Part 14

A XII. törvényczikknek mindjárt bevezetése így szól: «Ő császári s apostoli királyi felsége, miután többi országait és tartományait alkotmányos jogokkal ruházta föl, legmagasb trónbeszédében, melylyel a jelen országgyülést megnyitni méltóztatott: felszólítá az országgyülést, hogy a pragmatica sanctiónak, mint különösen elismert jogalapnak elveiből kiindulva, gondoskodjék oly módokról, melyeknél fogva mind Magyarország és társországainak _a pragmatica sanctio által is biztosított közjogi és belkormányzati önállósága_, mind a birodalom biztosságának és együttmaradásának életföltételei sértetlenül megóvassanak.» A házi törvény van-e itt értve, mely nem említi Magyarország közjogi és belkormányzati önállóságát, vagy az 1723-iki, mely mindezt világosan kiköti.

De menjünk tovább. Ugyancsak a bevezetés alább így szól: «Magyarország főrendei és képviselői nem mulaszthaták el gondoskodni oly módokról, a melyek lehetővé tegyék, hogy azon _alapszerződés_, a mely az 1723-ik évi I., II. és III-ik t.-czikkek által a felséges uralkodóház és Magyarország közt létrejött, a mely egyrészről a birodalmi kapcsolathoz tartozó országok és tartományoknak az 1723: I. és II. t.-czikkek értelmében együttes és elválaszthatatlan birtoklását, másrészről pedig _Magyorországnak önálló törvényhozási és kormányzati függetlenségét biztosította_, lényegében jövőre is sértetlenül fönntartassék.» Világos ebből, hogy _alapszerződés_ és _pragmatica sanctio_ ugyanegy értelmüek az 1867: XII. törvényben, s úgy hisszük, hogy ezt teljesen bebizonyítottuk, ha még e törvénynek 2-ik §-ára hivatkozunk, mely így kezdődik:»… ez _ünnepélyes alapszerződés_» s érti alatta a pragmatica sanctiót, a mely szó épen az 1-ső §. végén fordul elő, s melyet a második szakasz így megmagyaráz.

E szerint a magyar közjog (az 1848. és 1867-iki törvények) csak egy ünnepélyes alapszerződést ért a pragmatica sanctio alatt, mely az uralkodóház és Magyarország között 1723-ban országgyülési egyezkedések (tractatus diætales) után létre jött, s a magyar corpus jurisba beczikkelyeztetett. A XII. t. cz. 1-ső §-nak e kifejezésében «azon kapcsolat, mely egyrészről a magyar korona országai, másrészről ő felségének többi országai és tartományai között jogilag fönnáll, az 1723: I., II. és III. t.-czikkek által elfogadott pragmatica sanctión alapszik», nincs tehát semmi olynemű contradistinctio, a minőt Kossuth vitat. A XII. t.-cz. nem contradistingválja az uralkodó ház házi törvényét, hanem csak egy az uralkodó ház és Magyarország között létre jött ünnepélyes alapszerződést, azaz pragmatica sanctiót distingvál, melyet az 1723-iki I., II. és III. t.-czikkek elfogadtak. S épen azért világosan distingválja az uralkodó ház házi törvényét a magyar közjogi törvénytől, vagy más szóval a családi pragmatica sanctiót a magyar pragmatica sanctiótól.

De adjunk Kossuthnak igazat, fogadjuk el az ő nézetét, higyjük el neki, hogy Deák a XII. t.-czikk 1-ső §-ában a pragmatica sanctio neve alatt csakugyan a családi törvényt értette s ennek elfogadását fogta reá az 1723-iki törvényczikkekre. Vajon akkor is származnék-e ebből baj s változtatna-e ez valamit a dolog lényegén? Semmit sem. Az 1723-iki törvények világosan kifejezik, hogy mit fogadtak el, hogy mily módosítással és mily kikötéssel fogadták el az uralkodó ház házi törvényét, oly módosítással, hogy az örökösödés nincs a Habsburg-háznak mindazon ágára kiterjesztve, melyek az 1713-ban kihirdetett házi törvény szerint az örökösödésre jogosítva vannak, s oly kikötéssel, hogy Magyarország alkotmányos közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fönntartassék. Íme, ez esetben is, az így elfogadott családi törvény semmit sem különbözik az uralkodó ház és Magyarország között létre jött alapszerződéstől, vagy a kettő tulajdonkép egy. Csak akkor volna az idézett helynek más értelme, ha Deák az 1723-ki törvényekre nem hivatkozva, pusztán csak a pragmatica sanctiót említi vala, de akkor is a törvény többi szakaszai eloszlatnának minden kétséget.

Deák nem bűnös gondatlanságból, sem értelmetlenségből, hanem tudatosan, megfontolva s alapos okból használta a pragmatica sanctio szót a XII. törvényczikkben. E szó már előfordult az 1848-ik törvényekben, Kossuth igtatta belé, természetesen mindig az 1723-iki alapszerződést értve alatta. Használták mások is, de az 1861-iki országgyülésen némelyek kifogást tettek ellene. Deák szükségesnek tartotta, hogy a szó értelme felől maga a törvény oszlasson el minden kétséget. Ezért a XII. t.-czikkben az _alapszerződés_ és _pragmatica sanctio_ szót felváltva használja, de folyvást az 1723-iki törvényekre hivatkozva. E szerint e szónak van törvényes magyarázata, a mi a Kossuth alkotta 1848-iki törvényekben hiányzik. Deák e szándékát bizonyítja az a beszéd is, melyet 1861-ben Révész ellen tartott, a ki a pragmatica sanctio szó használatát megtámadta Deák felirati javaslatában.

«Annyi igaz – mond Deák többek közt – hogy a Habsburg-ház nőágának örökösödésére vonatkozó szabályokat vagy törvényeket Európa most már sanctio pragmatica név alatt ismeri. Mi magunk úgy neveztük azt az 1848-iki törvényekben, világosan és határozottan, és pedig nemcsak úgy odavetőleg megemlítve. Úgy nevezték őseink 1790-ben egy fontos feliratban; nem jobb-e tehát világosan kifejtenünk, mi az a sanctio pragmatica Magyarországon, minők annak föltételei, mikép alakult? Nem jobb-e fölvilágosítani e részben a külföldet, mint rémet látva a névben, kerülni annak megemlítését, zavarba hozni a külföldet az iránt, hogy miért nem merünk mi azon szóval élni, melyet ők mindnyájan ismernek, melyet törvényeink, pedig épen törvényeink, melyekbe annyi fontosságot helyezhetünk, ismételve használnak? Én meg vagyok győződve, hogy midőn a világ közjogi nyelvén valamely kifejezést vagy nevezetet megszokott, ha talán azzal egyre-másra vonatkozólag hibás fogalmat köt is össze, könnyebb ama hibás fogalmat rectifikálni, mint a név használatától az embereket elszoktatni. És ha mi azt mondanók a külföldnek: Uraim, az, a mit ti pragmatica sanctiónak neveztek, Magyarországon nem sanctio pragmatica, hanem az 1723-diki I., II., III., IV., V., VII. törvényczikkely; az 1848-diki törvények sanctio pragmaticának nevezik ugyan azt, de ez hiba volt s mi ezt a szót használni soha többé nem fogjuk, mert annak használata veszedelmes lehetne, a külföld semmi esetre nem fogna megérteni bennünket. Ha ellenben azt mondjuk: az a sanctio pragmatica, mely a magyar törvényben megemlíttetik, lényegesen különbözik azon sanctio pragmaticától, mely 1713-ban ápril 19-én állapíttatott meg; ha elmondjuk egyszersmind a lényeges különbség részleteit s jogalapját, a külföld jobban meg fog érteni bennünket, mert nagyjában, úgy hiszem, már is tudja, hogy a különbség létezik.»

Midőn Deák e beszédet mondotta s később a XII. törvényczikket ez értelemben szerkesztette, távolról sem gondolta, hogy épen Kossuth fog e miatt vádat emelni ellene, az a Kossuth, a ki 1848-ban minden magyarázat nélkül igtatta be a pragmatica sanctio szót a magyar corpus jurisba s kinek hibáját Deák jóvá tenni igyekezett.

Íme, követtük Kossuth tanácsát, s az 1867: XII. törvényczikkben előforduló pragmatica sanctio szónak értelmét a törvény complexumából igyekeztünk kimagyarázni. Jól tudjuk, hogy ezzel ő nem elégszik meg, s a törvény complexuma alatt még mást is ért. Érti szellemét, positiv határozatait s különösen arra helyezi a fősulyt, hogy az 1723-iki törvényczikkek personaluniót alapítanak meg, az 1867-iki XII. törvényczikk pedig reáluniót, ennélfogva Deák nem az 1723-ki törvényczikkből indult ki, hanem az 1713-ki házi törvényből. Először is megjegyezzük, hogy a personalunio épen úgy nem fordul elő az 1723-ki törvényczikkben, mint a reálunio az 1867-ikiben. Ezek igazán kathedrai meghatározások, melyeket használhatni ugyan a tárgy megvilágítása végett, de a törvénymagyarázatot teljesen ki nem merítik, annyival kevésbbé, mert mind a personal-, mind a reáluniónak különböző fokozatai, árnyalatai vannak. E műszavakat azért mellőzzük s csak azt vizsgáljuk: vajon eltért-e Deák Magyarországnak a pragmatica sanctióból folyó kötelezettségei meghatározásában attól, a mint azt Kossuth az 1848-ki törvényekbe igtatta? Az 1723-iki törvényczikk együttes és elválaszthatatlan birtoklást állapít meg, tehát a közös biztosságnak együttes erővel való védelmét és fönntartását, miből mind a két félt közösen érdeklő viszonyok támadnak. E közösen érdeklő viszonyokat, mint az együttes és elválaszthatatlan birtoklás következményeit, kifejezik az 1848-ki törvények is a nélkül, hogy szabatosan meghatároznák. E közösen érdeklő viszonyokat határozza meg szabatosan az 1867: XII. t. czikk, hiszen czíme is a következő: «_A magyar korona országai és ő felsége uralkodása alatt álló többi országok közt fönnforgó közös érdekű viszonyokról s azok elintézése módjáról_.» Azonban Deák csak a közös érdekű viszonyokat vonja le a pragmatica sanctióból, de elintézésök módját nem a pragmatica sanctióból következteti. Világosan kifejezi ezt a XII. t. cz. 23-ik §-a: «A mi a fönnebb körülírt tárgyak (t. i. közös érdekű viszonyok) kezelését illeti: az e részben ezelőtt törvényesen fönnállott módnak megváltoztatása _szorosan véve nem a pragmatica sanctióban meghatározott kötelezettségből foly_, hanem: a helyzetnek azon változása, mely a fönnebbi 5-ik pont alatt elmondatott, teszi ezt czélszerűvé. Kimondja az országgyülés, hogy ő felsége többi országaival érintkezni akar, mint alkotmányos népekkel, mindkét fél függetlenségének megóvása mellett.» S mi van az 5. §-ban? A következő: «Ezelőtt Magyarországot illetőleg mindazokra nézve, mik az érintett viszonyokra vonatkoznak, a magyar országgyülés s a magyar király közt egyetértéssel intézkedtek és ez intézkedések megállapításánál más ország befolyással nem birt, mert a magyar király, mint az uralkodása alatt álló többi országok absolut fejedelme, azon országoknak érdekeiről és teendőiről absolut hatalommal rendelkezett. Most azonban a legmagasabb trónbeszéd szerint lényegesen változott a helyzet az által, hogy ő felsége alkotmányos jogokkal ruházta föl többi országait, azokat tehát absolut hatalommal ezentul nem képviselheti s azok alkotmányos befolyását nem mellőzheti.»

Ez idézetekből kitetszik, hogy Deák a XII. törvényben az 1723-diki I., II. és III. t.-czikkekből, a magyar pragmatica sanctióból nem vont le többet, mint Kossuth az 1848-diki törvényekben, a ki először igtatta törvénykönyvünkbe mind a pragmatica sanctio, mind pedig a közösen érdeklő viszonyok kifejezéseit; továbbá Deák a közös ministeriumokat és delegatiókat nem a pragmatica sanctióból vonta le, hanem a változott viszonyokból s általában a czélszerűség szempontjából indult ki. Épen azért a közös intézmények megalapításakor nem volt szüksége se a házi törvényre, se az 1723-diki törvényczikkekre. Ez intézmények lehetnek hibásak, czéljoknak meg nem felelők, veszélyesek, eltörlendők, de senkinek nem adnak jogot arra a gyanusításra vagy vádra, hogy indítványozójok létesítésök végett a két pragmatica sanctiót akár rosszakaratból, akár bárgyúságból összezavarta, kicserélte volna s a kétoldalú szerződés helyett egy egyszerű házi törvényt fogadott volna el alapul. Ám küzdjön Kossuth ez intézmények ellen, mi legkevésbbé veszszük rosz néven tőle, de ne igyekezzék a multat, a jelent a valóval ellenkező színben tüntetni föl s vegye lelkére azt, a mit Deák Lustkandlnak mondott, a ki szintén saját nézetéhez idomította törvényeinket. «A ki», úgymond Deák, «a jövendőről s a politikai teendőkről szól, ki arról értekezik, minő törvényeket kell alkotni, vagy a már létezőket miként kell módosítani, – az vélekedhetik saját fölfogása szerint sokféleképen; változtathatja s időnként a körülményekhez alkalmazhatja nézeteit: de a ki a multról szól s azt adja elő, a mi megtörtént, a ki valamely létező törvényt idéz, annak se a törvény szövegét, se a történt dolgokat nem lehet saját nézetéhez idomítani, hanem úgy kell azokat előadnia, a mint valósággal állanak. S ha e részben tévedés történik, a tudomány érdekében fekszik, a tévedést kimutatni s arra megjegyzést tenni».

Ezzel be is fejezhetnők polemiánkat, de még egy pár megjegyzést nem nyomhatunk el. Kossuth rosz néven veszi a _Budapesti Szemle_ írójától, hogy őt feledékenynek tartja, a ki nem emlékszik már arra, hogy Deák előtt ő is használta a pragmatica sanctio szót, sőt törvénybe is igtatta, mindig az 1723-diki törvényeket értve alatta. Azt mondja, hogy ő mindezt tudta, minderről nem feledkezett meg, de azért nem említette, mert nem tartozott tárgyához. Különös, valóban különös. Kossuth _Iratai_-ban vádat emel Deák ellen, fülünkbe dörgi: bűnös gondatlanság, hogy midőn a hatalom a pragmatica sanctio nevezet alatt azt a «Geheimrathsstübl»-beli «Hausgesetz»-et érti, mi ugyan e névvel nevezzük egy országos törvényünket s ezzel okot adunk a törvényes fogalmak összezavarására, mert úgy mond: «ha az 1723-dik törvényre a pragmatica sanctio neve illesztetik, az ez által a családi «Hausgesetz» mezébe öltöztetik, a minek aztán természetes következése, hogy az elválaszthatatlan birtoklásból elválaszthatatlan kormányzás, közös ministerium s delegatio név alatt birodalmi gyűlés lesz». S midőn erre a _Budapesti Szemle_ írója azt mondja: e vádra legkevésbbé Kossuth jogosult, mert ő is használta e szót, sőt törvénybe igtatta, Kossuth azt feleli reá, nem tartozott tárgyára, nem ez a főkérdés. Megengedjük, hogy van más főkérdés is, de a vád egyik főkérdése ez volt. Valóban úgy látszik, hogy Kossuth e dologról nem feledkezett meg, de mintha titkolni akarta volna könyve olvasói előtt. Legalább erre mutatnak _Iratai_ II. kötetének 351–353. lapjai, hol Cantu Caesart czáfolja. Ez olasz történetíró ugyanis történeti művében azt írván, hogy a magyar országgyűlés 1848 juliusában Kossuth indítványára Ausztriának az olaszok ellen segélyhadat adott, e vád megczáfolása végett Kossuth épen azon ünnepélyes nyilatkozatot idézi, a melyet 1848 juliusában ő a magyar országgyűlésen a kormány nevében előterjesztett, s a melyben a pragmatica sanctióból folyó közös védelmi kötelezettség gyakorlatilag tűzpróbára tétetett. Idézi pedig e nevezetes nyilatkozatot akként, hogy a hol abban a pragmatica sanctio neve előfordul, zárjel között egy-egy jelzőt tesz eléje, ilyen formán: «helytelenül úgynevezett) pragmatica sanctio» vagy «(sokak által balul pragmatica sanctiónak nevezett) 1723-diki törvények», de sehol sem vallja be, hogy e szót maga is használta. Általában Irataiban az úgynevezett bűnös gondatlanságot, történeti falsumot, a mit maga is elkövetett, Deákban élesen feltünteti, de a magáéról hallgat. Akár feledékenységből, akár szándékosan történt, semmiesetre sem méltányos eljárás.

A másik megjegyzésünk az: vajon Kossuth e fejtegetéseinek, a XII. törvényczikk ily magyarázatának mi gyakorlati haszna lehet? Kossuth nagy fáradsággal, a dialectika legfurfangosabb módjaival igyekszik bebizonyítani, hogy Magyarország feladta az uralkodóházzal kötött két-oldalú szerződést, egész alkotmányunk egy családi törvényen alapszik, octroiált alapon állunk, mint a minővel az októberi diploma kinált meg bennünket. Ki hiszi el ezt Magyarországon? Még a szélső baloldal sem, mert nincs párt hazánkban, mely az 1867. XII. törvényczikket, ha már magyarázni kell, Magyarország kárára akarná magyarázni. Máskép fogja föl az egész nemzet, máskép maga a dynastia, máskép a külföldi diplomatia. Kossuth egyedül áll felfogásával s adja Isten, hogy tovább is egyedül álljon. E felfogásnak szerintünk más gyakorlati haszna nem lehet, mint az, hogy ha valaha még közjogi összeütközésünk lesz az összpontosítás és beolvasztás irányával, egy új Lustkandl Kossuthra, a nagy magyar hazafira fog hivatkozni, ki vele együtt hirdeti, hogy Magyarország 1867-ben két-oldalú szerződését széttépte, jogait feladta s a birodalomba törvényesen beolvadt.

Méltó szerep-e ez egy Kossuthoz? Mi azt hiszszük, nem, s ezzel csak tiszteletünket fejezzük ki Kossuth iránt.

A NYELVŐR ÉS A KÖLTŐI SZABADSÁG.[32]

A _Nyelvőr_ ez évi kilenczedik füzetében Bánóczi József Greguss _Magyar költészettan_át ismertetvén, a többek között így szól:

«Néhány évvel ezelőtt Szász Károly szólalt föl egy nyelvi kritika alkalmával épen a _Nyelvőr_ben, hogy hát szóljanak hozzá: mi van a költőnek a nyelvvel szemben megengedve, mi nem? A fölhívás eredménytelenül hangzott el, pedig a kérdés megérdemelné a szorgalmas adatgyűjtést és tüzetes fejtegetést. Hogy mit lehetne aztán megállapítani? Aligha egyebet, mint a mit Greguss mond. E sorok annyira a _Nyelvőr_ szellemében írvák, hogy magáért a tárgyért, de megizelítőül is ide igtatjuk: A költői szabadságot rosszul értelmezik, a kik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az _ik_-es igét iktelenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja: _karom_, tájszókat, népies kiejtéseket és szokatlan szórendet, inversiókat engedjen magának. Baj, ha a sors hibák elkövetésére kényszeríti az írót, mert ez azt jelenti, hogy még nem lett elég ura a nyelvnek s nem bír benne könnyen és fesztelenül mozogni; csakhogy ez esetben a költői szabadság inkább érdemli a költői kényszerűség, szorultság, mintsem a szabadság nevét. A vers teljességgel nem szabadítja föl az írót hiba elkövetésére. A költői szabadság nem hibákat enged meg, hanem szokatlanabb kifejezéseket és fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű tárgya és hangulata által igazolhatók.»

Nagy megütközéssel olvastuk e sorokat, nem mintha a _Nyelvőr_ dolgozótársaitól, mint egyoldalú nyelvészektől a költői nyelv tekintetében egyebet várnánk, mint oly szabályokat, melyeket valamire való költő el nem fogadhat, hanem mert Gregusshoz, a költészettel tüzetesen foglalkozó æsthetikushoz és költőhöz teljességgel nem illenek oly állítások, melyek épen oly ellenkezésben állanak magával a dolog természetével, mint nép- és műköltészetünk öt százados gyakorlatával. Itt valami tévedés foroghat fönn: vagy a Greguss szövege homályos, vagy az ismertető szándékosan ferdít. Azért megszereztük Greguss könyvét, kikerestük az illető sorokat, melyek íme itt következnek:

«Ez a helye megemlékeznünk a költői szabadságról. Ezt rosszúl értelmezik a kik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az _ik_es igét iktelenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja: _karom, cselédjei_ helyett: _cselédi_, tájszókat, népies kiejtéseket (_volt_ helyett _vót_, _volna_ helyett _vóna_) és szokatlan szórendet, inversiókat engedjen magának. Baj, ha a vers hibák elkövetésére kényszeríti az írót, mert ez azt jelenti, hogy még nem lett eléggé ura a nyelvnek s nem bír benne könnyen és fesztelenül mozogni; csakhogy ez esetben a költői szabadság inkább érdemli a költői kényszerűség, szorultság, mintsem a szabadság nevét s egy franczia tanár, Banville, e helytelen poetica licent-i ára gondolt, midőn iskolai könyvében a költői szabadság czikkelyét ez egy szóval írta meg: «Nincs». Mi volna e szerint a költői szabadság? A mi nem szabad. A vers teljességgel nem szabadítja föl a költőt hiba elkövetésére. Igazán _ik_-es ige _ik_-telen ragozása hiba és a költő nem is mondhatja _születik_ helyett _szület_. A tájszó, a népies kiejtés nem mindig hiba, néha szépség; a _karom karomat_ helyett, _cselédi_ soha sem hiba; az inversio pedig nemcsak hogy nem hiba, de a pathosz és indulat nyelvének épen követelménye akár versben, akár prózában. A költői szabadság tehát nem hibákat enged meg, hanem szokatlanabb kifejezéseket és fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű tárgya és hangulata által igazolvák.»

Ez idézetből kitetszik, hogy a Greguss szövege kissé homályos, a mennyiben a költői szabadságot előbb a mások, utóbb pedig a maga értelmezése szerint határozván meg, mindenütt példákkal világosítva, e két értelmezés között az átmenet nem elég világos – mintha egy-két szó véletlenül ki is maradt volna, – s a szöveg elő- és utórésze ellentmondásba látszik összefolyni. Mindamellett figyelmes olvasás után észre vehetni az iró czélzatát. S mit tesz az ismertető? A szöveg nehezen érthetőségéről hallgat, a helyett azt megcsonkítva, Greguss meghatározásának oly ferde értelmet ad, a melynek Greguss egyenest az ellenkezőjét vallja, s fennen hirdeti, hogy az a _Nyelvőr_ szellemében van írva.

Tehát a _Nyelvőr_ szelleme hirdeti azt az új ukázt a költőknek, hogy _karomat_ helyett _karom, cselédei_ helyett _cselédi_ nem költői szabadság, hanem nyelvhiba, s a ki azt tollára venni merészkedik, a nyelvrontás bűnét követi el. Ha ez állana, akkor a _Halotti beszéd_en kezdve összes codexeink versben és prózában a nyelvrontás bűnében leledznének s Farkas Andrástól Arany Jánosig, mint Hamlet mondja, senki sem kerülné ki közülünk a mogyorófa-pálczát. A _Nyelvőr_ szellemének e nyilatkozatát arra sem tartjuk érdemesnek, hogy régibb és újabb költőinkből s magából a népköltészetből vett idézetekkel megczáfoljuk – százával találhatni reá czáfoló példát – s csak azt jegyezzük meg, hogy nincs a világnak az a nyelvésze, a ki elvitassa a magyar nép ajkáról e dalt:

Eladtam a kakasom Tizenhárom garason, stb.

vagy elhitesse a magyar közönséggel, hogy Aranynak e sora rossz magyarság:

S ott levágták Felicziánt A király cselédi.

A mi az _ik_-es igéket illeti, csodálkozunk, hogy a _Nyelvőr_ szelleme oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges hölgyé. Ha jól emlékszünk, a _Nyelvőr_ még a prózairókat is föl akarta szabadítani az _ik_-es igék igája alól, s most íme a költőknek egészen ellenkező ukázt ad ki. Mi részünkről ragaszkodunk Révai tanához, de épen nem tartjuk nyelvrontásnak, ha a költő a népköltészetre támaszkodva, a szép hangzás, sőt mérték vagy rím kedvéért is (kivéve a szenvedő igéket) némely _ik_-es igét nem _ik_-es formában ragoz.

Greguss helyesen mondja, hogy az inversio nemcsak nem hiba, de a pathosz és indulat nyelvének épen követelménye akár versben, akár prózában. De meddig terjednek az inversió határai, csak világos analogia útján indulhatunk-e, vagy a nélkül is merhetünk a hangulat és szenvedély természete és szüksége szerint? ezek oly kérdések, melyeket előlegesen bajos eldönteni. Annyi bizonyos, hogy a költő nem véthet a nyelv szelleme ellen, de a nyelvtan nem képes mindenre szabályt adni, s legkevésbbé a stíl oly sajátságaira, melyek a szenvedélyes vagy humoros kedélyállapotból szívják táplálékukat. Itt nem annyira szabályról, mint egyes esetek megítéléséről lehet szó. A költő s a stiliszta is merhet, de e szabadság csak úgy igazolható, ha a merészséget siker koronázza. Azért a _Nyelvőr_ tegyen le arról, hogy a költői nyelv, sőt a széppróza törvényeit is véglegesen szabályozza. A stílnek bizonyos oldalát nem tanulhatni meg a nyelvtanból, a szabályok tudása és alkalmazása még magában senkiből sem teremt nyelvművészt s a csak tisztán nyelvész nem is válik azzá.

SZÉP ILONKA.[33]

Nem emlékszünk, hogy Aigner kiadásában külsőleg ily szép könyv jelent volna meg. Papír, betű, berendezés, csínt és választékosságot árulnak el. A szerző phototyp arczképe is sikerűlt. Vajha egy színvonalon állana külcsínjával belbecse. Sajnos, hogy nem úgy van.

A mű hőse, Ilonka, Enyingen született «piros pünkösd pirosló hajnalán». Anyja Mari, mint egészen árva, a Balaton mellett, Körösdön élt, a hol egy vadász – Loránt – vadászat közben addig kerűlgette, hogy a szegény leány «elesett» s ez elesés gyümölcse lőn Ilona Enyingen, a hova a körösdi nép dühe üldözte volt az «elesett» Marit. Loránt némi kis birtokkal kárpótolta a nő elrablott becsületét. E birtokon nevelgeté gyermekét a szerencsétlen anya, míg nem Loránt – neje elhaltával – ősi kastélyába veszi Ilonkát s tündéri hajadont nevel belőle. A szerző bocsánatot kér az első éneket elfoglalt e hosszú prológért. S valóban épen annyi szükség volt elmondani az anya történetét, mint a mennyi joggal elmondható lett volna a nagyanyáé is. Hanem az első ének két végsora már sejteti a mű czélját, kifejlését:

«Ilont megüldi majd a Nemesis Parázna vére, nevelése is.»