Part 11

Bizonyára Jókai jó hazafi és szereti hazáját, de még jobban a népszerűséget. Ha Robespierreről méltán mondották, hogy a szabadság rabszolgája, Jókairól is elmondhatni, hogy a népszerűség rabszolgája. Ez nála ösztön és számítás egyszersmind, egyik a másikra visszahatva annyira összeolvadt, hogy maga is alig tudja megkülönböztetni. Nem a meggyőződés és elvek embere, hanem a benyomások és hangulatoké, de mindig arrafelé hajlik, a merről a népszerűség szele fúj. A körülmények, a helyzet pillanatnyi uralma alatt áll s nem tud ellene állani, hogy közönsége kedvére ne beszéljen vagy írjon. Ha például a képviselőválasztáskor meglát nehány józsefvárosi elégedetlen szatócsot, nem restelli elkiáltani: legyen akár német kereskedelmünk, csakhogy valóban legyen. A pillanat tapsáért kész megtagadni hűségét a nemzetiséghez, nem érzi az ily nyilatkozat fontosságát, másnap már elfelejti s másutt akár ellenkezőt mond. A magyar irodalmi és politikai világ elkényeztetett gyermeke, a kinek sok szabad s a kitől alig vesznek valamit rossz néven, habár e jóakarat nem épen megtisztelő. Midőn a mult tavaszon születése ötvenedik napját nyilvánosan ünnepelte, beszédében felemlíté, hogy nem szegődött el más nagyobb nemzet írójának, bár ott aranyat talán többet talált volna s a t. Minden értelmes ember tudta, hogy ha akart, sem lehetett volna német vagy franczia író, mert meglett korban lehetetlen úgy elsajátítani egy idegen nyelvet, hogy rajta költői műveket írhassunk. De ha igaza lett volna is, illik-e ez egy magyar író szájába? Azonban senki se vette rossz néven: neki sok szabad. Másnap a hirlapokban megköszönte megünnepeltetését s egyszersmind, mint az uralkodók nagy öröm alkalmával, amnestiát adott mindazon írótársainak, a kik neki keserűséget okoztak. Ezt sem vette rossz néven senki: neki sok szabad.

Nem tudjuk, kiknek bocsátott meg Jókai: azoknak-e, a kik regényeiben nagy hibákat találnak vagy a kik pálczát törnek politikai pályája felett? Minden esetre, annyi előttünk bizonyosnak látszik, hogy őt inkább a bocsánatkérés illeti meg, mint a kegyelemosztogatás, mert senki sem szorul inkább a bocsánatra, mint az oly író, a ki irodalmi s politikai munkásságától nem egyszer mintegy elszakítja a lelkiismeretet.

ELŐLEGES CENSURA AZ AKADÉMIÁBAN.[18]

A «Figyelő» 12-ik számában Brassai Sámuelnek «Rövid szemle egy pár állítmány felett» czimü czikkében e sorokat olvashatni:

«Mult év oct. 18-án egy értekezés olvastaték fel az Akadémiában e czím alatt: «A neo- és palaeologia ügyében.» Bírálatra kiadatván, egyik bíráló, Ballagi Mór, jónak látta itéletét csakugyan értekezés alakjában (Brassai és a nyelvujítás») közrebocsátani. Én arra, még megjelenése előtt, a hirlapi tudósítások nyomán némi megjegyzéseket írtam és óhajtottam felolvastatni az Akadémiában. Kívánatom nem teljesült, minthogy a mi tudós társaságunkban saját tagjaival szemben nem csak törvényesen utólagos, _hanem de facto előleges censura is van_, s én Schiller tanácsára visszavettem czikkemet. Nem is szándékom sem egy, sem más formában közölni, hanem bírálóm némely állítását – a tudomány és cultura érdekében – nem hagyhatom szó nélkül.»

Teljesen valótlan állítás, hogy a m. t. akadémia tagjaival szemben, a szabályok ellenére, de facto előleleges censurát gyakorol. Az akadémiai tagok nem tartoznak értekezéseiket bemutatni előleges bírálat végett se az osztályelnöknek, se az osztálytitkárnak, se pedig valamely bizottságnak, csak a czímet jelentik be. Az sem való, hogy Brassai kívánata nem teljesült volna, ha valóban fel akarja olvastatni Ballagi értekezése ellen írt észrevételeit.

A dolog így történt. Brassai a mult év deczember 12-ről a következő sorokat intézte hozzám: «Ha Ballagi csupán a czáfolatig ment volna, talán hallgatnék. De minthogy egy falka hamis eszmét és állítást szőtt bele, szükségesnek tartom a helyreigazítást, sziveskedjék azért bejelenteni: «A kiforgatott és megfordított Brassai» czímű értekezésemet és _tudósítani engemet, ha kifogása van ellene_.»

Nekem a czím ellen csakugyan volt kifogásom, s ha jól emlékszem, azt meg is írtam Brassainak, de egyszersmind elküldöttem neki Ballagi értekezésének kefelevonatát, hogy ezt vegye polemiája alapjául, ne pedig a hirlapi tudósításokat. Ezalatt megérkezett Brassai értekezése, mely a hirlapok hiányos és hibás tudósításai után indult. Visszaküldöttem az értekezést és kértem Brassait, hogy javítsa ki az illető részeket; értekezése a mostani alakjában nem illik se hozzá, se az akadémiához, minthogy oly állításokat is igyekszik benne megczáfolni, a melyek nem mondattak vagy másképen mondattak.

Brassai, levelemre, folyó év január 12-ről a következőkép válaszolt: «Tökéletesen helyeslem, hogy az eredeti értekezést és nem a hirlapi tudósításokat kellett volna alapul vennem feleletemben. De már a mit megírtam, megírtam. Hanem kérem a következő epilogus felolvasását: A feljebbiek megírása után jutott kezemhez Ballagi tisztelt barátom értekezése másolata. Ebből látom és megvallom, hogy a hirlapi tudósítások szavai után indulva, az értekezővel némely részletben igazságtalanul bántam. Melyek ezek, miután a Ballagi bírálata jóban, rosszban maga-magáért szól, részletezni szükségtelennek tartom és csak általában kérek bocsánatot tőle azokért, a mikben igazságtalanul korholtam. Fenntartom ellenben:

1. Azt, a mit bírálatában formaliter hibáztattam, tudniillik, hogy részletes czáfolatokba ereszkedett.

2. Tiltakozásomat a neologismusban állított részvételem tárgyában.

3. Annak megczáfolását, a mit Ballagi a modern nyelvek valahai nyomorult állapotáról állított.

4. Végre megczáfolását annak is, mintha a magyar nyelv is a neologusok kora előtt hasonló nyomoruságban sínlett vagy parlagon hevert volna.

Mindezek következtében kijelentem, hogy értekezésem, illetőleg feleletem kinyomatását nem kívánom, hanem igenis annyit, hogy a 2-ik, 3-ik és 4-ik pontot tárgyazó részek az «Akadémiai Értesítő»-be felvétessenek és ez szolgáljon a szabály szerint benyújtandó kivonat gyanánt. Egyébiránt epilogusomnak csak úgy lesz értelme, ha a felolvasáskor semmi sem marad ki a kéziratból. A mivel helytelenül vádoltam Ballagit, piruljanak érette a tudósítók.»

Én ezt a módot sem helyeseltem, kissé komikainak találtam s megírtam Brassainak, hogy legjobb lesz, ha értekezéséből egyszerűen kihagyja mindazt, a mit hibás alapon írt. Brassai erre folyó év január 15-én a következőkép válaszolt: «Miután leveleink keresztezték egymást, az egész dolognak az a vége, hogy feleletemet _egészen visszavonom_. Tessék az okát kedve és belátása szerint formulázni. Általános reflexio gyanánt bátor vagyok nyilvánítani, hogy a tútorkodás nehéz kenyér s rend szerint sem egyik, sem másik félnek nem válik emolumentumára.»

E tényekből világos először az, hogy én nem toltam véleményemet Brassaira, hanem azt ő maga kérte ki, s én neki nem is hivatalosan írtam, mint osztálytitkár, hanem mint olyan, a kit megtisztelt bizodalmával; másodszor, hogy senki sem akadályozta értekezése felolvastatását, hanem azt ő maga vonta vissza. Ha nekem azt írja, hogy ne okoskodjam, hanem jelentsem be s olvassam vagy olvastassam fel értekezését, én kérését kötelességem szerint teljesítettem volna.

Hogyan lehet ebből következtetni, hogy az akadémia saját tagjaival szemben, a szabályok ellenére, de facto előleges censurát gyakorol, az előttem megfoghatatlan. Ez okoskodást Brassai bizonyára nem abból a «Logiká»-ból tanulta, a melyet maga írt s a melyet az akadémia megjutalmazott.

A PETŐFI-TÁRSASÁG KÖZÜLÉSÉRŐL.[19]

I.

Legyen szabad nehány megjegyzést tennem a Petőfi-társaság közülésére. Nem a társaság programmját akarom bírálni, sem alapszabályait; azt sem vizsgálom: vajjon volt-e szükség e társaság alapítására, a midőn egy hasonló czélú s nem minden érdem nélküli társaság már régóta fennáll. Általában nem a társaság elleni elfogultságból vettem kezembe a tollat. Úgy az irodalmi, mint más társaságokat nem annyira programmjukból kell megitélni, mint inkább munkásságuk irányából és eredményeiből. A Petőfi-társaságot is ez fogja igazolni vagy elitélni, nem pedig fennhéjázó programmja és hirlapi reclamejai. A ki a viszonyokat közelebbről ismeri, észrevehette ugyan, hogy a Petőfi-társaságot nehány elégedetlen Kisfaludy-társasági tag és több, még elégedetlenebb szépirodalmi író alapította, a kiket a Kisfaludy-társaság vagy nem akart, vagy, tagjainak meghatározott száma miatt, mind eddig nem tudott megválasztani. De mind ez nem változtat a dolog lényegén. E mozgalomból minden esetre haszon háramlik az irodalomra. A Petőfi-társaság nyomósabb és lelkiismeretesb munkássága vagy háttérbe szorítja a Kisfaludy-társaságot, vagy külön feladatot oldva meg, mindketten megállhatnak egymás mellett, vagy a legrosszabb esetben, ha tudniilik a nagy hűhónak nagy kudarcz lesz a vége, be fogják látni az elégedetlen írók, hogy oly bajokon, melyeknek részint a viszonyok, részint pedig maguk az egyének okai, semmi nemű társaság nem segíthet s ennél fogva szerényebbek lesznek követeléseikben a fennálló társaságok iránt.

Megjegyzéseim nem magát a társaságot illetik, hanem egyfelől Jókainak a közülést megnyító elnöki beszédét, a mely egy pár burkolt, de azért eléggé érthető s nagyon is alaptalan vádat foglal magában a Kisfaludy-társaság és az akadémia I-ső osztálya ellen; másfelől Kertbenynek és Pulszkynak ugyanott felolvasott értekezéseit Petőfiről, a melyekben hibás adatok fordulnak elő.

Úgy hiszem, legkevésbbé a Petőfi-társaság van hivatva arra, hogy Petőfiről hibás adatokat terjesszen. Lássuk azért először is ezeket.

Kertbeny értekezésének czíme: «Petőfi és budapesti barátai.» Kertbeny helyesebben cselekszik, ha azt a hatást ismerteti, a melyet Petőfi az ő nem eléggé sikerült fordításában is tett a német irodalomra, mint hogy Petőfiről és barátairól ír. Őt Petőfi barátaihoz nem csatolta bensőbb viszony, sőt magával Petőfivel is igen felületes ismeretsége volt. Keveset írhat közvetlen tapasztalatból, a másoktól hallott vagy vett adatokat pedig nem igen szokása kritikával feldolgozni. Mindjárt értekezése elején összehasonlítja Petőfit azokkal a költőkkel, a kik idegen nemzetiségbe olvadtak. Említi a magyar (helyesebben magyarországi születésű) Lenaut, a ki életének csak 16-ik évében hallott tiszta németséget, a franczia Chamissót, a ki 14 éves koráig nem tudott németül s mégis oly őseredeti németséggel költöttek és írtak, hogy a legnémetebb költők első sorában foglaltak helyet. «Ki tudná megfejteni – folytatja Kertbeny – a költői ösztön rejtélyét, mely a bizonynyal szláv elődöktől származó Petrovicsnak megadta azt a teremtő hatalmat, hogy mint Petőfi a magyar költők között a legmagyarabb költő legyen.» Ebből az következik, hogy Petőfi tót ajkú volt s oly módon lett magyar költővé, mint Chamisso németté. Miudenki tudja, hogy Petőfi szülei tót eredetűek voltak, s maga Kis-Kőrösön született ugyan, de másfél éves korától fogva Félegyházán nőtt fel, e tiszta magyar községben; magyar volt anyanyelve, azok gyermek- és ifjúkori benyomásai s épen nem hasonlíthatni őt Chamissóhoz. Így abban nincs semmi rejtély, hogy oly kiválóan magyar költővé vált. Gyermekkori körülményei, kóbor ifjúsága, a magyar politikai és irodalmi szellem nemzetiesb fejlődése mindent megmagyaráznak, úgy hogy e tekintetben alig különbözik Arany Jánostól, a kinek szülei nem voltak szláv eredetűek. Kertbenynek általában nagy kedve telik abban, hogy Petőfi költői fejlődését oly körülményeknek tulajdonítsa, a melyek Petőfire semmit vagy igen keveset hatottak. A mult nyáron egy hosszú czikkben azt fejtegette, hogy Lenaunak magyarországi emlékei, a magyar életből vett halvány képei nagyban befolytak Petőfi költészetének nemzetiesb fejlődésére. Mintha a magyar irodalom nemzeti fejlődése s a magyar népköltészet semmi volna és Lenau beteges melancholiája, sőt holmi Beck Károlyok ébresztették volna föl Petőfiben a nemzetiesb költészet geniuszát.

Kertbeny semmi érdekest, jellemzőt nem tud mondani Petőfi barátairól, a hol pedig mondana, az teljesen valótlan. «Csak Lisznyai tudott uralkodni Petőfi felett – úgymond – mert ez iránt lekötelezettnek tartotta magát, hanem azért nem egyszer ő vele is éreztette sarcasmusát. De Lisznyai, a ki akkor a gazdag örökösök közé tartozott, egész a bálványzásig hódolt Petőfinek, a ki egykorú volt vele s kiről büszkén hirdette, hogy ő fedezte fel.» Lisznyai soha sem volt gazdag örökös. Kertbeny összetéveszti a negyvenes éveket az ötvenesekkel, a mikor a már házas Lisznyainak neje örökölt. Lisznyai tulajdonkép nem is volt barátja Petőfinek, csak pajtása, s hogy uralkodott volna felette, azt senki sem hiheti el, a ki e két férfiút csak távolról is ismerte. De miért lett volna Petőfi lekötelezettje Lisznyainak? Talán azért a kis szivességért, a melyet vele 1843-ban Pozsonyban tett? Ez oly nemű volt, a melyet egyik juratus örömest megtesz a másikért. Petőfi nem volt ugyan juratus, hanem a Záborszky irodájában másoló, de már az Athenaeumban figyelmet keltett költeményeivel. Így Lisznyainak nem kellett őt felfedeznie, mert Bajza már több ízben bemutatta a közönségnek. Petőfi 1843 jun. 1-én Pozsonyból így ír Bajzának:… «Meg fog a Tekintetes úr bocsátani, hogy sorsom panaszlásával untatom, de nekem senkim sincs a világon, senkim, a ki előtt bizalommal nyithatnám meg keblemet. Itt küldök ismét néhány verset, azon kérelmem ujjításával, hogy velök a legnagyobb szigorral bánni méltóztassék… Lisznyaival közelebbről megismerkedtem. – Mind Teens Vörösmarty urnak, mind a Tekintetes úrnak szives indulatába ajánlom magamat.»[20] Nincs itt semmi nyoma sem Petőfi lekötelezettségének, sem Lisznyai fölfedezésének.

Kertbeny értekezésének csak egy része jelenvén meg nyomtatásban, a másik részre nem tehetem meg észrevételeimet. De azt olvasom a lapokból, hogy Jókai az elnöki székből helyre igazította e másik résznek azt az állítását, hogy Petőfi járatlan volt a német helyesírásban. Az elnöknek valóban jó lesz megkettőzni éberségét, mert félő, hogy a Petőfi-társaság csupa jó akaratú buzgalomból versben és prózában annyit fog ártani Petőfi emlékének, a mennyi ellenséges indulattól is alig telhetnék.

A Kertbenyénél sokkal érdekesebb a Pulszky értekezése. Ő «Petőfi és a kritika a negyvenes években» czím alatt értekezett. Azonban úgy látszik, hogy a Petőfiről írt bírálatok közül e korból csak a magáét ismeri, a melyet némi tájékozó bevezetéssel mutatott be a társaságnak. Teljességgel nem becsméreljük e birálatot, a mely 1847-ben jelent meg névtelenül a «Szépirodalmi Szemlé»-ben. Mindenesetre jeles bírálat, egy pár találó vonásban emeli ki Petőfi fény- és árnyoldalait, bár nem bocsátkozik szelleme behatóbb bonczolatába s nem érzi eléggé az ifjú költő irodalomtörténeti fontosságát. Pulszky sok mérséklettel, elfogulatlansággal igyekezett megitélni Petőfit s meglehetős objectiv álláspontot foglalt el irányában. De a bevezetés, a melyet most bírálatához írt, mind felfogás, mind adatok tekintetében tévedéseken alapszik. Pulszky, úgy látszik, vagy nem tartotta a Petőfi-társaságot érdemesnek arra, hogy egy kissé utána nézzen az adatoknak, vagy igen bízott emlékezetében, pedig azt hiszem, hogy ifjúságában is politikai benyomásai sokkal élénkebbek voltak az irodalmiaknál s azért az utóbbiakat nem ártott volna egy kissé felfrissíteni az akkori irodalom újabb áttekintésével.

Pulszky azon kezdi értekezését, hogy Petőfi sokáig küzdött, a míg elismerték, neki nem jutott osztályrészül az, a mi Byronnak, a ki egy szép reggel arra ébredt, hogy híres emberré vált. Szerinte a kritika soká nem méltatta figyelemre, mélyen hallgatott, később élesen kelt ki ellene, csak gyöngeségeit látta, fényoldalainak szemet hunyt. Az irodalom magas köreiben épen agyonhallgatták. Két áramlat volt észlelhető az olvasó közönségben. Az egyik csak a hibát látta Petőfiben, a másik csak a szépséget. Beható bírálata azonban nem jelent meg. Gúnyos megjegyzéseket lehetett olvasni az irodalmi lapokban egy részről, dicsőítés hangzott más részről a kávéházakból. Ily körülmények között szükségesnek látta Pulszky 1847-ben felszólalni s megbírálni Petőfi költeményeit.

E rajz részben túlzott, részben valótlan. Alig van példa az irodalom-történetben nemcsak nálunk, hanem külföldön is, hogy valaki oly gyorsan kedvencz és elismert költővé váljék, a mint ez Petőfivel történt. E tekintetben sokat hasonlít Byronhoz, a ki szintén oly hamar lett híres ember, bár őt is megtámadta a skót szemle és sokkal alaposabban, mint Petőfit Császár Ferencz. Petőfi iránt pályája kezdetén az irodalom úgy nevezett magasabb körei sokkal nagyobb részvétet tanusítottak, mint az alsóbbak. Mint tanuló lépett fel az «Athenæum»-ban, mint vándor szinész szintén ide küldözgette verseit. Szorgalmas dolgozó társa volt e folyóiratnak egész 1843 végéig, midőn az megszünt. Bajza és Vörösmarty szivesen fogadták, kiadták költemenyeit, buzdították, sőt anyagilag is segítették. Az 1844-ik évben, a midőn Debreczenből Pestre jött, Vörösmarty ajánlatára adta ki a Nemzeti Kör költemenyei első gyűjteményét. «János Vitéz»-nek, még megjelenése előtt, Vörösmarty dicsérő nyilatkozata mintegy előkészítette a kedvező fogadtatást. Igaz, hogy 1844-ben az «Irodalmi Őr» – ben költeményei első gyűjteményét megtámadta Császár Ferencz, de 1846-ban ugyanez a lap dicséri gyűjteménye második kötetét, mély érzésű, gazdag phantasiájú költőnek nevezi, s a népiességben Vörösmarty és Czuczor mellett jelöl ki számára helyet. 1845-ben b. Eötvös József szólalt föl mellette a «Pesti Hirlap»-ban a legmagyarabb költőnek hirdetve s e szempontból óhajtva megitéltetését. Igaz, hogy a «Honderű» folyvást üldözte, de a «Pesti Hirlap» és «Pesti Divatlap» védték. Egy szóval Petőfi már a Pulszky bírálata előtt is részesült gáncs- és méltánylatban egyaránt, sőt emelygős dicsőítésben is mind a közönség, mind pedig az irodalom részéről. Behatóbb bírálat nem jelent meg ugyan róla, de a Pulszkyé sem volt az, s általánosságban azelőtt két évvel Eötvös sokkal helyesebben itélt róla, mint Pulszky.

Azonban, mind ennél nagyobb tévedésbe esik Pulszky, a midőn a Petőfi föllépte előtti költészetünket igyekszik jellemezni, s úgy tünteti föl Petőfit, mint a ki mínden előzmény nélkül varázsolta költészetünket nemzetivé, mint a ki előtt híre-hamva sem volt a magyar költészetben a nemzeti rhythmusnak és szellemnek, s nem csak Toldyt, hanem Vörösmartyt és Bajzát is úgy mutatja be, mint Petőfi irodalmi ellenfeleit.

De ez bővebb megvilágítást érdemel, s azért egyebekkel együtt a jövő számra halasztom.

II.

Pulszky megfeledkezni látszik arról, hogy költészetünk, a Kisfaludy Károly idejében, az Aurora-körrel egy új korszakot kezd meg, a mely a művészit a nemzetivel mind inkább összeolvasztani törekszik s a mely iránynak aztán a lyrában Petőfi a legerőteljesb s legeredetibb kifejezője. Költészetünk úgy nevezett népies mozgalma, a melynek élén Petőfi, majd Arany állottak, csak folytatása költészetünk nemzetibb átalakulásának, a melyet Kisfaludy Károly, különösen Vörösmarty kezdeményeztek. Tulajdonkép egy korszak ez a fejlődés különböző stadiumain. Egy és más pontban ellentétben vannak ugyan egymással, de egymás kiegészítői.

Kisfaludy Károly szakított a klasszikai eszménynyel, s bár részben a német romantika befolyása alatt állott, drámában, lyrában, elbeszélésben új fejlődésnek indította a nép-nemzeti elemet, a mely soha sem veszett ki egészen költészetünkből, de a melyet még a tehetségesebb költők sem míveltek elég izléssel. Vörösmarty a költői gondolat szabadságát hirdetve, a nép-nemzeti elem bajnokaként lépett föl. Költői nyelvünket a megújított és régi nyelv alapján magyarosabbá és költőibbé varázsolta. Epikai költeményeit hexameterekben írta ugyan, de mint nemzeti és romantikus költő szólalt meg a klasszikai versformában s a klasszikai iskolát saját külformája pánczélában verte meg. Azonban «Tündérvölgyé»-ben áthajolt a régibb költészethez s megzendítette az elhanyagolt nemzeti rhythmust is. Mint az akkori magyar közéletben, úgy vegyülnek epikai költészetében a régi és új eszmék, formák egymással küzdve; minden átalakulóban. Classzikai formák romantikus és nemzeti tartalommal; hexameterek, a melyek semmit sem tudnak Olymp isteneiről s Hadurról zengenek; classikai műgond jellemzetes vagy phantastikus alakokkal; nyugat-európai lovagiság keleti ragyogásban; erős nemzeti érzés, a mely a mult dicsőségével a jelen fájdalmát érezteti s a jövőre lelkesít.

Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és lyrai költeményeiben is. «Salamon» és «Bujdosók» történelmünk egyik legháborgóbb korszakából emelkednek ki. «Csongor és Tünde»-ben egy népmese mer betolakodni a nagyon is józan és minden naivság nélküli magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait s egy-egy sovány adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lyrai epigrammjai nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden nevezetesb eseményére írt emléksorok. Másnemű lyrai költeményeiben is a besülyedt mult emlékét támasztja föl. Azonban mint lyrikus kevésbbé használja a classikai versformákat; a német iskola által meghonosított nyugat-európaiakhoz fordul, kivált balladáiban és szerelmi költeményeiben. Mindazáltal itt is sokat különbözik a német iskolától. Kerüli a német érzelmességet, férfiasb erélyben vagy phantastikus álmadozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség örvényétől, hogy néha szivesebben merül az ábránd alaktalan ködképeibe, vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett, már hajlik a szenvedélyesség, a pathosz felé, de nem egyszer naivan meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdül meg lantján és szivén, mint kortársainál s örömest fordul a népköltészethez is. Vörösmartynál a népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A klasszikai és német iskola lenézte, megvetette ezt s ha hébe korba hozzáfordult, csak curiosumkép tárgyalta, legfeljebb gúnyra használta fel az ósdiak és izléstelenek ellen írt satyrában. Magánál Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv komikumban nyilatkozik erőteljesbben. Vitkovics néha eltalálja a hangot, de nincs sem elég kedélye, sem elég phantasiája. Kisfaludy Károlynál többé-kevésbbé a német érzelmesség öltözik magyar népdal formába, vagy ha nem, naivitása ritkán önkénytes. E mellett mind kettő inkább csak népdalokat ír. Vörösmarty is írt népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni is törekedett. Balladáit nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit s néhány lyrai költeményét, mint «Párja nincs», «Váró ifjú», a melyek többek egyszerű népdaloknál s a magyar és művészi lyra felé törnek utat. Később nem ír népdalt, de használja formáit s kivált szerelmi és humoros lyrája nem egyszer táplálkozik a népköltészetből. Epikai költeményeire sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti előszeretetében is nyilatkozik némi népies elem, s csak hamar a monda édes testvérét, a népmesét is felöleli. Nemcsak «Csongor és Tünde» alapszik népmesén, hanem a «Tündérvölgy» is, melyben népi és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a régi és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrinyi lelkesítni birt; mióta a classikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő ültette be költészetünkbe a népi elemet nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében; nemzetibbé válva, lerázza a classikai és német költészet jármát, de megnyilik az összes európai költészet behatásainak. Önállóságra jutva szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát, s inkább megérti az európai nagy szellemeket, a kik ily uton lettek nagygyá. A nemzeti és európai szellem egymást áthatva kezd összeolvadni itt is, mint közéletünkben.