Part 4

_Nyomórúdat_ félkezével _kapta_ vala.

(Ilosvai Péter 122. l.)

De ha megállandod ott azt te bosszudat És _megtanítandod most serdült ifjakat_.

(Ugyanott 128. l.)

_Királyt vigasztalja_ szép Medéna asszony.

(Görgei Albert 133. l.)

Ifju felgerjedvén karját fölemeli, Hozzája szorítván, _leányt megöleli_.

(Ugyanott 136. l.)

Zöldellő borostyán _kertet körülfolyta_.

(Ugyanott 142. l.)

Kész vagyok már érted _halált megkóstolnom_.

(Ugyanott 150. l.)

Véres zászlók alatt _Lobogós kopiát_ Vitézek ott _viselik_.

(Balassa Bálint 159. l.)

_Jámbor vén népeket_ ők tisztelni nem _tudják_.

(Szegedi István 176. l.)

Oh mely nagy bujaság az gonosz gazdaság, Ki _embört elveszti_, átkozott hamisság.

(XVI. századi névtelen 180. l.)

Hizelkedő _békót_ lábok _csergethesse_.

(Rimay János 191. l.)

Maga kedvét járja, _Rabságot utálja_. Nem barátja a birság.

(Beniczky Péter 200. l.)

_Paizst, pánczérokat, szablyahüvelyeket_ Maguktul _elhányják_, minden nehézséget.

(Zrínyi Miklós 234. l.)

Seregit mustrálva s jó lován forgódva _Királyt_ szintén _találta_.

(Liszti László 246. l.)

_Nyárt_ kegyességétől a tél _megfosztotta_.

(Gyöngyösi István. Dugonics kiadása II. köt. 20. l.)

Rózsát nevelt, _rózsát_ czimerül is _vette_.

(Ugyanott 102. l.)

_Elkészített lajtrát_ alá _bocsáttatja_.

(Ugyanott 108. l.)

Javait ha osztja, Azokat elfosztja, _S embert veti_ porba.

(Kohári István. Toldynál, 281. l.)

_Mindennapi pompát_, tudom, _meguntátok_.

(Orczy Lőrincz 341. l.)

Tridentomi _gyülést_, római _vatikánt_, Dordrechti _zsinatot_, a stámbuli divánt _Hallgattad_, s _megmérted muftit_ a pápával.

(Ugyanott 355. l.)

_Elkezdik_ fosztani gyenge _szőllőfákat_

(Barcsay Ábrahám 409. l.)

Még többet is idézhetnék, de azt hiszem ennyi is elég, s bátran áttérhetek a népköltési gyüjteményekre:

Jól tudta, hogy mi a tus, _Vizet_ borrá _változván_, (változtatván helyett).

(Erdélyinél, I. köt. 163. l.)

Munkáit folytatja, _Barázdát forgatja_ Szép rendesen. Isten ő felsége meg is áldja, A szántó marháit meg is tartja. _Fegyvert_ és _katonát_, _Ekét_ és _boronát_ _Ő forgatja_.

(Ugyanott 275. l.)

_Áldja meg_ főképen _atyákat_, _anyákat_.

(Ugyanott 127. l.)

_Leányokat szidom_, a rosz leányokat.

(Krizánál. Vadrózsák, 8. l.)

_Falat megállítni_ hogy lössz lehetséges.

(Ugyanott 314. l.)

Sem _lovat_, sem _hintót_ semmi baj nem _lölé_.

(Ugyanott 315. l.)

_Papot tanítja_ mester vecsernyét mondani.

(Dugonics Példabeszédek II. köt. 11. l.)

Könnyü _macskát_ az egérre _szoktatni_.

(Ugyanott 96. l.)

Se télben _szalonnát_ Se nyárban bundáját _El_ nem _hagyja_ az okos.

(Ugyanott 126. l.)

_Szúnyogot_ tevének nem _tartja_ az okos.

(Ugyanott 128. l.)

_Bagolyt_ a sólyomnál nagyobbra ne _becsüld_.

(Ugyanott 138. l.)

_Szúnyogot_ a bikához ne _hasonlítsd_.

(Ugyanott 139. l.)

Az ökröt vonásán _Fazékat_ kongásán _Ösmeri meg_ az okos.

(Ugyanott 140. l.)

_Gyakran főzött parét_ uj lében fel ne _add_.

(Ugyanott 143. l.)

_Embert_ a nyomoruság és árnyék soha el nem _hagyják_.

(Ugyanott 252. l.)

_Szegényt_ az ág is _huzza_. Szegényből lett _gazdagot_ az ördög se _türheti_.

(Ugyanott 251. l.)

_Bolondot_ ha mozsárban _törnék_ is bolond.

(Erdélyi, Közmondások 45. l.)

_Embert_ szaván, _ökröt_ szarván (azaz szokták megfogni.)

(Ugyanott 109. l.)

_Gazdagot_ pénze, _szegényt_ esze _viszi_ elé.

(Ugyanott 158. l.)

Szegény _embert_ az ág is _huzza_.

(Ugyanott 158. l.)

Járt _utat_ a járatlanért el ne _hagyd_.

(Arany J., Ú. M. Muzeum. 448 l.)

«Szolgáló, adjál nekem moslékot, _moslékot viszem_ disznónak, disznó ád érte hájat, _hájat viszem_ molnárnak, molnár ád érte csirizt, _csirizt viszem_ vargának, varga ád érte czipőt, _czipőt viszem_ szép lyánnak, szép lyán ád érte koszorut, _koszorut viszem_ fának, fa ád érte ágat, _ágat viszem_ kútnak, kút ád érte vizet, _vizet viszem_ pityikének, pityike mindjárt megfulad a kökénytől.

(Arany László Népmese-gyüjteménye. 297. l.)

Ime mennyire mellettem szól a régi irodalom és a népköltészet. Brassai mondhatja ugyan, hogy e régi költők épen oly szorultságból hagyták ki a névelőt, mint Vörösmarty, de vajjon egy oly szólásmód, mely majd minden régi költőben előfordul, nem válik-e költői nyelvszokássá, vajjon, ha kimutathatni is itt-ott, hogy e nyelvszokást némely régi költő ok nélkül vette igénybe, nem bizonyíthatjuk-e be az ellen kezőt is, tudniillik, hogy ez vagy ama költőt sok helyt az æsthetikai érzék vezette? Hogy többet ne említsek, Gyöngyösi e sort: «Rózsát nevelt, rózsát czímerül is vette», irhatta volna máskép is, például így: «Rózsát nevelt és azt czímerül is vette.» De így mily prózai módon szólott volna, míg amúgy legszebb sorai egyikét írta. Mi a népköltési hagyományokat illeti, itt ismét azzal állhat elő Brassai, hogy a gyüjtők rosszul jegyezték föl az illető helyeket. De vajjon nem azt látjuk-e Dugonicsnál, hogy inkább szélesbíti a közmondásokat, mintsem rövidíti, nem azt-e Erdélyinél, hogy itt-ott nem veszi elég figyelembe a rhythmusos alakot, melyet nem egy közmondásban feltalálhatni, mert sok közülök nem egyéb, mint a népköltészet hulladéka, s olykor épen a névelő elhagyása teszi hangzatosabbá a rhythmust? Bárhogyan itéljünk, annyi bizonyos, hogy Dugonics és Erdélyi, ha tévedhettek is olykor, de nem akaratból s nem az én vitám kedvéért hagyták ki a névelőt ez vagy ama közmondásban, s minthogy ez sokszor előfordul, nem lehet esetlegesség, hanem a magyar költői nyelv egyik sajátsága. A népdaloknál már kevésbbé tehetni föl e tévedést s lehetetlen, hogy egy oly szólásmód, melyet Brassai tótosnak nevez, épen oly honos legyen a székely népköltészetben, mint másutt. Avagy Brassai Grozescuval tart, ki azt hiszi, hogy Kriza nem a néptől vette székely balladáit, hanem maga koholta, vagy épen oláhból fordította? Nem hihetem. Hasonlókép kétkedhetni-e ama sorok hitelességében, melyeket Arany László népmese-gyüjteményéből idéztem? Hiszen ha kitennők benne a névelőket, elveszne egész naivitása. Elvégre is a tényt, védjük vagy hibáztassuk, el kell ismernünk. Brassai legfeljebb még azt az ellenvetést teheti, hogy a nép költői nyelvének e szokása jogtalan, de akkor nem engem támad meg, hanem átalában a nyelvszokást, mi egy kissé bajos dolog.

Így állván a dolgok, nem jogosan védhettem-e Vörösmarty kérdéses sorát, s épen egy bordalban, melynek dithyrambi menete még merészebb szabálytalanságot is megtűrhet? Ha Brassai oly határozottan elitéli Vörösmarty e sorát, mit fog mondani Arany e következő soraira, melyek kétszeresen megsértik a nyelvtant:

_Bontja meg_ a hajtók sűrü elősorját, _Rázza le nyilvesszőt_, valamint pozdorját, Kelevéz nem járja, ha ütik nem szédül, De ökle csapásin hajtók sora szétdül.

(Buda Halála 116. l.)

Én, mint a fűzfapoéták fűzfakritikusa, védeni merem e sorokat is, nemcsak a népköltészet nyelvszokása alapján, hanem æsthetikai szempontból is. Buda Halála a magyar ősmondákat vette tárgyul, s így már tárgyánál fogva nem csak megtűr, hanem meg is kiván bizonyos archaismust. Másfelől Arany e helyen egy vadászatot ír le s a medve erőszakos rohanását a nyelvvel, a rhythmussal is festi, midőn felforgatja a szórendet s eldob minden fölösleges szót, minők a névelő és némely particulák.

Úgy hiszem eléggé kimagyaráztam magamat. Ég és föld különbség választ el Brassaitól. Brassai egészen megtagadja a költőtől a nyelvbeli szabálytalanság æsthetikai jogát, megtilt neki minden merészebb inversiót, minden nemű csonkítást, összehúzást, minden oly figurát, mely az etymologiával vagy syntaxissal kapcsolatos, még akkor is, ha mindez a népköltészet nyelvszokásán alapszik. Én megengedek mindent az æsthetika és a költői nyelvszokás határai közt; azt mondom: merj a mit jónak látsz, de itélni fogok feletted minden egyes esetben merészséged és sikered szerint. Brassai a költői nyelvet prózaivá akarja tenni s még azt is elvitatja tőle, mi a rhythmus egyik alkatrésze, szemben a próza nyugalmas folyékonyságával. Én védem a költői nyelv jogát s gyűlölöm azt a mindennapi, lapos beszédet, mely költészetünkben annyira divatozni kezd; de ellensége vagyok az oly prózának is, mely csak költőt illető jogokat követel magának. Brassai azt mondja, hogy fűzfapoétáknak való evangeliumot hirdetek; én azt hiszem, hogy elméletemet csak valódi költők használhatják, a többire nézve úgy is mindegy volna bármit hirdetnék. Brassai mellett szól a szorosan vett nyelvtan, mellettem a régiség, népköltészet, æsthetika s a kitünő költők példája. Lehet, hogy mégis elvesztettem pörömet, lehet, hogy Brassai mellett lesz minden nyelvész, kinek nincs izlése; minden olvasó, ki felületesen itél; minden lap, mely egy csoport germanismussal rontani szokta ugyan a magyar nyelvet, de feljajdul, ha egy-egy kitünőbb költő olyat merészel, mi germanismus helyett költői hungarismus. De meg vagyok győződve, oly mélyen, mint hogy valaha meghalok, hogy ért és pártomat fogja minden költő, kinek az égi lángból csak egy szikra is hevíti keblét, minden olvasó, kinek izlése van; minden kritikus, ki tudja, hogy a művészetben bizonyos szabály megsértése egy helyt épen úgy lehet érdem, mint másutt hiba.

II.[6]

Brassai a Fővárosi Lapok 277-ik számában ismét egy hosszú czikket ír nemcsak ellenem, hanem Vörösmarty, Arany s mindazok ellen, kik nem engedik a költői nyelv jogait letapodtatni s æsthetikai szempontból, illő helyt, alkalmazni és védeni merik a régiség és népköltészet szabálytalanságait szemben a szorosan vett nyelvtannal. Brassai most még szebb és elmésebb czikket akart írni, s mint ily esetben majd mindig, úgy most is annál szerencsétlenebbül ütött ki humoros kisérlete. Lehet egyébiránt, hogy Brassai e czikkét nem a Fővárosi Lapokba küldötte, hanem a Bolond Miskába, de minthogy a két lap szerkesztősége egy, s gyakran jelen meg a Fővárosi Lapokban oly czikk, mely a Bolond Miskába való és viszont, alkalmasint itt is ilynemű tévedés történt, mit figyelembe illik vennem. Brassai inkább csak gunyolódik és tréfál s én csak ezért oly kevéssé állhatok vele szóba, mint Bolond Miskával. Nem polemizálok hát a humorista Brassaival, csak a logikussal és nyelvészszel lesz bajom, a mennyiben hosszú czikke végén, egy pár sorban, megakad némi oly ellenvetés is, mely a köztünk fennforgó vita lényegét illeti.

Brassai, mióta megírta Logikáját, úgy beszél, mintha ő találta volna föl a logikát. Gyöngeség az igaz, de örömest megbocsáthatni egy érdemes tudósnak, annyival inkább, mert Brassai csakugyan logikus fő; csak elménczkedési viszketege és szenvedélye teszik néha sophistává. Azt sem állítom, hogy ellenem írt czikkei külön-külön logikátlanok volnának, azonban a két czikket egymással összehasonlítva, a logikus Brassai meglehetős logikátlannak tűnik föl, a mennyiben második czikkében egészen mást igyekszik bebizonyítani, mit az elsőben állított, de tulajdonkép sem az egyiket, sem a másikat be nem bizonyítja.

Emlékezhetnek olvasóim, hogy Vörösmarty Fóti dalának e következő sorát: _Bort megiszsza magyar ember_, részint az æsthetika, részint a költői nyelvszokás alapján védtem. Elmondtam, hogy Vörösmarty megsértette ugyan a magyar nyelv egyik főtörvényét, de nem a magyar költői nyelv szellemét, a mint az közmondásainkban és népdalainkban nyilatkozik s például felhoztam a következő közmondást: «Szegény embert az ág is huzza», melyben _szintén hiányzik a névelő s az ige, mégis határozott formában áll_. Brassai mellőzve az æsthetikai szempontot, azt mondotta, hogy a határzó és határzatlan formákkal élés a magyar nyelv sarkalatos főtörvénye, mely ellen a Lajtától a Fekete Ügyig egyetlen egy, még a legmiveletlenebb magyar sem vét. Tudtomra ezt nem is hoztam kétségbe, sőt elismertem, hogy Vörösmarty megsértette e sarkalatos törvényt. Sem többet, sem kevesebbet nem állítottam, mint azt, hogy e sarkalatos törvény a költői nyelvben, a rhythmus vagy más æsthetikai érdek kedvéért néha kivételt szenved, legalább, a közmondásokban és népdalokban van reá példa. Brassai erre ezt az ellenvetést tette: «Erre csak azt mondom, hogy _tagadom_. Bizonyítson az állító, de ne oly szerencsétlenül, mint a felhozott példával: «Szegény embert az ág is huzza», _mely elől_ _a névelő a nyomatott gyüjteményekből kimaradhatott, de a nép szájában minden bizonynyal nem marad ki_.» Erre én előállottam bizonyítani, idéztem mintegy ötvenkét példát, melyeket részint régi költőkből, részint pedig a népköltési gyüjteményekből szedtem ki. Becsúszott ugyan példáim közé három-négy olyan is, melyekben az ige részesülőben vagy infinitivusban levén, nem volt épen a legszabatosb a fennforgó kérdésre nézve, de a többi mind olyan volt, a minőt Brassai kivánt. Azt hittem, hogy Brassai feleletében tagadni fogja a népköltési gyüjtemények hűségét, a mint első czikkében tagadta, a régi íróknak pedig, minden kivétel nélkül, verselési szorultságot vet szemökre, mint Vörösmartynak, vagy ha ezt nem teszi, a tények elismerése mellett is megtámadja e hagyományos költői nyelvszokást, mint olyat, melyet a műköltészet már csak azért sem használhat, mert nyelvünk legsarkalatosb törvénye forog kérdésben. Ebben legalább lett volna logika, azonban tisztelt ellenfelem, bár feleletében sokszor emlegeti a logikát, elménczkedései közt egészen megfeledkezik kedvencz tudományáról s a leglogikátlanabb positiót foglalja el.

Kétszer is átolvastam Brassai feleletét, de egyetlenegy sorában sem fedezhettem föl, hogy kétségbe hozná akár a népköltési gyüjtemények, akár felhozott példáim hűségét, pedig köztük van az is, mit első czikkében nemcsak kétségbe hozott, hanem a leghatározottabban tagadott is. Úgy látszik, hogy e közmondás ellen: «Szegény embert az ág is huzza», nincs többé panasza, sőt elismeri, hogy a névelő kihagyása ily esetben sem sarkalatos hiba, csakugyan előfordul néha a közmondásokban és népdalokban, noha első czikkében mindezzel épen ellenkezőt állított. Példáim tehát hívek, azonban Brassai szerint az a nagy hibájok, hogy közülök egyetlenegy sem védi a «Bort megiszsza magyar ember» helyes voltát, a költői nyelvszokás szempontjából. Lehetséges-e? Brassai mondja, a nagy logikus, ki most egy flankenbewegunggal más térre viszi át a vitát, eleinte leplezve ugyan, de később elég nyiltan. «Nem a névelő kihagyása a sarkalatos hiba – mond Brassai – hanem az, mit világosan kimondtam, hogy _határozatlan tárgy_ («bort») van kapcsolatba téve _határozott_ igeformával («megiszsza»). Ezt jelöltem én ki szóról-szóra élő nyelvszokási, nem csupán nyelvtani szabálynak költő és prozaista által egyformán _megszeghetlen_ törvénynek.» Hát vajon én máskép vettem-e föl a kérdést? Vajon pusztán a névelő kihagyásáról beszéltem-e s nem egyszersmind a határozott formájú ige kapcsolatáról is, még pedig oly esetben, midőn a főnév szenvedőragos? Példáimat nem erre idéztem-e? Im újra idézek egy párt.

Ifju felgerjedvén _leányt megöleli_. – _Királyt vigasztalja_ szép Medina asszony. – _Fegyvert_ és _katonát_ _Ekét_ és _boronát_ Ő _forgatja_. _Áldja meg_ főképen _atyákat, anyákat_. _Gazdagot_ pénze, _szegényt_ esze _viszi_ elé. Járt _utat_ a járatlanért el ne _hagyd_.

Nyelvtanilag nem határzatlan tárgy van-e itt is mindenütt határzott igeformával kapcsolatban, kivételkép, költői nyelvszokásból? Nem az ige formájáról veszszük-e észre, hogy a tárgy mégis csakugyan határzott? Van-e e tekintetben valami különbség példáim és Vörösmarty verssora közt? Brassai azt mondja, hogy felhozott példáim egyetlene sem szegi meg ama törvényt; mindnyájokban el van ugyan hagyva a névelő, de az illető főnevek mindenike teljesen és tökéletesen határzott értelmű, úgy hogy ha a névelőt kiteszszük, csak a rhythmus szenved, de nem egyszersmind az értelem, a Fóti dal vitatott sorában pedig egészen más eset fordul elő. Brassai úgy látszik tagadja, csak nem meri kimondani, a névelő határzó erejét s épen e ponton siklik át a vita eddigi teréről másra. Okoskodása elég zavart és homályos, de talán épen ezzel akarja fedezni visszavonulását. Sehogy sem magyarázza ki, hogy miért határzott értelmüek idézeteimnek névelő nélküli főnevei, sem azt, hogy Vörösmarty mondatában a szintén névelőtlen főnév mért határozatlan. Egyebet nem mond, csak azt, hogy Vörösmarty kérdéses sora, akár kiteszszük benne a névelőt, akár nem, mindenkép rossz marad. Ha erről oly mélyen meg volt győződve Brassai, miért nem mondotta mindjárt első czikkében, miért mondja csak most? De tulajdonkép miért rossz e mondat így is: A bort megiszsza a magyar ember. Brassai szerint azért, mert ez vagy azt teszi, hogy a bort, ha előtte van, megiszsza a magyar ember, vagy azt, hogy megiszsza s nem megeszi vagy megrágja, Vörösmarty pedig csak azt akarta mondani, hogy: bort iszik a magyar ember. «A kérdéses hely értelme hát csak az lehet – végzi Brassai – hogy a magyar ember bort iszik, melyben «iszik» helyett «megiszszá»-t tenni erkölcsi az az nyelvérzéki és æsthetikai lehetlenség.»

Mindez új dolog. Brassai tulajdonkép e vita végén fejti meg a kérdéses sor hibáját. Kár volt ezt első czikkében nem tennie; mennyi időt és papirost kimélhettünk volna meg. De vajjon Vörösmarty csakugyan azt akarta-e mondani, hogy bort iszik a magyar ember és semmi egyebet? Ha azt akarta volna, bizonyosan azt mondotta volna, mert tudott oly jól magyarul, mint akár Brassai, akár a Fővárosi Lapok szerkesztője. Ő valamivel többet akart mondani, például azt, hogy _a magyar nagyon szeret inni_. Brassai tudhatná, hogy mily kedvencz gunyos mondása a magyar népnek az ilyesmi: «Ő kelme nem utálja a bort, _megiszsza_.» Ily értelemben használja Vörösmarty a «Bort megiszsza magyar ember» kifejezést Fóti dalában, s minthogy Brassai a névelő kihagyását már kegyeskedett megbocsátani mind nekem, mind Vörösmartynak, ráadásul tán elfogadja e magyarázatot is, s nem háborgat többé kötődéseivel, melyek különben is rá nézve sokkal boszantóbbak, mint reám.

THALY KÁLMÁN BOTTYÁN JÁNOSRÓL.

Régóta nem olvastunk oly rosszul írt könyvet, mint a minő e történeti életrajz.[7] Teljességgel nem akarjuk kisebbíteni Thaly adatgyüjtő, történetnyomozó érdemeit. Ő egypár év óta nemcsak szorgalommal, hanem valóságos lelkesüléssel adta magát a Rákóczi-forradalom adatai, okiratai gyűjtésére, s már is szép eredménynyel. Azonban az adatgyűjtés, a történet-nyomozás még nem történetírás, csak anyaga a történetírásnak. Egy valódi történelmi mű nemcsak a tudomány, hanem a szorosb értelemben vett irodalom körébe is tartozik s a tárgyhoz képest megkiván bizonyos művészeti benső formát, melyet leginkább a compositio ereje, az elbeszélés eleven folyamatossága, az események arányos csoportosítása, a főbb egyének kiemelkedő rajzai alkotnak.

A történetírás ez irodalmi szempontja még nem emelkedett elég érvényre nálunk se elméletben, se gyakorlatban. A kritika inkább csak tudományos szempontból birálja a történeti munkákat s nem egyszersmind irodalmiból is. Magok a szerzők is inkább vágynak a történettudós, mint a történetíró koszorújára. Inkább történeti értekezéseket írnak, mint történeti műveket s mintegy megvetni látsznak a történetírás művészetét s azt költői diszítésnek, czafrangnak, a képzelem kicsapongásainak tartják, melyek nem illenek a történelem komoly muzsájához. Valóban a költői czafrang, a képzelem kicsapongásai nem illenek a történetíróhoz, sőt egészen megrontják. Valóban a történetíró stylje nem a költőé, de nincs-e történeti styl s vajon az nem különbözik-e az értekező, szónoki vagy a puszta krónikai styltől? A történetíró nem regényköltő, de vajon nem kell-e tudnia elbeszélni s rajzaival mintegy megelevenítni, előnkbe varázsolni a multat? A kutató adatai, a kritikus bonczolata, a philosoph pragmatismusa csak magokban kielégíthetik-e az olvasót, s válhatnak-e a nemzet közkincseivé? Vajon csak tudomány s nem egyszersmind irodalmi művészet is a történetírás? E kérdéseket és követeléseket senki sem mellőzheti, ki ismeri az ó- és új-kor nagy történetíróit, kik egyaránt küzdöttek a tudós és író koszorújáért.

Midőn régibb és újabb történetírásunk ellen e súlyos vádat emeljük, nem feledtük a kivételeket. Tudjuk, hogy van egypár történetírónk, kik nem vetették meg a történetírás művészetét, sőt egy vagy más tekintetben több kevesebb sikert is tudnak felmutatni, de maga az elv még nem emelkedett elég érvényre s a törekvés aránylag csekély. E mellett, kivált a legújabb időben, a történetirásnak oly módja kezd nálunk lábra kapni, mely több kevesebb kritikával összefüzött, de feldolgozatlan anyagokat ad ki történeti műnek. Látunk oly kor- és életrajzokat, melyek a legnagyobb részt egész terjedelmökben közlött okiratok- és naplókból állanak s a történetírás minden formáját lábbal tapodják. Az író a helyett, hogy okiratokat adna ki magyarázó jegyzetekkel kisérve vagy történeti művet írna s függelékül a legfőbb új okiratokat közölné, összevegyíti a kettőt s valami olyat tálal előnkbe, mely sem egyik, sem másik s igen hasonlít az el nem készített ételhez. Ebédre vagyunk híva s ebédlő helyett a konyhába vezetnek bennünket, hol sok minden össze van halmozva, miből ebédet lehetne készíteni, de senki sem készít s vagy magunk vagyunk kénytelenek valamit főzni vagy étlen maradunk. Ilyen némely történetírónak eljárása. Az olvasó élvezet helyett unalomba merül s lecsapja a könyvet vagy nagy kínnal maga igyekszik valahogy utánpótolni a történetíró mulasztásait.

Thaly az ily fajta történetírók közé tartozik. Nyers anyagot nyers anyagra halmoz, annyira, hogy ha harminczkét ívre terjedő munkájából kiveszszük a közlött okiratokat, leveleket, naplókat, felényire olvad le könyve. Majd mindent egész terjedelemben közöl, sőt a leveleknek borítékczímjét is oda írja, az aláírást a világért sem hagyná el s némely okirat végén a pecsét helyét is kirajzoltatja. E külső aprólékos pontosság igen helyén van okiratgyűjteményben, de elbeszélő történeti műben nevetséges. Azonban ha ennyivel megelégednék, még hagyján. A legtöbbször nemcsak leveleket, naplókat közöl egész terjedelmökben, hanem elég hosszasan maga is elmondja, hogy mi van bennök. Igy kétszer olvasunk ugyanegy dolgot, mi nemcsak unalmas, fárasztó, hanem zavarja az egész benyomásának tisztaságát is.

Általában Thalynak kevés érzéke van az iránt, a mi fő, lényeges. A mellékest, aprólékost vagy fölöslegest annyira összehalmozza, hogy a fátul nem látjuk az erdőt. Kivált a hadjáratokat úgy írja le, hogy ritkán nyerhetünk rólok tiszta képet. Keveset szól sikerök vagy sikertelenségök politikai vagy hadtani okairól. Rajzaiban a főpontok nem igen emelkednek ki, hogy kalauzunkul szolgáljanak. A számos részlet nem olvad szerves egészszé, hogy mintegy kimagyarázza magát. Thaly valamely hadjárat vagy ütközet leirásakor felhord minden adatot, okiratot, melyeket csak összeszedhetett, sőt bennök némely ellenmondást, kivált a nevet, év és napszámot illetőleg ki is igazít, de e holt anyagot egészben nem tudja eléggé megeleveníteni, eszmei színvonalra emelni, egy kifejező képpé alakítani. Mindenütt inkább csak az adatgyüjtő áll előttünk, ki sokat fáradott, míg adatait összeszedte s némely apró részletet nagyon is fontosnak tart, mert talán több fáradságába került ehez jutni, mint egyébhez. A világért sem mellőz semmit, még a lényegtelent sem, az apróbb részleteket nem olvasztja egy általános vonássá, a csoportosításban nem tart arányt, s néhol annyira megy, hogy némely csekély érdekű portyázásokról körülményesebben ír, mint valamely főbb ütközetről. A részletek e halmozása nemcsak bőbeszédüségre s régiségbuvári pedantságra mutat, hanem sokszor az eszmék hiányára is. Ha a tények bonczolata és összevetése alapján nem emelkedünk eszmékre, csaknem lehetlen a tények csoportosításában arányt tartanunk, a töredékeket egészszé forrasztani, az egész biztos áttekintését tárni olvasóink elébe, mert minden attól függ, hogy minő eszmét akarunk kifejezni s minő eszmei kapcsolatban látjuk a tényeket.