Part 10

Alig telt el egy félév s Jókai maga sem tudta hogyan, egyszer csak szemben állott e hirlapírókkal, a kiktől irányra nézve, legalább nagyjában, keveset különbözött. Pálfy és Csernátony Debreczenben még inkább szították a forradalmi tüzet, ellenben Jókai egy bizonyos pontig mérsékelni akarta. Ily szellemben nehány czikket írt a _Közlöny_be, majd a _Márczius tizenötödike_ ellen az _Esti Lapok_at alapította. Kezünk alatti gyűjteménye egyik jegyzetében elbeszéli e fordulat körülményeit, azonban az ő adatai soha sem eléggé biztosak. Mozgékony képzelődése hamar átalakítja mindazt, a mit látott és hallott s néha igen nehéz kivenni, mi az, a mit akaratból s a mit akaratlanul ferdít. «Deczember 30-án (1848) – úgy mond Jókai, – meglátogattam Nyáryt azért, hogy megmutassam neki azokat a vezérczikkeket, a melyekkel a _Pesti Hirlap_ új szerkesztőségét be akarom vezetni. A _Pesti Hirlap_ akkori tulajdonosai, miután Csengery Antal kormányhivatalba lépett, engem szólítottak fel e lap szerkesztésére. Jan. 1-én, tehát holnapután kellett volna azt már megkezdenem. Nyáry nyugalommal olvasta el a czikkeket s véleményt mondott rólok». Ezután elmondja Jókai, hogy Windischgrätz elfoglalván Buda-Pestet, hogyan menekült Debreczenbe, a hol febr. elején (1849) Nyáry előkerestette vele Pesten írt czikkeit s kiadatta a hivatalos _Közlöny_ben. E tizennégy czikkben három főeszme vonul keresztül: lelkesítés az önvédelmi harczra; jóakarat a dynastia iránt, mint a ki nem maga folytat harczot a magyar nemzet ellen, hanem nevében a reactió, amazzal még kiegyezhetni, emezzel soha; és végre: Magyarország megtámadott alkotmányos jogaiért fogott fegyvert s mihelyt azok biztosítva lesznek, megszünik áldozni fiai vérével. Mindez összhangzott Görgey váczi kiáltványával, de a két utolsó pont éles ellentétben állott a _Márczius tizenötödike_ irányával, sőt magának Kossuthnak is titkos czéljaival. A czikksorozat zajt ütött, némelyek nyugtalankodtak, az országgyűlésen interpellálták miatta a kormányt. Kossuth hivatta és megdorgálta Jókait, majd febr. 16-án felelt az interpellatióra egy mindent elsimítni akaró beszéddel, kifejtvén, hogy Pest odahagyása után Debreczenben eleinte, az _Alföldi Hirlap_ot kivéve, csak egyetlen magyar lap volt, a hivatalos _Közlöny_; ezért a nem hivatalos részben eszmesurlódás kedvéért kiadattak oly czikkek is, a melyeket a kormány minden pontjában nem helyeselt; a mi egyébiránt a kormány politikáját illeti, az nem más, mint óvakodni attól, hogy a jelen körülmények vontató kötelére akarjuk vonni a jövőt, melyet nem ismerünk, hanem védelmezni a hazát akképen, hogy Magyarország dolgai becsületes kiegyenlítésének semmiféle útja bevágva ne legyen.

Jókai vallomása egy pár adatot összezavar. Csengery 1848 deczemberében nem volt kormányhivatalnok; 1849 májusában neveztetett ki codifikáló tanácsossá; a _Pesti Hirlap_ tulajdonosai az 1849-iki újévre a régi szerkesztővel hirdettek új előfizetést; Jókai szerkesztője lett ugyan a _Pesti Hirlap_nak, de később, Buda ostroma alatt, midőn Debreczenből Pestre jött. Nekünk sokkal valószínűbbnek látszik, hogy Jókai nem Pesten, hanem Debreczenben írta mérséklő czikkeit s épen a Nyáry sugalmazására, a ki részint személyes, részint politikai okok miatt félig meghasonlott Kossuthtal, s a kire Görgey váczi kiáltványa mély benyomást tett. Görgey főleg az általa vezérlett hadsereg megnyugtatására adta ki kiáltványát s mellesleg óvatosságra intette a kormányt is, a melynek Madarász László is tagja volt s befolyásosabb mint bármely szempontból óhajtandó lett volna. Nyáry a Jókaival iratott czikkeivel részint viszhangja akart lenni Görgey kiáltványának, másrészről pedig hatni akart úgy az országgyűlésre, mint a dynastiára és az osztrák ministerekre. Jókai most mindenkép el akarja hitetni velünk, hogy a _Közlöny_ czikksorozata eredetileg az ő gondolatja volt s Nyáry csak helyeselte, de mi azt hiszszük, hogy az Nyárytól eredt s Jókai volt, a ki helyeselte és megírta. Különben is Jókai a marcziusi napok óta többé-kevésbbé Nyáry befolyása alatt állott; ezt maga is megvallja, midőn Nyáryról írt necrologjában őt mint politikust vezérének s mint jellemet eszményének nevezi. S valóban egy pár pontban egészen elsajátította Nyáry természetét, a ki a forradalmi időben mérsékelni akart, békében pedig a forradalommal kaczérkodott. Jókai kedélye a debreczeni két első szomorú hónap benyomásai alatt a Nyáry társaságában némi átalakuláson ment át, a melyet táplált az országgyűlés nehány kitünő tagja, az úgynevezett békepárt, különösen Kazinczy Gábor és Kovács Lajos. Ezek voltak az _Esti Lapok_ fődolgozótársai s emelték politikai jelentőségre. Czéljok volt megbuktatni Madarász Lászlót, a rendőrministert s ebben czélt is értek, de főleg mérsékelni Kossuthot, hogy a kiegyenlítés ne váljék lehetetlenné, s hogy a marczius 4-iki alkotmány, mely Ausztriába olvasztotta Magyarországot, ne ragadja őt meggondolatlan visszatorlásra. Ebben épen nem értek czélt, sőt komolyabban még csak meg sem kísérlették. A ki a forradalmat mérsékelni akarja, bátornak és forraradalmi erélyűnek kell lennie. Ez egészen hiányzott e pártban s Kossuthnak egy könnyed cselfogása semmivé tette őket. Kossuth ugyanis azt mondotta Görgeynek, azt híresztelte a táborban, hogy Debreczenben van egy párt, a mely minden áron békülni akar, majd Debreczenben azt hirdette, hogy a hadsereg kívánja a függetlenségi nyilatkozatot s ezzel gyakorolt nyomást az országgyűlésre. Görgey akkor világosodott fel e párt czélja felől, midőn mint hadügyminister Debreczenbe jött, e párt ekkor értette meg, hogy Görgey nem barátja a függetlenségi nyilatkozatnak, de midőn ez erélyesebb fellépésre sarkalta őket, vonakodtak, nem akartak szakadást előidézni s az egész párt elpárolgott.

Jókai számos czikket írt az _Esti Lapok_ba, de politikai tekintetben nem kitünőket. Nagy részt ezek is élénk és lendületes stilben írt ömledezések voltak inkább, mint egy valódi publicista nyilatkozatai. Jókai még mindig kedvelte a prófétai hangot, lelkesített, jövendölt, intett, átkozódott, s ha egy-egy eszmét érintett, a mely bővebb kifejtést igényelt, átsiklott rajta. A míg a lap első hasábjain majd mindig magas pathoszból írta vezérczikkeit, addig hátul az apróságok között adomákat mondott, gúnyolt és humoroskodott s ez most is, mint azelőtt, sőt később is, többet ért komoly czikkeinél. De éles polemiákat is folytatott Pálfy és Csernátony ellen. Azonban április 14-ike után alább hagyott a mérséklettel, mintegy örvendve, hogy megszabadult a talán már nem kedvére való szereptől, így kiáltott fel: a dynastia kimondá, hogy számára nem létezik többé Magyarország, erre nem lehet más felelet, mint ugyanaz megfordítva. Ez inkább a Pálfy szájába illett, a ki a mily kikerülhetetlennek látta a harczot a mult év békés napjaiban, most épen oly lehetetlennek tartott bárminő kiegyenlítést a dynastiával s legfőbb feladatnak hirdette a forradalom erejének fokozását. Különben belátta a helyzet veszélyeit, s kevés illusiót táplált, mindenre el volt készülve, de egyszersmind minden erő felhasználására izgatott. Azonban egy nagy illusió sokáig elvakította. Azt hitte, hogy Kossuth épen oly nagy államférfiú, mint izgató, s az izgatásaival felköltött forradalmi erőt vezetni is képes valamely eredmény biztosítására. A magyar fegyverek szerencséje után a kormány tétlen és tehetetlen volt, s nagy hibákat és tévedéseket követett el. Pálfy nemcsak a ministerelnököt, Szemerét támadta meg, hanem Kossuthot is, a kormányzót. Lapja betiltatott s ő maga rendőri felügyelet alatt kisértetett Szegedre; a világosi nap után elrejtőzött s négy évíg lappangott a vidéken. Jókai egy pár havi bujdosás után Pestre került; Csernátony még a forradalom alatt Párisba küldetett és kinn szorult. Így szóratott szét e három hirlapíró, hogy évek mulva ugyanegy szerkesztőségben, bár rövid időre, ismét találkozzanak.

Jókainak e rövid hirlapírói pályája politikai életének mintegy naiv korszaka volt. Ifjú lelkesedése, fogékony kedélye hol ide, hol oda ragadta, de majd minden becsvágy és önző számítás nélkül. Évek teltek el s ő felhagyni látszott a politikával. Szépirodalmi lapokat szerkesztett, regényeket írt s a közönség legnépszerűbb regényköltőjévé és humoristájává emelkedett. Költészetének fény- és árnyoldala egyaránt elősegítette népszerűségét, sőt emez talán inkább, mint amaz. Azonban oly író, a ki egészen az irodalomból él, alig lehet el Magyarországon politikai lap nélkül, a mely siker esetében legtöbbet jövedelmez, de másfelől egy népszerű írónak szintén szüksége van reá népszerűsége fentartása végett. Jókai az ötvenes évek vége felé átvette a _Magyar Sajtó_ czímű politikai lapot, de nem nagy sikerrel; sehogy sem tudta politikai fontosságra emelni, sokkal jobban sikerült az _Üstökös_ élczlap, a melyet szintén ez időtájt alapított.

Azonban megnyílt az 1861-iki országgyűlés, megalakult a határzati párt, mely később közjogi ellenzék, balközép nevet vett föl. E pártnak kevés eszméje és hite volt; politikája a fődologra inkább érzelmeken és személyes érdekeken alapult, mint komolyan átgondolt terven, a viszonyok és tényleges erő felhasználásán Magyarország alkotmánya visszaszerzésére és biztosítására nézve. Ide csatlakozott minden bús magyar, a ki csak a tizenkét éves szenvedés haragját tartotta igaz hazafiságnak; a ki az emigratió hatása alatt külföldbe vetette reményét; a ki a törvények betűiből indult ki, s a jogi abstractiók finomságait többre becsülte az élő érdekeknél; a ki a Deák-párton, mely magában foglalta Magyarország majd minden kitünő tehetségét, nem remélt feltünőbb szerepet; a kit a pártvezérekhez rokonság, barátság, vagy megyei pajtáskodás kötelékei csatoltak; a ki hiúságánál vagy egyéb oknál fogva ide sodródva, becsületbeli kötelességének tartotta ott maradni, a meddig lehet. E párt már első fölléptével tapintatlanságot követett el a dynastia irányában, melynek a Lajthán túl leginkább állott érdekében a kibékülés, s később mind inkább kitünt, hogy nem biztos se czéljaiban, se eszközeiben s épen nincsenek positiv eszméi. Hajlott a kiegyezés felé, de folyvást habozva, új meg új tervvel állott elő, még pedig olyanokkal, melyek nem kimélték ugyan Ausztriát, de Magyarország, sőt az alkotmányosság érdekeit sem elégítették ki. Nem akarta a forradalmat, de kaczérkodott vele, hízelgett a nemzetiségeknek, de épen oly kevéssé volt hajlandó szövetkezni velök, mint Ausztriával. A parlamenti kormány barátjának vallotta magát, de megyei politikájával akarva, nem akarva mintegy ellene dolgozott. A kiegyezkedés megtörténte után, annak megdöntését írta zászlójára, fennen hirdette, hogy mi nem kell a kiegyezkedés pontjaiból, de hogy mit tenne helyébe, arról hallgatott, mert régibb terveibe maga sem látszott hinni. E negativ irányban új meg új programmot adott ki s könnyelműen felidézett egy végzetes harczot, mely őt épen úgy megrontotta, mint a Deák-pártot s veszélyeztette Magyarország legéletbevágóbb érdekeit. Valóban a magyar közélet sajátságos képet nyujt. A Deákpárt egész erejéből védi a kiegyezkedést, a mely kevesebb veszélyben forgott, mint hitte, de más irányban elmulasztja megvédeni úgy az ország, mint a saját érdekeit; a balközép egész dühvel ostromolja a kiegyezkedést, benső hit nélkül, saját eszméibe s inkább a személyes hiúság, mint a hazafiság ösztönzései közt s egyszer csak azt veszi észre, hogy a hazára nem a kiegyezkedésből árad a veszély. Mily komikai kép, ha nem volna oly szomorú. Végre mind két párt leteszi a fegyvert, győzőnek, egyszersmind győzöttnek vallja magát, de a mi tulajdonkép győzött, az egy eszme volt, a kiegyezkedés, az újabb magyar közélet egyetlen államférfiúi nagy eszméje.

Jókai 1861-ben a határzati párthoz csatlakozott, s mint balközép pártot egész felbomlásáig szolgálta. Egyaránt ide ragadta a népszerűség csábja és szerkesztői érdeke, mert a Deák-párton a Kemény _Pesti Napló_ja mellett nem volt jövője Jókai _Magyar Sajtó_jának. Majd 1863-ban a _Hont_ alapította, 1867-ben az _Igazmondó_ néplapot, rá metszetve saját arczképét, hogy mélyen a nép emlékébe vésődjenek tribunja arczvonásai. E mellett az _Üstökös_t is folytatta. Jókai nagyban szokott dolgozni; potentes potenter agunt. Négy kerületben lép föl egyszerre mint jelölt, egyszerre három lapot szerkeszt, legalább névleg, egyszerre két regényt ír, de ezt saját kezével. Egész 1867-ig hirlapírói munkássága kevésbbé követelő, mint később. Regényeibe merülve kábult fővel olykor belátogat a clubba, a pártértekezletre, s a körülmények szerint egy-egy pathoszos vagy humoros czikket penderít, ha a tárgynak vannak népszerű oldalai. Rendesen általánosságban marad, ha a részletekbe téved, akkor el is szokott tévedni. Megesett rajta, hogy a midőn a baloldal kiegyezkedési tervét védte, egy pár pontban a Deákét védte és saját pártjáét támadta meg. Ösztönből vagy számításból néha mérsékelten, majd hevesen írt, egyszerre hideget és meleget fújt szájával. Ezzel a hevesebb főket akarta megnyerni, azzal a mérsékeltebbeket. Nem egyszer megengedte dolgozótársainak, hogy akár elragadják _Hon_ kocsiját, akkor aztán kezébe vette a gyeplőt és lépésben hajtott. Különböző ízléseket, sőt néha irányokat igyekezvén kielégíteni, innen is, onnan is nyert egy kis népszerűséget. A három lapba még különbözőbb hangon írt. A _Hon_ban egy kissé tartózkodó volt, az _Igazmondó_ban már többet mert, ezt úgy sem olvassák műveltebb körök, az _Üstökös_ben kedvére ferdített, torzított és képzelgett. Polemiáit rendesen ide vitte át s győzőnek maradhatott, mert élczlapokkal nem szokás vitatkozni.

Pálfy 1867-ig dolgozótársa volt Jókainak, lapszemlét írt a _Hon_ba, de leginkább csak a bécsi lapok, Schmerling közlönyei ellen folytatott polemiát. Nem adott sokat a baloldali programmokra, sőt a két pártot bizonyos tekintetben egynek tekintette. Nem hitt a kiegyenlítés lehetőségébe, neki mindegy volt, ha a nemzet két csoportozatban ostromolja is Ausztriát, csak ostromolja. De a midőn a kiegyenlítés ténynyé lett, hamar tisztába jött a helyzettel, épen, mint 1848-ban, s a jelen körülmények között épen oly nemzeti politikának tartotta a Deákét, mint a Kossuthét hajdan. Csakhamar visszavonult a _Hon_tól, hol sohasem tartották valódi baloldalinak, sőt titkos Deák-pártisággal is gyanusították. Itt találkozott a külföldről haza tért Csernátonyval, egy pár napig még együtt voltak, hogy mint elkeseredett ellenségek örökre elváljanak egymástól.

Csernátony, az emigransok szokása szerint, ott kezdte a dolgot, a hol elhagyta. Azt hitte, hogy 1848-kan él, s valóban a körülményekhez képest, fejlettebb tehetséggel a _Márczius tizenötödiké_t látszott folytatni a _Hon_ban. Erélyes és őszinte szelleme hamar háttérbe szorította Jókai engedékenyebb, bár két szín modorát. Fennen hirdette, hogy a kiegyezkedés alapján soha semmi, de semmi jó nem jöhet létre; üdvözölte Kossuth levelét, a melyen a forradalem fuvallata érzett; védte Bihar- és Komárom-megyéknek nemcsak a kiegyezkedés, hanem a parlamentarismus ellen is intézett merényleteit, sőt a Hevesmegyéét is, a Németh Albert bölcseségét. Egy sokáig Angolországban élt emberhez épen illett, hogy e megyei határzatokból merítse a parlamentarismus elméletét. E hevesség és zaj Jókait is magával ragadta, a ki a honvédügyben, az adóbehajtás elleni izgatásban s más népszerű kérdésekben, ekkor kezdett szinésziesb pathoszszal s keserűbb humorral ömledezni és próbálgatni a néptribun szerepét. E mellett Csernátony mint morum censor is föllépett, Kevés kivétellel majd minden kitünőbb embert megbélyegezni törekedett, a ki nem tartozott pártjához. Majd minden nap hadi törvényszéket tartott s mint Haynau igen kurtán bánt el a vádlottakkal. Az itélet ritkán hangzott máskép, mint lőpor és golyó vagy kötél erkölcsileg. Pedig az erkölcsi és politikai censorság több okból nem illette meg őt, de ha megillette volna is, azt senkinek sem szabad ily cynismussal és részrehajlással gyakorolni. Természetes, hogy az ellenpárt lapjai sem maradtak adósok, s minthogy Csernátony a legtöbbször hajlandó merényletnek tekinteni, ha valaki oly fegyvert használ ellene, a minőt ő használt mások ellen, indulatossága határt nem ismert. Ideges ember levén, nem tudott magán uralkodni s mintegy bele bőszült a vitába. De egész váratlanul adta mérsékeltsége, sőt lovagiassága jelét is. A _Hon_ ez idő tájt folytonos lázban hánykódott, talán épen azért volt legtöbb hatása a közönségre. Két erő mozgatta, mintegy kiegészítve egymást: a Jókai politikai könnyelműsége érzelmes páthoszba vagy jó képű humorba burkolva és Csernátony politikai dühe, folyvást kiméletlen támadva elvet, de kivált személyt.

Pálfy főleg a _Hon_ ez újabb iránya ellen indította meg lapját, az _Esti Lap_ot. Pesten ismétlődött a debreczeni eset, csakhogy most Pálfy volt a mérséklő _Esti Lap_ szerkesztője és Csernátony a Jókai oldalán küzdött. Pálfy nem vesztett régi erejéből s forma és tartalom tekintetében felülmulta ellenfeleit. A hirlapírók között most is ő értette legjobban a gúny művészetét. Ghyczy és Tisza politikájában reá ismert a régi táblabiró-politikára, a mely ellen egész életén át küzdött. Senki sem tudta nevetségesebbé tenni a baloldal hypokrisisét, Nyáry megyei doctrináit, Jókai szinészkedését, Csernátony dühös modorát és hiú öntetszelgését. De nem volt oly hatása, mint 1848-ban, mert mozgalmas időben a mérséklet nem divatos. Inkább a műveltebb körökre hatott, mint a nagy közönségre. Kis lap levén, a vidéken nem terjedhetett el; e mellett Pálfy most is rossz szerkesztő volt, főczikkei kitünők voltak, de a többi rovat nagyrészt ügyetlenséggel és otrombasággal telt meg.

Azonban a _Hon_nal az ellenzék sem volt megelégedve. Úgy tetszett neki, hogy kissé igen sokat ád a jóból. Mérsékeltebb lapot alapított elébb a Podmaniczky, majd a Szathmáry szerkesztése alatt, de siker nélkül. Ez alatt Csernátony is megvált a _Hon_tól, mert nem dolgozhatott sokáig szabadon a maga kezére a más felelőssége alatt. Egy új lapot alapított, az _Ellenőr_t. A két ellenzéki lap nyájas volt ugyan egymáshoz a közönség előtt, de négyszem közt annál kevésbbé szerették egymást. A _Hon_ mindig több előfizetőt számlált, mint az _Ellenőr_; ez mindinkább a párt hivatalos lapjává vált, amaz lassanként előcsapattá sülyedt, a párt basi-bozuk vagy kozákcsoportjává, mely szabadon és rendetlenül csatangol hol jobbra, hol balra. Jókai most a szélső baloldal, majd a Deák-párt iránt mutatott nagyobb nyájasságot, mintsem kellett volna. Egyszer épen ez utóbbival létre jövendő fusióra izgatott, Csernátony reá ijesztett s Jókai visszavonult. Mikor nemrég Csernátony indított meg hasonló mozgalmat, Jókai nem tudván, hogy áll a helyzet, ellenkezni akart, de elvégre is kénytelen volt Csernátonyt követni. Csernátony nehány év alatt szabályozta őszinteségét és dühét, beélte magát az ellenzék tekervényes közjogi politikájába, s a hirlapirodalom terén sok szerencsével volt képviselője és vezetője pártja taktikájának egész a fusióig. Dühöt és mérsékeltséget, őszinteséget és képmutatást, önzést és hazafiságot illő arányban vegyítve haladt előre pályáján. A régi dühvel ostromolta a kormányt s a Deák-párt gyönge oldalát; a választások idején s némely fordulatoknál fennen lobogtatta a közös ellenzéki zászlót s kedvébe járt a szélső baloldalnak, de azután mindinkább háttérbe tolta pártja közjogi programmját vagy enyhébben magyarázta. Érezte a haza veszélyét, de egyszersmind azt is, hogy a pártja a régi alapon sokáig fenn nem állhat. A fusio életkérdés volt pártjára nézve, de azt egyszersmind a haza érdeke is sürgette. Pártja az eredeti Deák-párttal óhajtott volna egyesülni, de az nem ment oly könnyen, azért Sennyeyvel kezdett kaczérkodni. Végre megtörtént a fusio s Csernátony örvendett, hogy Tisza személyes vágyainak s a haza érdekének egyszerre és egyaránt szolgálatot tehetett.

Ha a régi ellenzék e két hírlapíróját összehasonlítjuk, csakhamar kitünik a Csernátony politikai fensősége Jókai felett. Mindkettőnek kevés szakismerete van a politikai tudományok bármelyik ágában, de Csernátonynak több a politikai míveltsége és érzéke. Ha összegyűjtve olvashatnók mindkettő czikkeit, láthatnók, mily messze maradnak az angol vagy franczia hirlapírók hasonló gyűjteményeitől, hogy nem épen széles tudománynyal s nagy írói művészettel szolgálták pártjok eszméit s egyetlen specialis kérdést sem tudtak tisztázni. De Csernátonynak szélesebb látóköre van, otthonosabb az általános politika mezején, érti a helyzetet s tudja, hogy mit mikor kell írni. Jókai soha sincs eléggé tájékozva s csak félig sejt a dologhoz, a midőn hozzá szól. Stil, elmésség s általában irói tehetség tekintetében felülmulja Csernátonyt, de ez ereje kevésbbé nyilatkozik politikai, mint más munkáiban. Mint humorista megszokván a tréfás fogásokat, merész fordulatokat, a dolgok és emberek furcsa ellentéteit, a gondolatmenet és logika politikai czikkeiben is hasonlít a Tallérosy Zebulon-félékhez, csakhogy itt víg akar lenni, ott pedig komoly. A Csernátony pathosza fagyos; hosszú czikkei nem eszmétlenek, de unalmasak, azonban a rövidebbek nem egyszer szellemesek s erős világot vetnek dolgokra és emberekre. Jókai czikkeiben alig van eszme, de mulattatók; pathosza szinészies, mint a jó szinész belemelegül s érezni látszik, a mit ír. Csernátonyban több a komoly tartalom, de irói egyénisége nem szeretetreméltó, Jókain némi léha színezet ömlik el, de szeretetreméltósággal párosul. Csernátonynak van politikai bátorsága lefelé is s mer visszaéléseket leleplezni, ha egyedül marad is; Jókai inkább felfelé bátor s a tört úton szeret haladni. Mindkettő egy csoport fiatal hirlapírót nevelt a maga képére és hasonlatosságára. Csernátony ebben szerencsétlenebb, mint Jókai. Növendékei nagyrészt hűtlenek lettek hozzá, a szélső baloldalhoz pártoltak s legelkeseredettebb ellenségei: ellenben a Jókaiéi hívek maradtak, utánozzák és bámulják mesteröket, lakomákat rendeznek tiszteletére, kortesei a választáskor s dicsőítik minden lapban, még saját lapjában is. Csernátony eddig ment volt e rút szokástól, azonban nemrég ő is eltűrte, hogy saját lapjában nagy embernek nevezzék. Csernátonyt a szerkesztésben nem vezeti üzleti szempont s legfőbb becsvágya, hogy féljenek tőle s hogy tényező lehessen miniszterek buktatásában és emelésében. Jókai az üzletre is tekint, de nincs valóságos politikai becsvágya, ő csak folyvást népszerű akar lenni, politikai szerepével népszerűsítni regényeit s regényeivel népszerűsítni politikai pályáját. Épen azért elemében van, ha résztvehet a népgyűlésekben, körutakat tehet négy-öt választókerületben és ünnepeltetheti magát.