Part 16

Ideje volna, hogy Urváry és Kaas urakat Deák iránti kegyeletök elvégre felszólalásra bírja, hogy egy rövidke czikkben megmondják Kossuthnak: «Uram, te 1849-ben összetiprott alkotmányt, beleolvasztást, germanisatiót és teljes absolutismust hagytál magad után Magyarországon. Mi éveken át szenvedtünk, tűrtünk, de nem gyáván, hanem méltóan magunkhoz, küzdöttünk minden téren, a hol lehetett s Deák vezérlete alatt lassanként kivivtuk alkotmányunkat s új fejlődésnek indítottunk mindent a szellemi és anyagi téren egyaránt s most te előállasz nagy páthoszszal és szidni, átkozni kezdesz bennünket, hogy miért nem vivtuk ki azt, a mit te 1849-ben sem tudtál kivivni. Uram, mérsékeld egy kissé magad, kivált olyakat ne beszélj, hogy Magyarország 1848 előtt függetlenebb volt, mint 1867 óta, mert ez nemcsak hogy teljesen valótlan, hanem, a mi még nagyobb baj, senki el nem hiszi Magyarországon, a ki ismeri a multat és jelent.»

Meg vagyok győződve, hogy Urváry és Kaas urak mindezt meg fogják mondani Kossuthnak, mert lehetetlen, hogy a kegyelet, mely szivökben megáradt, csak Széchenyit illesse s nem egyszersmind Deákot is, egykori vezéröket.

JÓ KÖNYVEK A MAGYAR NÉP SZÁMÁRA.[36]

Újra hét szám jelent meg e füzetes vállalatból, melynek czélja jó és olcsó könyveket juttatni a magyar nép kezébe és kiszorítani a ponyvairodalmat. A czél minden esetre méltánylandó, azonban nem oly könnyen elérhető, mint a vállalat kiadói és írói gondolják. A kik a népnek akarnak írni, jól kell ismerniök gondolkozásmódját, érzelemvilágát s behatóan tanulmányozniok azon irodalmi formát, melylyel leginkább hatni reá. Úgy látszik, hogy e vállalat írói épen e kettővel gondolnak legkevesebbet. Leereszkednek ugyan a néphez, jól-rosszul utánozni igyekeznek nyelvét, szólásmódjait, de csakis a külsőségeknél maradnak. A benső formára nem igen van gondjok, sőt azt látszanak hinni, hogy a népnek épen az való, a miben a műveltebbek nem találhatnak gyönyört, pedig az írói és költői művészet alapjában ugyanegy, akár a népnek, akár a műveltebb közönségnek írunk, leginkább csak a tárgy megválasztásában s a forma némely sajátságaiban van a különbség.

A vállalat nagyrészt elbeszélések és költői beszélyek gyűjteménye. Általában erkölcsi vagy hazafias irányúak, de nem szólnak se a szívhez, se a képzelethez. Különösen hiányzik bennök a jól szőtt kerek mese, mely felkölti, fokozza és kielégíti az érdekeltséget. Példa reá mindjárt Jókai _Puskás Kalári_ja, (11. sz.). A költő hangzatos sándor-versben elég jól elbeszél egy székely mondát, de igen kevés benne a lelemény, a monda hősnője pedig, a ki egymaga föltartóztat egy egész tatárcsapatot, hetet közülök megöl, azután hazamegy, megmosdik, bedagaszt, bevet, vacsorát készít az aratóknak, megmosogat, azután lefekszik és három fiút szül, minden nyögés nélkül, se képzeletünket el nem hiteti, se szívünket meg nem indítja, legföljebb csak mint curiosum hat reánk. Szathmáry Károly _Varga János_a (12. sz.), a kit a természet megbélyegzett, oly bajokba esik, a melyekbe arcza vörös foltja nélkül is könnyen bele eshetett volna, azonban legnagyobb baj az, hogy se küzdelme, se egyénisége nem igen érdekelheti az olvasót. Folyvást a véletlen sodorja bajba, s nem saját lelkiereje, hanem szintén csak a véletlen segíti ki belőle. E mellett inkább csak gondolva van s nem egyszersmind átérezve az egész történet. Mayer Miksa _A lutri koldusa_ czím alatt (14. sz.) a lutri mételyéből akarná kigyógyítani olvasóit. Kár, hogy Vámos András uram története nehézkesen, rosszul van elbeszélve s inkább a morál szüli benne a cselekvényt, mint a cselekvény a morált. Mayer helyesen okoskodik, de rosszúl rajzol, tiszteletre méltó moralista, de gyönge költő. Az események logikain folynak egymásból, de a hős csak abstractio, szenvedélyének nincs természetes s költőileg érdekes fejlődése s lelki állapota és az események között, melyek tönkre teszik, csak külső kapcsolat van s nem egyszersmind belső.

Szathmáry és Mayer prózában írták elbeszélésöket, a többi mind verses dolgozat. Rudnyánszky Gyulának _Az áruló guzsaly_ (15. sz.) czímű költői elbeszélése nagyon bőbeszédű a leírásban és mellékeseményekben, de a fődologban meglehetős hallgatag. Egy kaczér és kapaszkodó parasztlány történetét beszéli el, a ki egész kisasszonynyá válik, válogat kérőiben és vén leány marad. A morál itt is a cselekvényre van erőltetve s a leány kedélyvilágának rajza egészen elhanyagolva. Aztán azt sem értjük egészen, hogy a leány csak kaczér-e, a ki játszik a legényekkel, mint a macska az egérrel, vagy inkább uraskodó, a ki körén kívül keres vőlegényt. A két motivum nem tud egymásba olvadni s inkább az első van hatással a cselekvényre. Egyszerű, de világos, és jól gondolt, erős mesét kedvel a nép, minél kevesebb czifrasággal elbeszélve. S erre törekednek legkevésbbé e vállalat írói. Reviczky Gyulának _Edelény a hű szerető_ (9. sz.) czímű költői beszélyében sem találhatni jó mesét. Ez egy rege akar lenni Szent László idejéből. Edelény, egy árva nemes fiú, együtt nevekedik Ilonával, a király leányával; beleszeret, azonban Ilona Zvojnimir horvát fejedelemhez megy férjhez. Magának Edelénynek kell őt Zágrábba kísérnie; ott mulat egy darabig a horvát udvarban s midőn a királyné egy este fölkéri, hogy énekeljen neki valamit, egy dalt énekel a szerető szívek boldogságáról, aztán széttöri kobzát, elbúcsuzik tőle azzal az óhajtással és igérettel, hogy szerelme sohasem teremjen töviset, s ha baja lesz, reá mindig számíthat. Ekkor aztán visszamegy László udvarába, a ki őt, mint a költő mondja, zsíros hivatalba teszi; lassankint sebe begyógyul, mert meggondolja, a költő nem épen költői kifejezése szerint, hogy az élet mégsem oly «komisz portéka». Azon közben Zvojnimir meghal, a horvátok föllázadnak, sőt elfogják az özvegy királynét. A hír első részének megörül Edelény, mert most már reménye lehet az özvegy királyné keze megnyeréséhez, de a második rész elbúsítja. Ő is László seregéhez csatlakozik, mely a királyné kiszabadítására indúl, sőt megelőzve a sereget, mint álbörtönőr, a királyné börtönébe lopódzik, hogy jó hirt vigyen neki s oltalmazza. László serege legyőzi a horvátokat, néhány vitéz a királyné börtönébe siet, hogy kiszabadítsa. Edelény az álbörtönőr, ott alszik a börtön küszöbén, mert a mint a költő mondja, törődött volt az utazástól. A berohanó vitézek azt hivén, hogy valóságos horvát börtönőr, megölik. A szörnyű tévedés csakhamar kiderül. A haldokló Edelény bevallja titkolt szerelmét a királynénak s meghal. A királyné sohasem megy férjhez; Borsodmegyébe vonul s a falut és kastélyt, a holtig hű szerető emlékére, Edelénynek nevezi el.

Íme az egész költői beszélynek alig van valami bonyodalma, inkább külső események sorozata, mint küzdelem szülte fejlődés. Edelény semmit sem hat Ilona királyné sorsára s a királyné is keveset az Edelényére, mert Edelénynyel néma szerelme nélkül is könnyen megtörténhetett volna az, a mi megtörtént, tudniillik véletlen meggyilkoltatása. Edelény az álbörtönőr szerepét lovagiasságból vagy a király iránti hálából is eljátszotta volna. Szerelme csak külső diszítmény, melyben alig hiszünk. Ily sovány és érdektelen mesét csak az előadással lehetett volna valamennyire érdekessé tenni, de Reviczky sehogy sem tudta eltalálni a rege hangját, elbeszélése kellemtelen, verselése gyönge, népiessége affectált.

Inczédi László _A kocsis és királyleány_ (10. sz.) czímű művében bonyodalmasabb, kerekebb mesére törekszik, népmesei motivumokat dolgozva föl. Azonban csodálkozunk, hogy a magyar népmeseköltészet kincstárában nem talált egyebet, mint egy pár színes üvegdarabot. Van ott elég gyémánt és arany is, mely megérdemli az aranyműves munkát. Inczédi népmeséje nem elég érdekes, s nincs elég jól elbeszélve. Népmeséinkben a paraszt-suhancz, a ki földi vagy tündérkirálylyá emelkedik, több és érdekesebb kalandokat él át s több részvétet gerjeszt maga iránt. Aztán a népmese kedveli az egyszerű, élénk, de keresetlen elbeszélést, a kevésbbé festői, de annál plasztikaibb rajzot, a naiv nagyítást, a derült humor szikráit, de minden erőlködés nélkül.

Mikszáth Kálmán nem elbeszéléssel kinálja meg a vállalat olvasóit, hanem egy verses élterajzzal, Jókai életrajzával. Nem mondjuk, hogy e kétes becsű műfaj nem való e vállalatba, sőt ha valahol, talán leginkább itt van helyén, de az ilyen, mely tele léhasággal, hízelgéssel és valótlansággal, bizonyára nem a nép kezébe adandó. Valóban meg nem foghatjuk, hogy Mikszáth, a ki néhány sikerült rajzával méltán magára vonta a közönség figyelmét, hogyan tudta ide alázni tollát. A mű így kezdődik:

Világverő Mátyás dolgát halottátok; Szent István jobb kezét még most is látjátok; Szent László kardjának suhogása hallik A felhőkben most is, a mikor baj van itt. Sokat munkálkodtak, sokat igyekeztek, Tartományokat és fényt, nevet szereztek! Csötlöttek-botlottak ország jóvoltáért, A dicsőségből egy parányi sugárért; S bár hálával mondjuk, legyen nevök áldott, Mégis más volt, a ki az egész világot Meghódítá nekünk, még pedig vér nélkül S nem sugarakat szór ránk a dicsőségből, Hanem teli kézzel egy-egy fénylő napot S emel a külföld is előttünk kalapot.

E szerint Magyarországnak, mióta áll, csak egy igazi nagy embere volt, s ez Jókai Mór. Elhiszi-e ezt valaki Magyarországon? Bizonyára Mikszáth sem hiszi el, a ki leírta. A léha kezdetnek megfelel a folytatás. A gyermek Jókai nem fojtogat ugyan kígyót bölcsőjében, de egy czigányasszony nagy dolgokat jósol felőle, a melyek természetesen mind beteljesednek. Az ifjúról csak annyit tudunk meg, hogy félbehagyta az ügyvédséget lágy szíve miatt s egyszerre csak nagy író lett belőle. Már 1848 előtt csak két nagy ember volt Magyarországon, bár fönnebb csak egyről van szó, Kossuth és Jókai:

Úgy beszél az egyik, mint soha senki más, És úgy ír a másik, hogy nagyszerű, csodás.

Aztán áttér Mikszáth Jókai nagy tetteire, melyek a következők: először fölszabadítja a népet, megcsinálja a forradalmat; másodszor az elnyomatás idejében föntartja a nemzeti szellemet, hirdetve a türelmet, reményt és hazafiságot; harmadszor a király szíve hajolni kezdvén a magyar nemzethez, Jókai kibékíti vele, reá veszi a száműzöttek hazahívására; negyedszer legyőzi Gorovét a Terézvárosban; ötödször látogatást tesz a királynénál, a ki Magyarország legnagyobb emberét a legnagyobb tisztelettel fogadja, így szólván:

A legislegbelsőbb szobámba vezessék, Hajoljon előtte az egész cselédség S tisztelet okáért lábújhegyen járjon, Semmin se látszhassék, hogy ő is jobbágyom.

Ne gondolja az olvasó, hogy tréfálunk; mindez benne van a verses életrajzban; hanem az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Mikszáth itt-ott le is von valamit Jókai nagy érdemeiből. Hirdeti ugyan, hogy Jókai az első volt az elsők között, a kik a népet fölszabadították, de elismeri, hogy a forradalomnak mégis Kossuth volt legfőbb vezére; a kiegyezéshez érve, egy szóval sem említi ugyan Deákot, nem mondja világosan, hogy az Jókai műve, de sejteti, mert egyedül csak Jókaira hallgat a király. Gorove legyőzését, a királynénál tett látogatást roppant nagy dolgoknak kürtöli ugyan, de nem mondja, hogy egyiknek is, másiknak is bármely csekély következése is lett volna.

Valóban, ha ez is jó könyv, úgy nem tudjuk, hogy mi a rossz. Minden esetre a vállalat fontos s megérdemlené, hogy írói komolyabban vegyék, szerkesztője pedig szigorúbb kritikát gyakoroljon.

BARTÓK ÚJABB KÖLTEMÉNYEI.[37]

Bartók Lajos nemcsak vigyorgó satyr, hanem sohajtozó, szerelmes pásztor is. Ha hetenként egyszer kidühöngte magát, ha nyelvet öltögetett a zsidókra, ha oly czímekkel illette Andrássyt, Tiszát, Trefortot, melyeket leírni restelünk, s néhány frivol rajzzal áldozott jó kedvének is, a hét többi napját szerelmi ömlengések között tölti szép nők lábainál vagy a szabadba menekül, hogy bámulja a természet szépségeit s elmélkedjék az emberi élet titkairól. Azonban őszintén megvalljuk, hogy nekünk inkább tetszik benne a vigyorgó satyr, mint a szerelmes pásztor és az álmodozó philosoph. Igaz ugyan, hogy humorában sok a vásottság, hogy satyrai költeményeit olvasva, nem egyszer eszünkbe jutnak Arany e szavai:

Van a modorban néha a mi bánt, Mert jóllehet az érzés egyre megy, A költő és czipész-inas nem egy.

De találhatni bennök sikerült élczet, találó vonást, természetes és őszinte érzést is. Szerelmi lyrájáról és fellengős ódáiról mindezt kevésbbé mondhatni el. A legtöbbször erőlködés és bágyadtság vonúl el rajtok, s leginkább azok sikerülnek, melyek enyelgő vagy épen humoros hangba csapnak át. Az igazi dal Bartóknak oly kevéssé eleme, mint az igazi óda. Az egyszerű naiv érzés meleg ömledezése épen úgy hiányzik szívében, mint az óda viharos szárnyalása. A dal neki inkább csak a reflexio elméssége, az óda pedig üres, dagályos rhetorika. S a belső mintegy összhangzik a külsővel. Mint dal- és ódaköltőnek a nyelv és rhythmus sincs eléggé hatalmában; se szívünket, se fülünket nem tudja megigézni.

Bartók ez újabb költeményei három szakaszra oszolnak. Az első szakasz _Kárpáti emlékek_ czíme alatt felföldi élményeit foglalja magában. Úgy látszik a felföld költője akar lenni és versenyezni Petőfivel, a ki az alföld költője volt. De, a tehetséget nem is említve, nagy különbség van köztök. Petőfi az alföldben szülőföldjét énekelte meg, Bartók csak mint tourista üdvözli Tátrafüredet, a poprádi völgyet. Petőfi a természet fia s mintegy az anyai kebelből szívja ihletét, Bartók egy fővárosi blasirt gavallér, a ki szórakozni megy a bérczek közé s kaczérkodik a természettel. Valóban e költeményekben több a czifra szó, mint az érzés és gondolat. A költő gyakran elmondja, mily nagyszerű, fönséges a táj, de nem tudja előnkbe rajzolni; ő maga sokat érezhet, de a mit elénkbe tár, az vagy köznapi rhetorika, vagy érthetetlen szódagály. A tourista könnyed élményei, minők: a _Koritniczai út_, a _Rózsamenedékház Tátrafüreden_, vagy egy-egy szerelmi óra emléke, minők: _Jőj édes, Neved a fenyőbe véstem_, még hagyján; ezek többé-kevésbbé élvezhetők, de ha egészen a természetbe mélyed, s mint symbolumot kezdi magyarázni vagy képeit szíve érzéseivel olvasztja össze, teljesen élvezhetetlenné válik. Vegyük föl például _A bérczek a felhőkbe_ czímű költeményét és elemezzük egy kissé.

Leírja, hogy a bérczek a felhőkbe nyúlnak s a felhők ráborulnak a bérczekre, a felhő bércznek látszik, a bércz felhőnek. A bércz egy kőrengeteg, nincs sziv óriási keblében:

S nincs semmi érzet, itt szülemlő Csak vészes álomként a felhő.

S mi a felhő a bércznek, hogy mintegy hozzája forr, el nem hagyja, ha összetépi is? Talán az öröklét szörnyű terhe vagy egy reá nehezedő átok? kérdi a költő. A bércz azt feleli:

Az, átok ez rajtunk. Szerelmet Jelent nekünk e barna felleg, Azért nyerők a bosszus égtül, Hogy ne legyünk gyötrelmek nélkül.

Minden teremtvény szenvedésre Alkottaték s van egyszer vége; Megtörni sziklát, mely nem érez, Sebző szerelem fér kövéhez.

A szerelem felhő alakban Ront minket, csak ő ronthatatlan, Ha ma elüzzük, holnap ujra Nyomasztva száll reánk borúja.

A melyre száll, sötét komorság Lepi a bércz napfényes ormát, S ha szenvedélyes könnye tör ki, Barázdát vés sziklán s megörli.

Igy fürdeti arczunkat gyáva Érzések éji záporába, Majd villámokkal tép dühében Míg összetörve lát a mélyben.

Villáma, zápora felhőnek Szerelmi láng, szerelmi könnyek, Halála mindennek, mi csak van S tőlünk halálig válhatatlan.

Ki érti ezt? A sziklának nincs szíve s mégis szerelmi bánattal van megátkozva, nem érez s mégis sebző szerelem fér hozzá. Vagy talán nem a szikla szeret, hanem a sziklát szereti a felhő, s mert az nem akarja szeretni őt, ez könnyeivel áztatja, villámával sujtja? Vagy talán a felhő sem szeret és csak a szerelem bosszújának megszemélyesítése, a kinek meg kell büntetni az érzéketlen sziklát? De akár így, akár úgy, minek akar ez symboluma lenni? Úgy hiszszük maga Bartók sem tudja.

Ily követelő dagály és valaminek látszó érthetetlenség kiválóan jellemzi a gyűjtemény _Képek és ódák_ czímű szakaszát. Általában új divatú ódaíróink a dagály szárnyain emelkedve, az érthetetlenségbe vesznek. Egy csoport nagy mondás, sok képtelen kép, néhány elrontott reminiscentia, a fölkiáltások és megszólítások egész özöne, erőlködés az egekig és kapaszkodás a semmibe, mintegy 10–15 versszakon át – és kész az óda. A Petőfi-szobor leleplezése alkalmával számos ily ódát olvashattunk s ilyen Bartóknak _Petőfi szobra előtt_ czímű ódája is. Ime hogyan kezdi:

Ez érczszobornak zendüljön meg ajka! Olvadjon önzenéje lánghevében! Mert méltó dalba őt ki foglalandja, Hogy lelkesitve lelke is elégjen? Szólj oh Petőfi, szólj szivek királya! Szivünkből nézd nem dal, de könny fakad, S dicsfényedet szemünk még most se’ látja A vesztedért omló könnyek miatt.

Idézünk szellem! bár büvös hatalmad’ Fékezni nincs erőnk! de oh jelenj meg! Csak hallja még hangját e nép a dalnak Melylyel fölrázod és újjá teremted. Dörögj a tyrtaeuszi hangszeren, Mely ellenségünk várait lesujtja, S mint Orpheusz, játsz’ rajta édesen. Hogy dult hazánk virágozzék fel ujra.

E szerint magának a szobornak kell megszólalni s elolvadnia lánghevében, mert csak ily lángoló lelkesedés méltó Petőfihez s erre ember nem képes, de azt hiszszük, hogy a szobor még kevésbbé. Azonban úgy látszik, hogy a szobor egy Petőfivel, tehát magának Petőfinek kell megszólalnia, mert mi dicsfényét nem láthatjuk a vesztéért omló könnyek miatt. Ennélfogva énekelje meg maga Petőfi saját dicsőségét, ez alatt pedig azt érti Bartók, hogy zengje Petőfi csatadalait, melyek ellenségeink várait romba döntötték, a hazát pedig, mint Orpheusz lantja, fölépítették. A baj csak az, hogy nem Orpheusz, hanem Amphion lantja épített városokat s hogy ez mikép illik Petőfire, bajosan megfogható. S így megy az óda egész végig, nincs abban egyetlen találó hasonlat, jellemző gondolat, természetes érzés.

A többi óda sem különb. _Lendvay emlékezete, Prológ az országos dalegylet debreczeni ünnepén, A szegény gyermekek, Kossuth-nóta_ mind az erőlködés bágyadt szülöttei. A Lendvay-óda kevésbbé dagályos ugyan, de bágyadt s nincs benne semmi jellemzetes. Akár Egressyről is el lehetne mondani s inkább csak rhetorikai közhelyek mozaikja. A _Prólog_ egész szentiváni ének, mely Debreczent csak azért, mert az országos dalegylet ott tartja ünnepélyes űlését, a puszták Memnon szobrának nevezi, aztán szélesen, hosszasan s meglehetős laposan dicsőíti a magyar népdalt és zenét. A _Kossuth-nóta_ természetesen Kossuthot dicsőíti. Már az első versszak egy történelmi valószínűtlenség.

Mikor lánczát szabadságunk letörte, S háromszáz év után ujra lélegze, Kossuth-nóta a magyarhoz te szóltál, A szabadság nyiló ajkán A lehelet te voltál.

Bartók szerint tehát a magyar a mohácsi vész óta soha sem védte fegyverrel szabadságát, csak 1848-ban, midőn Kossuth a forradalom élére állott. Hát Bocskay, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Rákóczi Ferencz mit vétettek? Ha nem voltak is oly nagy szónokok, mint Kossuth, de minden esetre nagyobb államférfiak, diplomaták és hadvezérek voltak. S különös, maga Bartók czáfolja meg a negyedik versszakban azt, a mit az elsőben állít:

Ki feltámadt, Rákóczi az, Nagy lelkében Kossuthnak.

De hijába, ha az ember kedveli a nagyot mondást, semmitől sem riad vissza, még attól sem, hogy magát megczáfolja. De más baja is van az ódának. A költő nincs mélyen meghatva, lelkesülése csak olyan obligát lelkesülés, minő a Pulszkyé vagy Kaas Ivoré, ha Kossuthról vezérczikkeznek. Általában a Kossuthról és Kossuthhoz írt költemények nem igen sikerülnek. Azon kitünő költők közűl, a kik átélték a forradalmat, mint Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa s harczra lelkesítették a nemzetet, majd megsiratták gyászát, hallgatnak róla, a későbbiek közűl is nem a legtehetségesebbek zengik meg. Nem kutatjuk mélyebben e jelenség okait, de egy közel fekvőt mégis megemlítünk. Kossuth annyit beszél, oly ékesen szónokol magáról, annyit emlegeti való és nem való érdemeit, hogy a költők ódái mintegy fölöslegesekké válnak.

E szakaszban az úgynevezett ódáknál inkább sikerűltek az úgynevezett képek, minők _Jég hátán, Mit suttognak a margitszigeti tölgyek_. Mindkettő jól van gondolva, ha nincs is egész biztosan megírva. Amaz egy humoros kép, melyben egy pár nem találó vonás is van ugyan, de befejezése különösen sikerűlt. Emez egy elegia Arany temetésekor, van ugyan benne egy kis dagály, a tölgyek beszéde egyszerűbb lehetne, de egészben véve sikerült. Legsikerültebb azonban a gyűjteményben az a szakasz, melynek czíme _Szívbajok_. Itt már inkább elemében van Bartók s egy pár darabja valódi költői tehetségről tanuskodik. Különösen jól eltalál néha két hangot: a szerelmi enyelgés vídám s a szerelmi fájdalom gúnyos hangját. Amabban jelesek: _Szerelmes levél, Esernyő alatt_ czíműek, emebben _Mint az orvos, Ha szerettél és csalódol, Tolvaj nem üt zajt, Éjszemek_ czíműek. Különösen ki kell emelnünk a _Szerelmes levél_ czíműt. Ez a legszebb költemény az egész gyűjteményben. Az enyelgésnek jól eltalált fél vídam, fél boszús hangja folyvást megmarad határai közt, az érzés és gondolat természetesen fejlődve s olvadva egymásba, egy kerek egészszé alakulnak. Semmi fölösleges szó, czifrázat, a külső a belsőnek teljesen megfelel. Ide igtatjuk az egészet; azt hiszszük, hogy olvasóink épen úgy élvezni fogják, mint mi:

_Szerelmes levél._

Kedves, mind hiába Vesz tollat kezem: Mind anyád kezébe Kerül levelem, És kiváncsi orrát Ő ütvén belé, Tépi és szakítja Százezer felé.

De nem éri ám be Azzal jó szüléd, Hogy posta-galambom’ Mint sas tépi szét; Életem galambja Téged sem kimél, S majd hogy úgy jársz, mint a Szerelmes levél.

A levél csak hagyján, Irnék másikat, Toll, papir és tinta Nálam még akad. Toll, papir és tinta Nálam még akad, S érted élő, égő Érzés, gondolat.

Rózsaszin levélűl Rózsát küldök én, S ha ez is anyádnak Akad fönn kezén: A tövis bosszuból Ujját szurja meg S a rózsábul olvasd Hű szerelmemet.

Természetes, hogy e szakaszban is találhatni egy pár pöffeszkedő, dagályos költeményt. Mihelyt Bartók pathoszba burkolózik, ábrándokba sülyed, mélységet és rejtélyességet vadász, csak úgy ontja a sok éretlenséget, ízetlenséget és érthetetlenséget. Az ember csodálkozik, hogy satira-írónak hogy lehet oly kevés érzéke a nevetséges iránt. A _Paradicsommadár_ czímű költeménye egy hosszú unalmas, érthetetlen árjongás a szerelemről, mert tulajdonkép ez a paradicsommadár nem madár, hanem a szerelem geniusza, olyan madár, a mely ha megrázkódik, csillag, ha újra megrázkódik, szép leány, még pedig tündérleány, a ki az ember szívét a csillagokba ragadja. Ez a madár aztán egy rengeteg erdőben egy hosszú dalt énekel a szerelemről egy ifjú szerzetesnek, a ki még soha sem szeretett. Az ifjú hallgatja és boldog, de egyszer csak zörg a lomb, a galyat léptek törik, a madár elrebben. És íme csodák csodája, azalatt évtizedek teltek el, az ifjú szerzetes egész ősz lett. S ez ízetlen és semmi eszmét ki nem fejező regét csak azért beszéli el a költő, hogy elmondhassa kedvesének:

Midőn hallottam első szavaid, Ez ó rege jutott eszembe, Mit a paradicsommadár tanit, Te zengted azt, szívem szerelme!

De nem vagyok én agg, se remete És két karom nem is ereszt el, Kedves, és együtt szállunk fölfelé A csillagok közé sziveddel.

Úgy látszik Bartók nem igen ismeri, hogy miben van ereje és miben nincs; s ízlését sem igen igyekszik művelni. Óhajtjuk, vajha jobban ismerné magát s tehetsége fejlesztését ízléssel párosítaná.

ARANY JÁNOS ÉLETRAJZA.[38]