Part 5

Az egész könyv szerkezete elhibázott: inkább külső tapadás vastagítja, mint a benső fejlődés, s a részek nincsenek úgy elrendezve, hogy a legfőbb dolgok kiemelkedjenek és az életrajz hősének igen is megbámult alakját illő világításba helyezzék. Szerző ritkán tudja, hol kell valamit épen a maga helyén elmondani s kevéssé érti az események bonyodalmainak természetes, könnyed s mintegy önmagát magyarázó feltárását. Ide járul még az elbeszélés nehézkes folyama, egyenetlensége s bizonyos affektált archaismus. Thaly olykor szónokiasan ömledező, legtöbbször krónikásan száraz; kevés oly lapot ír, melyeken némi izlés látszik, s néha oly módon bámulja Bottyán vitézségét, mintha egy huszár beszélne ezredese bravourjairól.

A könyvnek mindjárt kezdete szónokias puffadozás. Im ide igtatjuk:

«Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra kiáltó szózat legyek. És meghallá e szózatot az ország minden népe.

Így szól emlékirataiban ama fejedelem, kirül a lánglelkű Kölcsey oly ihletve zengé:

Fejdelmünk haj, vezérünk haj! Magyartok gyászban ül.

Valójában akkor is gyászban ült a magyar, a mely korról Rákóczinak idézett sorai szólanak, de a fejedelem eljöve a szomorú hazába, hogy fegyvernek és szabadságnak riadása legyen és a mint írja és a mint történt: meghallá e riadást az ország minden népe.

És elkezdődött a «Kuruczvilág», más néven II. Rákóczi Ferencz háboruja, mely nagy vérengzéssel folyton folyt vala nyolcz hosszú éven át, 1703 májusától 1711 jun. 23-ig, a mikoron utolsót dördült az ágyú a munkácsi várfokon.

Minden korszak megtermi a maga embereit, s rendkivüli idők rendkivüli embereket szülnek.

A Kuruczvilág folyamában egész sorát látjuk kiemelkedni a hősöknek, a kik közül néhányról általában, többről egy vagy más tekintetben, önelégülten mondhatjuk el: «Ezek is a mieink voltanak.»

Így nem lehet kezdeni történeti művet, sőt még beszélyt sem. Az elbeszélésnek, legyen az akár történeti, akár költött, főjellemvonása a nyugalom, kivált az elején. Az elbeszélő az elbeszélés művészetével, az események kifejező rajzaival szokta felkölteni az olvasó hangulatát s nem ódai ömledezéssel vagy szónoki emphasissal. A rajzba, a tárgy természete szerint, mintegy belé kell olvadniok a különböző felindulásoknak vagy legfeljebb kisérniök, de módjával és sohasem magokban állniok, mintegy külső ékességül. A lyrai hangulatot, a szónoki pathoszt nem tűri meg se az elbeszélés nyugalma, se a történetíró méltósága. Thalyban egészen hiányzik a történetírói méltóság s néha oly fogásokat használ, melyek még költői elbeszélésben sem mutatnak jó ízlésre. Ilyen például Starhemberg Maximilian gróf elfogatásának leírása. Midőn e tábornok 1708 februárjában Starhemberg Guido gróf helyébe magyarországi fővezérré kineveztetett s Bécsből Pozsonyon át Nagyszombatba indult, figyelmeztették, hogy vegyen maga mellé erős katonai fedezetet, mert habár a Csallóközben, az Alsó-Vág innenső felén császáriak táboroznak is, némely vakmerő kurucz portyázók miatt az út nem elég biztos. «Starhemberg» – úgymond Thaly – ki az ellenfél iránt kicsinylést akar mutatni, megvetőleg válaszolá: hogy ő mit sem fél efféle lurkóktól. Ezzel hadi főpénztárnokával együtt február 16-án reggel hintajába veté magát s 20–25 lovas német kiséretében megindult nagy maga elbiztában. Azonban

«Quem dies vidit veniens superbum: Hunc dies vidit fugiens jacentem.»

Itt aztán egy egész sor gondolatjel következik, mint némely beszélyekben szokás és a szerző nehány lapon elbeszéli, hogy Bottyán portyázói, hogy fogták el Starhemberget, s végül így kiált fel: «És a büszke gróf mindezt megalázva türni kényteleníttetett azoktól a lenézett lurkóktól.» Megint egy sor gondolatjel s ismétlése a fenebb idézett latin verssoroknak.

Koronként ilyesmikkel akarja Thaly enyhíteni előadása szárazságát, mely a munka folyamában mind inkább növekedik. S különös, a szónoki emphasisra, a lyrai ömlengésre nem a valóban nevezetes dolgok lelkesítik, mint inkább holmi kurucz bravourok, huszáros tempók, s bizarr külsőségek. A most említett kalandban is egész gyönyörrel írja le, hogy Végh János, kurucz közlegény, széles fringiája lapjával mily nagyokat csapkodott a fogoly tábornok grófi hátára. Thaly ritkán tekinti a történetíró szemével a mult eseményeit, s nem egyszer úgy szól, mint egy azon korbeli kurucz ifjú, ki a híres vitéz vak Bottyán generális táborában szolgált. E kuruczsága nyelvén is fölcsillámlik; a nagyon is bőven közlött levelekből és naplókból be-belopózik az ő stylusába is egy-egy ó-divatú szó vagy kifejezés. Például: «Eszterházi Antal Heisler előtt a Balaton felé _czafola_ (húzódék vissza).» «Berzsenyi is külön _ordereket_ küldött a _brigadérosoknak_. – Pekry örökké csak harczot veszte vagy hátra _kertelt_ az ellenség elől. – _Sólyomást_ vágtattak odább. – _Nyavalyás_ Starhemberg nagyon rosszul érzé magát» stb. A régi nyelvből föléleszthetni mindazt, mire szükség van, akár a nyelvbeli tisztaság, akár a művészi czélzat szempontjából, de szükségtelenül régi szókkal kényeskedni, sőt némi akaratlan komikai hatást idézve elő, megrontani velök a történeti stylus méltóságát, mindig megrovást érdemel.

Thaly e hyper-kuruczos lelkesülése Bottyán bámulásában éri el tetőpontját. Nem elégszik meg II-ik Rákóczi Ferencz e vitéz tábornokának valódi érdemeit csak méltányolni, mint a történetíróhoz illik, hanem untalan dicsőíti is, mintha obligat emlékbeszédet tartana. Nincs Bottyán köz- és magánéletének oly aprólékos vonása, melyet kiáltó szinekkel ki ne festene, sőt némely kétségtelen tény bővebb bizonyítására oly okokat is használ, melyeken mosolyognunk kell. Hogy Bottyánt kiválón szerette a nép, maga Rákóczi említi emlékirataiban s más adatokból is kitünik. Thaly nem elégszik meg ez adatok elősorolásával, még bővebb bizonyításhoz fog és így szól:

«Másfél száz év zúgott le azóta; nemzedékek szálltak sírba, halmaikat idők legyalulták; sok minden feledségbe ment, de a nép hálája maig megőrizé, fentartá a szeretett tábornok emlékét, apákról fiakra szálló hagyományok által. Tolnában Kömlőd határán még állanak a szőlőkoszorúzta hegyek tetején a sánczok, a melyeket egykor ő hányatott s az utolsó szőlőkapás is tudja rólok, hogy az a _vak Bottyán generális vára_. Így Nyerges-Ujfalu határában a hidfőerőd maradványait is soká _Bottyán sánczának_ nevezék s nevezik talán ma is. Esztergom főterén ott áll a szép városháza földszinti tömör oszlopsorával, melyen az emelet nyugszik, magas mansard tetőzetével, 40 öles homlokzatával a főpiaczra; ma is büszkén mutatnak a díszes ódon épületre az ott lakók: «_Ez volt Bottyán tábornok kastélya!_» Ugyancsak Esztergom határában egy tavat, egy dülő földet és egy parlagot az ő emlékére nevez az ivadék _Bottyán tavának, Bottyán dülőjének, Bottyán parlagának_. Egyszerű emlékek, de szebbek sok hizelkedés-alkotta érczszobornál, mert a nép hálája által emeltettek.»

Ime Thaly a nép háláját keresi abban, a minek egészen más az oka, s a mi akár szeretett akar gyülölt emberrel megtörténhetett, ha romokban még maig is meglevő sánczokat hányatott vagy nagy házat építtetett vagy a határban több földet birt, mint más. Kolozsvárott e század elején Erdély kormányzója Bánffy György gróf egy nagy házat építtetett, melyet róla Bánffy-háznak hívtak akkor is, midőn az más kezekbe ment át. Vajon ez is a nép hálás emléke, mely szebb a «hizelkedés-alkotta érczszobroknál!»

Thaly Bottyánt Rákóczi tábornokai között a legnagyobb katonai tehetségnek tartja s azt hiszi, hogy ha 1709-ben meg nem hal, a szövetkezett rendek ügye aligha jut vala annyira, hogy a szatmári békepontokat kénytelen-kelletlen el kell fogadniok. Thalynak e felfogása nem csak a történeti igazsággal ellenkezik, hanem saját rajzával is, melyet Bottyán pályájáról elénkbe tár, noha gondosan mellőz mindent, a mi Bottyán ellen szólana. Ez Thaly könyvének legnagyobb hibája. Adatai nem bizonyítanak annyit, mint a mennyire lelkesült bámulata ragadta. E mellett hőse kedvéért egészen mellőzte Rákóczi emlékiratainak mindazon helyeit, melyek Bottyán magasb katonai tehetségéről nem épen kedvezőleg nyilatkoznak. E mellőzés minden czáfolat nélkül gyanus és elfogultságra mutat.

Ha figyelemmel végig olvassuk e könyvnek a Bottyán hadi pályájára vonatkozó okleveleit, naplóit, ha egy kissé éles szemmel vizsgáljuk Thaly rajzait, hamar észre veszszük, hogy Bottyán nem oly katonai tehetség, kitől egy forradalom sikere vagy sikertelensége függ, még akkor is, ha a kül- és belpolitikai viszonyok kedvezőbbek, mint a minők voltak a Rákóczi-forradalom folyamában. Mindent összevéve Bottyán egy vakmerő vitéz ember, ki katonáit bravourjaival lelkesíteni, igazságos fegyelmével jó rendbe tudja tartani, jó végrehajtó, rohamvezető tábornok, ki tüzön-vizen átmegy, derék portyázó vezér, ki szerencsésen vív kisebb csatákat, népies szenvedélyeivel, bánásmódjával fegyvert ragadtat a néppel, de nagyobb ütközeteket vezérelni vagy nagyobb várakat bevenni képtelen. Ez itéletünkben még jobban megerősítenek bennünket Rákóczi emlékiratai, melyek egy pár lapon következőkép jellemzik Bottyánt:

«A telet s a tavasz néhány hónapját Egerben töltöttem – mond Rákóczi 1705-ki hadjáratairól írván – elfoglalva a békealkudozásokkal, az ország kormányzásával és a sereg rendezésével, melynek zsoldját meghatározám. 76,000 lovas és gyalog volt zsoldomban. Minthogy a hadjárat ideje közeledett, készületeket tettem, hogy szándékomat, a Dunán átkelni, végrehajtassam oly hadtesttel, melyről megleheték győződve, hogy követni fog. A hidamat védő erősségek jó karban voltak. Eszterházy Dániel altábornok egy gyalogságból és csekély lovasságból álló hadtesttel a Dunának egyik oldalán volt, a tulsón a félszemű Bottyán vezérőrnagy parancsnokolt. Ezen ember diák s egy jezsuita klastrom portása volt, de katonává levén oly vakmerő vitézséget tüntetett ki a törökök ellen, hogy ezredes lett a császár szolgálatában. Se születése, se nevelése nem levén, nagyon parasztos, de mértékletes, éber figyelmű és fáradhatlan volt, szerette a népet, s ettől viszont rendkivül szerettetett, mert katonáit szoros fegyelemben tartotta és igazságot szolgáltatott nekik mindenben, ha ígazuk volt. A ráczok különösen féltek tőle. A németek azonban jól ismerték, milyen jól értett a Dunán használható hajók készítéséhez, maga is fejszét fogott kezébe. Bele elegyedett az erődítésbe is és szerencsétlenségére azt hivé, hogy ért hozzá, azért nem hallgatott semmit azon mérnök-hadnagyra, kit hozzá küldék, hogy egy erősséget emeljen a tulsó hidfő védelmére. A maga képzelődése szerint csináltatá tehát azt s neki is készült, hogy védelmezni fogja. Minekutána a lovakat legelőre bocsátottam a gyöngyösi, egri réteken, a Duna felé indultam egy kissé későbben, mint rendesen szoktam, megnyitni a hadjáratot. – Buda felett voltam, midőn egyszerre két futár érkezett hozzám: az egyik Eszterházy altábornoktól, a másik Bercsényi tábornoktól. Az első tudosíta, hogy Kleklesperg tábornok, ki Szathmár átadása után Budán tartózkodott, 400 lovassal, budai helyőrségi gyalogsággal, nehány ágyuval s a ráczokkal, kik fegyveres hajókon szálltak alá a Dunán, Bottyan megtámadására kiindult. Ez lovas ezrede élén kémszemlézés végett elébe menvén, összecsapott vele és ez alkalommal két nehéz zuzást kapván, egyiket az orrán, másikat a lábán, melynek következtében egész holtáig sánta maradt, visszament erősségébe. Szándékosan mondám zuzást, mert közhiedelem szerint bőrét a golyó át nem hathatta. Közeledvén az ellenség, első ágyúgolyójával átlyukasztá az erősség bástyáját, a puskagolyók egészen szitává tették a mellvédeket, melyek mögött a gyalogság nem tarthatá magát. Bottyán tehát visszavonult, fölgyujtván előbb várát és miután átment a hidon, az ellenség elégette a hajókat és visszament Budára.»

E lap egypár vonással jobban jellemzi Bottyánt, mint Thaly egész könyve, ki idéz ugyan innen egypár sort, melyek Bottyán dicséretére vonatkoznak, de a többit elhagyja, s a vereséget is nagyon szépítve adja elő. Így tesz alább is, midőn Rákóczi ugyancsak 1705-ben Bottyánt a Dunán túlra küldi. «Alsó-Magyarországon a császárnak semmi serege nem volt – úgymond Rákóczi – egy hadtestem Bezerédy dandárnok alatt folytonos beütésekkel háborgatá Stájert s Ausztriát s pedig szerencsésen. Minthogy Bottyán tábornokot a nép nagyon szerette, átküldém a Dunán, hogy Csáky vezérőrnagygyal együtt parancsnokoskodjék. Megrohanta Sopron városát, azonban sikertelenül, mert a mérnökök tanácsára nem hajlott.»

Ezt is idézi Thaly, de az utolsó mondatot kihagyja; részletesen leírja Sopron ostromát, de a sikertelenséget Bottyán bravourjaival födözi s okát minden egyébben keresi csak Bottyán képessége hiányában nem. Rákóczi bizonyosan jobban ismerte egyik kedvencz tábornokát, mint Vagner, ki Bottyánt vitéz és tapasztalt vezérnek mondja és Kolonics, ki hadi erejéről, vitézségéről és szerencséjéről igen híres nevezetes férfiúnak nevezi. Thaly kelleténél többet épít ez itéletekre; mert azokból nem értelmezhetni ki se a rendkivüli tehetségű, se a nagy képzettségű hadvezért. Arra pedig még kevesebb oka volt, hogy Bottyán halálában keresse a Rákóczi-forradalom bukását. Mily kevéssé idézte elő azt Bottyán halála, bár e derék portyázó vezér hiánya érezhető volt is! A Rákóczi-forradalmat a bécsi kormány zsarnokságán kívül leginkább a spanyol örökösödési háború lobbantotta fel, mely miatt Leopold kénytelen volt kivonni Magyarországból hadserege javát s másutt foglalkoztatni legjobb vezéreit. E háború szerencsés sikere, XIV-ik Lajos megaláztatása aláásták Rákóczi szerencséjét. A kifáradt ország, mely évek óta hijába várta az eldöntő eredményt, béke után áhítozott s nem adott elég táplálékot a forradalom erőfeszítésének. A trencsényi szerencsétlen ütközet végzetteljessé vált. E veszteség óta Rákóczi nemcsak nagyobb hadat nem birt összegyűjteni, hanem mind többen kezdének elpártolni is tőle, mit elősegítettek I. József némely rendszabályai, melyek némi engesztelékeny hangulatot idéztek elő. Bottyán a trencsényi ütközet után még élt s oly kevéssé tudott jobb fordulatot adni a forradalomnak, mint a hogy szerencséjével azelőtt nem folyt be eldöntőleg, hanem csak elősegítőn. Mert Bottyán halála egy időre esik a forradalom hanyatlásával, Thaly az idő véletlen találkozását belső oknak veszi s egészen aláírja Kovács János krónikaíró e következő itéletét: «Fejedelem Rákóczi ereje hova tovább megcsökkene, mert hiv és híres segítőjét, vak Bottyánt a halál tőle elválasztotta.» De miért egy krónikaíró naiv felfogását elfogadni, mikor a czáfolhatlan okok egész lánczolata áll előttünk?

Lehetetlen volt e munkát mint történeti művet méltányolnunk, de mint adatgyűjtemény becsét szivesen és ismételten elismerjük. Sok új oklevéllel, adattal járul e korszak ismertetéséhez, sőt egyet s mást kideríteni és megalapítni törekszik. Ki a Rákóczi-forradalom történetét fogja dolgozni, nem mellőzheti e munkát. E mellett Thaly szorgalma, kitartása, tehetsége remélnünk engedik, hogy ez első kisérletét jobbak fogják követni. Ő még fiatal, pályája küszöbén áll s a haladás és siker hosszú sora jelölheti küzdelmeit.

JÓKAI LEGÚJABB MŰVEI.[8]

Jókai legújabb munkái fekszenek előttünk; négy kötet beszély és genrekép «Virradóra» czím alatt s a «Szerelem bolondjai» szintén négy kötetben.[9]

Mióta Jókai mint szónok és hirlapiró élénkebb részt vesz a politikai küzdelmekben, kissé alább hagyni látszott szépirodalmi tevékenységével. Azonban csak látszott. Termékenysége újra emelkedőben, mit ez újabb nyolcz kötete is bizonyít. Vajon igazi termékenység-e ez vagy csak gyorsaság? Ez egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy ő mint publicista és költő egyaránt keveset gondol a műveltebb közönség véleményével, a kevésbbé értelmes tömeg tapsait hajhássza s nem egyszer összetéveszti a muzsák oltárát az industrialismuséval.

Észrevehetni ezt még a külsőségeken is. Például legújabb beszélyei és genreképei gyüjteményében találunk oly dolgozatokat is, melyek sem beszélyek, sem genreképek s általában nem tartoznak a költészet birodalmához. Úgy látszik, kiadójával négy kötet beszély és genreképre alkudott, de hirtelenében nem tudván a kivánt köteteket összeszerkeszteni, fogta magát, elővette a «Hon»-t, innen kivágott egy hirlapi czikket, amonnan egy irodalomtörténeti csevegést, aztán hozzá tette Jósika Miklós felett mondott emlékbeszédét s kész volt a négy kötet beszély és genrekép. Neki, mint a magyar közönség elkényeztetett gyermekének, sok szabad s ő derekasan igénybe szokta venni e szabadságot.

Azonban e csínyt talán el lehetne nézni, ha a beszélyek és genreképek közé kevert heterogén dolgozatok nem párosítanának magokban sok könnyelműséget kevés tájékozottsággal. Minő könnyelműség mindjárt Petőfiről irt czikke, melyben kétségbe vonja Petőfi halálát, orosz fogságba hurczoltatását igyekszik valószinűvé tenni s felszólítja a kormányt, hogy tegyen ez ügyben diplomatiai lépéseket. Az egész csak sensation-czikk, holmi álpáthoszban föleresztve. «Hátha elfogták az oroszok Petőfit? – kiált föl Jókai – ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat. Hátha elhurczolták orosz fogságra, elvitték ezer meg ezer verstnyire, távol Sibéria belsejébe. Hátha most is ott siratja hazája sorsát Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja láncza csörgését valamelyikében a wolchinszki erdők kietlenét őrző várlánczolat erődeinek? Hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az urali ólombányák áldozatai között?» Nem valószinű, hogy e rémképek csak egyetlen egy álmatlan éjszakát is okoztak volna Jókainak, mert ha gyanuja annyira szivén fekszik, bizonyosan föllép vele akkor, midőn Petőfi végnapjairól és haláláról hónapokig folyt a vita a Vasárnapi Ujság 1860–61-iki folyamában s midőn igen biztos adatok jöttek napfényre, melyek kétségtelenné teszik, hogy Petőfi csakugyan a segesvári csatában esett el a fehéregyházi határon s ugyancsak ott nyugszik egy közös sírban. Hogy Jókainak csak 1867-ben jutott eszébe gyanujával előállani, annak oka alkalmasint két tényben rejlik: először e tájt szabadult ki orosz fogságból egy magyar, ki részt vett az utolsó lengyel forradalomban s az oroszoktól elfogatott; másodszor ez évben beszéltek a lapok egy osztrák börtönben szenvedő magyar fogolyról, ki tévedésből vagy más okból az általános amnestia ellenére sem bocsáttatott szabadon. Úgy látszik, Jókai e két adat combinatiójából írta czikkét. De hogy mi köze e két eseménynek Petőfi orosz fogságával, nehéz megérteni. Tudjuk, hogy a magyar forradalom bevégződése után az oroszok minden magyar foglyot átadtak az osztrák hatóságoknak. Nincs biztos adatunk arra, hogy egyetlen magyar fogoly is Oroszországba hurczoltatott volna. Húsz évig senkinek sem jutott eszébe csatában elesett rokonát vagy barátját orosz fogságban keresni s húsz év mulva az egész országban csak Jókai áll elő e vádló gyanúval. A czikk nem talált visszhangra, jele, hogy senki nem vette komolyan. Kár volt megírni, s még nagyobb kár újra lenyomatni.

A Jósika felett mondott emlékbeszédében nehány sikerült részletet találhatni, de nem hiányzanak benne hibás adatok és félszeg itéletek. Midőn az 1867-ben a Kisfaludy-társaság ünnepélyes ülésén felolvastatott, épen e folyóiratba elég részletes birálatot írtunk róla, a melyben mindezt kimutatni igyekeztünk. Nem kivánjuk azt ismételni, de azon csodálkozunk, hogy Jókai a bevezetés irodalomtörténeti botlását a második kiadásban sem igyekezett kiigazítani vagy legalább enyhíteni. Jókai itt valami olyant állít, mintha egyedül Jósikának köszönhetnők a magyar nemzeti önérzet fölébresztését s költészetünk nemzetiesb irányát. Nehány erős vonással igyekszik rajzolni a XVIII. századbeli magyar politikai, társadalmi és irodalmi viszonyokat, áthajlik a XIX. századra is, mindenütt csak hanyatlást lát s úgy végzi jellemzését, hogy e szürke, egykedvű szinezetű kor hasonló volt a ködös napokhoz, melyeken nem lehet kiismerni, hogy virradatra jár-e az idő vagy alkonyodik. Azután utána veti: ekkor támadt Jósika Miklós. Nem olyasmit fejez-e ki ez, mintha a XVIII. század első évtizedein kezdve egész a Jósika felléptéig a nemzeti ujjászületésnek egyetlen szikrája sem csillogott volna fel a magyar politikai, társadalmi és irodalmi életben? Jókai mintegy feledni látszik az 1825-diki országgyűlés és Széchenyi reformmozgalma nagy emlékeit, s hogy Jósikát minél nagyobb talpra állítsa, egészben megtagadja Kazinczy, a Kisfaludyak és Vörösmarty hatását. Irodalomtörténeti felfogás-e ez? Fogja-e Jósika alakját emelni a mult ily botrányos összegázolása?

«A sajtó és censura Magyarországon» czimű czikke irodalomtörténeti csevegés s annyiban sikerültebb társainál, a mennyiben nincs követeléssel írva s nehány elmés ötlet s mulatságos adoma némi kárpótlást nyujt a sok téves adat- és félszeg itéletért. Jókai, úgy látszik, azt hiszi, hogy az irodalom könnyedebb formái kizárják nemcsak az alaposságot, hanem a tájékozottságot is. Nem sejti, hogy bárminő formában irunk, az anyagot birnunk kell s magunknak tájékozva kell lennünk, ha olvasóinkat akármely modorban vagy irányban tájékozni akarjuk. Mennyi mindent összezavar e czikkében is s mily népmesébe való nagyítással és naivsággal bánik el a legismertebb tényekkel. Midőn említi, hogy a mult század végén a Martinovics-féle összeesküvés miatt számos magyar iró elfogatott és elitéltetett (Szentjóbi Szabó Lászlót két emberré változtatja, Szabót és Szentjóbit külön emlegetvén) a következőket jegyzi meg: «Az akkor Thugut-féle miniszterium azt hitte (s vannak még most is hit (rokonai), hogyha ezt a maroknyi irói társaságot elnémítja, az által megállítja a világtörténet szellemének röptét. A csak alig keletkezett folyóiratok: a «Magyar Muzsa», «Magyar Muzeum», az «Orpheus», «Urania», «Mindenes Gyüjtemény» egymásután megszűntek, az irók kényszerülve vagy önként elhallgattak. A nyelvmivelő társaságok egyszerűen be lettek tiltva, a mult század végeig aztán valódi halotti csend és kisértetes ür vette körül az osztrák kormányférfiakat, olyan tökéletesen jól érezték magokat benne, mint egy kriptában. Hogy miből éltek meg azon idő alatt a censorok, az előttem titok, hacsak másfelől valamely mesterséget nem űztek.»