Part 8

Nem azt hibáztatjuk e regényben, hogy nem történelmi, azaz nem irodalomtörténelmi regény, hanem azt, hogy se cselekvénye, se személyei nem elég jellemzők a korra nézve, melynek rajzát tűzte ki főfeladatául a költő. Jókai előtt két út állott: Kazinczyt vagy Kisfaludy Károlyt választani hősül; életükből, koruk viszonyaiból szőni ki meséjét, mint a történelmi regény szokása, vagy költött személyeket venni föl s így annál szabadabban, de a lényegre nézve annál jellemzőbben alakítani. Jókai ez utóbbi módhoz fordult, de csak annyiban, a mennyiben költött személyeket vett föl, azonban a kort lényegében épen oly kevéssé fogta fel, mint a szereplő egyéneket. Hősében, Jenőy Kálmánban, van valami Katonából és Kisfaludy Károlyból, de ez inkább csak külsőség. Katona életéből átvette a korában nem méltányolt _Bánk bán_ tragédia esetét, a Kisfaludyéból olaszországi barangolását, festészi műkedvelőségét, vígjátékírói termékenységét és azt, hogy bizonyos időben Pesten egy csizmadiánál lakott, kivel együtt nyomorgott s egy darabig inkább ecsete, mint tolla után élt. Azonban ez igaz adatok is Jókai keze alatt oly phantastikus alakot nyernek, hogy alig ismerünk reájok. Bensőleg semmi sincs Jenőyben e kor nevezetesebb íróiból. Nem találjuk fel benne Kazinczy kiolthatatlan lelkesedését, szívós kitartását s mindennek annyira örülő naiv kedélyét, mely szenvedéseit, sőt nyomorát is oly elviselhetőkké teszi; nem Katona érzékeny szivét, csendes, de mély búskomorságát, mely _Bánk bán_ bukása után tétlenségre kárhoztatja; nem Kisfaludy Károly függetlenségi szilaj vágyát, erélyes szellemét, mely az élet viharába, csalódások és szenvedések közé ragadja, de egyszersmind megnemesítve emeli ki, mint az emberi gyarlóságok iránt élénk érzékű költőt és vezérét egy írói új nemzedéknek; nem Kölcsey álmodozó és borongó természetét, a lágy szív és erős lélek e különös vegyületét, ez inkább belső, mint külső életet, mely egy szép elegiaként hat lelkünkre. Jenőy nem született e korban, egészen Jókai teremtménye s magán hordozza eredete bélyegét. Először is nagyon szép fiú, hibátlan gavallér, ki elbájolja a salonokat, sőt a nádori udvart is, aztán híres tánczos, jó lövő, vívó, nagy festész, kit az olasz mesterek mint elsőrendű tehetséget bámulnak, s ki elnyeri előlük a florenczi akadémia pályadíját. E mellett Magyarország legnagyobb költője, látnok, hazafi, a legerényesebb ember, szóval egy túleszményített, mindennel feldiszített ifjú, a minőket csak Jókai tud képzelni. De e szép és nagy tulajdonok mellett szenvedélyében, tetteiben inkább hóbort és tehetetlenség nyilatkozik, mint erő és valódi szív, a melyeknek még tévedései is mindig meg szokták hatni az emberi keblet.

Jókai tizenkét évet rajzol hőse életéből, az 1819–1831 közti kort, a mint ezt regényében több helyt világosan kifejezi. Az évtized elején adattak ki az ujonczozás és adófölemelés törvénytelen rendeletei, melyek a nemzet legsarkalatosb jogát hozták kétségbe s heves ellenállásra találva a legmakacsabb küzdelmet idézték elő. Ekkor hivatott össze az 1825-iki országgyűlés, melyen Széchenyi először lépett fel, s az akadémia megalapíttatott. Jókai beszél politikai viszonyokról, rajzol megyegyüléseket, de ez események hatását nem látjuk se a cselekvényben, se a személyekben. Említi az ó-conservativeket, mely névnek ez időben nincs értelme; előadja, hogy Bálvándy Ungban az orosz pópáknak kezet csókol, hogy megnyerje őket, pedig a rendi alkotmány idejében azoknak nem igen volt választó joguk, kikre az orosz pópák befolyással vannak. Az 1825-iki országgyűlés Jókai előtt nem fontos, sokkal fontosabb az, hogy a nádor nem akarja megengedni a magyar szinészek főlléptét Budán, holott már azelőtt Pesten a német szinházban is játszottak s az egész esetnek, ha igaz is, nem volt hatása a magyar szinészet fejlődésére.

Ez évtized irodalmi tekintetben is nevezetes volt. A nyelvújítás félig-meddig már diadalt ült, a nemzet figyelme ide fordult s az irodalmi reform előkészítette a politikait. Az irodalom többé nem volt magántanulmány, hatni kezdett a nemzetre is. A győzelem már csaknem bizonyosnak látszott, a mi fokozta a küzdők erejét. Az író társadalmi állása, anyagi helyzete keveset javult ugyan, de már nemzetről, dicsőségről álmodozhatott s hihetett a jövőben s ez kárpótlás volt mind a multért mind a jelenért. A tavasz ébresztő fuvalma érzett, a nyugtalan ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és politikában egyaránt. Az alkotmány győzelme, Széchenyi fellépte, az akadémia alakulása felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyek között az Aurora-kör már egész hatalomra emelkedett. Mind ennek alig van nyoma a regényben. Pesten senki és semmi sincs, csak Jenőy a költő, ki egyedül teremt irodalmat, Bányaváry a szinész, ki nejével együtt fogja kivívni a magyar szinészet diadalát, nem is a virágzó német szinház, hanem a német circus ellenében és végre Cseresznyés uram, a csizmadia, ki több mint politikus és hazafi, egész Széchenyi: bölcs és látnok egy személyben. Jenőy nem Kazinczytól, nem az irodalmi köröktől nyer buzdítást és tanácsot, hanem Cseresznyés uramtól, ő avatja be a magasb politikába is, érintkezésbe hozza Olaszországban a carbonarikkal, s ezek tanai és példái képezik hazafivá. A nyelvújítás harczát komoly vagy nevetséges oldaláról még érintve sem látjuk az egész regényben; az akadémia csak annyiban szerepel, a mennyiben Jenőyt nem választja tagjává. Jenőy hírétől zeng az ország s még sincs közönsége. Általában Jenőy se külsőleg, se belsőleg nem hasonlít a korabeli írókhoz; nincs semmi benne ezek jelleméből, kiket minden kis siker lelkesít és szenvedéseik között, halálos ágyukon is megvigasztal az ügynek, melyet szolgáltak, közelgő diadala. Jenőy nyomorog és dolgozik öröm és lelkesülés nélkül, szenved hidegen, martyrrobotból, obligat mellbeteg s halálakor oly jóslatokat mond, melyekre se élményei, se pedig a költő által rajzolt politikai és társadalmi viszonyok föl nem jogosítják. Temetése is sajátságos. Ez időtájt kezdette Pest megtisztelni nevezetesb halottait, kik az irodalomnak szentelték éltöket. Kisfaludy Károly temetése oly fényes volt, hogy, a mint Toldy írja, Pest addig nem látott oly gyászoló sokaságot. Jenőy halálát senki sem veszi észre, koporsóját csak a csizmadia kiséri, s egy Ázsiából visszajött barátja, a ki a magyarok eredetét keresi s a ki a temetés után vissza is megy Ázsiába. Sirját sem tudja senki s csak nagy későre fedezi fel az akadémiának az ázsiai utazó. De mindamellett vannak a regényben oly szakaszok is, melyek az irodalom pezsgőbb életét rajzolják Pesten s a harminczas és negyvenes évek emlékeire utalnak. Jókai leírja a _Csiga_ vendéglő társaságát, mely a harminczas évek derekán alakult, s melyből a _Nemzeti kör_ nőtt ki; leír továbbá egy írói lakomát, melyen egészen a későbbi idők szinezete ömlik el. Egy szóval meghamisítja a kort és sehol sem fogja fel a lényegest, a jellemzőt.

De nemcsak a korrajz nem sikerült, hanem a főjellemek és cselekvény sem. Nem épen bizonyos: vajon tudta-e Jókai mit akar, de úgy látszik, hogy egy oly író alakja lebegett előtte, ki e század elején, mint a nemzeti újjászületés és műveltség bajnoka, a nemzetiségéből kivetkőzött aristocratia s a még fejletlen nép előitéleteivel és érzéketlenségével küzd, összeütközésbe jő családjával, kedvesével, de hű marad czéljához s bár a küzdelemben összetörik, az ügy közelgő diadalában vigaszt talál. E felfogás nem hűtelen a korhoz, költői is, de nem oly módon, a mint a regényben látjuk. Hol van itt a kor hű képe, hol a nemzetiségéből kivetkőzött aristocratia, a hazafias, de ósdi táblabirák, a fejletlen nép valódi képviselői. A Decséry-család, Bálvándy, Csollán Berti nem azok. De Jókai nem is törekedett erre, sőt hőse írói pályáját is tulajdonkép csak a két utolsó kötetben igyekszik rajzolni; a fősúlyt családjával és kedvesével való összeütközésre, s az ebből folyó bonyodalomra helyezi. Ez is volna tulajdonkép a cselekvény költőibb érdeke, de hol van a fejlődés és bonyodalom lélektani alapja, hol a jellemek és szenvedélyek oly nemű rajza, mely hitetni és megindítani bír?

Jenőy nagyanyja az összeütközés egyik képviselője. Jenőy árva, de nem szegény, van atyai öröksége, nagyanyja dúsgazdag, kinek minden vagyona reá szállandó. A nagyanya ellenzi, hogy unokája író legyen, s általában a közügyekbe avatkozzék nemzeti szellemben. Talán e nagyanya egy büszke nemes asszony, ki magasra akarja emelni családját s azt hiszi, hogy unokájának íróskodása, hazafiaskodása mindezt gátolja? Nem. E szenvedély jól felfogva és fejlesztve sokat igazolna, de Jókai a legjobb indokokat rendesen mellőzni szokta. Az öreg asszony hazafias s nem is ósdi magyar asszony, hanem férje, Kálmán nagyatyja hazafi ügyekbe keveredve, üldöztetett, börtönt szenvedett s mint reszkető nyomorék, világkerülő szerencsétlen halt el. Nem akarja, hogy unokája is ilyen legyen. Kálmán engedelmeskedik nagyanyjának, censurát tesz, a helytartótanácsnál szolgálatba lép, azonban egy tragédiát ír, de ezért sem haragszik meg nagyanyja, s midőn e miatt hivataláról lemond, a jó öreg asszony bőven ad neki pénzt, hogy Olaszországban festészi tehetségét kimívelje. Szent a békesség közöttük. De egyszer csak Kálmán váratlan haza jő Olaszországból, hogy szinész barátját, Bányaváryt és nejét, Czilikét, kivel nagyanyjánál együtt növekedett, kiemelje a nyomorból. Ezért már megharagszik a nagyanya és kitagadja unokáját, mert azt, hogy fogadott leánya, Czilike, Bányaváryval elszökött és szinésznő lett, nagyon szivére vette volt. Szabadságot adott unokájának, hogy lehet tékozló, lehet korhely, de nem szabad soha a szökevényekkel szóba állani, beteg porontyukat megszánni s őket egy szóval is védelmezni. Az öreg asszony főgondja nem annyira unokájának megőrzése az írói pályától, mint üldözése Czilikének. Mindvégig a bosszú vezeti s nem az anyai gond és szeretet. Szegénységbe taszított unokáját még mint haldoklót sem látogatja meg, csak a temetés után keresi sírját és tör ki fájdalma. Az egész öreg asszony egy minden élet és elevenség nélküli abstractio, s még az az érdeme sincs, hogy legalább érthető és következetes legyen. S vajjon Kálmán e tekintetben nem hasonlít-e nagyanyjához? Valódi unokája. Ugyanazon hóbort és érthetetlen következetlenség jellemzi. Költő lesz nem tudni hogyan, búcsut vesz a költészettől leginkább szeszélyből, ismét költő lesz barátságból, s a legnagyobb nyomorba sülyed, nem eléggé érthető élhetetlenségből. A kinek némi atyai öröksége is van, a ki a világban oly jártas, a kinek ecsetét megbámulták az olasz mesterek, a ki vígjátékaival kiemeli a nyomorba sülyedt szinészetet, a ki oly termékeny és nagyhírű író, nem eshetik oly könnyen a nyomor martalékául még 1831 körül sem. Szerelmén is bajos eligazodni. Azt értjük, hogy a rajzolt viszonyok között egy grófhölgybe beleszeret s attól viszont szerettetik, de e szerelem mindkét részről oly lágymeleg, oly minden szenvedély nélküli ábránd, hogy a belőle folyó szenvedést nehéz elhinnünk, az pedig, hogy a grófhölgy szerencsétlen házassága után elválván férjétől, a haldokló költőhöz siet mint leendő menyasszonya, épen nem foly jelleméből. Az indokok összeütközése, a fejlődés bonyodalma határozatlan, elmosódó. Ide járul még Jókai beteges idalismusa, ki hőseit nagyoknak festi erő és gyöngeség nélkül, a kiket inkább erényes hóbortok ragadnak, mint szenvedélyek. Hogy a legnagyobb példákat hozzuk fel, a becsületes Othello, a nemes Brutus, a mély érzelmű Hamlet mily gyarló halandók Jókainak nagy erényekkel kifestett hőseihez képest; de valódi emberek, igaz szenvedélyek martalékai. E nélkül nincs költői hatás; a fokozat a költő erejéhez képest különböző lehet, de a forrás ugyanaz.

Az episodok és mellékalakok már sikerültebbek. A debreczeni diákélet, Csollán Berti udvara, az ügyvédi iroda, a circusi hecz, Tóth Máté pusztai tanyája legjobb részei a regénynek. Nagyrészt humoros képek, melyek igen hajlanak a torz felé, sőt itt-ott azzá is válnak. Ugyanezt mondhatni a mellékalakokról is, milyenek Béni bácsi, Korcza ügyvéd, Sátory őrnagy, s részben Cseresznyés uram, a csizmadia is, a míg meg nem romlik. Jókainak nem tulajdona a művészi önmérséklet, s gyakran a torzot is torzítja, mint nemely kedvelt komikai szinész, hogy nagyobb kaczajt idézzen elő. Humora olykor csak jó kedv, puszta tréfa, de gyakran többet ér pathoszánál. Regényeiben több episod és mellékalak van, mint a mennyi szükséges, de ez a legtöbbször mintegy kárpótlás az elhibázott főcselekvényért. E regény sem egyéb, mint az episodok és genreképek gazdag csoportozata, melyek a fődolog szegénységét jól rosszul takargatják. Jókai nem gondolja ki jól regényeit, de jól elbeszéli, gondatlanul szövi a mesét, de néhol jó leleményre bukkan, sikerült részleteket tár elénk. Szellemünket nem foglalkoztatja, de kiváncsiságunkat ébren tartja, szivünket ritkán hatja meg, de mindig szórakoztat, elmulattat. Az írók rendesen két főbetegségben szoktak szenvedni: vagy megbénítja munkásságukat a túlságos műgond, mikor a gondban elvész a gondolat vagy könnyű és gyors dolgozásra sarkalja őket a könnyelmű elbizakodás, mikor aztán a gondolatnak nincs ideje megérni. Jókai ez utóbbi betegségben szenved s úgy látszik nem is fog belőle kigyógyulni. Miért is? A közönség így is mohón kapkodja műveit és pénzügyi tekintetben így sokkal előnyösebb. Európai divat, hogy a hírre kapott írók ritkán tudnak ellenállani az industrialismus kisértéseinek. De az sem ment ki még szokásból, hogy ez ellen koronként felszólaljon a kritika és sokkal élesebben, mint mi, kiknek szintén hasonló kötelességet kelle teljesítnünk.

Azonban ideje egy pár futó pillantást vetnünk ifjabb regényíróinkra is, legalább azokra, a kik legméltóbbak a figyelemre.

Toldy István most lép először a regényírói pályára,[12] Bajza Lenke korábbi műveihez egy nagyobb négy kötetes regényt csatol.[13] Mindketten idegen nemzet társadalmi életéből veszik tárgyukat: ez regényének Németországot választotta szinhelyül, amaz Párist, sőt Bajza Lenke nevét is németesen írja, Beniczkyné Bajza Lenke helyett Beniczky-Bajza Lenke. Nem helyeselhetjük ez idegen országba való kalandozást, midőn a magyar életben annyi a feldolgozatlan, vagy rosszul feldolgozott tárgy. Melyik magyar író fog versenyezni egy angol, német vagy franczia íróval, ha az angol, német vagy franczia életet kell rajzolni. S ez áll megfordítva is. A tourista tapasztalatai a legtöbb esetben nem elegendők erre, s még eddig minden nemzet regényírója hazája multjából vagy jelenéből írta legjobb műveit. Nem mondjuk, hogy idegen tárgyat nem szabad feldolgozni a regényírónak, bár a dráma és beszélyíró ezt mindig könnyebben teheti, mert fel van mentve a részletrajztól, mely a regénynek annyira éltető eleme. Ha a regényíró évekig élt külföldön vagy hazai tárgyú meséjét részben külföldön játszatva, kapcsolatba tudja hozni az idegen élet könnyebben felfogható nyilatkozataival, bizvást nyulhat idegen tárgyhoz. Néha a tárgy természete, a költő czélzata igazolja az idegen tárgyat. De általában véve jobb itthon maradni, mert mindig közvetlenebb szemlélet, élénkebb benyomás közepett dolgozhatunk, s nem küzdünk annyi nehézséggel. Toldy regényében sem a franczia élet rajza érdekes, mert e tekintetben nem egyéb az, mint a franczia regények halvány másolata. Styljében is van némi franczia könnyedség, választékosság, néhol az ékesszólásig is fölemelkedik, de egyenetlen, nem eléggé magyaros s maradt benne valami a politikai vezérczikkek értekező modorából egész az olynemű állítmányok, megkülönböztetések- és műszavakig, melyek teljességgel nem regénybe valók. E regény más tekintetben is különös vegyület. Komolyság és léhaság, éles megfigyelés és gyermekes felfogás, valódi élmény és üres képzelgés, lélektani találó rajz, s kirivó ellenmondás, gyöngéd hajlam és brutális ösztön, bölcselő szellem és gavalléros szeszély, emelkedés és sárban fetrengés váltakoznak e regényben. De az méltánylandó a szerzőben, hogy úgy látszik, volt valami mondanivalója, egy elhervasztott élet titka, egy lélektani feladat megoldása. Mily kár, hogy mindez se æsthetikai, se lélektani tekintetben nem érdemelte meg a reá fordított fáradságot.

Anatole kora árvaságra jutott gyermek, kinek fejlődését egész férfikoráig, öngyilkossága perczéig különös gonddal rajzolja a szerző. Körüle csoportosítja regénye minden személyét, eseményét s nem annyira érdekfeszítő bonyodalomra törekszik, mint lélektani tanulmányra. A gyermekifjú szilaj, heves, de tehetséges és mély érzelmű, érzéki, korhelységre hajló, de becsületérző és szilárd akaratú. Gyámatyja egy becsületes hírben álló családhoz adja szállásba, de a mely mindinkább szegényedik. A családban egy szép felnőtt leány is van. Az anya, ki nem tudja tűrni a szegénységet, az atya tudta nélkül egy gazdag bankárnak szerzi oda leányát. Minderről sejtelme sincs Anatolenak, egész testvéri viszony csatolja a leányhoz. Azonban a leány egy este elcsábítja Anatolet, ki minden szemérem és küzdés nélkül enged a kisértésnek, s hónapokig tiltott viszonyban él vele a lelkiismeret legkisebb furdalása nélkül. De a midőn megtudja, hogy kedvese egy bankártól kitartott személy, az erkölcsi felindulásnak és megcsalt szerelemnek oly dühe szállja meg, melyet így rajzolva teljességgel nem tartunk természetesnek. Elhagyja a házat, nem hisz többé a női erényben, tanulmányainak él és bosszúból nőcsábításra adja magát. Azonban egy fiatal leánynál, ki valódi tiszta szerelemmel csüng rajta, de a kit ő nem szeret, csak el akar csábítani, nem várt ellenállásra találván, ismét hinni kezd a női erényben. Nagy hatású hirlapiróvá lesz, ki rajong a köztársaságért, félelmes hírre emelkedik a franczia császárság korában s bele szeret egy napoleoni tábornok leányába. A leány is szereti őt. Anatolet visszatartják a házasságtól politikai elvei; azt nem teheti, hogy a másik párthoz menjen át, azt tehetné, hogy lemondva a nyilvános pályáról, valami olyan biztos állást szerezzen magának, mely nem kivánja elvei megtagadását, de oly lelkesedéssel csüng hazája sorsán, köztársasági elvein, hogy a politikai küzdelmek teréről visszavonulnia lehetetlen. A leány így is férjhez menne hozzá s osztoznék sorsában. Ekkor másnemű kételyek ébrednek Anatoleban. Eszébe jut az a család, melynek körében növekedett, melyet a szegénység a bűn karjába taszított. Az ő állása sem biztos, kedvese fényűző élethez szokott, s nem tudná tűrni a nélkülözést s az ő családja is oda sülyedhet, a hova amaz. Fél, hogy nem tud megélni vele. Hirtelen tönkre juthat; ma vagy holnap, tíz vagy húsz év mulva egy reggel nyomorra ébredhetnek. A nyomorban mindig van valami megalázó s könnyen vezet a gyalázathoz. Anatole szenvedélylyel szereti a leányt s nem tud nélküle élni, de szint’ oly szenvedélylyel csüng kételyein, rögeszméjén és nem akar nősülni – tehát főbe lövi magát.

Szerző nagy gonddal rajzolja e lélekállapotot s bár mellékesen nem egy igaz, finom vonást tár fel, a fődolgot nem képes elhitetni velünk. A szomorú katasztrófa nem szívreható, sőt némi gúnyos hangulatot ébreszt. Mi legalább fel nem indultunk rajta s önkénytelen egy magyar népmese töredéke jutott eszünkbe. Megbocsát a szerző, Csokonaiként

ha ily nagy ügy felől Egy alacsony példát merünk hozni elől.

«Volt a világon, hol nem volt, még az operentiás tengeren is túl volt, volt egy jó módú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy leánya. Egyszer oda ment egy szép fiatal legény másodmagával ház-tűz nézni. Mindjárt kinálták őket tyúkkal, kalácscsal, borért is leküldte az ember a lyányát a pinczébe. Lement a lyány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő, a pincze oldalához támasztva. Elgondolkozott a lyány, hogy érte most itt vannak a ház-tűz nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, ő annak vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fia egyszer le talál szökni a pinczébe, csak ott ugrál a káposztás kő körül, a káposztás kő eldűl, a kis fiút agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a lyány annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra s ott sírt.»

Vajon több oka van-e Anatolenak az öngyilkosságra, mint a mesebeli lyánynak a pityergésre? Bizonyára nincs. De a népmese komikumnak dolgozta fel azt, a mit Toldy tragikai indoknak használt. A valódi szerelmes nem úgy érez és gondolkozik, mint Anatole. S ha kedvesét csak gyöngédségből féltené sorsához kötni! de tulajdonkép ő most sem hisz a női erényben és feláldozásban, s kedvesét képesnek hiszi a becstelenségre. Az ily ember lehet, hogy nem házasodik, de nem is öli meg magát szerelemből. Anatole egész a nevetségig lelkiismeretes, ha házasodni kell, de régebben, midőn nőcsábító kalandjait űzte, e természetéből egy mákszemnyit sem láttunk. Még nagyobb ellenmondást is találhatni Anatole jellemében. Oly erős benne a politikai becsvágy vagy ha úgy tetszik a hazaszeretet, hogy szerelméért nem akarja feláldozni politikai szerepét. A ki ily hévvel csüng hazája ügyén, nem öli meg magát oly könnyen épen a szerelem miatt, a melyért semmit sem akart áldozni. Nekünk úgy tetszik, hogy Anatole se hazáját nem szereti erősen, se kedvesét s rögeszméje oly nemű esztelenség, a melyet bajosan tárgyalhatni költőileg s legkevésbbé tragikai alapon. Szerző e mellett úgy mutatja be hősét, mint a modern társadalom erkölcseinek áldozatát. Nem érthetni eléggé, hogy ezzel hova czéloz. Miben hibás a társadalom? Abban-e, hogy Anatolenak nem adott elég vagyont rögeszméje eloszlatása végett, vagy hogy a köztársasági publicistákat rászoktatja nem az egyszerű, hanem bizonyos fényűző körben élő hölgyek kedvelésére? Vagy hogy korunkban mindinkább kezd kimenni divatból az önmérséklet, lemondás s az isteni gondviselésbe vetett bizalom s az emberek a gazdagságot, élvezetet tartják egyedüli boldogságnak? Azonban a bajt inkább sulyosbítja, mint gyógyítja amaz «egészséges materialismus», a melyhez rokonszenvét szerző regényében több helyt elárulja.

Szerző mással beszélteti el regényét, de néhol egészen maga beszél. Előre tudja, hogy regénye nem fog tetszeni a kritikusoknak. Elmondja, hogy az apró szellemek nem mernek eltérni az adott szabályoktól, neki van bátorsága erre, mert az emberi szív az ars poetica ellenére is szenvedhet. A pedans kritikusok képesek elvitatni a jogosultságot oly szerencsétlenségtől, mely egy embernek életébe került. Mi nekik, hogy valaki szenvedett és meghalt vagy megőrült, ha szenvedésében nem találnak oly lélektani összeütközéseket, melyek szabályaik keretébe beillenek, indokokat, melyeket a megszokás már «udvarképesekké» tett a költészetben. Kimondják, hogy az egész dolog képtelenség, nem valószínű, mesterkélt csinálmány. Nem valószínű és mesterkélt az, a mi alatt egy lélek megtörik! A pedans æsthetikus mathematikai határozottsággal be fogja bizonyítani, hogy az a lelki küzdelem, a mely e regény tárgyát teszi, egyáltalában lehetetlen, ki fogja mondani nagy képpel a bölcs itéletet, hogy Anatole nem szeretett. Nem szeret az, kit a szerelem ölt meg! De a közönség nemcsak ezekből áll.