Part 12

Ime az átalakulás, a melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint előkészített. Kortársai e nyomon haladtak, különösen Czuczor, a ki előszeretettel használta a nemzeti rhythmust és kiválóan kedvelte a népdalt. Erdélyi János népdalaival, némely magyaros költeményeivel, s a népköltészet hagyományai összegyüjtésével szintén ez irányt szolgálta. A regény és dráma a magyar történelemhez fordult; az elbeszélés és vígjáték Kisfaludy Károly nyomán magyar typusokat dolgozott fel. Munkácsy és Gaal a magyar népdalt a színpadra is felvitték és Szigligeti népszínműveivel állott elő. Bajza, a kinek lyrája leginkább állott német befolyás alatt, mint kritikus üdvözli a népi elem felszinre törekvését, a mely máskép kezdett fejlődni, mint Gvadányi és Horváth Ádám idejében. «Az igen kedves dolog nekem – írja Toldynak a huszas évek végén, – hogy első rendű költőink a népdalokra fordítanak figyelmet; annak igen sok haszna lesz poezisünkben. Goethe azt mondja valahol a «Diván»-hoz írt magyarázatában, hogy minél elevenebb, minél természetesb a naiv költés valamely nemzet poezisében, annál szerencsésebben fognak kifejlődni az utóbb következő epochák».[21] Bajza egyszersmind sürgette mind Kisfaludyt, mind Vörösmartyt, bár siker nélkül, hogy népdalaikat jambus- vagy trochaeusban írják; a nemzeti rhythmus titkát még senki sem vizsgálta behatóbban. E levél a művészi népdalnak egész elméletét írja meg. A mit Bajza művészi népdalnak nevez, az tulajdonkép specificus magyar dal akar lenni, mint Goethe dalai specificus német dalok. Bajza arról gondolkozott elméletben, a mit Petőfi gyakorlatban oly sikerülten megfejtett, annyira, hogy irodalomtörténeti fontosságának épen ez alkotja egyik főrészét.

Mind ezzel szemben hogyan rajzolta Pulszky költészetünket Petőfi előtt? Szerinte e század kezdetén költészetünkben a classikai, később a nyugot-európai versformák kizáróan uralkodtak. Tartalomban és formában semmi nyoma a nép-nemzeti elemnek, a magyar költészet egyedüli czélja alkalmazkodni a német költészethez, s ezt pótolni az olvasni németül szerető magyar közönségnél. Ily körülmények között lépett föl először Petőfi, a magyar népdal metrumában és hangján énekelve dalait, a melyekben itt-ott a nép nyersesége is előtünt, a formára pedig nem sokat ügyelt és a pongyolaságot nem kerülte.

A fennebbiek után nem szükség mindezt czáfolnom s csak azt jegyzem meg, hogy az sem áll, mintha Petőfi mindjárt első fölléptekor a népdalok metrumában írta volna dalait. Petőfi e tekintetben pályája kezdetén egészen elődei nyomán haladt, s mint Vörösmarty, Czuczor és Erdélyi a nyugot-európai versformákat használta; írt e mellett népdalokat is, a melyek sikerültebbek voltak amazokéinál; írt továbbá magyar rhythmusban fentebbhangú költeményeket is, épen mint Vörösmarty. De iránya nem volt öntudatos, a magyar rhythmus elméletével épen úgy nem volt tisztában, mint kortársai, bár gyakorlatban néha bámulatosan eltalálta. Bajza őt is sürgeti, mint hajdan Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt, hogy népdalait írja jambus- vagy trochaeusban. Petőfi ezt feleli reá 1843 jun. 1-sejéről: «A tekintes úr tanácsát, miszerint a népdalokat is mértékben írjam, követtem a «Távolból»-lal; aligha sikerrel».[22] Ekkor már foglalkozott ugyan Fogarasi, később Erdélyi is a magyar rhythmus elméletével, azonban az ötvenes években Arany hozta tisztába e kérdést «A magyar nemzeti versidomról» czimű értekezésével, a mely valóban korszakos munka. A birálók, maga Pulszky is, azért nevezték jó részt pongyolának, formátlannak Petőfi magyar rhythmusban írt verseit, mert nem találták meg bennök a tiszta jambust vagy trochaeust, bár azon lábakat megtalálhatták volna, a melyeket a magyar rhythmus kiválóan kedvel. Petőfi később sem volt erős a magyar rhythmus elméletében, de élénken érezte azt s nagy sikerrel alkalmazta. Magyar versformái változatosak, hangzatosak, könnyen énekelhetők; fokonkint mind sürübben használja azokat és formában, tartalomban megteremti a specificus magyar dalt. De azért folyvást ír a nyugot-európai versformákban is, úgy annyira, hogy költeményeinek felénél több ebben van írva. E versformákat nem is lehet számüzni költészetünkből, de nem is szükséges; azonban óhajtandó, hogy a magyar rhythmus iránti előszeretet és érzék ne csökkenjen. Fájdalom újabb költőink mintegy megvetni látszanak a magyar rhythmust s a Petőfi-társaság ifjabb tagjai közül alig van valaki, a ki pártfogásába venné.

Pulszky úgy tüntetvén fel Vörösmartyt és Bajzát, mint a kik tartalomban és formában idegen szellem képviselői, igen természetesen ebből azt következteti, hogy Petőfi irodalmi ellenfelei voltak, buzdítani épen nem akarták s az «Athenaeum» rossz szemmel nézte az ifjú költő irányát. Mind ennek ellene mond az, hogy Petőfi épen az «Athenaeum» – ban lépett föl, hogy Bajza és Vörösmarty szóval, levéllel és segélylyel buzdították. Az «Athenaeum» 1843. végén megszünvén, nem birálhatta Petőfi költeményei első gyüjteményét, különben is Bajza és Vörösmarty 1844-ben már nem írtak birálatokat. Toldy sem az «Athenaeum idejében nyilatkozott Petőfi ellen, hanem később irodalom-történetében, midőn a Vörösmarty után jött költőket epigónoknak nevezte s Petőfit nem méltányolta érdeme szerint. Hogy Bajza és Vörösmarty magántársalgásban egyet-mást hibáztattak Petőfiben, az lehetséges, de ezt a legméltánylóbb birálat sem kerülheti el. Petőfinek Vörösmartyval soha sem volt irodalmi összeütközése, csak politikai 1848-ban, a melyet eleggé ismer a közönség. Hogy mennyire tisztelte és szerette Petőfi Vörösmartyt, bizonyítja az is, hogy 1847-ben költeményei nagy gyüjteményét neki ajánlotta és 1847 jul. 9-én Sárospatakról így ír Kerényinek egyik uti levelében: «Az idő is gyönyörű volt: felhőtlen, verőfényes, derült nyári reggel. Hejh jártam én erre már rossz időben is. Debreczenből utaztam Pestre 1844-ben februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám, ha eladhatom jó, ha el nem adhatom az is jó, mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénynyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arczomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomoruság fakasztott. Egy héti kinos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak. Nem törődött velem senki a világon, kinek is akadt volna meg szeme egy szegény rongyos kis vándorszinészen? A végső ponton állottam, kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint a mely kártyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a «Kör», s lett pénzem és nevem. E férfi, a kinek én életemet köszönöm s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam, vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty».[23]

A Jókai elnöki beszédére kevés mondandóm van. A beszéd nem egészen azt mondja ugyan a társaság főczéljának, a mit az alapszabályok; hanem ezt igazítsa el a társaság maga. Egyébiránt az egyik főczél nem eléggé érthető, s a mint én értem, sehogysem valósítható. Jókai ezt hirdeti: a társaság egyik főczélja, hogy a szépirodalmat, mint életpályát emanczipálja és önállásra juttassa. A társadalmi kérdésekkel foglalkozók alkalmasint hamarabb megfejtik azt a feladatot, hogy miként lehet a munkát emanczipálni a tőke uralma alól, mint a szépirodalmat mint életpályát biztosítani. Ez legföljebb úgy sikerülne, ha az állam egy költői bureaucratiát állítana fel, vagy egy jól dotált költő-papirendet. Azonban ezt igazítsa el a társaság maga, nekem az elnöki beszédnek csak azzal a részével van bajom, a mely az Akadémia és Kisfaludy-társaságra látszik czélozni.

Jókai bókot mond ugyan az Akadémia- és Kisfaludy-társaságnak; kegyesen megengedi, hogy a Petőfi-társaság mellett is megmaradhatnak, sőt hogy ez nem is akar versenyezni velök, de később olyasmit is mond, bár gyöngéd burokban, a mi vádként hangzott az Akadémia és Kisfaludy-társaság ellen. Szerinte a Petőfi-társaság második főczélja: a féltékenység nélküli hírre törekvés, a clique-uralom nélküli szövetség a tehetségek érvényesítésére és tovább fejlesztésére, s ezt részletezi is. Elmondja, hogy a Petőfi-társaság nem ismer kizárólagosságot, mindenki részt vehet benne. Tagjainak eddigi összesége nem képez zárt kört, csupán kezdeményező előhadat; meg tudja különböztetni a társulati összetartást a clique-szövetkezéstől, a tehetségek méltányos elismerését a pajtáskodók kölcsönös egymást megbámulásától, s a működési tér előkészítését nem teszi annak egyedárusító elfoglalásává. Jóakaratú, s egymással közvetlenül közölt birálás rendszerét követve, egymásban az irodalmi modor hibáit kijavítni törekszik; nem fog tömjénezni senkinek, ellenben mindenkit arra ösztönöz, hogy mint író nagyobb tökély felé törekedjék; pihenő tehetségeket új tevékenységre buzdít, s az ifjú pályatársaknak baráti kézzel segít pályatörésök kezdetét megkönnyítni.

Ime miben akar különbözni a Petőfi-társaság más oly fennálló társaságoktól, a melyeknek szintén szépirodalmi írók a tagjai. Minden gyanusítás nélkül, bátran mondhatjuk tehát, hogy Jókai a Kisfaludy-társaság, s az Akadémia I-ső osztályára czéloz, s ezek ellenében a mondottakban keresi a Petőfi-társaság igazolását. Úgy látszik ez lesz az a társaság, a mely nemcsak Magyarországnak, hanem az egész világnak példát ad arra, hogy miként lehet teljesen megfékezni minden emberi szenvedélyt, írói hiuságot, s negyven-ötven embert teljesen egyértelmű erkölcsi lénynyé és folyvást tökélyesülő íróvá idomítani.

Azonban azt épen nem érthetni, hogy miért vádolja Jókai kizárólagossággal az Akademiát és Kisfaludy-társaságot, holott a Petőfi-társaság is csak úgy választja tagjait, mint az Akademia, határozott számmal a rendeseket, határozatlan számmal a rendkivülieket; az Akademiában és Kisfaludy-társaságban nem tag szintén olvashat, ha munkáját valamelyik tag ajánlja. Avagy a Petőfi-társaságban mindent fel fognak-e olvasni és kiadni, a mit beküldenek? Ez talán még sem lesz egészen jó s nem árt, ha a társaság az elnök tág keblű szabadelvűségét egy kissé korlátozza. A Petőfi-társaságot egy elégedetlen írói clique alapítván, a mely irodalmi czéljaival nincs tisztában, s a melyet inkább pajtásság és személyes tekintetek fűznek össze, mint irodalmi elvek: valóságos komikai jelenet, hogy épen e társaság elnöke vádolja clique-szövetkezéssel és uralommal az Akademiát és Kisfaludy-társaságot, a melyekben lehet találni elég fogyatkozást és hibát, de clique szövetkezést és uralmat, kivált a szépirodalmi írók részéről, épen nem. De ha Jókai mint akadémiai és Kisfaludy-társasági tag ily szomorú tapasztalatokat tett, miért nem lépett fel a visszaélések ellen az illető helyen? A küzdést legalább meg kellett volna kisérleni.

Jókait egy egész udvar környezi, számos dolgozótársai s az őt bámuló fiatal írók udvarra, a kik őt úton-útfélen, még saját lapjában is dicsőítik s mégis ő veti az Akadémia és Kisfaludy-társaság szemére a kölcsönös megbámulást. A Petőfi-társaság minden laptól megválaszt valakit tagjának, hogy ügyei kellő támogatásban részesüljenek, lapot alapít a maga érdekében és elnöke mégis az Akadémiát és a Kisfaludy-társaságot vádolja egyedárusággal, pajtáskodással, a melynek nincsenek lapjai, sem pajtásai a journalistikában.

De elég ebből ennyi. Jókai, úgy látszik, minden évben egy-egy új irodalmi manifestumot bocsát ki. Tavaly az «Életképek»-et alapítván, azt hirdette, hogy nagy költői tehetségeink vannak, de nincs tér, hova írjanak, s kevés a tiszteletdíj, a melyben részesülhetnek. Megnyitotta tehát a tért és igért sok pénzt. De a mint a következés megmutatta, betölt a régi példaszó: se pénz, se posztó. Most megalapítva a Petőfi-társaságot, a szépirodalmat, mint életpályát akarja biztosítani, s az erkölcsi és írói tökélyt megvalósítani a fiatal nemzedékben. Félő, hogy itt is betelik: se pénz, se posztó. Azért azt tanácslom a társaságnak, hogy tűzzön ki erejéhez mért czélt, mennél kevesebbet beszéljen róla, de annál többet tegyen érte s a mi a fődolog, ne sokat hallgasson elnökére.

ÚJABB KÖLTŐI BESZÉLYEINK.[24]

A költői beszély kezd divatos műfaj lenni nálunk. A múlt évtizedben alig jelent meg kettő-három, újabban egy évben is többel ajándékoz meg bennünket költőink termékenysége. Most is három költő lépett föl e téren, egy régibb s két egészen új: Vajda János _Alfréd regényé_vel,[25] Bulla János a _Tündérőv_vel[26] és Koroda Pál egy egész kis gyűjteménynyel.[27] Követi-e a törekvést siker, a mennyiség arányban van-e a minőséggel, az egészen más kérdés; annyi bizonyos, hogy e költői beszélyek egy s más oldalról jellemzik napjaink költészetét s így minden esetre figyelmet érdemelnek.

Vajda Jánost harmincz év óta ismeri a közönség. Mint lángész lépett föl, maig sem mondott le ez igényről, sőt legújabb munkájában jobban ragaszkodik hozzá, mint valaha. Verses előszavában különös, szokatlan, csodálatos történetnek nevezi költői beszélyét s előre megmondja, hogy vakmerőségéért alkalmasint vesszőt fog futni az akadémiai kritika fegyelmezett rabszolga népe között. Taineből vesz mottót, a ki _Olaszországi utazásá_ban a többek között megjegyzi, hogy az emberi leleménynek nincs határa s a szabályok megsértésével is lehet tökélyes művet teremteni. Valóban az emberi lelemény határtalanságát bajos tagadni, de vajon a különböző művészeti iskolák szabályain kívül nincsenek-e a művészetnek, mint a természetnek, örök törvényei is, a melyeket épen a lángész szokott leginkább betölteni. Az ízlés módosul; az iskolák és korok divatos szabályai változók, de az örök szép lényege változhatatlan. Sophocles és Shakespeare drámája két különböző forma és rendszer, de mind a kettő az emberi szív meginditó rajzát tárja föl. A költő mindent merhet, de a természethez és az emberi szívhez, a melyet rajzolnia kell, nem lehet hűtelen s a czélt, a melyet maga elébe tűzött, csak oly eszközökkel érheti el, a melyek azzal nincsenek ellenkezésben.

Mi épen nem tiltjuk meg Vajdának, hogy valami szokatlanba fogjon, de bizonyára megkívánhatjuk, hogy gyönyörködtessen bennünket. Mit ér a szokatlan, a csodálatos történet, ha egyszersmind unalmas és ízetlen is? Mi nem bánjuk, ha Vajda a költői beszély új formájával lepi is meg a világot, csak tudja rajzolni a természetet, az emberi szívet és társadalmat. De épen az a baj, hogy mind ebből igen keveset találunk _Alfréd regényé_ben. Az egész cselekvény holmi bizarr véletlenen alapszik, a mi pedig a jellemrajzot illeti, az teljesen elhibázott, de úgy látszik, hogy a költő általában nem is törekszik ilyesmire, mintha azt a lángész méltóságán alul álló dolognak tartaná.

Alfréd úr, a mű hőse, csodálatos keveréke a hóbortos eszményiségnek s az állatias érzékiségnek. Komikain vagy humorosan tárgyalva talán lehetne belőle valami, de így semmi. Minden esetre inkább visszatetszést kelt, mint részvétet. Alfréd úr udvarol Izidórának, de ez kineveti. Ezért bújában megútálja az egész emberiséget, óhajtja bár vége volna a világnak s álomba szenderűl. Álmában belép hozzá a halál; ennek elmondja, hogy nem bánja, ha meghal, de haljon meg Izidóra is, mert ha csak ő hal meg s Izidóra a más karjai közt él, hijába temeti el őt a föld kellő közepébe, ott is meghallja Izidóra szűz ajka első csókjának csattanását s úgy fellobban reá szíve, mint millió mázsa dynamit, szétdúlja a világot s legalább is egy miriad évre a halálnak nem lesz dolga. Erre a halál megszeppen, de hogy is ne, s oda adja neki kaszáját, bár Alfréd úr erre nem igen szorúlt, mert ha hatalmasabb a halálnál, bizony kaszája nélkül is szörnyű dolgokat vihet véghez. Alfréd úr a halál kaszájával kaszabolni kezdi az embereket, elébb a Duna-parton, azután a váczi-útczában, de hajh, ott találkozik Izidórával, bájai megbűvölik, a kasza kifordúl kezéből és másodszor is Izidóra gúnykaczaját kell hallania. Azonban, hogy s hogy nem, a világ Alfréd úr hősködése nélkül is pusztúlni kezd. A föld inog, a tisztelendő úr a szószéken tengeri betegségbe esik, a szélvész a fákat gyökerestűl kitépi, templomok, házak összeomolnak, az ősvadon meggyúl

S aljában összesült embercsoportok Fekete hullahalmai feküdtek Alig ismerhetőleg, mint kirántott S a szakácsné gondatlansága folytán Szálkástól összeégett sügerek.

Az egész emberiség kipusztúl, csak Izidóra és Alfréd maradnak meg, a ki egy új Ádám akar lenni. Izidóra ott szendereg virághímes átlátszó szövetben. Alfrédot elragadják «Izidóra ittasító rohamra lelkesítő bájai»; de ím egyszerre csak visszaretten, azt hiszi, hogy Izidóra meg van ölve, mert testén «a szív mögött vagy kissé még alantabb, nagyságra, színre egy epernyi bimbó, egy tőrszúráshoz teljesen hasonló» sebhely látszik. Majd reá borúl, vonagló ajakkal csókolja a sebnek vélt jelt. Izidóra szégyentől és haragtól villámló szemekkel ébred föl és nagyot sikolt.

Eddig Alfréd úr álma, most következik már tulajdonkép regénye, a mely szint’ oly ízetlen. Alfréd úr két hét múlva meglátogatja Izidorát, ismét udvarolni kezd s tréfából elbeszéli neki álmát; ez örömest hallgatja, de a midőn a tőrszúráshoz hasonló sebhely emlegetését hallja, szégyentől és haragtól villámló szemekkel ijed föl és nagyot sikolt. Majd mosolyt erőltet, de nem tud uralkodni magán s izgatottan az előszobába lépő Kiátszky Oszkár dzsidás hadnagy elébe siet, s őt belső szobájába vezeti. Alfréd úr hallgatózik, hallja, hogy Izidóra Kiátszkyt nyomorúlt alávalónak nevezi. Kezdi érteni a dolgot; tehát a sebhely, a melyet álmában látott, csakugyan való, s most Izidóra gyanakszik, hogy titkát a dicsekedő hadnagy elárulta. Később maga a hadnagy is felvilágosítja Alfréd urat, a midőn lakására törve, tudakolja tőle, hogy kitől tudta meg a sebhelyet, egy édes pillanat e drága emlékét, a melyről azt hitte, hogy csak maga ismerheti. Alfréd úr dühében úgy viseli magát, mintha ő volna a sértett fél. Párbajra hívják egymást, Alfréd úr megöli Kiátszkyt, azután útazni megy s lassankint kigyógyul szerelméből és csalódásából. Azonban külföldön találkozik Izidórával, a ki tagad mindent s a rút gyanút rágalomnak bélyegzi. Alfréd úr hisz neki, térdre esik előtte, de Izidóra ismét a régi, büszke, gőgös, kérlelhetetlen, s csak arra várt, hogy ismét meghódítsa s megalázhassa őt. A faképnél hagyott hős végre fölkel s így szól: «Most már kvittek vagyunk», s többé nem látja őt.

Íme Vajda különös, szokatlan és csodálatos története. De vajon csakugyan oly szokatlan-e? A mű alapeszméje az volna, hogy egy mélyen érző szívre mily varázshatást gyakorolhat egy kaczér nő bája. Ezt Molière már ezelőtt két századdal feldolgozta _Mizantrop_ czímű művében. Később mások is megkísérlették, s újabb meg újabb leleménynyel még ezután is meg fogják kísérleni. De hogyan dolgozta fel Vajda? Egy részvétre érdemes férfiú helyett egy futó bolondot rajzol, a kinek sorsa nem igen érdekelheti az embert. S vajon rajzolja-e csak egy vonással is úgy a nőt, hogy megérthessük az általa fölkeltett szenvedélyt. Csak azt írja róla, hogy fehér volt, mint a Kordilerák hava, szemöldje sürű fekete és lobogó láng a haja. Izidóra egy vöröses hajú báb, kellem és szellemi báj nélkül. Egyébiránt alig szól egy pár szót az egész beszélyben s a költő a helyett, hogy lelkét tárná fel, leginkább csak átlátszó ruhaszövetével bajlódik. Tulajdonkép hiányzik e beszélyből a szív, a szenvedély rajza, mert Alfréd úr őrült álma és féleszű éber töprengése a szenvedélynek nem annyira rajza, mint paródiája. A szerelmi mámorban harapott sebet is megtalálhatni Heinenál a _Hastingsi csatatér_ czímű balladájában, midőn a hattyúnyakú Edith a halottak között erről ismer a Harold király holt testére. De Heinenál ez egy megható mellékvonás, itt pedig bizarr és frivol központ, a mely körűl az egész cselekvény forog. Hogy az ember álma néha megvalósúl, ez ismét nem szokatlan, de hogy ebből álljon egy költői beszély egész leleménye, az, ha szokatlan is, igen szegény leleményre mutat, kivált oly költőnél, a ki az emberi lelemény határtalanságát emlegeti.

A cselekvénynél és jellemrajznál az elbeszélés és hangja sem különb. Alfréd úr maga beszéli el történetét, de nem annyira páthoszt vegyít gúnyorral, mint dagályt prózával. Nem mondjuk, hogy nem akad meg egy-egy sikerültebb hely is e beszélyben, de egészben véve e mű jellemvonása erőlködés érzésben, gondolatban és kifejezésben egyaránt. A költő erőteljes akar lenni s nyerssé válik, nagyot szeretne mondani s dagályba téved, vadászsza a maró gúnyt s majdnem azt a hatást teszi reánk, mintha káromkodnék. A fák és templomok neki fájó fogak, a melyeket fundamentomostúl tép ki a vihar; a szenvedély kályhafűtő ördög; az afrikai oroszlánok éhe és a bengali tigris vérszomja csak szúnyogcsípés okozta viszketegség az irigységhez és boszúvágyhoz képest, a mely hősét kínozza; kedvvel emlegeti a prózai szegénység rühelődző élczét; a dörgő vihart durrogónak nevezi. Izidóra arany haja úgy lobog, mint a midőn nyári éjben szakadatlan villámtűzben égni látszik föld és ég; balzsamos lehelete gyémántszívet megolvasztó kohó; Alfréd úr úgy mered maga elébe, mint egy ősvilági kövület és gyönyörvágya a rablánczát tépő tigris dühe. A mi tisztán a nyelvét illeti, az jobb, mint hasonlatai; minden esetre jellemzetes, de kevés benne az erő és báj. Néha áradozó és nehézkes; nem igen fordulatos s kifejezései gyakran vagy feljebb vagy alább járnak, mint a hogy a tárgy megkívánná. Mondatai mintegy összetörve nyúlnak egyik jambus-sorból a másikba; a nyelv hangzatosságával, a verselés zenéjével nem sokat gondol vagy nincs hozzá elég ereje. És ezt a nyelvet, ezt a verselést tartja a _Pesti Napló_ egyrangúnak Arany és Vörösmarty nyelvével. Valóban csodálkoznunk kellene rajta, ha nem tudnók, hogy a _Pesti Napló_, a mióta Tóth Kálmánt a szerelmi lyrában Petőfi fölébe helyezte, az ilyesekben keresi az eredetiséget, az emberi lelemény határtalanságát.

Vajda költői beszélyéhez egy pár lyrai költeményt is csatolt, de ezek csekélyebb becsűek, mint régibb lyrai költeményei, a melyek között van néhány sikerűlt is. A _Végtelenség_ czímű egy hosszú szentiváni énekszerű áradozás az örökkévalóságról, halálról és hitről. Formátlan költemény, a melyben több az elmefuttatás, mint a philosophia, s a homály, mint a mélység. A _Kárhozat helyén_ nem egyéb, mint Alfréd regénye lyrai formában; legjobb az utolsó, a _Vaáli erdőben_, már egyszerűségénél fogva is.

Bulla Jánosnak több ízlése és elbeszélő tehetsége van, mint Vajdának, bár meg kell vallanunk, hogy a _Tündérőv_ sem sikerült költői beszély. Különben Bulla nagyon egyenetlen tehetség. Van hajlama a humorhoz, játszik elemeivel, de nem tud valóban humoros lenni. Gondolatai néha meglepők, de többször köznapiak, épen mint nyelve és verselése. A nehéz ottava rímában itt-ott nagy technikai készséget árul el, de nem egyszer nehézkes, bágyadt vagy épen eröltetett. Nyelvében nem hiányzik bizonyos erély, fordulatosság, de kevés az önkénytelenség és kellem. Olykor emelkedni látszik, de hamar elhagyja ereje, biztossága. Rajzaiban nem hiányzanak a jó vonások, de nem igen tudnak képpé válni. Meséje bonyodalmát jól kezdi, de csakhamar elrontja. Ez művének legnagyobb hibája; hasonlít az a hegyi forráshoz, a mely alig kerűlve meg egy pár halmot, alig futva át egy pár völgyzugot, ellankad és posványba vesz.