Part 18

A M. T. Akadémia, tíz évi szünet után ismét nagy gyűlést tartván, Arany 1858 deczember 15-én elébb levelező, majd ugyanaznap rendes taggá választatott és székét 1859. október 31-én tartott ülésben _Zrinyi és Tasso_ czímű értekezésével el is foglalta. (_Budapesti Szemle VII. és VIII. k. 1859, 1860._) A nagy gyűlés _Toldi estéjé_t a Marczibányi-jutalomban részesítette, _Kisebb költeményei_t pedig 1860-ban a nagy jutalommal koszorúzta. Majd az Akadémia Széchenyi-ünnepén személyesen és megható bensőséggel adta elő az Akadémia megbizásából készült gyönyörű ódáját (_Széchenyi emlékezete. Pest, 1860_). Ez idő tájt többször jött föl Pestre és barátai: Csengery és Kemény reá beszélni igyekeztek, hogy Pestre tegye át lakását s fogadja el az újra fölelevenítendő Kisfaludy-társaság igazgatói állását, a melyre való megválasztása több mint valószínű. Csakugyan 1860 júl. 15-én a Kisfaludy-társaság igazgatójának választotta s ő elfogadván az állást, Pestre költözött s egyszersmind 1860. novemberében egy lapot is indított meg Heckenastnál, a _Szépirodalmi Figyelő_t, melyet egész 1862. novemberig szerkesztett. E lap a magyar szépirodalmi kritika főközlönyévé vált s a nemzeti és művészeti irány összeolvasztása mellett küzdött. Fődolgozótársai Szász Károly, Salamon Ferencz és Gyulai Pál voltak. Arany számos értekezést és birálatot irt lapjába, melyet 1863-ban a _Koszorú_val váltott fel, mely szintén hetilap volt, (1865 június végén szünt meg) mintegy folytatása a _Figyelő_nek, csak szélesebb körrel, az általános míveltségterjesztést is bevonván előrajzába. Aranynak e lapokban s másutt megjelent æsthetikai és kritikai dolgozatai összegyűjtve is megjelentek: _Arany János prózai dolgozatai._ Budapest, 1879. Azonban e kötet nem foglalja magában minden prózai munkáját, számos álnév alatt írt birálata ki van hagyva, kivált olyanok, a melyeket még maig is élő írókról írt. A Kisfaludy-társaság kebelében nagy munkásságot fejtett ki, ő indította meg a társaság szépirodalmi kiadásait. Mindjárt az első cyklusban Madách _Ember tragédiája_ jelent meg, melyet ő mutatott be először a társaságnak, megmentve az enyészettől, hova a művével elégületlen szerző szánta. A magyar Shakespeare és Molière kiadását is ő indította meg, a Shakespeare kiadást saját fordításaival is gazdagítva: _Szentivánéji álom I. k. 1864; Hamlet, dán királyfi VIII. k. 1867; János király XIV. k. 1867_. E mellett folyvást dolgozott a hún-magyar monda trilogiáján is. E mondát nemcsak azért szerette, mert leggazdagabb és legköltőibb mondáink között, hanem a jelennel érintkező pontjaiért is. A hún s magyar mondában mintegy jelképezve látta nemzete viszontagságait, tragikumát, vigaszát és reményét. A hún birodalom dicsősége, hatalma romlásnak indul, elhanyatlik, de a bujdosó Csaba unokája, Árpád, később visszaállítja, a kire századokon át várnak az erdélyi hegyek közé menekült húnok maradványai. A magyar birodalom is hanyatlásnak indult háromszáz év előtt s háromszáz év óta küzd és lelkesül a magyar abban a reményben, hogy visszafoglalhatja helyét az európai nemzetek nagy családjában. Arany nagy epopoeiája epiko-tragédiának készült s nem hasonlított volna a szokott műeposzokhoz, melyekben a végzetes hős fölemeli nemzetét. Etele is végzetes hős, nemzete fölemelésére van hivatva, föl is emeli, de csak pillanatra, testvérgyilkos bűne fiaiban ismétlődik s megrontja a nemzetet. A tragédiában csak a hős bukik, itt az egész nemzet vezére bűne miatt, a kit sok vakon követett s a végzet kiengesztelésére csak távol remény marad. A tragédia az eposzba van oltva, egy nemzet sorsa egy egyénhez kötve, ki teljes képviselőjévé vált, nagy erények és bűnök, nagy dicsőség és szenvedés egy fönséges képben. Nagy veszteség, hogy Arany e trilogiát be nem végezhette. Csak az első részt: _Buda halálá_t írhatta meg, melylyel 1864-ben az Akadémia Nádasdy eposzi jutalmát nyerte el. (_Buda halála, hún rege, tizenkét énekben. Pest, 1864._)

Szalay László halálával megürülvén az akadémiai titkárság, az intézet elegyes ülése 1865 január 26-án őt hívta meg a díszes helyre majdnem egyhangúlag, az új alapszabályok kihirdetése után pedig 1870-ben, január 17-iki elegyes ülésben főtitkárnak nyilvánította. Azonban az 1865-ik év nagy csapást mért reá: férjhez ment leánya, Julia, 1865 deczember 28-án Szalontán meghalt, egy kis árvát hagyva maga után. Aranyra mélyen hatott a veszteség, búskomolyságra hajló kedélye még búskomolyabb lett. Ide járultak még testi szenvedései is. 1853 óta koronkint megújuló fej- és fülzúgásban szenvedett s egy, még fiatalsága éveiben kapott tüdőhurutja a hajlott korral mind terhesebbé vált. A főtitkárság gondjai is elvonták a költészettől. Ez években keveset írt s leginkább összes költeményei összegyűjtésével foglalkozott, melyeket 1867-ben ki is adott: _Arany János összes költeményei, negyedrétű díszkiadás egy kötetben, a költő fényképével. Pest, 1867, továbbá Arany János összes költeményei_ hat nyolczadrét kötetben. Pest, 1867. Ezekhez csatlakozott egy albumszerű kiadás is a költeményekből vett rajzokkal diszítve a jelesb magyar festészektől. Az Akadémia 1872-ben nagy jutalommal tüntette ki ez összes költeményeket. 1867-ben egy más kitüntetés is érte, ő felsége a koronázás alkalmával a Szent István-rend keresztjével diszítette fel az első magyar költőt. Lassanként valamennyire felüdülve lelki fájdalmából s beteg testét is valamennyire enyhítvén az évenként meglátogatott karlsbadi fürdő, jobb óráiban a Toldi-trilogia második részén dolgozgatott vagy ha ehhez nem volt kedve, az Aristophanes fordításában keresett szórakozást. 1871–1874-ben le is fordította Aristophanes összes vígjétékait, a miről hírből értesülvén az Akadémia I. osztálya, 1878-ban azt ajánlotta az Akadémiának, hogy az 1878-ban az Akadémia rendelkezése alá esett gróf Karátsonyi négyszáz arany, mely a drámai irodalom emelését eszközlő művek díjazására vagy utólagos jutalmazására fordítandó, ajánltassék föl Arany Jánosnak Aristophanes fordításaiért. Így jelentek meg _Aristophanes vígjátékai, fordította Arany János. Budapest, 1880. három kötetben_. E közben mindinkább érezvén egészsége hanyatlását, 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de az Akadémia nem fogadta el lemondását, helyettesítéséről gondoskodva, neki egy évre szabadságot adott. Arany 1878-ban ismételte lemondását, melyet az Akadémia akkor sem fogadott el s még egy évre meghosszabbította szabadságát. 1879-ben harmadizben kérte fölmentését a titkári hivataltól; az Akadémia akkor elfogadta lemondását, s minthogy kitünt, hogy főtitkári fizetését, a melyet az alapszabályok 58. §-a élethossziglan biztosít neki, már a lefolyt két év alatt sem vette igénybe, és ismételve kijelentette, hogy azt végleges visszalépése után sem fogja elfogadni, határoztatott, hogy legalább az Akadémia palotájában általa elfoglalt lakásnak további megtartására kéressék fel s egyszersmind tiszteletbeli főtitkár czímével ruháztatott fel. Ugyane nagygyűlésen igazgató taggá is választatott.

Hivatalától való visszavonulását teljes lelkéből élvezte és szabadságidejének első évében még egyszer visszamosolygott reá a múzsa a Margitsziget tölgyfái alatt. Számos lyrai költeményt, balladát írt, a melyekből néhányat közre is bocsátott. 1878-ban a Kisfaludy-társaság közgyűlésén _Tetemre hivás_ czímű balladája olvastatott föl. A közönség szünni nem akaró tapsaival, az egyetemi ifjúság pedig ezüst-koszorúval tisztelte meg az újra megszólaló költőt, a ki erejéből semmit sem vesztett. A következő év tavaszán befejezte a Toldi-trilogia második részét, _Toldi szerelmét_ is, s közölte egy pár barátjával, a kik el voltak ragadtatva a mű szépségétől. Mindamellett nem akarta kiadni, attól tartott, hogy a közönség kevesebb részvéttel fogja fogadni, a mint a már rég megjelent két részt. Végre a sok unszolásnak engedve, az év vége felé kinyomatta: _Toldi szerelme. Elbeszélés tizenkét énekben. Budapest, 1879_. A kiadás két hónap alatt elfogyott, az Akadémia pedig 1880-ban nagy jutalmával tüntette ki, valamint a Kisfaludy-társaság is ötvenaranyos jutalmával. Ez utóbbit a költő, mint alapítványt, visszaajándékozta a társaságnak. A Toldi-trilogia bevégzése egész esemény volt irodalmunkban. Egy oly művel gazdagodott költészetünk, mely örök dísze marad. A monda és történelem csodásan olvadnak benne össze. A magyar középkor eleven rajza, a melyben cselekvény és jellemrajz egymást emelik, s az élet mély benyomásaival, a szív állandó hangulataival vonzzák az olvasót. Általában Arany epikai költészetünknek mind tartalomban, mind formában nemzetibb irányt adott s egész költészetében mintegy tetőzik költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a nemzeti és művészeti irány teljes összeolvadása.

Ezután egész haláláig keveset dolgozott; szellemi ereje ugyan nem hanyatlott, de a testi napról-napra szemlátomást gyengült. Az 1868-ik évben veszélyes máj- és béllob-betegséget állott ki, kínos szenvedések között; 1869-ik évben kezdte a karlsbadi fürdőt látogatni s egy hónapig tartózkodott ott. Ezután még nyolczszor, összesen kilencz éven át járt Karlsbadba. 1870-ben Kovács Sebestyén Endre operálta, s a jobboldali bordák alól 3–4 darab epekövet távolított el. Még a későbbi napokban is jöttek ki epekövek 8–9 darab, a melyeknek legnagyobbika egy kis diónagyságú lehetett. Hallása is nehezedni, szeme is gyöngülni kezdett. Azonban mindezek mellett óvatos étrendszabályokat követve, az egyensúly roncsolt szervezetében helyreállott, úgy hogy hivatala teendőit teljesíthette és koronként dolgozhatott is. Régi betegsége a hevenyhörglob (bronchitis) az 1878-ik áprilisáben lépett fel első izben súlyos alakban, s habár az koronként enyhült, de a fulladozó nehéz lélegzet napközben, de különösen reggeli, hajnali két-három órától hét óráig gyakran kínozta. 1882 október 10-én egy kis sétát tévén a szabadban, hűvös és szeles időben zsebóráját akarván megtekinteni, kigombolta felső kabátját, a szél átjárta testét s megkapta a friss náthát. Egy pár nap mulva a nátha behuzódott a hörgökre és tüdőre, lázas jelenségek léptek föl s a nehéz fulladozó lélegzések fokozottabb mértékben jelentkeztek. Október 21-én az éjet nyugtalanul töltötte, nagy gyöngeség- és kimerülésnek jelei mutatkoztak; 22-én reggel a szív működése nagyon gyönge s az érlökés alig volt érezhető. Egy csésze kávé elfogyasztása után, a beteg fölkelt s átment a másik szobába. Innen fia segélyével, botra támaszkodva, még önerején tért vissza kiszellőztetett szobájába, de alig ért a szobába s ült le az ágy közelében levő székre, feje egyszerre lehanyatlott, eszméletét elvesztette, s egy mély sóhajtással, vagyis lélegzetvétellel megszüntek nála az élet minden jelenségei. (Lásd bővebben orvosa, Farkas Kálmán czikkét a _Nemzet_ 1882 decz. 20-iki számában: _Arany János betegségéről_). Október 24-én temettetett el az Akadémia csarnokából ezrekre menő gyászos közönség részvéte mellett. Ő felsége is részvétét fejezte ki a miniszterelnök által az özvegynek. Az Akadémia október 23-án tartott ülésében emlékének érczszobor indítványoztatott s a szoborbizottság megalakult, mely megkezdte a gyűjtést. Az Akadémia ezer forinttal kezdte meg az aláirást. 1883 végeig hatvanezernél nagyobb összeg gyűlt be. A dicsőült végrendeletében az Akadémiának ezer forintot hagyott és a Kisfaludy-társaságnál tett ötven arany alapítványát száz aranyra egészítette ki. Összes munkái a Ráth kiadásában 1883-ban megindultak. (_Arany János összes munkái, nyolcz kötetben. 1883._) Ezenkívül fia László irodalmi hagyatékát és levelezését szándékszik kiadni. Ez irodalmi hagyatékban számos, még ki nem adott költeményei vannak, melyek összes munkáiba, melyeket maga rendezett, nem vétettek föl, minthogy e gyűjtemény csak oly munkáit foglalja magában, melyek haláláig megjelentek.

ZAJGÁSOK AZ AKADÉMIA ELLEN.[39]

Az akadémiát, a mióta csak fönnáll, nem egyszer támadták meg hevesen és minél ritkábban bírálták behatóbban. Ha bele tekintünk a harminczas–negyvenes évek hirlapjai- és folyóirataiba, itt-ott szörnyű zsivaj üti meg fülünket. A tagválasztások és jutalmazások alkalmával néhány elégületlen író koronként neki ront az akadémiának. Vörösmartyt, Bajzát és Toldyt egy irigy és önző cotteria vezéreinek nevezik, a kik elnyomják a tehetségeket és részvénytársaságot alkotnak az akadémiából. E hagyományos szokás csonkítatlanul szállott apáról fiúra. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes években szintén meg-megújultak az ily támadások, kivált a drámai pályázatok eldöntésekor. Némely író, kivált hirlapíró, azt hiszi, hogy a sajtó eszmék nélkül is hatalom és néhány hasáb tele írva a hízelgés és rágalom szószátyárságával, mert nyomtatva van, épen oly értékű, mintha elvek- és eszméket szolgálna.

Ily író az is, a ki a _Pesti Napló_ 96-ik számában _Az akadémiai pályázatok és nemzeti szinház_ czikket írta, megtámadva az akadémiát az idei Karátsonyi-pályadíj ki nem adása miatt. _La bourse ou la vie_ a czikk igen egyszerű s igen érthető alapeszméje, de logikája, fejtegetése oly zavaros és együgyű, hogy alig értheti meg az ember. Párhuzamot von az akadémia és nemzeti szinház között: ez egy minta-intézet, az a tehetlenség és rosszakarat fészke, kivált az első osztály, a szépirodalmi írók csoportja. Ime a nemzeti szinház a mult évben hét eredeti drámát adatott elő, az akadémia a Karátsonyi-pályázaton egyet sem jutalmazott meg. Embertelenség, hazafiatlanság! De boldog Isten, mit bizonyít mindez? Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a nemzeti szinház kénytelen új eredeti és fordított színművekkel élénkíteni műsorát, olyanokkal, a milyeneket talál; az akadémia nem tartván színelőadásokat, nem köteles új színművekkel szolgálni a közönségnek, hanem köteles drámai pályázatokat hirdetni s a pályaművek közül megjutalmazni azt, a mely drámai, színi és nyelvi tekintetben becsesnek s így kitüntetésre méltónak bizonyul be. Vagy ha ilyen nincs, nem adni ki a jutalmat. E szerint az akadémia a legkedvezőbb körülmények között évenként csak egy-két drámát hozhat napfényre, teljességgel nem versenyezhet a színházzal, más is a hivatása és jutalmazásait nem sülyesztheti le a puszta előadhatás mértékéig.

A _Pesti Napló_ tárczaírója még tovább folytatja a párhuzamot. Nagy garral hirdeti, hogy az akadémia I-ső osztályának szépirodalmi tagjai mily középszerű írók, mily gonosz szivü emberek, ellenben a nemzeti szinház tagjai a tehetség, szorgalom és erény mily magas fokán állanak. Egy szóval a két intézet két ellenkező égalj: «itt arany kalászok hajtanak termő talajon, ott csak a jeges medvék érzik jól magokat». Bármily együgyű e párhuzam, egy pontban igazat kell adnunk a czikkírónak, mert azt hiszszük, hogy az I-ső osztály szépirodalmi tagjai, ha kiállják is a versenyt mind tehetség, mind jellem tekintetében a nemzeti szinház tagjaival, de minthogy az akadémiának nincsenek nőtagjai, ifjúság- és bájra nézve messze maradnak a nemzeti szinház nőtagjaitól. Ez az egyetlen igazság az egész czikkben, a melyre úgy látszik a czikkíró legkevésbbé gondolt.

De térjünk a czikk igen egyszerű, igen érthető alapeszméjére: _La bourse ou la vie_. A Karátsonyi-pályadíjat azért nem szokták kiadni, a mikor nem adják ki – fejtegeti a czikk, – mert a birálók magoknak vagy czéhbeliöknek akarják kiadatni utólagos jutalmul; ily önző, irígy, cselszövő cotteria uralkodik az akadémia I-ső osztályában. Ki kell adnotok a dijat bármely rossz drámának, a pályázati szabályok ellenére is, különben éltetökkel vagy ennél drágábbal, becsületetökkel fogtok lakolni, mi mondjuk ezt, a _Pesti Napló_, a politikai és irodalmi morál kiváltságos képviselői, mi, a kik pártatlanul egyszerre hirdetjük Kossuth, Deák s Apponyi politikáját, mi, a kik részrehajlatlanul a legellenkezőbb irányu birálatokat is kiadjuk, s reclamot csak saját ügyefogyott dolgozótársaink érdekében ütünk. Azonban, úgy látszik, hogy a _Pesti Napló_ nem tudja, hogy az I-ső osztálynak nemcsak drámai pályadíjai vannak, hanem mások is, s nemcsak az I-ső osztályban vannak pályadíjak, hanem a II-ik, III-ik osztályban is és azok sem adatnak ki mindig, s ki nem adatva az akadémia tőkéjéhez csatoltatnak. Egyedül a Karátsonyi-díj az, a melyről a szabályok máskép rendelkeznek, a mely ki nem adatva, újra kitüzetik ugyanarra a czélra s ha ekkor sem adatik ki, utólagos drámai jutalomra fordíttatik és ha ekkor sem találtatnék jutalmazható drámai mű, csak ez esetben esik az osztály rendelkezése alá a jutalom összege, a melyet a kitünő drámai művek fordíttatására vagy dramaturgiai munkák iratására tartozik fordítani, a mint azt tette is három izben: először, a midőn Arany Jánost bizta meg Aristophanes fordításával, másodszor, a midőn Gregussal iratott egy munkát Shakespeareről, harmadszor, a midőn Csikyt szólította fel Plautus-fordítása bevégzésére s mindezzel bizonyára a magyar irodalom gyarapításán munkált.

Miért vádolja hát a _Pesti Napló_ egyedül csak a Karátsonyi-pályázat birálóit és minden alap nélkül a legerkölcstelenebb eljárással, miért nem vádolja a többi biráló bizottságokat is, a melyek szintén nem mindég adják ki a pályadíjt s azt az akadémia alaptőkéjéhez csatoltatják, hogy kamatai akadémiai kiadványokra fordíttassanak? Miért nem támogatja vádját némi bizonyítékkal, megczáfolni törekedve a biráló-bizottság jelentéseinek érveit, ellenvetéseit, a melyeknél fogva a pályadíj ki nem adását ajánlotta az akadémiának? De vajon akarva is tehette-e volna ezt? Ismeri, olvasta-e a _Pesti Napló_ a leginkább szóba jött s meg nem jutalmazott drámát? Hogyan lehet megtámadni egy birálatot, a midőn a birálat tárgyát még nem ismerjük? Itélhet-e a közönség, a mely épen mint a _Pesti Napló_, csak a birálatot ismeri s nem egyszersmind a birált művet? Ily körülmények között ily súlyos vádat emelni, egyéb-e irodalmi szószátyárságnál? A megtámadott birálók több joggal vádaskodhatnának, jogosabban mondhatnák: ime a _Pesti Napló_ dolgozótársai között három drámaíró van: Kaas Ivor, Acsády Ignácz, Ábrányi Kornél, a kik elég rossz drámákat írva, teljesen feljogosítva érezhetik magokat arra, hogy jutalmat követeljenek, bosszút álljanak a multért s megfélemlítsék a birálókat a jövőre nézve, de az ily beszéd is csak szószátyárság volna, nem méltó valódi írókhoz.

Az irodalmi vitában okot okkal, fejtegetést fejtegetéssel kell szembe állítani, nem pedig puszta vádat és rágalmat puszta váddal és rágalommal. A mig a mellőzött pályamű ki nem nyomatik vagy szinpadra nem kerül, addig nincs tárgya a vitának s csak szószátyárkodni lehet. Mennyiben van igaza a biráló-bizottságnak és mennyiben nincs, mindaddig nem dönthetni el. Csodálatos jelenség hirlapirodalmunkban, hogy az ily viták mindig akkor keletkeznek, a mikor a közönségnek teljességgel nincs módjában ítélni. Épen nem ellenezzük, sőt óhajtjuk, hogy a sajtó ellenőrizze az akadémiát s birálja munkásságát, de mindenesetre értenie kell a dologhoz s komoly szándékkal fognia hozzá. Azért azt tanácsoljuk a _Pesti Napló_nak, ha komoly irodalmi közlönynek kiván tartatni, hogy akkor álljon elő vádjával, a mikor a kérdéses mű kinyomatik, vagy szinpadra kerül, kövesse nyomról-nyomra a birálatot s tegye tönkre, ha tudja. Ekkor legalább némi bizonyítékkal támogathatja súlyos vádjait, bár az esetben is, ha a birálók tévedése kiderülne, még nem következik, hogy erkölcstelen indokok vezették volna őket.

Egy másik lap, a _Pesti Napló_ kisöcscse, a _Budapesti Hirlap_ is megtámadja az akadémiát (103. sz. _Az akadémia és a magyar nemzetiség_), de nem a Karátsonyi-pályadíj ki nem adása miatt, hanem azért, hogy nem eléggé nemzeti, s majd semmi befolyása nincs a nemzeti műveltség fejlesztésére. E lap semmit sem tud arról, hogy az akadémia a magyar nyelvészet, történelem, Magyarország archæologiája és természetrajza köréből mily nevezetes munkákat adott ki s e tudományok újabb fejlődése mind az akadémiából indult ki. Úgy látszik, hogy nem is olvassa az akadémia kiadványait, a mit azzal is tanusít, hogy czikkében legtöbbet foglalkozik a _Budapesti Szemlé_vel, a mely nem akadémiai kiadvány s bár az akadémia némi támogatásával jelen meg, de a mint borítékán rövid programmjában olvasható, a czikkek irányáért és tartalmáért egyedül a szerkesztőség felelős. S vajon mit hibáztat a _Budapesti Szemlé_ben. Azt, hogy a külföld tudományos és irodalmi mozgalmaival is foglalkozik, a mint programmjában kifejezte, a mely szerint mintegy közvetítő törekszik lenni a külföldi és hazai irodalom között. Természetesen a _Budapesti Hirlap_ ezt nem így adja elő, s úgy tüntet föl bennünket, mintha hazai dolgokkal nem is foglalkoznánk. Elmondja, hogy Gudrunról és a Percival-mondáról s tudja Isten minő német archæologiai (?) tárgyakról egész czikksorozatokat közöltünk, de a húnmagyar mondákról mélyen hallgatunk, Perz _Monumenta germanica_ját ismertettük, de Fejér György _Codex diplomaticus_áról nem emlékeztünk meg. Az igaz, hogy a Tristán-mondáról kiadtunk egy tanulmányt, de az is igaz, hogy a magyarhún-mondát is több ízben fejtegettük. Azt sem tagadjuk, hogy a Perz _Monumenta_it ismertettük, de ismertettük a _Monumenta hungaricá_t is. Hogy Fejérről nem írtunk, az igaz, de hogy mindenről írjunk, a mi ezelőtt évtizedekkel történt vagy a mi csak napjainkban is történik, már csak azért sem lehető, mert nincs elég terünk, még ha elég írónk volna is hozzá.

Azonban a _Budapesti Hirlap_ akaratja ellenére is kénytelen elismerni, hogy hazai dolgokkal is foglalkozunk, mert nagy hűhóval emlegeti, hogy azon örök törvénynél fogva, a melylyel a középszerüség a lángészt gyülöli, a _Budapesti Szemle_ üldözi Kossuthot s történeti nagy alakját kicsinyíteni meri. Ritkán olvashatni ily szolgalelkű ömlengést. Kossuth egy nagy könyvet ad ki, olvasni, dicsőíteni szabad, de birálni tilos. Kossuth birálja politikai viszonyainkat, de nekünk nem szabad birálni az ő nyilatkozatait, Kossuth történeti nagy alak, de a történetíró csak bámulatra van feljogosítva. Hogy Kossuth szónoki lángész és nagy izgató, azt senki sem hozta kétségbe, de hogy nagy államférfiú volna, abban sokan kétkednek. De volna még két akkora szónoki és államférfiúi lángész, mint a minő nem az, a sajtó és a történelem soha sem mondhat le a kritika jogáról bárki ellenében. Ha a _Budapesti Hirlap_ kárhoztatja Kossuthról írt tanulmányainkat, tessék megczáfolni, kimutatni alaptalanságukat, de ne támadja meg a kritika jogát, a sajtó szabadságát. Bizonyára a _Budapesti Hirlap_ szerkesztője és dolgozó társai sokkal csekélyebb tehetségü emberek, mint azok a bel- és külföldi államférfiak és írók, a kiket naponként birálnak, de úgy látszik, hogy egy csöpp kedvök sincs ez okból lemondani a kritika jogáról, legfeljebb csak magoknak követelik a jogot és másoktól örömest megvonnák.