Part 13

A _Tündérőv_ összeolvaszt földet és eget, emberi társadalmat és tündérvilágot, mint a népmesék szokása, de nem annyira naiv, mint inkább elmélkedő és gúnyoros felfogással. Idylli és hősies, pathosz és sarcasmus, érzelmes és komikai váltakoznak itt tárgyban, érzésben és gondolatban, de nem találják meg a formát, a melyben kristályosodhatnának. A költő gondol, érez, de nincs vezéreszméje, alakítana, de nem tudja mit akar. A megindított bonyodalomból, bizonyos vezéreszmék nyomán, két irányban is válhatnék kerek mese, de a költő oly irányba sodródik, a mely semmihez sem vezet. A mű hősnője Gyöngyvér, egy tündérleány, a kinek ha tündéröve elvesz, oda tündérsége és földi lény sorsára jut. S csakugyan tündérövét elveszti egy deli ifjú, Adorján, miatt, a kibe bele szeret. Tündérország épen királynőjévé akarja őt választani, de Gyöngyvér nem térhet vissza többé hazájába, s kedvesével az adorjáni várban marad. Eddig minden jól megy, bár a fejlődő szerelem rajza egy kissé bágyadt s mögötte marad tündérország leírásának, a mely legsikerültebb az egész költeményben, de ezen túl megromlik az egész bonyodalom. Bulla előtt két út állott, vagy úgy rajzolni Gyöngyvért, mint a ki földi nővé válva, sok szenvedésen megy át, de szerelmi boldogságában feledi tündérországot és kibékül sorsával, vagy úgy, hogy finom természete, eszményies lelke nem bírja meg a földi küzdelmeket és elhervad. Természetesen mind két eszme oly bonyodalmat kívánt, a mely a szerelem, a társadalom ellentétei és összeütközéseiből szövődött volna. Bulla e helyett kalandot kalandra halmoz, a melyek úgy szólva csak történetesek, s nincs bennök semmi lélektani, eszmei jelentőség. Adorján ugyanis várába viszi föl a földi lénynyé vált tündérleányt s nőül akarja venni, de nagybátyja és a házi pap bevádolják mint boszorkányt, s a szent szék máglyára ítéli. A szerelmes vőlegény mindezt tűri, a mi nem mutat nagy szerelemre. Gyöngyvért tündértestvére, Hajnalka, menti meg, épen akkor, a midőn a máglyára viszik s egy erdőbe helyezi el, a hová számára egy tündérpalotát varázsol, a melyben teljes biztosságban töltheti napjait s honnan legfeljebb csak egy hetedik fiú, burokban született, talizmános ifjú vihetné el. De Hajnalka testvéréért egyszersmind boszút akar állani s egy tatár khánt beütésre s az adorjáni vár ellen ostromra ingerel. A khán csakugyan a vár ostromára indúl. Ekközben egyik vezére, Rizát, a ki heted fiú, burokban született s e mellett talizmánja is van, az erdőben reá bukkan Gyöngyvérre, elrabolja és a khánnak ajándékozza, a ki bele szeret. Az ostrom megkezdődik, a várbeliek kicsapnak, Adorján vitézűl viseli magát, azonban a tatár khán halálos csapást mér fejének s ím azt Gyöngyvér fogja fel, a khán rabnője, Adorján kedvese. Adorján megszabadúl, Gyöngyvér meghal, a tatárok elvonúlnak a vár alól. Adorján eltemeti Gyöngyvért s bújában sírjánál megöli magát.

E bonyodalom és kifejlés nincs benső kapcsolatban az előzménynyel és semmi nemű eszmét nem fejez ki; e mellett eltörpíti Adorjánt s általában a többi személy kiemelkedését is akadályozza. Maga Gyöngyvér is elveszti részvétünket, mindegy, akármi válik belőle, meghal-e vagy megél, többé nem érdeklődünk iránta. Nagy baj, ha az elbeszélő költő keveset gondol a mese lényegével. Bonyodalmat kezdeni könnyű, de jól folytatni és megoldani nehéz. Nem érdekes események és váratlan kalandok halmazában áll a valódi lelemény, hanem egy kerek, bármely egyszerű mese erős megalkotásában, ezt aztán lehet érdekes eseményekkel tarkázni, episodokkal tele szőni, de az események elvesztik érdekességöket, ha nem egy erős szervezet alkatrészei, az episodokból pedig soha sem válhatik kerek egész.

Koroda Pál költői beszélyeit talán említenünk sem kellene, a mellőzés volna a legillőbb birálat, de mégis szólanunk kell rólok, mert mutatják, hogy ifjabb költőink mind inkább csatlakoznak ahhoz az irányhoz, a mely költészetünknek legújabb betegsége. Lyránk már nem szívja többé táplálékát a népnemzeti elem hagyományos földéből, drámai és elbeszélő költészetünk nem igen veszi többé tárgyait a magyar társadalom múltjából és jelenéből, hanem bekalandozva a világ minden részét, idegen nemzetekhez fordúl. Hagyján, még nem volna baj, ha e visszahatás, korábbi költészetünk talán túlságos nemzetiessége ellen, valami életre valót tudna teremteni. De mit mondjunk arról az irányról, a mely Dantéval és Goethével akar versenyezni, a százados műveket mindennaposokká szeretné átvarázsolni, szűk látkörrel s kevés erővel a legnagyobb conceptiókat vadásza s a mi egy-egy élet eredménye szokott lenni, azt egy pár hét alatt, húsz-huszonöt éves korban hiszi létre hozni. Ide járul még egy másik irány, a mely eddig inkább lyránkban volt itt-ott honos, de most erőt vesz elbeszélőinken is: a hóbortosság bizonyos cultusa, a mely arra készti a költőt, hogy lehetetlen erényeket és bűnöket rajzoljon s a szenvedélyeket eltorzulásukban mutassa fel.

Koroda mind két iránynak a legtúlzóbb képviselője. A _Túlvilág komédiája_[28] czímű művel lépett föl, a melynek se czímét, se alapeszméjét nem érthetni. Drámai formában van írva, de nincs semmi nemű cselekvénye, fejlődése. A személyek összebeszélnek egy csoport badarságot, ennyi az egész. Ha valamit mégis kivehetni belőle, az nem egyéb, mint az, hogy a keresztény isten a legdicsekvőbb, legkegyetlenebb és legléhább lény a világon; a derék emberek és a lángelmék Homéren kezdve Dantéig mind a pokolban szenvednek, a gazemberek pedig, ha lemorzsolták olvasójokat, a mennyországot élvezik. Nem kevés csodálkozásunkra a mű végén megjelen a Krisztus is, elsorolja a maga kitünő érdemeit s a végítélet napján vigaszt igér a világnak.

De ha Koroda komédiájában az istent hitvány embernek rajzolta, mintegy kárpótlásúl költői beszélyeiben az embereket rajzolja most angyaloknak, majd ördögöknek, de folyvást őrülteknek. Az _Igazok_ _jutalmá_nak hőse egy pap, a ki mindenkivel jót tesz, a világ legjobb embere, de a kit épen egy jó tette miatt elrágalmaznak. Könnyen kitisztíthatná magát a rágalmakból, de nem teszi. Anyja elhagyja, jó emberei elfordulnak tőle: nincs mit ennie, egyik hallgatójához fordúl, de ez még egy falat kenyeret sem ad neki; a szomszédfaluba megy egyik paptársához, ott épen lakoma van, de őt le nem ültetik, a konyhába útasítják, így nem akar enni, kifekszik a hóra s ott meghal. A _Démon_ban egy nő, Adél, szíve ellenére férjhez megy egy gazdag emberhez, hogy szülőit a nyomortól megmentse. Azon kezdi a házas életet, hogy férjét a legdurvábban szidja, sőt midőn gyermeke születik, ezt is csak félig szereti, félig pedig gyülöli. A férj megúnja a dolgot s egy más asszonynak kezd udvarolni s találkozást is nyer tőle, de ennek mostoha leánya besúgja ezt Adélnek, a ki meglepi őket. A férj neje lábához borul, örvend, hogy félti; Adél otthon tetteti is mintha szeretné férjét, de aztán kikaczagja. Így telnek évek, gyermekök nőni kezd; a nő, hogy boszantsa férjét, a gyermek nevelőjével kaczérkodik, sőt férje szeme láttára nyakába borul. A férj erre kést ragad, át akarja döfni Adélt, de a fiút döfi át, a ki anyjára borúlt. A férj kétségbeesésében megőrül, a nő pedig megátkozva az istent, vízbe ugrik. A _Világok alkotójá_ban Alice alig várja férje, a tábornagy, elutazását, hogy költő kedvese nyakába borúlhasson s elszökjék vele, de meglepi két grófnő látogatója. Alice ezért nem jő zavarba, bemutatja kedvesét s csak azt bánja, hogy nem szökhetett el, pedig úgy látszik, hogy ebben a két hölgy nem akadályozta volna, vagy eltávoztok után kényelmesen végrehajtható lett volna szándéka. Hogy hogy nem, Alice nem szökött el, megvárta férjét. Nagy estély van nálok. A társaság Alice viszonyáról beszél, ezt a férj is meghallja és nejének szemrehányást tesz. De ez válópert emleget, a belépő költőt megcsókolja s bemutatja mint jövendőbelijét. A költő összetűz a tábornagygyal; párbajt vívnak, ott az estélyen. A költő elesik, a nő kardjába dől és meghal, a költő pedig feltámad, mert sebe nem volt halálos s könnyen kiheverte a bajt. Az _Arthur_ czímű költői beszélynek Arthur a hőse, egy elvetemedett kéjencz, a ki halálos ágyán gúnyolja nagybátyját, a kitől tömérdeket örököl; aztán orgiákat csap korhely pajtásaival, szórja a pénzt, de egy leányt megszeretvén, a ki őt nem szereti, megcsappan a kedve. Orgiáin nem ízlik a bor, egy szép fiatal leányt drága pénzen megvesz, egy szép özvegyet elcsábít férje koporsója mellől. De mindez nem enyhíti s végre a szerző szerint szerelmi bánatjában, szerintünk pedig a korhelység következtében, megőrül.

Íme a tárgyak. Hát még minő a tárgyalás. Minő magán és párbeszédeket hallunk. Azt hiszi az ember, hogy az őrültek házában van. Vajon ez a hatás volna-e a költészet czélja? Koroda Pál, úgy látszik, ily meggyőződésben van.

PULSZKY FERENCZ ÉS A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA.[29]

Tisztelt Szerkesztő Úr! Sziveskedjék alább következő soraimat becses lapjába fölvenni.

Pulszky Ferencz a Pesti Napló decz. 22-iki számában ezt írja: «Kossuth, Magyarország leghatalmasabb prózaírója, kinek szava föllelkesíté az egész nemzetet, s az angolok és amerikaiak bámulatát kiérdemelte, nem tagja az akadémiának; épen úgy, mint a nemzet legnagyobb költője, Petőfi, szintén nem volt tagja az akadémiának; gróf Dessewffy Aurél sem volt az, a lángész nem illik be az akadémia középszerűségébe.»

Pulszky egyik jellemvonása, hogy igen bízik emlékezetében, restel utána járni egynek s másnak s így nem mindig pontos, a midőn a közelmúlt irodalmi és politikai eseményeiről ír. Most is csak az akadémiai almanachba kellett volna bele tekintenie, hogy meggyőződjék Dessewffy Aurél akadémiai tagságáról. Ott áll neve az akadémia halottjai között, sőt arczképe is fel van függesztve az akadémia másodelnöki szobájában s némely bizottsági ülésben Pulszky épen ez arczkép alatt szokott ülni. Abban igaza van, hogy Kossuth és Petőfi nem voltak tagjai az akademiának, de ő, a ki már a negyvenes években mind a politikai, mind az irodalmi téren szerepelt, jobban tudhatná, mint mi, hogy Kossuth, midőn választása szóba jött, oly nyilatkozatot tett, a mi egyértelmű volt a visszautasítással s így mult el megválasztása. Petőfiről mindnyájan tudjuk, hogy elvűl tűzte ki az akademiai tagság el nem fogadását, sőt hirdette is. De hogy az akadémia méltányosságáról máskép gondolkozott, mint Pulszky, bizonyítja az, hogy Arany Jánosnak 1847-ben, összes költeményei kiadása után, a következőkép nyilatkozott: «a jövő akademiai nagyjutalom az enyém és senki másé.» Valóban az övé is lett. A forradalom után, mihelyt az akadémia naggyűlést tarthatott és jutalmakat oszthatott ki, 1858-ban a Petőfi költeményeinek itélte az egyik benmaradt nagy jutalmat. De ha mind Kossuthot, mind Petőfit nyilatkozataik ellenére is meg kellett volna választania az akademiának és mulasztást követett el, akkor e részben az akademia most élő tagjai közűl, mint egyik legidősebbet, leginkább Pulszkyt illeti a felelősség. Miért nem ajánlotta a negyvenes években Kossuthot és Petőfit akadémiai tagoknak, miért nem Kossuthot a hetvenes években, hisz Pulszky előkelő tagja, osztályelnöke az akadémiának s az akadémiai középszerűségek egyik legkiválóbbika?

Nem akarok annak vitatásába belebocsátkozni: vajjon az akadémia tagjai mind oly középszerű tehetségek-e, mint ahogy Pulszky hirdeti; de hogy voltak és vannak köztök olyanok is, a kik a középszerűségen valamivel fölűlemelkedtek, bizonyítja, hogy mást ne említsek, az a tény is, hogy épen a «Pesti Napló»-nak, melyben Pulszky az akademiát becsmérli, sokkal több politikai súlya volt, midőn az akademikus Deák, Kemény és Csengery írták vezérczikkeit, mint most, a midőn nem akademikus lángeszek vezetik.

Budapest, 1880 decz. 26.

MÉG EGYSZER KOSSUTH ÉS A PRAGMATICA SANCTIO.[30]

Kossuth a _Budapesti Szemle_ februári füzetének azon czikkét,[31] mely az általa Deák ellen emelt vádakat igyekezett megczáfolni, egy Helfyhez intézett levélben terjedelmes válaszra méltatja. A levél a szélső baloldali lapokban jelent meg először s utánok kivonatosan vagy egész terjedelmében közölték a többi lapok is; különösen a _Pesti Napló_ sietett azt egész terjedelmében és minden megjegyzés nélkül átvenni, az a lap, mely egykor a Deák közlönye volt, most pedig a maga módja szerint Kossuth izgatásainak hódol, bár olykor phariseus módon esküdözik, hogy ő a Deák-párt hagyományait őrzi. Mihelyt Kossuth levele megjelent, felszólítottuk a _Budapesti Szemle_ említett czikkének szerzőjét, hogy válaszoljon Kossuth levelére; ő azonban úgy nyilatkozott, hogy a maga részéről fölöslegesnek tart minden további vitát, kivált Salamon felszólalása után, a ki a _Hon_ 78-ik számában Kossuth főállítását tüzetes birálat alá vette; a kérdés különben is oly tiszta, Kossuth vádja oly alaptalan, hogy csak a teljesen elfogult ember hiheti el, a ki nem akar felvilágosodni. Mi más nézetben vagyunk, azt hisszük, hogy a _Budapesti Szemle_ nem hagyhatja szó nélkül Kossuth levelét, részint felszólalása igazolása végett, részint pedig a vádaskodás azon sajátságos módja miatt, melyet Kossuth Deák ellen folytat. Ezért magunk folytatjuk a vitát, bár nem örömest, de a szerkesztők szükség esetében nem egyszer kénytelenek magok megirni azt, a mit mások sokkal jobban megirhatnának.

Kossuth polemiáját legérthetőbben lehet jellemezni azzal, ha guerilla-harczhoz hasonlítjuk. Kossuth csak támad, de vádjainak helyt nem áll; a hol támadása ellenvetésbe ütközik, ott szó nélkül visszavonul; előbbi positióit egymásután oda hagyja, de megújítja a támadást más oldalon. Hadd tekintsünk végig a támadás egész vonalán.

Az Irataiban közzétett s állítólag 1867-ben kelt vádirat eszmefonala, logikai rendje és leglényegesebb állításai a következők voltak:

A magyar országgyülés mostanában (1867) meg akarja vizsgálni, mi is az a sokat emlegetett «Figaro.» A pragmatica sanctio nem egyéb, mint a Habsburg-háznak 1713-ban önhatalmulag kibocsátott házi törvénye. Ennek, mint házi törvénynek is, keletkezése gyanus; kétséges az is, vajon 1713-ban kelt-e vagy később. Gyanus azonban az 1723-ban hozott magyar törvény is, mert annak nincs értelme. Az ellenben minden kétségen felül van, hogy a pragmatica sanctio a magyar törvénykönyvben nincs benne. Annak értéke Magyarországra nézve = 0. És mégis az 1867-iki országgyülés egyenesen e magyar jogilag nem is létező pragmatica sanctio alapján Magyarországot az államok sorából kitörülve, az egységes birodalom alkatrészévé tette. A pragmatica sanctio becsempészése a magyar államjogba valóságos államcsíny. E becsempészést nem lehet védeni azzal, hogy Magyarországon, midőn pragmatica sanctioról szólanak, nem az 1713-iki házi törvényt értik alatta, hanem az 1723-ki magyar törvényczikket. Még ha úgy volna is, megbocsáthatatlan hiba, bűnös gondatlanság volna az absolut hatalom ilyen termékének nevét átruházni egy magyar törvényre, mert a hol államjogokról van szó, nem szabad a szavakkal könnyelműen játszani. De nem is igaz, hogy az 1867-iki országgyülés a pragmatica sanctio alatt az 1723-iki magyar törvényt értette. Ennél sokkal rosszabbat tett, azt fogta reá az 1723-iki törvényre, hogy az a világosan contradistingvált pragmatica sanctiót fogadta el; továbbá azt igtatta törvénybe, hogy Magyarország és ő felsége többi országai között jogilag fönnálló kapcsolat létezik. Ezzel Deák történeti falsumot követett el, a mit Deák 1861 május 13-iki beszédéből egy idézettel könnyen ki lehet mutatni. És ez annak volt következése, mert Deák bele hagyta magát abba a hálóba szédíttetni, hogy közjogi alapul _azt a_ pragmatica sanctiót fogadta el, a mit egy osztrák kényúr az ő absolut teljhatalmával decretált. Pedig ezt a pragmatica sanctiót sohasem látta se Deák se az 1867-ik országgyülés egyik tagja sem. Meri ezt mondani Kossuth, mert ő százezernyi kötetekre menő könyvtárakat kutatott föl, hogy láthassa, de minden fáradsága hasztalan volt; ő a pragmatica sanctiót nem látta soha és hitet tenne reá, hogy nem látták azok sem, a kik azt a magyar államjogba befogadták.

Ezek voltak Kossuth vádjai. Hiven adtuk elő, lelkiismeretesen ügyelvén mind a gondolatmenet, mind a kifejezések hűségére. Kossuth iratai közkézen forognak, a kit érdekel, könnyen meggyőződhetik róla.

E vádakkal szemben a _Budapesti Szemle_ februári füzetében közlött czáfolat a következőket bizonyította:

hogy a Habsburg-ház házi törvénye nem később keletkezett, mint 1713-ban;

hogy az 1723-iki magyar törvény azon szakaszának, a melynek Kossuth nem leli meg értelmét, igen is van értelme;

hogy a pragmatica sanctio benne van a magyar törvénykönyvben, maga Kossuth igtatta bele;

hogy az 1723-iki magyar törvénybe foglalt trónöröklési megállapodásokat, e kétoldalú alapszerződést, pragmatica sanctiónak nevezték már a mult század óta; úgy nevezte maga Kossuth is a legfontosabb alkalmak idején;

hogy e szerint a pragmatica sanctio nem 1867-ben csempésztetett be a magyar államjogba; az 1723-iki törvényre nem akkor ruháztatott át ez elnevezés;

hogy az az állítás, mintha az 1867-ki országgyülés nem az 1723-ki törvényben foglalt határozatokat értené a pragmatica sanctio nevezet alatt, hanem egy contradistingvált más valamit, magából az 1867: XII-ik törvényczikkből megczáfolható;

hogy a Magyarország és ő felsége többi országai közt fönnálló kapcsolat létezését törvénybe igtatta már az 1848-ki országgyülés; hirdette maga Kossuth 1848-ban is, 1849-ben is; elismerték az 1859-ki mozgalmak vezetői az ő legfontosabb memorandumokban; elismerte a Ghyczy–Nyáry–Bónis-féle kisebbségi vélemény 1865-ben;

hogy tehát ennek hirdetése 1867-ben sem lehetett történelmi falsum, annyival kevésbbé, mert Deáknak önmagával való ellenmondása bebizonyítása végett idézett 1861-ki beszédét Kossuth nem híven idézte, hanem oly szavakat hagyott ki abból, melyeknek kihagyása az egész mondat értelmét megváltoztatja;

hogy Kossuth, ha a pragmatica sanctio keresésében százezernyi kötetekből álló könyvtárakat végig kutatott is, de azon jelentékenyebb magyar közjogi műveket, a melyek ezt a kérdést tüzetesen tárgyalják, czikke irásakor nem vette figyelembe.

Ezek bizonyításával tisztázta a _Budapesti Szemle_ irója a kérdést. Kossuth válaszirata szerint azonban mind e bizonyítékok az ő jegyzékének tárgyára csak igen kis részben tartoznak s mindezek bebizonyításával a Budapesti Szemle irója olyforma hiábavaló dolgot vitt végbe, a mit a francziák úgy szoktak kifejezni, hogy» betöri a nyitott ajtót.» Mert hiszen ő nem vonja kétségbe, hogy az 1723: I. és II. törvényczikkeket régóta pragmatica sanctiónak hivják. Soha esze ágában sem volt ezért az 1867-iki kiegyezés létrehozóit tenni felelőssé. Jól tudja, hogy úgy nevezte ő is, más is, úgy nevezte az 1790-ki országgyülés is, az 1858-ki sajtótörvény is. Hanem hát «hibásan tette ő, hibásan Deák és hibásan mindenki, a ki valaha hasonlót tőn.» Sőt Deák az 1867-iki XII. törvényczikk fogalmazásakor sem czélzatosan, rosszakaratból használta az itt annyira végzetes pragmatica sanctio szót; ember volt, tévedhetett, nagyot is tévedett, de önzetlen indulattal, becsületes szándékkal tévedett.

Íme, most már csak hiba a pragmatica sanctio használata, többé nem «könnyelmű játék a magyar alkotmányról szóló szavakkal», nem «megbocsáthatatlan» hiba, nem «bűnös gondatlanság.» Deák nem csempésző, hamisító többé, csak együgyű ember, a ki nem tudja mit csinál, kontár jogász, a ki kétoldalú államszerződést vitat s egyoldalú családi törvényt igtat a magyar törvénykönyvbe, bárgyú államférfiú, a ki az októberi diploma ellen egész erejével küzd, s midőn győz, elfogadja kiinduló pontul.

Így védekezve, vagy épen nem is védekezve adja fel többi positióit is Kossuth, támadása egész vonalán, s azok hosszú sorozatából csak azt az egyet tartja még fönn, hogy az 1867: XII. t. cz. 1-ső §-a, midőn a pragmatica sanctio nevét használja, nem az 1723. évi magyar törvények megállapodásait érti alatta, hanem egy ezektől contradistingvált valamit, a mi persze nem lehet egyéb, mint a Habsburgház házi törvénye. Ez állításának védelme végett pedig mereven ragaszkodik amaz 1-ső §-nak egyetlen egy szavához az _elfogadott_ szóhoz; a mi _elfogadott_, az nem lehet _elfogadó_, mondja és ismétli többszörösen. Pedig hiába ismétli. A szó egérfarkával ily súlyos vádat nem lehet fönntartani, a mit pedig még ezen kívül mond, az nem törvénymagyarázat, hanem politikai nézet. De halljuk magát Kossuthot:

«Állítottam és állítom, hogy az 1867-diki törvény nem a (hibásan pragmatica sanctiónak nevezgetett) 1723-diki törvényt vette föl kiindulási pontnak, hanem azt a pragmatica sanctiót, melyre az októberi diploma utal s reá fogta, egyenesen reá fogta az 1723-diki törvényre, hogy ezt a pragmatika sanctiót elfogadta. Erre tettem azt a megjegyzést, hogy ez nem igaz; az 1723-diki törvényben szó sincs pragmatica sanctióról, az _codicem domesticum ingressa non est_, az törvény az örökös tartományoknak, de Magyarországnak semmi.

«És erre irtam, hogy az európaszerte pragmatica sanctio név alatt ismeretes fejedelmi házi törvénynek a magyar államjogba ekként történt becsempészésével sikerült a hatalomnak a Habsburg-házi családi politika régi vezéreszméjét, a reáluniót, Magyarországon az 1723-diki törvény ellenére keresztülvinni.

«Nem látok semmi okot felhozni, minélfogva e nézetemen változtathatnék. Mert az értekezés irójának e nézetem ellen felhozott egész okoskodása ennyiből áll: «Az 1867: XII. t. cz. 3-ik §-a azt mondja, hogy a pragmatica sanctio azon föltételt is kikötötte, hogy Magyarország közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fenntartassék; ez nem vonatkozhatik az 1713-iki házi törvényre, nem arra, hanem az 1723-diki törvényre vonatkozik; tehát az 1-ső §-ban is ezt kell a pragmatica sanctio alatt érteni, mert oly törvénymagyarázó elvet nem ismerünk, mely megengedné, hogy egyazon törvénynek egyazon kifejezése egyik szakaszban egyféle, másik szakaszban másféle jelentéssel értelmeztessék.»

«Ennyiből áll a dolog érdemére tartozó egész okoskodás. Egy elméleti inductio, és egyéb semmi. Ha az értekezés irója amolyan törvénymagyarázó elvet nem ismer, én viszont olyat nem ismerek, mely megengedné, hogy az elfogadott alatt az elfogadó értessék. Már pedig annak a fatalis XII. törvényczikknek 1-ső §-ában a pragmatica sanctio tisztán és világosan mint _elfogadott_, az 1723-diki törvény pedig tisztán és világosan mint _elfogadó_ szerepel.

«Aztán engedje megjegyeznem, hogy ha valamely törvény egyes szavainak értelme körül kétség forog fenn, azt nem kathedratikus elméletekkel, melyeken a gyakorlati élet magát igen gyakran túlteszi, hanem a kérdésben forgó törvény complexumának, horderejének, szellemének s positiv határozatainak tekintetbe vételével lehet csak s kell eloszlatni. No már kérdem én, az 1723-diki törvénynek felel-e meg az 1867-diki XII. t. cz.? Nem, mert ez realis uniot formuláz, azt pedig 1861-ben maga Deák Ferencz kétségbevonhatatlan világosságba helyezte, hogy reálunionak sem az 1723-diki törvényben, sem általában a magyar corpus jurisban semmi nyoma. Feltartja-e az 1867: XII. t. cz. Magyarország azon közjogi önállását, melyre a harmadik §. hivatkozik? Fájdalom, nem tartja fel; az egész XII. t. cz. oly pragmatica sanctio nyomán jár, mely nem az 1723-diki törvény; oly közjogi állapotot foganatosít, mely a personalis uniónak, tehát az 1723-diki törvénynek megtagadása.»

A Budapesti Szemle irója épen azt tette, a mit Kossuth kiván, nem egyes szókból indult ki, hanem a törvény complexumából, s abból igyekezett kimagyarázni, hogy az 1867: XII. t. cz. a pragmatica sanctio neve alatt nem a Habsburg-ház házi törvényét érti, hanem az 1723-iki törvényt, mert ez s nem a házi törvény köti ki Magyarország közjogi és belkormányzati önállásának sérthetetlenségét, melyre a XII. t. cz. 3. §-a hivatkozik. Kossuth ezzel nem elégszik meg. Jól van, jelöljünk hát ki még több pontot a XII. t. cz. complexumából.