Part 15

Tudniillik a saját sorsán elkeseredett anya mindenkép csak arra tanácsolta, hogy írigylett, gazdag asszony legyen; a fény mindent elföd, akkor az ember alázatosabb lesz előtte, mint az eb. Ilon tehát nőül megy a dúsgazdag, vén Báthoryhoz, holott titokban már Dezsőt szerette «mélységesen». A czélját ért anya meghal. Ilon pedig nem bírja ki szerelme kínját az agg férfi oldala mellett, s elszökteti magát Dezső által, ott hagyván az öregnek emlékül a csecsemő Tamáskát. A szökevények idylli életet élnek a Kárpátok tövénél, a hova elvonultak. De az idylli boldogság nem tart sokáig. Ott is van a mézes tálhoz egy legyecske. Az ifjú házi barát, Máriássy Barna, korcsolyázás közben már csókolgatja Ilont, a ki e csókolást szívesen tűri s nem sokára azzal végzi, hogy vadászat alkalmával egy vadászkunyhóban a legpőrébb helyzetben kapja őket Dezső, a ki aztán «megvetéssel hagyja el a bestét».

«Furdalja vádja, bűne fojtja, rázza S kinos sirásba tör ki a parázna!»

Dezső megy a «szabadságharczba», Ilon pedig Barnához – természetesen csak vendégszerepre, – s attól majd tovább, másokhoz, új meg új kalandra. Üres, czéltalan tivornya foly hosszasan a Báthory házánál. Rajza is épen olyan a hatodik énekben. A tivornyától megcsömörölvén Báthory, oda hagyja otthonát és szintén fölcsap Czegléden honvédnek. Azok közt már Dezső is ott van. A táborban egymásra ismernek. Azt hinné az ember, hogy most következik a rettentő bosszúállás, de nem következik hosszú ékesszólásnál egyéb. A pisztolyt ugyan emlegetik, de abból csak dictió sül ki. Megegyeznek abban, hogy nem pusztítják egymást, hanem az ellenséget, mert ütközet előtt állnak:

«Szegény magyarnak omlik drága vére, Szüksége van még minden gyermekére.»

A csaták hevében golyó találja szegény Báthoryt. Vége minden bravour nélkül. Életet is vesztett, feleséget is. Hanem Dezsőt Pesten egy vendéglőben találkozásra hívja egy ismeretlen ismerős – már mint Ilona s tőrvetéssel próbálja őt visszacsábítani a régire. De nem sikerül a tőr, bár a meztelenségig megy az ingerlő csábítás. Elérkezik a világosi nap. Dezső lelövi magát lova hátán,» így tört tüzes lelkére az árulás» t. i. a honárulás. De nem hal meg. Ilonka utána vándorol, fölfogja, elviszi, ápolja. Mind hiában, nem gyógyíthatja föl s Ilon nevével adja ki lelkét. Ilon pedig megtörve vissza megy Báthorra, ott is kis fiát Tamáskát koporsóban leli, reá omlik s meghal.

Ime kihalt tehát az egész társaság, melynek e játékban valami jelentékenyebb szerepe volt. Talán csak Loránt és Máriássy Barna vitték el szárazon. S most ha már eltekintünk a holtak fölött s megbíráljuk életöket: mi szépet vagy mi jót mondhatunk felőlök? Volt-e bennök rokonszenvünkre vagy legalább érdekeltségünkre érdemes valami? Meg tudta-e aranyozni a költői képzelet és művészet ereje ama gyarló anyagokat, melyekből ez a kép össze van állítva? Sőt van-e az összeállításban, a mese megalkotásában és szerkesztésében lelemény, érdekfeszítő változatosság, van-e egység, előhaladás, kifejlés? Mindezt _Szép Ilonká_ban nem találhatni. Csábítók és csábítottak rajza ez, a melynek igen vékony cselekvényszálait semmi sem fűzi együvé. Hősei már természettől gyarlók, küzdelmök semmi s bukásuk nem a sorsukkal való küzdés vagy ballépés eredménye. A köznapi élet árjából merített frivol történetecske ez, mely csak a művészet varázsa által nyerhetné bocsánatunkat vagy részvétünket. A társadalmi erkölcsök semmibe vétele, az érzéki gyönyör kiszínezése ez, a nélkül, hogy sivár vidéke fölött egy magasabb légkör derűje mutatkoznék. A műben épen úgy hiányzik az idealismus, mint a valódi realismus. E gyönge vagy nyomorúlt emberek rajza inkább csak tényeket, helyzeteket nyújt, mint fejlődést, az emberek és viszonyok benső mivoltát. A szenvedély realismusának erős és jellemző vonásai helyett csak az élet fölszínének némi tarkasága tárul föl előttünk, s a költői kedély csapongása helyett a legtöbbször csak vásott vagy ízetlen humor szikráit nyerjük, melybe oly kevéssé vegyűl pezsgő jó kedv, mint valódi fájdalom. De magyar typikai vonásokat sem találhatni a jellemrajzban. A személyek épen úgy játszhatnának, a cselekvény épen úgy megtörténhetnék Franczia-, mint Magyarországon. E hiányt még jobban kiemeli a magyar forradalom háttere, mely épen oly kevéssé hangzik össze a mű tárgyával, mint hangulatával.

Nem levén a szerzőnek jellem- és cselekvényről sok mondani valója, az előadás egyéb csinálmányaival pótolgatja. Ilyen csinálmányfélének vagyunk hajlandók venni már azt is, hogy az énekeket magyar, latin, német és angol mottókkal látta el. Ez is egy kis pipere. Az előadásban és verselésben való gyakorlottságát egyébiránt épen nem vitathatni el a szerzőtől. Ebben van ereje. Nem egy részlet dicséretes bizonyítékot ad erről. De viszont kelletén túl szószaporító, üres leírásokban bővölködő. A keresettség, az affectatió minden lépten-nyomon üldözi, versekben, rímekben, szavakban, kifejezésekben. Alig van lapja, mely erre kisebb-nagyobb mértékben példát ne mutatna. E miatt aztán néha olyanná válik nyelve, mintha valamely idegenből eröltetve fordította, zsugorította volna össze. S végűl nem tudjuk, mennyire emelhetik a mű értékét vagy hatását azon egyéni reflexiók, a melyeket a szerző úgy hoz föl itt-ott, mintha az ő subjectiv élményei is megfelelnének e frivol kalandok egyes részeinek.

Az előszóból megtudjuk, hogy szerző verses regényével tavaly az akadémia Nádasdy-jutalmáért pályázott és nem nyert. Szerző vádolja az akadémiát, hogy félreismerte művét, midőn az érzéki gyönyörök kiszínezésének, a társadalmi erkölcsök lábbal taposásának nevezte. Semmit sem szólna – úgy mond – ha az akadémia csak műve értékéről ítél vala, nem pedig irányáról. Mi úgy tudjuk, hogy az akadémia nemcsak irányáért ítélte el, nemcsak a frivolságot hibáztatta benne, hanem a cselekvény és jellemrajz gyöngeségét is. Szerző az előszóban hosszasan védi műve erkölcsi irányát, de mi nem hiszszük, hogy az olvasó közönség több épületest találjon benne, mint az akadémia.

LELÁNCZOLT PROMETHEUSZOK.[34]

A szerző ez újabb röpirata bágyadtabb elődeinél, de annyiban jobb, a mennyiben valamivel kevesebb benne a mende-monda és valótlanság. Czímét bajosan érthetni. Miért Prometheuszok és miért vannak lelánczolva gr. Andrássy Gyula, Szlávy József, Széll Kálmán, b. Sennyey Pál, gr. Szapáry Gyula, dr. Samassa József, a kikkel e röpirat foglalkozik. Gúny-e ez vagy komoly beszéd? Se így, se úgy nem tudjuk érteni. De lehet valamely könyvnek rossz czíme és jó tartalma. Azonban tartalmával sem lehet megelégedve az, a ki könyvekben eszméket keres, még akkor is, ha azok személyekről szólanak. Ha van valami eszme e röpiratban, az nem egyéb, mint az, hogy gr. Andrássy Gyula nem derék politikus, de tüstént azzá válik, ha megbuktatja Tiszát; Szlávy nem sokat ért eddig, de helyrehozhatja minden hibáját, ha Tisza ellen támad; Széll Kálmán jeles dolgot mívelt, midőn a pénzügyminiszterségről lemondott, de még jelesebben cselekednék, ha az egyesült ellenzékbe olvadna; Sennyey kitünő államférfiú, de akkor nagygyá válik, ha az egyesült ellenzék élére áll; Szapáry nem érti helyzetét, ha nem cselszövényeskedik Tisza ellen; Samassa mindig kitünő politikus volt s az lesz a világ végeig. De arról alig van szó e röpiratban, hogy e férfiak minő eszmék képviselői s általában a szerző minő politikát ajánl a magyar nemzetnek. Úgy látszik azt hiszi, hogy a magyar politika nem egyéb, mint bizonyos előkelő egyéniségek barátsága és ellenségeskedése, a kiket egy kis rágalommal összeveszthetni s egy kis hízelgéssel megnyerhetni. Mi a pártröpiratoknak épen nem vagyunk ellenségei, s igen örvendenénk, ha jobbra-balra oly röpiratok jelennének meg, melyek a pártok irányait, eszméit, törekvéseit fejtegetik, sőt, ha meg kell lenni, egy kis rágalmat és hízelgést is megtűrünk. De az eszméletlen röpiratok, melyek csak hízelegni és rágalmazni tudnak, legalább is fölösleges dolgok. Azt sem foghatjuk meg, hogy hogyan került Samassa a Prometheuszok közé. Ő lehet kegyes pásztor, szelidlelkű főpap, szeretett kormányzója érseki megyéjének, de az irodalom terén se mint tudós, se mint Mæcenas nem vonta magára a közönség figyelmét, mint politikus pedig csak Bosznia ügyében mondott beszédéről s Treforthoz intézett leveléről ismeretes. Beszédében bármely szempontból bajos fölfedezni a prometheuszi szikrát, hírhedt levele pedig legföljebb csak jux-nak járja meg. A szerző sokat emlegeti, hogy Samassa Deáknak politikai benső barátjai közé tartozott, s politikájának mintegy letéteményese. Mi jól ismertük Deák politikai benső barátjait, de Samassáról csak azt tudjuk, hogy mint Deákpárti képviselő szíves viszonyban állott Deákkal, mint igen sok más. Hogy Samassa politikája, ha ugyan van ilyen, a Deákénak folytatása volna, az csak olyan beszéd, mint a mikor a _Pesti Napló_ azzal kérkedik, hogy őt Deák szelleme lelkesíti, s benne folyvást Urváry élelmessége kaczérkodik minden párttal, mindennemű eszmével és mindenféle előfizetővel.

SZÉCSEN ANTAL ÉS A KISFALUDY-TÁRSASÁG.[35]

A Fővárosi Lapok mult év deczember 31-iki számában többek közt ezt olvassuk:

«A Kisfaludy-Társaságot, az akadémiával és az ujabb magyar történetírással egyetemben, sulyos vád alá helyezte tegnap egyik tekintélyes lapunk (Pesti Napló) fekete szemüvegű vezérczikke. A vád az, hogy pecsovicsok: kissebbítik a nemzet régibb nagyjait s kendőzgetik azokat, kik a nemzet ellen dolgoztak. A vezérczikk még okát is felfedezhetni véli e fekete bűnnek. «Az akadémia – úgymond – szemben van a miniszterelnöki palotával s a budai szél, mely a hegyről lefuj, behatol termeibe.» Mi ezuttal csak a Kisfaludy-Társaság mellett veszszük fel a keztyüt, nem mintha a többit csakugyan az említett bűnben leledzőnek tartanók, hanem mert szépirodalmi intézetünk belső dolgairól tőbb tudomásunk van. Soha sem éreztünk annak a termében valami Tisza-szelet, ha néha legfölebb egy kis dunai légvonatot. Tudjuk azonban, mi adott okot e nagy vádra. Gróf Széchen Antal írt a Budapesti Szemlébe egy czikket az aligmult politikai élet legkiválóbb embereiről s abban rózsaszín képet festett Metternichről s egy kissé szürkét Széchenyi Istvánról. A munka nem felolvasásra, hanem kinyomatásra volt szánva. Részleteket a társaság első titkára olvasott fel belőle s ha valakit gáncs érhet, úgy az a felolvasó, ki nem sok tapintatot tanúsított, midőn oly részletekkel is előállt, melyekről tudhatta, hogy szépirodalmi körben visszahatást fognak előidézni, már csak azért is, mivel efféle politikai szerecsenmosások nem tartoznak egy szépirodalmi társaság felolvasási tárgyai közé. De hát egy tag tapintatlanságáért kár elkárhoztatni egy egész társaságot, melynek többi tagjai jóval előbb tiltakoztak a dolog ellen, mint a tegnapi vezérczikk. A következő ülésen már egyik tag, Degré Alajos, oly emlékírási rajzot olvasott fel, mely Metternich rózsaszín arczképére egy pár jó vaskos fekete vonást huzott. De még előbb a társaság egyik legkitünőbb tagja, a ki különben épen a budai kormány nagy hivatalnoka, az elnöktől zárt ülést kért a végett, hogy a felolvasások politizáló, irányzatos tárgyait jövőre lehetőleg kizárhassák. Ez a zártülés meg is történt. Határozatot természetesen bajos lett volna hozni, mert a tárgykör határait ki mérheti ki egy független irodalmi intézet munkálkodásában, czenzurára nincs jog, de megbeszélték a dolgot alaposan s az ügy tárgyalásának meg lesz az a haszna, hogy magok a tagok, a felolvasók ezentul még gondosabban fogják előre megbirálni előadandó tárgyaik természetét. S mikor egy társaság maga, mindjárt kezdetben így járt el az ügyben, méltányos-e azt hirdetni országnak-világnak, hogy már a Kisfaludy-társaság is pecsovics lett – a budai széltől. Ez az állítás ép oly ferde, mint az akadémiai és miniszterelnöki palotáknak állítólagos szemköztisége.»

E czikk némely állításával ellenkeznek a következő tények. Először is Szécsen gróf tanulmánya nem úgy volt előrántva, más tárgy hiányában titkári buzgalom- vagy tapintatlanságból. Szécsen gróf mint a Kisfaludy-társaság tagja, hozzám, a társaság elnökéhez azon kivánsággal küldötte el tanulmányát, hogy olvastassam fel a társaság valamelyik ülésén s ha elég érdekesnek tartom, közöljem a _Budapesti Szemlé_ben is. A titkárnál tüstént bejegyeztettem a tanulmányt, hogy a szokásos sorrendben mielőbb felolvasásra kerüljön s minthogy a szerző jelen nem létében és megbizottja hiányában, a titkár szokta felolvasni a kitüzött műveket, fölkértem őt a felolvasásra is. Azonban tárgyhalmaz miatt nem lehetett az egész tanulmányt felolvasni, ezért megbeszéltem a titkárral s kijelöltem a felolvasandó részleteket, még pedig oly módon, hogy az egésznek körvonalairól helyes fogalmat nyerhessen a hallgató.

A tanulmány nem volt egészen politikai természetű; a magyar politikai szónoklat történetének egy fejezete volt, az illető korszak államférfiainak jellemzése, főkép mint szónokoknak. A Metternichről szóló rész nem ilyen természetű volt ugyan; de minthogy a benne nyilatkozó felfogás érteti és magyarázza az egyes magyar államférfiakra, különösen a conservativekre vonatkozó megjegyzéseket, nem volt mellőzhető, ha meg akartam volna felelni Szécsen gróf jogos kivánságának.

Egy szóval én mint elnök, Szécsen gróf irányában csak azt a kötelességet teljesítettem, a melylyel a társaság minden tagjának tartozom, mert nincs jogom előleges censura alá vetni oly munkákat, melyeket a társaság tagjai felolvasni vagy felolvastatni kivánnak. A titkár is csak kötelességét teljesítette, midőn a szerző távollétében és megbizottja hiányában felolvasta a felolvasásra szabályszerűen bejegyzett és kitüzött munkát. Általában e tekintetben senkit sem érhet gáncs, csak a «Fővárosi Lapok» szerkesztőjét, ki maga is a társaság tagja s ha valami kifogása volt az elnök, vagy titkár eljárása ellen, a helyett, hogy a maga helyén és idejében felszólalt volna, most utólagosan bölcselkedik, teljesen valótlan tényekre támaszkodva.

Az sem való, hogy a társaság egyik legkitünőbb tagja Szécsen gróf felolvasása után zárt ülést kért volna tőlem a politizáló felolvasások meggátlása végett. A dologban csak annyi a való, hogy egy hónap mulva, a novemberi ülés után, melyen Degré Alajos, részben Szécsen gróf ellen polemizáló felolvasást tartott, a társaság két tagja arra figyelmeztetett engem, hogy igen belé kezdünk merülni a politikába s én mint elnök tegyek róla. Én erre megjegyeztem, hogy nem gyakorolhatok előleges czenzurát, csak az ülés folyamán van jogom megakasztani az oly felolvasást, mely egyenesen az alapszabályokba ütközik, vagy sérti az ülés méltóságát. Itt nem volt az az eset. Különben is nehéz meghúzni a határvonalt, hogy mennyiben lehet vagy nem lehet valamely irodalmi műnek politikai színezete. A költő gyakran nem tisztán politikai költeményben is elárulhatja politikai érzületét, majd minden irói jellemrajznak, irodalomtörténeti dolgozatnak, többé-kevésbbé meg van a maga politikai háttere s a történeti rajzok, melyek mint széppróza szintén társaságunk körébe tartoznak, nagy részt épen a politikai küzdelmeket tárgyalják. Azonban van bizonyos határ, melyen tulmennünk nem szabad, már alapszabályaink szelleménél fogva is. Azért ez ügyet alkalomszerűleg a társaság elébe terjesztem, hogy gondolkozzunk azon határvonalról, melyen tul nem lépünk s melyet minden formaszerű határzár nélkül megőrizni törekszünk. S csakugyan nem soká késett az alkalom. A deczemberi ülés előtt egy tag elbeszélte nekem, hogy egy rajzon dolgozik a közelmultból, melyet a januári ülésen szándékozik felolvasni. Tartalmából kivettem, hogy az némely személyes vonatkozásai miatt is megfontolást érdemel. Ezért a nyilvános ülés után következett zárt ülésben, hivatkozva két tagnak velem közlött nyilatkozatára, hivatkozva magokra az alapszabályokra, felhívtam a társaságot, hogy vitassa meg az irodalmi művek politikai oldalát illető kérdést. A társaság tagjai nyugodtan és behatólag vitatták meg a kérdést s oly szempontokat fejtettek ki, melyek az alapszabályok határai közt teljesen biztosítják a felolvasók jogait.

Ennyit kivántam megjegyezni, szemben a «_Fővárosi Lapok_»-kal, mindarról, a mi Szécsen gróf tanulmányának a Kisfaludy-társasággal való kapcsolatát illeti. Azonban én e tanulmányt, mint a _Budapesti Szemle_ szerkesztője, ki is adtam, miért a _Budapesti Hirlap_ és _Pesti Napló_ hevesen megtámadták a folyóiratot, sőt magát az akadémiát is. Nem akarok védekezni e támadások ellen, annyival inkább, mert magában a Szemlében is polemia indult meg a tanulmány egyik pontjára nézve, s ha szükségesnek látom, ott fogok bővebben nyilatkozni. De egy pár megjegyzést itt sem nyomhatok el. Először is figyelmeztetem a közönséget, hogy ha érdekli ez ügy, ne higyen a _Budapesti Hirlap-_ és _Pesti Napló_-nak, hanem olvassa el magát a tanulmányt. Csukásy, Urváry és b. Kaas Ivor urak igen tiszteletre méltó férfiak lehetnek, de hogy valamely politikai vagy irodalmi ügy előadásában, bármely szempontból itéljék is meg azt, némi tárgyilagossággal járnának el, azt még legjobb barátjok sem foghatja reájok. Sőt megvagyok győződve, hogy a Szécsen gróf tanulmányát egyikök sem olvasta el, csak úgy hallomás után beszélnek róla, mert ha elolvassák, bizonyára mégsem mernek oly messzire menni a ferdítésben.

Szécsen gróf tanulmányának különösen két pontját igyekeznek majdnem hazafiui bűnné felfúni. Az egyik pont Metternichet, a másik Széchenyi Istvánt illeti. De mit mond Szécsen Metternichről? Megjegyzi a többek között, hogy Metternich nem tartozott azon osztrák államférfiak közé, a kik a merev központosítás hivei voltak, sőt távol volt tőle minden ellenszenv Magyarország és jogai ellen.

«1825-ben szólíttatott először Ferencz császár által, – folytatja – hogy a magyar dolgokkal is közvetlenül és közelebbről foglalkozzék. A törvényes állapotok visszaállítása, a törvényes út jövendőbeli megőrzése mellett emelt szót. Ha nézetei egyes kérdésekben némelyeknek a törvénytől eltérőknek látszanak, annak csak ott volt helye, hol az esetleges törvényes kérdés fölött a magyar politikai körökben is eltérő nézetek uralkodtak. A régi magyar alkotmány főbiztosítékai: az ujoncz- és adómegszavazás és az országgyűlés rendes összehívása nem mellőztettek többé, mióta 1825 óta Metternich herczeg szava a magyar ügyekben döntőleg tekintetbe vétetni kezdett. E szellemben hatott az 1839–40-iki, kezdetben oly viharos országgyűlés menetére is. Szerencsés befejezését, kibékítő hatását neki köszönhetjük.»

E történeti tényből Szécsen gróf talán többet következtet, mint kellene; Metternich politikáját a magyar reform-kérdésekre nézve alig érinti s így bizonyos egyoldaluságba esik. Mindez vita s esetleg czáfolat tárgya lehet, mint igen sok történeti kérdés, de azért tanulmányának megírása, kiadása vajjon hazafiúi bűn-e és a kellő vizsgálat és czáfolat helyett hirlapi szájaskodással elintézhető-e?

A mit Szécsen gróf Széchenyi Istvánról ír, szintén egészen más, mint a hogy a lapok feltüntetik. Kegyelettel emlékezik meg a nagy férfiúról s kiemelvén pályája körvonalait, a többek között így szól:

«Nagy kezdeményező és uttörő volt a nemzeti szellem ébresztésének és az ország anyagi fejlődésének terén és a mit kezdeményezett, azt hazafias odaadással, ritka erélylyel és szivóssággal szokta létesíteni. Tervei és czéljai kivitelében oly diplomatiai ügyességet és tevékenységet tudott kifejteni, a helyzetnek oly helyes felfogását és felhasználását, oly beható emberismeretet, mint a milyen a nemzetközi viszonyok kezelésében is ritkán leli párját. De ép, mert e képességét kiválóan egyes gyakorlati feladatoknak szentelte, az általános politikai szempontokat nem vette mindig kellő figyelembe. Ez értelemben nem volt államférfiú. Senki sem érezte nála mélyebben, senki sem hirdette határozottabban és őszintébben, mily szoros összeköttetésben állanak Magyarország érdekei és létföltételei a dynastia jogainak sérthetetlenségével és a monarchia államcsoportozatának elválaszthatatlanságával, de alig foglalatoskodott azon kérdéssel, mikép lehessen és kelljen a nagyrészt általa felhivott erők fejleményét az összeköttetés kellékeinek alaki és politikai keretébe beilleszteni vagy azok következményeivel kiegyeztetni. Igaz, hogy nyilvános életének legsikeresebb korszakában a monarchia vezérlő hatalmi állásának biztossága alig vétetett kétségbe, és azért tisztán elméletieknek tekintettek sok részről oly kérdések, melyek néhány rövid év lefolyta után gyakorlatilag égetőkké váltak. Széchenyi István népszerűsége és tekintélye a negyvenes évek küszöbén még nem volt megingatva; de a tisztán politikai körök mind inkább más térre kezdettek lépni, mint a melyet kezdeményezése a nemzetnek kijelölt. Erejének minden irányban fejlesztését, öregbitését, nemesitését tekintette ő még mindig első és leglényegesebb feladatának, míg számos előbbi tanítványai mindinkább és kiválóan azoknak a modern elméletek szellemében politikai érvényesítésére törekedtek. Itt keresendők csirái számos későbbi ellentéteknek, melyek működésének utolsó éveit nagy mértékben elkeserítették.»

Ime van-e ennek az az értelme, a melyet a «_Pesti Napló_» rá fog, hogy «Széchenyi nemcsak nem volt legnagyobb, Metternich creaturája, Reviczky mellett, de hiszen államférfiú sem volt, mert hiányzott neki (átkozott germanismus) az európai látkör, melyet csak a diplomatia vett haszonbérbe s ő nem ismerte a constellatiót, Metternich véleményét s Poroszország törekvéseit.» Szécsen gróf minderről egy szót sem szól s egészen mással indokolja itéletét. Épen nem mondja azt, hogy Széchenyi nem volt államférfiú, csak politikájának bizonyos hiányát vitatja, s csak e pontban, ez értelemben nem nevezi a szerinte is nagy kezdeményezőt és úttörőt államférfiúnak. Kemény Zsigmond, Széchenyiről írt híres essayében szintén érinti Széchenyi politikájának némely árnyoldalait, bár más irányban. Igaza volt-e Keménynek, igaza van-e Szécsennek, ez lehet vita és czáfolat tárgya, sőt előttem az is bizonyosnak látszik, hogy ha Szécsen grófnak teljesen igaza volna is, Széchenyi ez esetben is nagyobb államférfiú, mint az akkori ellenzék és kormánypárt legkitünőbb képviselői; de vajon mindezt vizsgálni és róla véleményt mondani, udvaronczi servilismus, hazafiúi bűn-e? Addig nem lesz magyar történetírás, míg a nevezetes eseményeket és férfiakat minden oldalról meg nem vizsgáljuk, biráljuk, még ha tévedni fogunk is, mert rég megmondotta Lessing, hogy nem annyira az igazság a fő, hanem az igazság keresése. Tulajdonkép csak így juthatunk el az igazsághoz. Még a kegyelet sem ellensége a kritikának, sőt gyakran épen ösztönzője, csak ne értsünk a kegyelet alatt hóbortos lelkesedést vagy ámító képmutatást.

De honnan ez a nagy kegyelet, melyet a _Pesti Napló_ tanusít Széchenyi iránt? Urváry és Kaas urak politikája épen nem mutatja, hogy Széchenyitől tanultak volna valamit vagy bármi tekintetben követnék. Azonban, hogy szivök érezni kezdi a kegyelet becsét, az mindenesetre örvendetes jelenség. Csak ápolják tovább is híven és terjesszék ki Széchenyi mellett magára szegény Deák Ferenczre is, a kiről, úgy látszik, egészen megfeledkeznek. Ha jól emlékszem, Deák Ferencz és barátai emelték a Pesti Naplót egy nagy párt tekintélyes közlönyévé, mely megpenditette, érlelte, védte az 1867. XII. törvényczikket. Midőn Urváry és Kaas urak a hetvenes évek elején a Kemény Zsigmond örökségébe léptek, szintén, mint Deák párthivei, ugyanazon elveknek voltak szószólói és védői. Azonban, hogy s hogy nem, talán Urváry figyelmetlensége vagy Kaas soknemű elfoglaltsága miatt, lassanként a Deák politikai hagyománya ellen kezdett fordulni a _Pesti Napló_, sőt meg kelle érnünk azt is, hogy Kossuth egész diadallal vonult be oda, elfoglalta a Deák helyét s folyvást hirdeti, hogy a mit Deák tett, az jogfeladás volt, a magyar államiság megtagadása, a magyar parlament nem törvényhozás többé, csak régi megyegyűlés, sőt annál is csekélyebb jogkörű, egy szóval Magyarország 1848 előtt magában is és Európa előtt is sokkal függetlenebb volt, mint 1867 óta.