúságának. Mivel kevesebb egy pap leánya az adószedőénél? Egy más földmíves-család rajzát is megkezdi szerző, a Vörös Gáborét, a ki szintén idegen hivatalnokot fogad szállásba, hogy vele leányát elvétesse. Azonban a cselekvény ez ága ki nem fejlődik s kevés befolyással van a másikra. A Bach-hivatalnokok jellemzése sem sikerült. Ez izetlen embereket izetlenül is rajzolja szerző. Leginkább sikerült az egész regényben a másik fiú, András jellemzése. Midőn szerelme fölébred, küzd magával, egyik jó emberével közli titkát, majd vele leánynézőbe megy, mind igen találó vonások. A háztűznézés, az öreg pap háztája, maga és leánya alakja plasztikailag emelkednek ki. Az igazság egyszerűséggel, a melegség kellemmel vegyül. Itt élet és szív lüktet, a többi láz, képzelgés. Kár, hogy a lakodalom rajza már gyöngébb s az ifjú pár mindinkább veszti érdekét.

Beöthy egy kis birtokú nemes fiatal ember életpályáját, vagyis inkább szerelmi történetét tárja előnkbe. Az ifjú jószivű, becsületes, de élhetetlen és akaratnélküli ember, szenvedőleges természet, a ki alig ragadtatik tettre. Sorsa magát és másokat szerencsétlenné tenni. Az egész jellem nem úgy van rajzolva, hogy bizonyos osztály vagy faj jegyeit hordja magán, sőt nem is annyira egyén, mint egyéni szeszély szülötte, kinek keresve sem találjuk párját. Nőül akar venni egy papleányt, egy kissé hajlamból, de leginkább szánalomból, hogy jót tegyen a pap családjával, s belészeret egy előkelő nemes család ivadékába, a kihez a faluból feljár leczkéket adni. A papleánynak nagy későre visszaküldi a mátkagyűrűt, az úri kisasszonynak szerelmet vall, ki ezt viszonozza is és nem akar gróf kérőjéhez nőül menni, hanem hozzá, de megtudván, hogy anyja hasonló körülmények között szerencsétlenül járt, enged nagynénjei kérésének s mivel a becsületes Márton nem igen biztatja, grófné lesz, nagyvilági hölgy, ki egészen elfeledkezik hajdani kedveséről. Az egész nagyon rideg történet, meglehetős kesernyés hangon elbeszélve. Csodálkozunk, hogy fiatal költő hogy írhat ilyet. Sehol a szenvedély heve, ábrándja, elragadtatása, erélye. De mégsem csodálkozunk. Beöthy nem az első ifjú író, ki bizonyos koraérettséget erőltet magára, fájdalmasan mosolyg az ábrándokon s holmi közönyös gunyorban keresi hol a tárgyilagosságot, hol a humort, de egyiket sem tudja megtalálni. A mű hőse teljesen elhibázott. Egy egészen szenvedőleges jellemet csak úgy lehet érdekessé tenni, ha benső világát nagyon gazdagnak vagy legalább rokonszenvesnek rajzoljuk. Biró Márton szellem, érzés, eszme és törekvés tekintetében nagyon kopár lélek s a mi becsületesség és érzelmesség van benne, csak arra való, hogy annál inkább kiemelje élhetetlenségét, korlátolt eszét, gyávaságát és idétlen termetét. Mindenütt valami groteszk vegyül jellemzésébe s átcsap az elbeszélés hangjába is. A hős iránt nem részvétet érzünk, hanem olynemű sajnálatot, minőt egy beteg, magával jótehetlen ember kelthet föl. Nem tudjuk megfogni, hogyan szeretett bele egy ifjú szép leány, sőt az egész történet talány marad előttünk, nem az események, hanem a jellemek és viszonyok rajza miatt. Pedig Böthy biztosan is tud jellemezni ott, a hol nincs egy képtelen lélektani feladat lidércznyomása alatt. Biró Márton gazdasszonya, az öreg pap és felesége, a rektor jól vázolt alakok. Néha a lélekállapotot a természettel együtt, egymásra hatva, szerencsésen festi. De az egészből épen úgy hiányzik egy mindent átható eszme és érzés ereje, mint az igazság és művészet bája.

Ime az 1872-ik év nevezetesb termékei a regényirodalom terén. Haladunk-e vagy sülyedünk, örvendenünk kell-e vagy aggódnunk! E kérdésekre bajos határozott feleletet adni. Annyi bizonyos, hogy elbeszélés és styl tekintetében nagy haladást mutat regényirodalmunk. Hasonlítsuk csak össze Jósika _Abafi_ját napjaink kevésbbé sikerült regényével és látni fogjuk, hogy újabb regényíróink jobban, szebben és magyarosabban írnak. A történelmi regény tere ugyan parlagosodni kezd, de a jelenkor annál inkább vonja az elméket, tárgyban és formában nagyobb változatosságot látunk s az egyéni és jellemzetes iránt élénkebb érzék mutatkozik. De hiányzik a nagy eszmék és érzések, az emberi és nemzeti nagy érdekek valódi cultusa, a mely Eötvös regényeit annyira jellemzi, az emberi szív ama mélyreható vizsgálata, a szenvedélyek nemezisének az a biztos és félemlítő rajza, a mely Kemény regényeinek oly kiváló sajátja. Többé-kevésbbé bizonyos könnyelműség vagy egyéni szeszély vezérli regényíróinkat. Nem sokat gondolnak a fődologgal, mert nem hatja át őket valamely nagy eszme vagy érzés, igen eltelnek egyéni szeszélyökkel, s azt hiszik, hogy a mi bizonyos körülmények miatt rájok nézve érdekes, annak fogja találni a közönség is. Alig látjuk az egyénben a fajt, a fajban az egyént, a cselekvényben az eszmét, a részek között az öszhangzást. A genre elölni látszik a magasabb szárnyalást, a fensőbb jellemzést s a különös és kirivó a jellemzetes helyét akarja bitorolni.

Belezökkentünk a magyar élet rajzába s mindent fel akarunk ölelni. Jól van, de igyekezzünk a sajátságosnak általános érdeket adni s a nemzetit összhangzásba hozni az emberivel, az eszmék világánál, az érzések erejével, az ízlés sugalmai szerint. Egész új társadalom kezd képződni a régi romjain a fővárosban és vidéken egyaránt. Az élénk politikai élet új helyzeteket és typusokat szült. Tartsátok előnkbe a magyar társadalom tükrét, rajzoljátok erényeinket, bűneinket, bohóságainkat, az aristokratia, a középosztály, a polgárság, az írói s művészi világ, nép és nemzetiségek sajátságait, beléletét; az örök emberi szenvedélyeket vegyítsétek az új helyzetek és törekvések elemeivel. Legyetek valódi regényírók, a társadalom birálói, erkölcsrajzolók, s az eszmény őrei. Mi ezt várjuk a magyar regénytől ma vagy holnap, de ez időnek el kell jőni. Nem vagyunk a pessimista kritika képviselői, de épen azért, mert hitünk és reményünk van, a jelenre nézve nem ringathatunk senkit csalódásba, legkevésbbé regényíróinkat.

JÓKAI MINT HIRLAPÍRÓ.[15]

Jókai összegyűjtött hirlapi czikkei fekszenek előttünk három kötetben. A gyűjtemény épen nem teljes, sőt a kötetek sem egymás folytatásai. Egyik a szerző kiadása; ez a forradalom alatt írt politikai czikkeit foglalja magában, egy pár ugyanakkori beszély és számos humoros apróság kiséretében, saját maga által rajzolt 1849-iki arczképével.[16] Nem épen illő ugyan, hogy az ember maga adja ki saját arczképét, hanem Jókai az ilyesmin már rég túltette magát; nagyobb baj az, hogy a rajz rossz, s igen keveset hasonlít a huszonöt éves Jókaihoz.

A más két kötet Ráth Mór kiadása.[17] Ez igen tarka gyűjtemény, legkevesebb benne a politikai czikk, legtöbb az adoma. Különben van itt minden, valóságos vegyes kereskedés. Jókai összegyűjtötte más gyűjteményeiből kimaradt különféle apróságait, oly czímek alá osztályozva, a melyek igen ritkán illenek a művekre. Például a _Koreszmék_ czíme alatt, nehány politikai czikk mellett, ott találjuk az _Adomák Széchenyiről_, _Liszt hangversenye_, _Potifár kis fia_ sat. czíműeket is, a melyek csakugyan nem koreszmékről szólanak. Az évszám is, tudniillik, hogy valamely czikk mikor iratott, nagyrészt hiányzik, pedig némely czikket inkább érthetnénk, ha tudnók, hogy a szerző melyik évet érti a _mult év_, s melyik év napját a _tegnap_ alatt.

Azonban a gondosabb szerkesztés sem tette volna értékesebbé e gyűjteményt. A czikkek legnagyobb része csekély becsű: necrologok jellemző eszme nélkül, obligát pathoszszal; írói jellemrajzok, a melyek legfeljebb csinos toasztoknak illenek be; igaz történetek, a melyeknek fele sem igaz, de azért nem mindig mulatságosak; naplótöredékek, uti-rajzok, a melyeken épen úgy megérzik a képzelgés szeszélye, mint az írói hiúság kaczérsága; egy akadémiai értekezés, a melyben a szerző csak az adomákban keresi a néphumort, s egyszersmind oly vallomást tesz, a melyet maga sem igen hisz, tudniillik, hogy nem regényei fogják fentartani nevét az irodalomban, hanem adomagyűjteményei; továbbá egy Petőfiről írt s már más gyűjteményben is kiadott czikk, a mely minden alap nélkül kétségbe vonja Petőfi halálát, s könnyelműen azt hirdeti, hogy az oroszok őt magokkal hurczolták, s a szerencsétlen most talán Kamcsatka hómezőin siratja sorsát, vagy lassú, emésztő munkában görnyed az uráli ólombányák munkásai között. Jókait e gondolat nem hagyja alunni, elrabolja éjszakáit; felindulva kéri a kormányt, hogy tegyen lépéseket diplomatiai úton Petőfi holléte kinyomozására nézve. És mégis az az író, a ki így ír, mint képviselő, mindeddig nem interpellálta a ministerelnököt, mint népszónok, egyszer sem hívott össze népgyűlést ez ügyben, alunni hagyta az egészet, csak maga nem alhatik, de alkalmasint nem Petőfi miatt.

Legsikerültebb az egész gyűjteményben nehány humoros rajz: _Jakli, Utolsó napjai a fürdői idénynek, A míg a termő rügyből körte lesz_. Az első egy házi szarka csínyeit beszéli el, a második a balatoni fürdői élet fokozatos kihalását, a harmadik egy körte története. Mind naiv élmények, jókedvű, s önmérséklő humorral elbeszélve, Könnyedén, de biztosan oda vetett rajzok. Nincs bennök túlzás, affectatió, a mitől Jókainak még jobb munkái is ritkán mentek. Kétszer, háromszor is gyönyörködve olvastuk el, s mintegy kárpótlást találtunk az egész kötetre vesztegetett időért. A mi a gyűjtemény politikai czikkeit illeti, nemcsak gyér számúak, hanem nem is jellemzők Jókai 1861–1875-iki politikai pályájára nézve. Még azt is alig vehetni ki belőlök, hogy a szerző ez időszakban minő pártállást foglalt el. Közönyös elmélkedések, vagy jámbor elmefuttatások. Általában az _Emlékeim_ két kötete sokkal kevesebb anyagot nyujt a hirlapíró Jókai jellemrajzához, mint a forradalom alatt írt czikkei gyűjteménye. De e két rendbeli gyűjtemény elég arra, hogy kiinduló pontul szolgáljon e kísérlethez, a mely nehány vonással Jókai hirlapírói pályáját szándékszik rajzolni.

Jókai mint politikai hirlapíró, a forradalom szülötte, épen mint Pálfy Albert és Csernátony. Társaikat a politikai téren találta a forradalom, ők akkor léptek fel arra. A két első szépirodalmi iró volt, s mint jeles beszélyírókat ismerte a közönség; Csernátony még nem emelkedett ki a homályból, legfeljebb nehány erdélyi ember ismerte, mint 1847 óta az _Erdélyi Hiradó_ pesti levelezőjét. Jókai az _Életképek_ czímű szépirodalmi lapot szerkesztette, midőn 1848-ban a márcziusi mozgalmak őt is magukkal ragadták. Mint a pesti ifjúság egyik vezére, ő olvasta fel a népnek a tizenkét pontot, beszédeket tartott a múzeum terén s lapjába politikai czikkeket kezdett írni. Azonban az _Életképek_ nem vált politikai lappá, csak némi politikai színezetet nyert, a mennyiben Lamennais-féle modorban dicsőítette a forradalmat, s lelkesítette az ifjúságot és nőnemet. Tulajdonkép nem volt szoros értelemben vett politikai iránya; czikkei inkább lelkes és ábrándos általánosságok voltak, mint politikai tények és eszmék bírálatai, szerelmes levelek a szabadsághoz, az elragadtatás felkiáltásai a forradalom mézes heteiben. Legtöbbet értek humoros apróságai, a melyek mai élczlapjainkat pótolták, s már akkor kitünt, hogy Jókai itt sokkal inkább helyén van, mint a politikai vezérczikkek terén.

Pálfy Albert, mint politikai hirlapíró, már első fölléptével legtehetségesebbnek tünt fel társai közt. Míveltsége ugyan neki is inkább szépirodalmi volt, mint politikai, de kora ifjúságától fogva figyelemmel kísérte a hazai és európai eseményeket, buzgó olvasója volt a franczia hirlapoknak, és részletesen ismerte a franczia forradalom történetét. Nem volt szónok, nem igen tudott magyar módon lelkesedni, de annál szenvedélyesebben gyűlölt s jól értette a gúny művészetét. Ez volt tulajdonkép éltető eleme. Nem gondolkozott mélyen, de élesen látott s hamar tisztába jött magával és a dolgokkal. Erősen meg volt győződve arról, hogy Ausztria mindent vissza fog venni, a mit tőle Magyarország kivívott, s ha egy kis erőre kap, végkép megdönteni igyekszik a magyar alkotmányt. Az élet-halálharczot kikerülhetetlennek látta. Épen azért folyvást szította a gyanut, bizalmatlanságot, táplálta a forradalmi szellemet, táblabiró politikának gúnyolta a törvényekbe vetett bizalmat, szép beszéd helyett gyors tettet követelt, senkit sem kímélt, csak Kossuthot, a kit mintegy kijelölt a forradalom vezéreül. Lapja, a _Márczius tizenötödike_, melynek irányát minden nap igazolták az események, lassanként mindinkább terjedt s mind nagyobb befolyást gyakorolt a közönségre. S ezt nemcsak irányának köszönhette, hanem szerkesztője írói tehetségének is. Pálfy nem bővelkedett eszmékben, de főeszméjét ezer változatban, s mindig új ingerrel tudta ismételni. Egyszerűen és világosan írt, szónoki hevület nélkül, de rendkívül csinosan s bizonyos magyar ízzel; inkább elmés és szellemes társalgónak tetszett, mint veszélyes izgatónak. De gúny ömlött el minden során, gondolatján és érzésén. Ebből merítette lelkesedését, ezzel született logikája s egész gondolatmenete. Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai itéletekké váltak. Egyszerre mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit a nélkül, hogy fárasztotta volna. E stil irodalmi szempontból is feltünő jelenség volt, s csodálni lehetett, hogy erős gúnya bizonyos mérsékletet tartott, s ritkán vált egészen nyerssé. Azonban azzá is vált, s a mi még rosszabb, néha lesülyedt a cynismus- és frivolitásig, de e tekintetben a _Márczius tizenötödiké_t nem annyira Pálfy keverte rossz hírbe, mint dolgozó társai és levelezői. Ő mindig rossz szerkesztő volt, s ha megírta a maga főczikkét, keveset gondolt egyébre, s nem bánta, ha együgyűséggel és otrombasággal telik is meg lapja. Dolgozótársai között Csernátony volt a legtehetségesebb, de ekkor még csak irodalmi suhanczéveit élte. Merészségre felülmulta Pálfyt, de minden más tekintetben messze maradt tőle. Leginkább _Mákvirágai_val ébresztett figyelmet, a melyek nem voltak egyebek, mint személyek ellen intézett gúnyiratok tele epével, rosszakarattal, de kevés ízléssel. Stilje nehézkes volt, gúnyja inkább goromba, mint elmés, élczei erőltetettek, kedvelte az idézeteket, különösen a bécsi _bon mot_-kat, s néha igenis kirítt czikkeiből bizonyos öntetszelgő hiúság, hogy mennyire meg van elégedve magával és szerepével. Később Csernátony fejlett és emelkedett, de mindebből maig is maradt benne valami, csakhogy _Mákvirágai Apróságok_ká váltak; most az angol adomákat és idézeteket kedveli, stilje könnyedebbé vált, de, talán hosszas külföldi tartózkodása miatt, vesztett magyarosságából.