Part 17

Chapter 172,874 wordsPublic domain

Arany János született 1817 márcz. 2-án Nagy-Szalontán, Bihar megyében, hol atyja György földmívelő volt, egy kis ház és kevés föld birtokosa. A nemzetség, a melyből származott, eredetileg nemes volt, I. Rákóczi György, erdélyi fejedelemtől nyerte nemességét, azonban jogaitól megfosztva, bár a nemes levél birtokában, pör útján sem volt képes visszaszerezni régi kiváltságát. Anyját Megyeri Sárának hívták. A szülék már öregek voltak, a mikor János született; egyetlen fiok levén, a mennyiben legidősb leányuk már régóta férjnél vala, nála annyival korosb, hogy első gyermeke vele egykorú, a többi számos testvér pedig előtte mind elhalt, ő volt egyetlen reményük, vigaszuk és szeretetök főtárgya. Mindig körükben tartották s rendkívül vallásosak levén, e hajlam reá is korán elragadt. Az ének és a szentirás vonzóbb helyei voltak első táplálékai gyönge lelkének; a kis kunyhó szentegyház volt, hol füle soha egy trágár szót nem hallott, nem levén cseléd vagy más lakó, mint szülei és ő. Testvérei nem voltak, más gyermekekkel ritkábban volt alkalma játszani, s így lelke korán komoly irányt vett. A tanulékonyság is korán kifejlett benne. Atyja hamuba írt betűkön megtanította olvasni, úgy hogy a mikor hat éves korában iskolába adták, már csaknem tökéletesen tudott olvasni, sőt némi olvasottsággal is dicsekedhetett. Az iskolázás folyvást kitünő sikerrel haladt előre Szalontán, a hol egy rector s öt altanító alatt úgynevezett particula volt és lehetett végezni költészetet és rhetorikát. E mellett a tanulékony gyermek minden könyvet elolvasott, a mi kezébe került, Gvadányi műveit, a _Hármas Historiát_ Haller átdolgozásában, _Erbiá_t, Decsi _Osmanographiá_ját, _Fortunatus_t s a ponyvairodalom egész özönét. A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer-háromszor is, s még a grammatikai osztályba alig érve, már nem tartott a világon nagyobb embert, mint a könyv- vagy versirót. Maga is megkisérlette a rímelést, kivált a mikor az iskola költészeti osztályába jutott, halomra írta verseit.

Költészetünk új iskolája már akkor (1831) teljes virágzásban volt, de a tizennégy éves költő azt még nem ismerte. Tanítói, a Debreczenben beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték elébe példányul, kit igen szeretett, és Kovács Józsefet, a kinek bámulta rímeit. Kovács Pálnak, a ki Szalontán conrector, majd rectora volt, részint társalgásából, részint tanításából sokat tanult a magyar költészetet illetőleg. De a római classikusokat is, névszerint Virgiliust és Horatiust, nemcsak örömmel tanulta, hanem igyekezett az iskolában nem olvasott helyeket átbuvárlani, valamint egyéb az iskolában nem tanítottakat is, mihez hozzáférhetett: Justinust, Curtiust, Livius néhány könyvét, Eutropiust, Suetoniust, a skót Buchananus latin verseit olvasgatni, a mi által nagyon gyarapodott a latin nyelvben. Verseket is irogatott e nyelven. Magyar olvasmányait szintén folytatta. Megismerte Tassót Tanárky, Miltont Bessenyei és _Henriás_t Péczely fordításában, Vályi _Pártos Jeruzsálem_ét, Gathi _Mármarosi éhség_ét, Dugonics regényeit s több hasonló termékeit az epikai múzsának: szóval oly magyar irodalmat, a mely ezelőtt félszázaddal volt divatban, mert a vidéki közönség jobbadán még mindezeken rágódott, az új iskola coriphæusai Szalontára nézve nem léteztek. Első tünemény előtte az új világból a _Lant_ s egy _Aurora_ volt, de az új modor, a melybe még nem nőtt bele, reá nézve inkább elidegenítő, mint vonzó vala.

Így folyt le a szalontai tanpálya (1823–33), melynek két utolsó éve már nem a jó szülők közvetlen felügyelete alatt telt el, mert hogy őket a további költségtől megkimélje, tudniillik ruházatra és könyvekre s a collegiumi tartózkodás egy pár évét is lehetővé tegye, a tanulás mellett tanított is s mint ilyen, az iskolában lakott. Azonban anyagi reménye igen szegényül ütött ki. Évi jövedelme alig ment száz váltó forintra, s ezzel sem igen tudott gazdálkodni. Midőn 1833 őszén Debreczenbe ment, alig vihetett oda annyit, hogy a deáki beöltözés költségeit fedezhesse, hazulról pedig semmit sem várhatott. Ily helyzetben elment a kedve a tanulástól. 1834. márcziusában Kis-Ujszállásra ment ideiglenes tanítónak egy évre, hogy eszközt szerezzen tanulmányai folytatására, de a tél sem veszett el egészen, ha keveset tanult, annál többet olvasott. Megtörte a német nyelvet, megismerkedett a franczia nyelv elemeivel s olvasni kezdte az újabb költőket. Kis-Ujszálláson Török Pál volt a rector, később pesti pap és superintendens. Jeles könyvtára megnyilt Arany előtt, a ki éjjel-nappal olvasott, ha hivatala engedte; a hazai, főleg az új költői iskolához tartozó olvasmányait mindinkább kiegészítette. Virgil _Aeneis_e pár könyvét lefordította s a németben Schillerig vitte. Új erővel, buzgalommal, de ismét sovány erszénynyel ment vissza Debreczenbe, oly jó ajánlatok kiséretében a kisujszállási pártfogók részéről, hogy tanárai különösebben figyeltek reá. Anyagi segélyt is nyert, a mennyiben egyik tanár (Erdélyi) kis leányát bizta tanítására, de ő kalandos életpályáról álmodozva, unni kezdette az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágyott lenni, a nélkül, hogy tudná, mint kezdjen hozzá. Végre 1836 februárjában önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagyta a collegiumot, soha vissza nem térendő. Fáncsi és László jeles szinésztársaságot tartván akkor Debreczenben, ha már szobrász nem lehetett Ferenczy mellett, könnyebbnek találta Thalia zászlaja alá esküdni. Elhatározása mindenkit meglepett. Magok a tanárok a szokatlan jelenséget, hogy legjobb tanulójok egyike, csupán a művészet iránti vonzalomból, minden anyagi kényszer nélkül, szinészszé akar lenni, a hivatás kétségtelen jelének tekintették. Erdélyi pártfogója mitsem szólott ellene, sőt az agg Sárvári magához hivatta, megszavaltatta, énekeltette s elégülten ajánlá neki Shakespeare tanulmányozását. Így lett Arany szinész, azontúl is folytatva tanóráit Erdélyi leányánál, azontul is hozzá járt ebédre, míg Debreczenben volt. De a debreczeni társaságot egy szinészi cselszövény reá nézve egész váratlanul felbontotta s ápril 1-én szétoszlott az a nélkül, hogy hozzá valaki szólott vagy sorsáról intézkedett volna, kivéve, hogy Hubay néhány ujonczot, egy pár más vidéki kóborral együvé szedvén, az indulás perczében őt is megszólították, hogy kövesse sorsukat. Nem volt mit tennie. Haza öreg szüleihez, a kik belőle papot vártak, vissza a collegiumba, honnan oly nagy reményekkel távozott? Mindkettő lehetetlennek tetszett előtte, így Hubayhoz csatlakozott, annyi időt sem vehetvén, hogy szállásáról ágyát, ládáját, fehérnemüjét, könyveit magához vegye. Nagy-Károly, majd Szatmár, végre Mármaros-Sziget lett vándorlásuk eldorádója. Aranyra, a kit agg szülei minden vagyontalanságuk mellett kissé mégis elkényeztettek, a kinek érzékeny kedélyére minden legkisebb csekélység végtelenül hatott, mély benyomást tett a nyomor, a melybe sülyedni kezdett. Ha volt is kedve a szinészethez, végkép elment a nyomorban s a korhely kóborok között. E mellett az öntudat kígyói, szegény atyja sanyarú nyugtalansága marták éjjel-nappal. Egy nap hasonló gyötrelmek között azt álmodta, hogy jó édes anyja meghalt. Az álom benyomása oly erős volt, hogy többé nem verheté ki fejéből s elhatározta a hazamenetelt. Egy zsebkendőbe kötve egész vagyonát, kiment a piaczra, a hol nyolcz pengő krajczárból egy czipót, egy kevés szalonnát vett s azzal megindult egyedül gyalog. Az első éjt egy erdőben tölté, oláh fuvarosok tüze mellett, a többit korcsmapadokon s így végre Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debreczenen át, hét napi gyalog vándorlás után hazaérkezett. (Ifjúsága ez epizódját elég átlátszóan leplezve olvashatni _Bolond Istók_ II-ik énekében is.) De az 1836-ik év még nem merítette ki csapásait reá nézve. Alig pár héttel hazaérkezése után anyja csakugyan meghalt kolerában, hirtelen. Atyja szemevilágát teljesen elveszté (mi néhány év mulva ismét orvoslás nélkül megjött). Mindez fölébreszté kötelességérzetét, s meggyőzte őt arról, hogy ősz atyját többé nem szabad elhagynia. Elhatározá vele lakni a kis házikóban, melyet ez nem akart elhagyni, hogy leányához költözzék. A város és egyház előljárói részvéttel tekintették sorsát, még azon őszszel megválasztották úgynevezett conrectornak (tanító a rector után, de több fizetéssel és önállósággal, mint a többi altanítók) – jóllehet e hely tavaszig nem lett volna üres s így az ő kedvéért egyszerre két conrector lett.

Egy darabig atyjánál maradt, majd nénje magához vevén az öreget, az iskola épületébe költözött. E hivatal, melyben a magyar és latin grammatikai osztályokat tanította, 1839 tavaszáig tartott, akkor egy évig irnok vagy más néven segédjegyző lett a városnál, azután rendes aljegyző, de a főjegyző nem igen arra való ember levén, tényleg ő volt a főjegyző is. Így némi biztos álláshoz jutván, 1840 novemberében, szíve régi vágyát követvén, nőül vette Ercsey Juliannát, egy ügyvéd árva és vagyontalan leányát. Ez idő alatt (1836–40) nem szünt meg folytatni olvasmányait, inkább csak szórakozásból, mint komoly czelból, de ízlése így is a jobb könyvekre vezette választását s inkább olvasott olyat, a miről hallotta, hogy remekmű, mint olyat, a mi több mulatságot igért ugyan, de kevésbbé volt nevezetes, Shakespeare német fordításait akkor forgatta először. Homért is elővéve ottan-ottan, küzködvén a nyelvvel, melyből alig tudott többet, mint a mennyit az iskolában tanulhatott s az nem volt sok. Mindezek czéltalan erővesztéseknek látszottak s mégis ösztönt érzett tenni, keresni a nehezet még mulatságból is. A francziában Telemaque és Florian után Molièrebe kapott, a mi nagy feladat volt s Crébillon rémdrámáival gyötré magát. Mindez házasságáig tartott, akkor föltette magában, hogy nem olvas többet, hanem él hivatalának, családjának s lesz közönséges ember, mint más. Egy pár évig meg is állta fogadását. Az a kedves viszony, a melybe lépett, elszórta, boldogította, hirlap is alig fordult meg kezei közt. Szándéka volt gazdaság után látni, a melyhez nem volt elég ügyessége, aztán hivatala, apró dolgai folytonos jelenlétet igényeltek a tanácsháznál. Ide járult még, hogy jogot nem végezvén, azt magántanulmány utján kivánta pótolni. A hazai törvénytudomány mellett a mértanban is annyi jártasságot szerzett, hogy osztályos örökösödési ügyeknél az osztályos felek földjeit, ha arra fölkérték, egész pontossággal fölmérte, szétosztotta és arról, minthogy a rajzolásban is elég jártas volt, csinos térképeket készített. Jegyzői dolgozatai, a legegyszerűbb nyugtatványtól a legfontosabb közigazgatási vagy törvénykezési tárgyakig, kitünően szabatosak és pontosak voltak s egyszersmind szépen leírva, mert ritka szép írása volt. Az általa fogalmazott iratok a megyénél mindig annyira föltüntek, hogy a régi jó táblabirák Aranyt kitünő tisztviselői tehetségnek hiresztelték.

Az 1842-ik év tavaszán Szilágyi István egykori tanulótársa jött mint rector Szalontára, ki már ismételve koszorút nyert a Kisfaludy-társaságnál s az Akadémia épen Szalontán léte alatt száz aranynyal jutalmazta nyelvészeti munkáját. Barátja, később asztali társa, mindennapos vendége levén, természetes, hogy a társalgás legtöbbször irodalmi tárgyakról folyt. Szilágyi minden könyvet, a mi szeme elé akadt, hozzá hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenére. Majd a görök tragikusok fordítására unszolta, a melyeket akkor a Kisfaludy-társaság kezdett kiadni (s így állott elő egy _Philoctetes_), majd dolgozatait olvasta fel s kérte ki rólok véleményét, majd angol nyelvtant hagyott nála, a mely nyelvet Szilágyi akkor még nem értett, curiosum gyanánt. Arany addig forgatta ez utóbbit, addig törte Hamlet magánbeszédét, a melynek egy angol nyelvtanból sem szabad hiányoznia, hogy kedvet kapott a német Shakespeare összevetésére az eredetivel. Így lassankint megtanult angolul is s újra belejött az olvasásba, az irodalommal való foglalkozásba. Egy falusi beszélye némi tetszéssel fogadtatott az _Életképek_ben. Majd nagyobb munkába is fogott; 1845 nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szeme előtt folytak, némi satyrikus hangulatot gerjesztének benne és megkezdé, minden előleges terv nélkül, írni az _Elveszett alkotmány_t. A mű nem volt közönség elébe szánva, csak magán időtöltésül írta, hogy kiöntse boszúságát. Időközben a Kisfaludy-társaság jutalomhirdetése víg eposzra, mely figyelmét először kikerülte volt, a nyár folytán ismételtetett, s Arany, a véletlen összetalálkozás által meglepetve, sietett satyrai eposzát befejezni és felküldeni. A jutalmat megnyerte, birálói közül egy elismerőleg, egy szinte magasztalólag szólt a műről, de fülébe csak a harmadik, a Vörösmarty szava hangzott: a nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők. (_Az elveszett alkotmány_, víg eposz, hét énekben, a _Kisfaludy-társaság évlapjai_ VII-ik kötetében. Pest 1849. A külön kiadást a régi censura megtiltotta.) Úgy vélte, hogy most már nem lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, a mi lelkében forr és a maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította s meg volt győződve, hogy Petőfi _János vitéz_e után ő is merhet egy naiv költői beszélyt, mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben egyaránt magyar legyen. A következő évben megírta _Toldi_ első részét s nemcsak a pályadíjat nyerte meg (a kitűzött tizenöt arany kivételkép huszra emeltetett), hanem birálói bámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett s Petőfi volt az első, a ki üdvözlésére sietett. (_Költői pályaművek, melyeket 1844-ben koszoruval is kitüntetett a Kisfaludy-társaság. Toldi, koszorúzott költői beszély tizenkét énekben. Pest, 1847._ Másodszor Pest, 1854, harmadszor népszerű kiadás. Pest, 1858.)

Ez időtől fogva folyvást dolgozott az _Életképek_be és _Pesti-Divatlap_ba kisebb költeményeket, sőt a Kisfaludy-társaságnak 1847-ben hirdetett új jutalomtétele: «Készíttessék költői beszély, melynek tárgya Szécsi Mária,» egy újabb műre gerjesztette, a mely szintén akkor készülő _Toldi estéje_ mellett el is készült, de a melylyel szerzője nem pályázott. (_Murány ostroma, beszély négy szakaszban. Pest, 1848._) Petőfivel szoros barátságot kötött; sűrűn leveleztek egymással. E levelezés, a mely csak részben jutott a nyilvánosság elébe, világot vet mindkettő jellemére és irodalmi törekvésére. Az 1848-ik év mozgalmai félbeszakították Arany nyugodt munkásságát. A szalontaiak képviselőnek akarták választani, de ő nem fogadta el a jelöltséget, nem 1861 és 1869-ben sem, a midőn szintén kijelöltetett. A kormány által megindított _Nép barátja_ czímű lap szerkesztését sem vállalta el, csak nevét kölcsönözte oda, mint szerkesztő, azaz mint dolgozó társ. A valóságos szerkesztő Vas Gereben volt, de kivált eleinte számos költeményt és czikket írt bele. Mint nemzetőr résztvett a szalontai századdal az aradi várostrom körüli szolgálatban, mintegy 8–10 hétig. A kitört forradalom alatt is folyvást jegyző maradt egész 1849 tavaszáig. Azonban a zavaros időben alig kapott valamit jegyzői fizetéséből; a város belügyei is mindinkább bonyolódtak, egy szóval a hivatal mind terhesebbé vált, barátai is ösztönözték, hogy járjon valamely állomás után, mely a központhoz közelebb vigye s maga is vágyott az írói körökkel gyakoribb érintkezésbe jönni. Ez okokból 1849 tavaszán a belügyminiszteriumban fogalmazói hivatalt vállalt s elébb Debreczenbe, majd Pestre ment. Családja egyelőre Szalontán maradt, holmiját eladandó és készülve a felutazásra, a midőn a hírre, hogy az orosz Debreczen alatt van, búcsút vett a miniszteriumtól s június végén visszasietett családjához. Nem is foglalta el többet hivatalát a belügynél. Szegeden nem volt, Váradon már csak látogatni. Bekövetkezvén a katasztrófa, mint magán ember lakott Szalontán. A betöltött jegyzői állásra nem mehetett vissza s minden más pálya bezárult előtte. Vagyona jóformán semmi s néhány száz forintja is, melyet a jegyzői hivatal elhagyásakor eladott felkelhetője árából magyar bankjegyben kapott, értéktelenné vált. Szerencsére 1849 júniusában Pesten 1200 forintot tett be a takarékpénztárba, mint a _Nép barátjá_ból, Vas Gerebentől vett tiszteletdíjat s a takarékpénztár a magyar bankjegyben betett összegeket is kifizetvén, ez összeg egy részéből egy kis házacskát vett magának és egyszersmind az akkori szalontai szolgabirónak, ki tanulótársa volt s kivel a városnál is együtt szolgált, egyben-másban csekély tiszteletdíj mellett fogalmazásbeli segítségére volt, s ez által a lehető üldöztetés ellen is némi védelmet, pártfogást talált. Így élt 1850 tavaszáig, a mikor Bihar megye egykori administratora, Tisza Lajos hívta meg a Szalontával határos Gesztre, hogy legkisebb fiát, Domokost, a költészettanra oktassa. Az 1851. év második felében a nagykőrösi gymnasiumhoz a magyar nyelv s irodalom és latin nyelv tanárává választatott, hova 1851 őszén egész családjával át is költözött.

Az 1850. évtől fogva újra dolgozgatott folyóiratokba és albumokba, de leginkább lyrai költeményeket. Megkisérlette a Toldi-trilogia középső részét is, sőt _Daliás idők_ czíme alatt egy éneket közlött is belőle (_Losonczi Phőnix Pest. 1851._), de részint a tárgy nehézsége, részint kedélyállapota miatt abban kellett hagynia. Bizonyos lyrai hangulat, meghasonlás, keserű humor vett erőt rajta, mely nem kedvezett az epikai nyugalomnak. Ez időszakból nagyobb művei: _Katalin, költői beszély. Pest, 1850; Bolond Istók első éneke_ (Csokonai lapok. Debreczen 1850.), _Nagy-idai czigányok, Vig hősköltemény. Pest 1852. Bolond Istók_ban nemcsak alanyi érzelmeit és élményeit akarta kifejezni, hanem a közhangulat humorát is, de a mű nagynak volt kezdve s érezte, mennél közelebb jőne az 1848-iki mozgalmakhoz, annál inkább mérsékelnie kellene humorát. Épen azért az első ének után félbehagyta s csak a hetvenes években írta meg második énekét. Pedig a forradalomból sok keserűség maradt a lelkén. Jobban szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit, a nagy küzdelem vezéreinek nemcsak fény-, hanem árnyoldalait is látta s nemzetének épen úgy bámulta hősiességét, mint fájlalta gyarlóságait. Csalálmokból ébredve, kegyetlen fájdalmat érzett. Enyhíteni akart sebzett lelkén. A szent romokra állva, mintegy vádat emelt a sors, nemzete és önmaga ellen. A távolba menekült s a _Nagy-idai czigányok_ba öntötte ki keserű humorát, szabadon, semmitől sem korlátolva. Lyrai költeményei nagy részén is mély hazafi fájdalom borong. Dalai a «babyloni vizek» elegiái, melyek mint titkos fájdalom sajgának keresztül az ország egyik végétől a másikig. A hazafi érzés költészete sohasem hatott nálunk kevesebb zajjal, annyira saját nemesebb eszközeivel, mint e szomorú években Arany lantján. A lepel, a melybe a költő a censorok vizsga szemei elől elburkolta czélzatát, még szebben emelte ki gondolatait s a kénytelen távolság, a melyből a dal hangzott, még több varázst kölcsönzött elhaló hangjainak.

Mint nagykőrösi tanár, tanszékének élve, rendszeresebben kezdte tanulmányozni a magyar nyelvet és irodalmat egész a középkori hagyományokig, a mi nyomot hagyott mind nyelvén, mind költészetén. A világirodalom nagy eposzait is újra olvasgatta és Tassóból, Dantéból és Ariostóból némi töredékeket is fordított. Zrinyi _Szigeti veszedelmét_, a melyet kiválóan kedvelt, nyelvi és verselési tekintetben újra átdolgozta, hogy az új kor jobban élvezhesse. A munkából egy pár ének elkészült, de mindamellett még mutatványt sem közölt belőle. Convulsiói csillapodtával nagyobb epikai munkáiba fogott. A Toldi-trilogia bevégzését s a hún-magyar monda trilogiájának megírását tűzte ki élete czéljául. Koronként mindkettőhöz hozzá fogott, de megint abban hagyta. Toldi középső részének cselekvényével elégületlen volt; a hún-magyar monda trilogiájából a Csaba-mondát dolgozta fel nehány énekben, nibelungi versszakban, de szintén abbanhagyta, csak a _Keveháza_ epizódot adta ki a _Szikszói enyhlapok_ban (Pest, 1853). Nem dolgozhatván folyvást nagy epikai munkáin s nem akarván átadni magát a lyrai ömledezéseknek, a balladához fordult, e vegyes műfajhoz, mely epikai töredékeket lyrai hangba olvaszt. Egészen modern műfaj ez, melyet a műköltészet mindenütt a néptől vett át. Nálunk is megvoltak a népnek a maga balladái, de költőink nem innen merítettek, hanem a német műköltészetből. Arany volt az első, a ki lehajlott a magyar népballadához, eltanulta hangját és szerkezete titkait és újjá, művészibbé szülte. Ez években adta ki a Toldi-trilogia harmadik részét: _Toldi estéje, költői beszély hat énekben. Pest, 1854_, népszerű kiadás. _Pest, 1858_ és költeményei első gyűjteményét: _Kisebb költemények. Pest. 1856_. Egy pár értekezést is írt: _Valami az assonánczról. (Uj M. Muzeum 1854.) A magyar nemzeti versidomról. (A nagy-kőrösi nagy gymnasium Tudósítványa 1856_ és _Uj M. Muzeum 1857_.) Ez utóbbi értekezésében a magyar rhythmus szabályait állapítja meg, melyet gyakorlatilag Petőfivel együtt uralomra emelt költészetünkben.