Part 3

Jámbor nem fogadja el a már megállapított korszakokat irodalmunk történelmében, de újakat sem tesz helyökbe. «A történet folyamát – úgymond – nem korokra, mint szokás, hanem századokra osztók fel, mert könnyebbnek hiszszük így mind párhuzamot vonni a különböző századok írói közt, mind a fokozatos emelkedést vagy hanyatlást kijelölni.» E nyilatkozat mutatja, hogy a szerző a történelmet mint krónikát fogja fel és épen oly kevés érzéke van a történelem philosophiájához, mint előadási módjához. Az emelkedést és hanyatlást neki az évek száma fejli meg s nem az uralkodó eszmék története. Az írókat rendbe állítja mint egy compania katonát s úgy tart fölöttük szemlét. Nem is igen tud róluk valami jellemzőbbet mondani, mint azt, hogy melyik századból valók. A korviszonyokba, a nevezetesb írók lényegébe annyira sem tud behatni, mint a legfelületesb conversations-lexikon írói. Ama nevezetes mozgalomról, melyet Kazinczy fölkeltett, nem tud egyebet mondani, mint azt: «Mit tett a nyelvújító? Azt bizonyítja a «Mondolat», «Válasz a mondolatra», «Élet és literatura», stb. sok szót fölelevenített, újakat alkotott, az idegeneket kiküszöbölte, egy szóval megtanítá az irodalmat merni, miért Somogyi Gedeon haragra lobbant, mint Geoffroi Talma ellen, ki szintén újító volt a színvilágban. De Kazinczy ezért haladott rendítlenül, daczára a mennyköveknek, melyek homlokára csak több fénysugarat szórtak. Joga volt haladni, mert ma nyomán halad a nemzet.» Révayról, mint nyelvészről csak annyit mond, hogy az ik-es ige ügyét fontos okokkal eldöntette. A többi mind általános s gyermekes phrasis. Például: «Mesteri keze alatt fennmaradt a nyelv, sőt megújult. Mert a nyelvnek, mint a növénynek, örökké újulni, nőni és izmosodni kell. Olyan az, mint a Phönix. Ki hinné, hogy a lepke könnyü szárnyaival valaha földön mászó állatocska volt? Ezt lehet mondani a magyar nyelvről is… Ha jellemezni akarjuk Révayt, nem tehetjük ezt jobban, mint ez egy szóval: nyelvújító.» De ez még mind semmi ahoz képest, a mit itt-ott az európai mozgalmaknak irodalmunkra tett hatásáról találunk e könyvben. «Ha a XVI. század szellemei mozgalmait vizsgáljuk – mond egy helyt – három uralkodó eszmét találunk ott, t. i. a hitújítást, az époszt és tragédiát.» Szerzőnk így a hítújítást az éposz és tragédiával egy sorba téve elmondja, hogy e hítújítás előállította nálunk Dévai Biró Mátyást, Tasso és Camoens Ilosvait, Shakspeare «Balassa Menyhárt» ismeretlen szerzőjét. Aztán felkiált egész diadallal: «Ime a három tényező, mi az irodalomban új kort nyitott. Igaz, hogy a két utolsó, az eposz és tragédia nem gyakorolt nálunk oly hatalmas befolyást, mint a többi Európában, de elég, hogy az eszme megszületett, elég, hogy az eszme élt máshol, hogy melegségét mi is érezzük.» Igy csoportosítja a mi jámbor szerzőnk az eszméket és írókat! Igy mernek nálunk irodalomtörténetet írni! Vajha szerzőnk legalább krónikás tudna lenni. De krónikásnak is csak olyan, mint történelemírónak. Nem sokat ad a chronologiai rendre. Elég neki, ha az ugyanegy században született írókat egymás mellé rakhatja. Egyébre nem gondol. Balassa Bálintot, ki a XVI. század végén született, elébb tárgyalja, mint Istvánfi Pált, ki már 1539-ben munkát adott ki, Tinódit később mint Ilosvayt s így tovább. A XIX. század regényirodalma előadását is Jókain kezdi s úgy megy visszafelé Józsikára. Nem sokat gondol vele, ha jelesb íróink valamelyike kimarad is könyvéből, de azért a kevésbbé jeleseket is beigtatja. Erdélyi Jánost még meg sem említi, se mint költőt, se mint kritikust, hanem ezért Mindszentyről a világért sem feledkeznék meg; méltányolja mint oly költőt, ki «legmélyebben kap bele a szent húrokba, melyek sírnak néha újjai alatt». Széchenyi Istvánt se mint írót, se mint szónokot nem találjuk e könyvben, de találunk helyette mint nagy tudóst és kitünő szónokot oly különben tiszteletre méltó férfiút, ki maga sem igényli ama kitüntetést. Politikai szónokainkat, ha nem voltak egyszersmind költők, egészen mellőzi, de tele marokkal szórja a koszorút Szabó Imrének, kinek egyházi beszédeit korszerűeknek és classikusoknak nevezi. Az életrajzi adatokban és néha épen a legfontosbakat mellőzi s a kevésbbé fontosakat jegyzi föl. Könyvészeti ismeretei hiányosak vagy olykor épen hibásak. Az «Élet és Literaturát» úgy említi, mint oly folyóiratot, melynek Kazinczy volt éltető lelke, s mely leginkább bizonyítja reformatori munkásságát. Szalárdi krónikájáról azt mondja, hogy az «Új magyar muzeum» harmadik folyamában jelent meg. Aranyt a Kisfaludy-társaság titoknokának nevezi, stb.

Ily könyvet szánt szerzőnk az iskolai fensőbb osztályok számára kézi könyvül. Inkább ne tanulják a magyar irodalom történelmét ifjaink, mintsem ily könyvből tanuljanak. Azonban ha jól megolvassuk az előszót, szerzőnk nem iskolai kézi könyvet akart írni; őt magasb becsvágy vezette. Az az óhajtása, hogy vajha könyve tankönyvül szolgálna, csak mellékes e fennhéjázó nyilatkozatához képest: «Igaz, hogy már több derék munkát birunk e téren, de kritikai történetet még nem és szerző különösen ezt tüzte ki magának czélul.» Hogy mit ért a szerző az irodalom kritikai története alatt, nem tudjuk, de hogy a kritikáról még fogalma sincs, bátran erősíthetjük. A ki Környeit, Ferenczyt és Józsika őstörténelmét történelmi forrásoknak nevezi, a ki azt hiszi, hogy Hadur, mint a magyarok istenének neve, akár a hagyományban, akár a történelemben előfordul; a ki Erdélyben a római útak, vízvezetések és mozaikok maradványait a húnok művészetének és iparának tulajdonítja, az még csak ne is merjen szólni a történelmi kritikáról. De talán a szerző ereje a nyelvészeti vagy æsthetikai kritikában nyilatkozik? Fájdalom itt is hasonló, sőt még botrányosabb tévedésekkel találkozunk. Szerzőnk gúnyolódik azokkal, kik a «Halotti beszédet» nyelvészeti szempontból vizsgálják. «Sokat írnak és írtak nyelvészeink – úgymond – ez irodalmi maradvány helyesírásáról, ősi betűiről (?), eredeti írmodoráról; minket nem annyira a külső vagyis a betűk, hanem a szellem érdekel. Nem az a kérdés, mikép írtak íróink, hanem mit írtak íróink? Ha érczszobrok talapján ezer sírirat mind arany betűkkel is maradt reánk, semmi haszna benne az irodalomnak, ha üres gondolatok halványodnak az arany betük mellett.» Azért mit sem ád a halotti beszéd nyelvészeti érdekére, hanem agyba-főbe dicséri mint szónoki művet. A par excellence kritikai irodalomtörténetíró mellőzi legnevezetesb íróink nyelvészeti vizsgálódásait; se nem ismerteti, se nem birálja; elég ha oda veti: «Különben Ferenczy következő kulcsot használt a halotti beszéd helyes olvasására.» Igy vagy még így sem tárgyalja szerzőnk irodalmunk történetét nyelvészeti szempontból. Hamar kész az egészszel. Azt tudja legjobban, hogy mi az ik-es ige, mit sokszor föl is említ. A melyik régibb író ezt szabályosan használja, nagyon megdicséri, a melyik vét ellene, annak elitéli nyelvét. Pázmány stylusa legnagyobb érdemét is az ik-es ige helyes használatában helyezi s még abban, hogy feltámasztotta a határozott és határozatlan ige külön hajtogatását. Hogy ez utóbbi állítását miből és mi módon okoskodta ki, a jó Isten tudja, de úgy hiszszük, eléggé mutatja, hogy mit ért szerzőnk az irodalom kritikai története alatt.

Aesthetikai kritikái sem sokat különböznek a nyelvészetiektől. Tulajdonkép egyetlen írót se jellemez, csak beszél czifrábbnál czifrább dolgokat s a mit az egyikről mond, a másikról ís majd mind el lehet mondani. A könyv jó részét idézetek foglalják el a jelesb költők műveiből, melyeket sajátságos felkiáltásokkal kisér. De mind ez türhetőbb fejtegetéseinél, melyek valóságos carricaturák. Halljuk csak mit mond Garayról: «Vannak, kik Garayt nem tartják fölkent költőnek, én ezeknek e négy sorral felelek:

Harmincz nemes Budára tart, Szabad halálra kész, Harmincz nemes bajtárs előtt Kont a kemény vitéz.

Lehet-e az, hogy ily sorok, hol minden szó tűz és erő, ihletlen kebelben teremjenek? Vagy ezzel:

Sem Hédervári Kont

vagy ezzel:

Vélnéd egy erdő rengeti Hatalmas üstökét.

vagy ezzel:

S a néma légbe nem vegyül Csak legkisebbke jaj.

vagy végre ezzel:

Igy áll az ős erdők dísze, Az óriási cser.

Ha ezek nem költői szépségek, akkor semmi sem szép a világon.» Igy fejteget szerzőnk, oly sorokkal bizonyítgatja Garay nagyságát, melyek magokban semmit sem érnek, s melyeket akárki megírhat. Néha mélyebben is beleereszkedik a költemények bonczolatába, keresi az alapeszmét s történetesen csaknem majd mindig a költemények végén találja meg. «Mi teheti széppé – úgymond – Petőfi Rózsavölgyi halálára írt költeményét? Az alapeszme, mely nem más, mint a koldusbot.» (E szó épen a vers végén van.) Bajza Apotheosisát «szabatos és virágos nyelve» mellett is azért nem méltányolhatja, mert nem látja elég világosan az alapeszmét, melynek a költemény végén kellene lenni. «Mi itt az alapeszme? – kérdi. – Hát a jövőben? Ha az, úgy e szavaknál kell végződnie: áll a villámos ég.» Ily hamar készen van irodalmunk első kritikai történetírója mindennel. Általában nem untatja olvasóit. Jelszava: «breviter et confuse». «Mi a dráma? – kérdi egy szakasz elején – megmondja Hebbel a Nibelungenben:

Már nem birom oly súlyos a teher, Vedd Detre úr magadra koronám, S vidd a világot hátadon tovább Ama keresztfán függőnek nevében.

Az ily jellemső sorok fölérnek egy felvonással, főleg ha cselekvény nincs bennök.» Ezzel aztán meg van magyarázva, mi a dráma.

Azzal sem igen lehet vádolni szerzőnket, hogy szigorú vagy épen epés kritikus. «Galamb szíve van és epéje nincs.» Dicsér mindenkit, Kisfaludy Károlyt épen Shakespearehoz hasonlítja. Nehányat idéz Emerson Shakespeareről írt essayjéből, melyet magyar fordítójának, Jancsónak, tulajdonít s így kiált föl: «E rajzot Kisfaludyra is bátran alkalmazhatjuk, mert ő – nem hiába festő vala ifjú korában – éles szemeivel meglátta az embert en gros és en detail, meglátta a lelket minden rétegében és úgy festette le az urat, a cselédet, a nagyasszonyt, a társalgónőt, a huszárt, a hőst, a mint vannak.» Csak két pontban fejt ki nagyobb szigort, egyik a «mérték» a másik Petőfi. Fogalma se levén a magyar rythmusról, legrégibb költőinknél is trochæus és jámbus lábakat keres s az újabb költők magyar mértékü verseit a nyugat-európai schemák szerint itéli meg. A rím dolgában már engedékenyebb. «A magyar nyelv – úgymond – a mily alkalmas a mértékre, ellenben ép oly pártütő a rím ellen; mi megelégedhetünk, ha az utolsó két szótag csak rokon hangzású, tökéletesen csengő rímek csak búcsuztatóban fordulnak elő, például: jó fiam Absolon, ki laksz Apostogon. Tehát «Absolon» és «Apostogon» tökéletes jó rímek. Petőfi iránt már sokkal szigorúbb. Illő is, hogy a ki Kisfaludy Károlyt Shakespearenak nevezte, Petőfi iránt szigorú legyen. Népdalait kevésre becsüli, nagyobbnak tartja az elbeszélésben, «Megy a juhász szamáron» kezdetű románczát pedig épen tönkre akarja tenni. «Ki a magyar nép jellemét ismeri – úgymond – ki azt gondosan tanulmányozza, lehetlen, hogy ne érezze velem együtt, mikép a kedvesét gyászoló juhász nem töltheti bosszúját a szegény állaton, mely ura fájdalmát szeméből megérté. Ha a nép fia gyászol: némán ballag, senkit sem bánt, legfeljebb süvegét emeli meg az előtt, kivel találkozik vagy némán elfordul, vagy inge ujjával törli ki könnyeit. Ilyen a magyar nép fájdalma.» Ime mily bölcsen fogja fel szerzőnk e költeményt. Szerencsére Petőfi tisztelői azzal vigasztalhatják magokat, hogy szerzőnk némely megrovása valódi magasztalás: «Semmi iskola hívője nem volt» – mond róla megrovólag. Nem bizony, hanem a helyett tudott költészetünknek új irányt adni, új iskolát teremteni.

De nem folytatjuk tovább. E folyóirat hasábjait becsesb dolgokkal is betölthetni, mint ily munka hosszas ismertetésével. Szerzőnk sem iskolai kézi könyvet, sem kritikai történelmet nem írt. Ha ugyan akart valamit írni, költészetünk történelmét akarta jellemrajzokban, némi tetszetős formában. Talán franczia példányok lebegtek előtte, melyeket tökéletesen félre értett. Azt hitte, hogy a phrasis a tudomány művészi formája s a tudományt minden fáradság nélkül is lehet szerezni. Nem hozzuk kétségbe Jámbor költői tehetségét, egy pár csinos verset is olvastunk tőle, de kétségbe hozzuk, hogy valaha búvárlotta volna irodalmunkat, hogy fogalma volna az irodalomtörténelemről s kritikáról. E munka nem tévedés, hiba, hanem valóságos bűn, melyet szerzőnek valaba enyhíteni is nagyon nehéz lesz.

A «FÓTI DAL» EGYIK SORÁRÓL.

I.[5]

Brassai a «Fővárosi Lapok» 258-ik számában egy hosszú czikkel tisztelte meg a Vörösmarty Minden Munkáihoz írt jegyzeteim egyikét. Természetesen nem tehetett értem kivételt s e czikkét is épen oly mesterkélt formában irta, mint sok más kritikáját és értekezését. Brassai nemcsak kitünő tudós, hanem derék író is, mikor nem akar nagyon szépen és elmésen írni. Fájdalom, igen sokszor csak erre törekszik, s minthogy nincs elég tehetsége és izlése hozzá, ritkán ütnek ki szerencsésen ilynemű kisérletei, nemcsak æsthetikai, hanem más tekintetben is. Hajhászsza az élczet, adomát, nem igen válogat bennök s gyakran feláldozza értök az igazságot. Szertelen kedveli az oldaldöféseket, melyek hosszú kitérésekre csábítják, annyira, hogy néha alig tud visszatérni főtárgyához. Egy csoport jegyzet, toldalék nála majd mindig kimaradhatlan s olykor fontos dolgokat is találhatni itt, mert magából az értekezésből a kevésbé fontosak kiszorították. Az is megtörténik rajta, hogy sok mindent bőven kifejt, illusztrál, jobbra balra egy csoport classikus és nem classikus írót idéz, azonban a kérdés lényegét csak futólag érinti. Elevensége néha csak elmefuttatás, humora csak kaczérkodás önmagával, s nem azt a czélt éri el, melyet maga elébe tűzött, hogy olvasóival kellemes formában értessen meg bizonyos igazságokat, hanem épen az ellenkezőt: a mesterkélt forma nehézségei miatt majdnem élvezhetlenné válik.

Brassai e sajátságai, mint mondám, inkább csak akkor nyilatkoznak, ha nagyon szépen és elmésen akar írni; akkor sem együtt, hanem egyszer egyik, máskor másik, most több, majd kevesebb. Ellenem írt czikkében oly nagyban szerepelnek e sajátságok, hogy fele is elég volna. Valóban alig tudom, hol kezdjem feleletemet s feleljek-e czikkének minden pontjára? Örvény fenyeget; félek, hogy Brassai hibájába esem, kin a mellékdolgok most is oly erőt vettek, hogy a főkérdés egyik oldalát csak könnyedén érinti, a másikat pedig egészen mellőzi, hanem annál több adomát, élczet, kötődést halmoz össze. Talán jobb lesz mindezt mellőznöm, noha nem volna épen bajos mindazt viszonoznom, mit ő annyi bravourral dob szemem közé. Például: Brassai, Bolond Miska jó barátjával együtt, nevet rajtam, hogy oly hosszúra nyujtottam Vörösmarty Munkái kiadását; lehet, nevetséges vagyok, de vajon használt-e Brassainak, hogy franczia nyelvtanával annyira sietett s egy csoport tévedés miatt nehány ívet újra kellett nyomatnia; vajon használt-e Bolond Miska szerkesztőjének, hogy vígjátékával nem várt egy pár hetet s csak utólagosan javíthatta ki utolsó felvonását? Brassai egész Boswelnek rajzol, ki auctora minden szavát szentnek tartja. Vajon hiszi-e egyszersmind? Nem gondolnám, mert hiszen tudja, hogy én nem most irok először Vörösmartyról, ismerem árnyoldalait is, sőt e kiadáshoz írt jegyzeteimben is (I. köt. 222. l.) épen nyelvészeti tekintetben, helyesen vagy helytelenül, de hibáztatok egy verssort. De miért gondolna erre? Akkor elveszne az élcz, ő pedig jobban kedveli az élczet, még ha rossz is, mint az igazságot. S ez tovább is így foly. Brassai, hogy nevetségessé tehessen, olvasói járatlanságára számít s a szótárak ellenére a reflexio szónak csak egyetlenegy értelmet tulajdonít. Egy adoma kedvéért azt is állítja, hogy én az elisiót a magyar verselésben isten tudja minő kiterjedésben hirdetem, pedig jól tudja, hogy csak olynemű elisio mellett szólottam, melyet nem csak a népköltészet használ, hanem a közbeszéd is, mint gazd’asszony, od’adja, vissz’adja. Megró, hogy a rhythmusról nincs fogalmam, hogy a mértéket s a versbeli szótagok számát egy fogalomnak tartom. Valóban igen tudatlan ember lehetek, de örömest tanulok s várva várom azt a leczkét, midőn Brassai gyakorlati példával megmutatja, hogy bizonyos láb mértékét a szótagok bizonyos száma nélkül is ki lehet tölteni.

Egy szóval mindez megjár kötődésnek, tréfának, a maga helyén van baráti körben, s ha lerándulhatok Kolozsvárra, örömest folytatom az erdélyi múzeum olvasótermében, hol különben is sokszor volt szerencsém ily jóizüen vitázni Brassaival; de azt hiszem, hogy a nagy közönség előtt kissé unalmas. Azért mellőzve minden bővebb feleselgetést, egyedül csak a kérdés lényegéhez szólok.

Mi a kérdés lényege? Igen egyszerü: vajon Vörösmarty «Fóti dalá»-nak e következő sorát: «Bort megissza magyar ember» lehet-e igazolni, vagy el kell itélnünk, mint olyat, melyben a költő verselési szorultságból a magyar nyelv egyik sarkalatos törvényét nem rettegett megsérteni? Én igazolni mertem s ez Brassai szerint bűnöm, de a mit én egy kis érdemnek tartok, kivált akkor, midőn oly költőket kezdenek vádolni nyelvbeli tudatlansággal, kik legjobban és legszebben irnak magyarul és oly tudatlansággal, melyet egy iskolás gyermek is szégyelhetne, nem is kutatva: vajjon tudatlanságból származik-e ez vagy ama szabálytalanság, vajjon nem szolgál-e æsthetikai érdeket, vajjon a nyelvtan némely szabálya alól nem találhatni-e kivételt magában a népköltészetben is, s így a költő-e vagy ama szabadsága nincs-e két oldalról is szentesítve? Védtem Vörösmartyt a két legerősb alapon, az æsthetika s a népköltészet nyelvszokása alapján. Elmondottam, hogy Vörösmarty nem szorultságból irta úgy e sort a hogy irta, mert máskép is irhatta volna, s mégis elég hangzatosan kitelt volna a sor. Akarva tévedett, mi a költői nyelvben néha valódi erény. Megsértette ugyan a magyar nyelv egyik főszabályát, de nem a magyar költői nyelv szellemét, a mint ez közmondásainkban és népdalainkban nyilatkozik. Felhoztam példának egy közmondást: «Szegény embert az ág is huzza», melyben szintén hiányzik a névelő, az ige mégis határzott formában áll. Kérdeztem: hát a magyar költő még oly szabadságot se vehessen igénybe, melyet a nép költői nyelve századok óta gyakorol, holott más nemzetek költői meglehetős önkényes szabadsághoz is jogot tartanak? Állítni mertem, hogy a bordal mámoros hangulatával mintegy összehangzik e nyelvtani szabálytalanság, erélyesbbé teszi a rhythmust s bármit mond a száraz nyelvészet, æsthetikai tekintetben igen jól eltalált kifejezés. Csak az æsthetika határai közt, csak a népköltészet nyelvszokása alapján védtem e költői szabadságot, csak mint kivételt helyeseltem s akkor is csak a siker esetében.

Brassai a tudatlanság, logikátlanság és izléstelenség halmazának bélyegzi jegyzetemet, s nem annyira czáfolni igyekszik állításaimat, mint inkább kiforgatni való értelmökből; néhol erre sem tart méltónak s megelégszik az egyszerű tagadással. Fűzfapoétáknak való evangeliumot hirdetek, kiált fel, rám olvassa a bibliát, hogy valaki az egész törvényt megtartja, vétkezik pedig egyben, mindenekben vétkessé lött. Nem akarja érteni, hogy én mit értek a magyar nép költői nyelvének szelleme alatt, sőt e kifejezésemet egyszer így idézi: a magyar nyelv költői szelleme, és épen ott, a hol reá egész okoskodást épít, s diadallal kiált föl, hogy a logika törvényei ellenére a különöst az általánossal ellentétbe hoztam. Úgy beszél, mintha a világon semminemű szabály nem szenvedne kivételt, s ezt legkevésbbé épen a költői nyelv tűrhetné. Nagy zajjal tanítja, a mit mindnyájan tudunk, hogy a határzó és határzatlan formákkal élés a nyelv sarkalatos törvénye, mely ellen közbeszédben a Lajtától a Fekete-Ügyig egyetlen egy, még a legmiveletlenebb magyar sem vét. Tagadja, hogy a nép költői nyelve a mint az közmondásainkban és népdalainkban nyilatkozik, kivételesen is megtűrne ily vétséget; az általam felhozott közmondást hibásnak nyilatkoztatja, melyet a közmondások gyüjtői lehet hogy elrontottak, de a mely elől a nép soha sem hagyja ki a névelőt. Felhív, hogy jobb és több példával bizonyítsak, s mint a nyelvhibákban gyönyörködőt, kigúnyol egy 1689-ben kelt oláh-magyar verssel, mely úgy látszik, az oláhos magyarság kigúnyolására iratott. Brassai, Vörösmarty kérdéses sorát tótosnak tartván, jónak látta amúgy csattanósan ez oláhos verssel fejezni be a fűzfapoéták s fűzfakritikusok ellen megindított hadjáratát.

Tisztelt ellenfelem, a mint látszik, egészen mellőzi azt, mit æsthetikai szempontból hoztam fel a «bort megiszsza» védelmére, tudniillik, hogy az mintegy összehangzik a bordal mámoros hangulatával, pedig talán ez is a kérdéshez tartoznék? Sebaj, annál inkább mulatja magát a kérdés másik oldalával. Azt meg kell adni, hogy következetes, állításában és tagadásában egyaránt. Az etymologia és syntaxis semmi nemű sérelmét nem szenvedi meg a költői nyelvben, még azt sem, mire a nép költői nyelvének analogiája a rhythmus kedvéért vagy más æsthetikai indokból oly jogosan felszabadítja a költőt. Brassai, mint holmi szerb tövist, az állam költségén is kiirtandónak indítványoz mindennemű költői merészebb inversiót, az euphonia kedvéért sem tűr semmi nemű csonkítást, összehúzást, az archaismus és solœcismus leggyöngébb árnyalatait is hibáztatja, sőt még az oly nemű figurákat is kitiltja a költői nyelvből, melyek az etymologiával vagy syntaxissal vannak kapcsolatban, s melyekről oly igazán mondja Quintilianus, hogy annyifélék, mint a nyelvhibák, mert minden figura hiba volna, ha nem elvből választatnék, hanem csak esetlegesen kapná lételét, de így igazolja a tekintély, régiség, nyelvszokás, gyakran helyes ok is; azért midőn a közönséges és szabályzott beszédmódtól eltér, csak akkor válik szépséggé, ha természete szerint valami igazán tetszőt hoz magával. Brassai mindezt üldözi, mert tisztán csak nyelvtani szempontból többé-kevésbbé szabálytalanságok, vagyis szerintem a költői nyelvben kivételek a szabály alól, melyek illő helyen használva szépségekké válhatnak. Nem csodálkozom Brassai e vandal szigorán, hiszen ezelőtt három évvel még azt sem engedte meg a költőknek, hogy ily kifejezéseket használhassanak: hattyúnyak, kökényszem, mert a hattyúnyak csak a hattyú nyakát jelentheti s nem egyszersmind hattyúhoz hasonló nyakat is, de azon, megvallom, csodálkozom, hogy a népköltészet ilynemű szabálytalanságai egészen elkerülték figyelmét s a Vörösmarty «Bort megiszszá»-jához hasonló kifejezést egyetlen régi költőben, egyetlen népdalban vagy közmondásban sem talált. Szolgálok hát egy csoport példával, többel, mint reméltem, pedig a magamén kívül más könyvtárhoz nem folyamodtam s a keresgélésre csak egynehány órám volt. Ha Brassai netalán csekélylené példáim számát, igen könnyen sokasíthatja. Mint az erdélyi múzeum helyettes igazgatójának sokkal több könyv áll rendelkezésére, mint nekem, és Szabó Károly, a könyvtárnok, ki amaz oláh-magyar verssel kedveskedett, bizonyosan segíteni fogja a régi költők és népköltési gyüjtemények kutatásában is.

Idézeteimet a régi költőkön kezdem, 1538-tól a mult század közepéig, aztán folytatom és bevégzem a népköltési gyüjteményekkel. A régi költőket leginkább a Toldy «Magyar költészet kézikönyve» czímű gyüjteményéből fogom idézni, mindenütt kitéve a lapszámot.

Jersze emlékezzönk az örök istennek Csudálatos nagy hatalmasságáról Melyvel Scythiából _régi magyarokat_ Jó Magyarországba oly módon _kihozá_.

(Farkas András 3. l.)

Az asszony peniglen nem csak házát birta, De a községet is nagy bölcsen oktatta, Ura honn nem voltan _pöröket szállítja_, Nemes népeknek is háboruit oltja.

(Istvánfi Pál 18. l.)

_Gyermeket felvevé_, urához teríté.

(Ugyanott 19. l.)

_Vendéget fogadjad_, helyére ültessed.

(Ugyanott 27. l.)

Ott való asszonyok hogy ezt látták vala, _Asszonyt_ szeretetből közből _vették_ vala. Hitván ruháiból vetkőztették vala _Asszonyt_ ruhájába _öltöztették_ vala.

(Ugyanott 30. l.)

Leányokval _ajtót_ hamar _bezárlatá_.

(Batizi András 36. l.)

Vivék fogva őtet az terek császárnak, _Három szegén bojért hagyák_ Majlátnénak,

(Tinódi Sebestyén 40. l.)

_Leányt elküldék_ és az vitézek ott megharczolának.

(Szendrei névtelen 116. l.)