Part 21

Az ősnyelv Ipolyi szerint a szanszkrit vagy azzal legközelebb rokon, mire Csengery megjegyzi: annyi kétségtelen, hogy minden gondolható történelmi tudás fölteszi már a nyelvek létezését s ha fölállítjuk is egy ősnyelv elméletét, kétségtelen, hogy mihelyt különböző háznépek állottak elő, melyek különböző helyekre vetődtek egymástól, e külön lakás külön természeti hatásoknak tette ki őket, mi által fejlődésök s így nyelvök is szükségeskép különbözővé vált. Ennélfogva föl kell vennünk, hogy mind a sémi, mind az indogermán, mind az altaj népek és nyelvek külön-külön helyeken alakultak, különben a nyelvfajok különbségeit nem tudnók megfejteni. S ha minden nemzet legősibb történetei okvetetlenül rokon nemzetek kebelében folytak le: a magyar nemzet legősiebb történeteit sem kereshetjük se a sémi, se az indogermán népek közt, s ha nyelvhasonlítás útján akarunk eredményhez jutni, a hasonlítás törvényei azt parancsolják, hogy valamely nyelvet elsőben is azzal hasonlítsunk, a melynek rokonsága előttünk nem csupán az anyag, hanem idom tekintetében is bizonyos. S Ipolyi mythologiai rendszere nagyrészt ellenkező nyelvészkedésen alapszik. Majd egy indogermán, majd egy sémi nyelvben keresi egyik vagy másik magyar szó gyökét; az ural-altáji nyelvekhez, nyelvészeti párhuzamaiban, fölvilágosításaiban csak igen ritkán, mondhatni kivételesen, folyamodik. Megesik, hogy a hol egy rokon hangzású és értelmű szó valamely altaji nyelvből, más által figyelmeztetve, megüti fülét, azt legfölebb jegyzetben említi meg, míg a munka szövegében más, nem rokon nyelvcsalád köréből igyekszik kiokoskodni egy vagy más ős szavunk értelmét.

Mindezt bővebben fejtegetve s néhány példával fölvilágosítva, azzal végzi birálatát Csengery, hogy Ipolyinak kétségtelen érdemei vannak a magyar mythologiai nyomok gyűjtésében, de az adatok egybeállításában nem járt el azzal a kritikával, melyet a nyomozó történetírótól várhatni. S ezért ingatagnak kell lenni azon épületnek, mely kritikátlanul egybehordott anyagokon, tág alapú mythologiai párhuzamokon és helytelen nyelvészkedésen alapszik.

Ime Csengery bírálata, a mely Ipolyinak inkább csak kiinduló pontjait, módszerét birálja, példákkal világosítva ugyan, de nem ereszkedve a részletek bővebb fejtegetésébe. Ez a bírálat hiánya. Csengery egy újabb czikksorozatban szándékozott a részleteket fejtegetni, de ezt nem írta meg. Helyette _Altáji párhuzamok_ czíme alatt az általa ajánlott módszer alapján kifejteni törekedett, hogy az összes altaji népek ősvallása azon természet-cultus volt, melyet a legalsó fokon samanismusnak neveznek, mely a fensőbb fokon a polytheismussal érintkezik s melyben az izlám és keresztyénség monotheisticus befolyása alatt azonnal megszakad a polytheisticus képződés. Alapjában eredetileg a magyarok ősvallása sem lehetett más, mint a népeké, melyek között, a nyelvrokonság újjmutatása szerint, nemzetünk legősibb történetei szükségkép lefolytak s a mely népek egy részehez, nemzeti hagyományaink szerint is, rokonság kötelékei fűznek.

Pór Antalnak mindezt czáfolnia kellett volna, ha röviden is vagy legalább főbb pontjaiban előadni azon ellenbírálat lényegét, a mely 1855-ben a _Religió_ban megjelent s melynek írásában Ipolyinak is része volt. Pór e helyett idézeteket közöl néhány akkortájt Ipolyihoz intézett magánlevélből, mintha azok sokat bizonyítanának a dolog érdemére nézve. «Nincs senki, ki bensőbb érdekkel és méltánylással ne kísérné ön nemes és hatalmas futását – irja Kazinczy Gábor Ipolyihoz Bánfalváról 1855 julius 31-dikén. A Capitolium vár s útban ez felé, ki méltatná észrevevésre a plebs sárdobálásait.» Greguss Ágost így ír Ipolyinak Pestről 1885 szeptember 15-dikén: «Az itteni irodalmi körökben nagy zajt üt s minden jóra való embernek jól esik azon elégtét, melyet a _Religio_ mostani számai az ügynek szolgáltatnak, azon tudomány tettető áltekintély leálarczozásával, a melynek fő képviselője nálunk Csengery.» Haas Mihály is nagyon lenézi Csengeryt. «Meghallgattam – írja szintén Ipolyinak – Csengerynek az akadémiában barátom uram _Mythologiá_jára fölolvasott kritikáját. Nem méltó lábsaruja szíját megoldani, mondhatom.»

Ha azon űdvözletekből, vigaszokból akarnók megítélni valamely munka becsét, a melyeket a jó barátok az írókhoz intéznek munkájok megjelenése vagy megbiráltatása alkalmával, bizonyára minden munka jeles, kitünő vagy épen remek volna. A jó barátok kötelességöknek tartják rokonszenvből vagy udvariasságból méltánylatuk kifejezését. Az ily nyilatkozatoknak csak akkor van súlyok, ha némi eszmei tartalmuk is van. Az obligat bókok semmit sem bizonyítók. E mellett itt még némi bosszús fölindulások is szerepet játszanak. Kazinczy Gábornak szokása volt olympi dagálylyal bámulni vagy nézni le némely írót. Csengeryvel akkortájt egy kissé feszült viszonyban állott, s bosszús volt reá, hogy Ipolyi művére nézve más véleményben mert lenni, mint Toldy, a kihez őt mind szorosabb barátság kötelékei fűzték. Greguss fő dolgozótársa volt akkor Török János _Magyar Sajtó_jának, mely politikai és irodalmi tekintetben nem egyszer éles ellenkezésben állott Kemény _Pesti Napló_jával, a melynek Csengery volt fő dolgozótársa. Haas Mihályról jobb hallgatnunk. E jó úrnak hazafisága s idevágó szaktudománya nemcsak egy fél sarut, de még egy fél saruszíjat sem ért meg.

De ha hibáztatták is némelyek Csengery bírálatát, nem egy tekintélyes író helyeselte s a következés megmutatta, hogy kinek volt igaza. Összehasonlítható nyelvészetünk nem Ipolyi nyomán indult. Nyelvészeink nem a közös nyelvre hivatkoznak, a midőn a szláv kölcsönzéseket kiderítik. A hún-magyar monda nyomozói más utat követnek, mint Ipolyi. A Toldi-mondára nézve az újabb kutatás nem Ipolyi hypothesisét igazolja, a ki Toldi Miklóst mythologiai személynek hirdette, hanem Keményt és Csengeryt, a kik történelmi személyiségét vitatták. S Barna Ferdinánd, bármennyire magasztalja is Ipolyi _Mythologiá_ját mint a magyar mythologiai nyomok gyűjteményét, nem az ind, hanem az altaji népek közt keresi mythologiánk ősforrásait.

Pór azt is fölhozza, hogy Csengery mintegy megbánva tévedését, igyekezett elfeledtetni a múltat, mert az ő indítványára tartott Ipolyi 1862-ben az akadémiai nagygyűlésen értekezést a középkori építészetről s egy hozzá írott levélben, mint «igaz tisztelője» kérte a szerzőtől értekezése kivonatát az akkor általa szerkesztett _Budapesti Szemle_ számára. Csengerynek eszébe sem jutott a múlt feledtetése. Annyira nem igyekezett jóvá tenni tévedését, hogy az Ipolyi művéről írt birálatát tizenöt év mulva _Történelmi tanulmányok és jellemrajzok_ czímű gyűjteményében újra kiadta. Hogy Ipolyi iránt udvarias volt, hogy tisztelte hazafiságát, hogy sok becsülni valót talált műtörténelmi munkásságában, sőt mint anyaggyűjteményt _Magyar mythologiá_ját is méltányolta, az mind igaz, de ez nem szolgál kisebbségére, s csak tárgyilagossága mellett tanúskodik.

Nem örömest elevenítettük föl e rég elhangzott polemiákat. Ha másoknak kellemetlen, nekünk sem kellemes. De kénytelenek voltunk vele. Pór Antal kényszerített reá, a kinek könyvét szó nélkül hagyni annyi lett volna, mint elősegíteni a _morbus biographicus_ járvány terjedését, a mely különben is eléggé pusztít irodalmunkban.

A NYELVŐR ÉS SZÉPIRODALMUNK.[44]

A Nyelvőr ez évi V. füzetében Frecskay Jánostól _Egy tudós, a ki szépíró_ czímű czikk olvasható. A czikk tulajdonképen nem egyéb, mint szertelen dicsőítése nyelv, stylus s általában írói művészet tekintetében Herman Ottó _A magyar halászat könyve_ czímű munkájának, a melyet mintegy követendő példányúl állít föl szépirodalmi íróinknak. Frecskay nagyon elégedetlen a szépirodalmi írókkal s midőn czikke végén nyelvünk és eredeti szellemének diadalra jutását a költészetben is a Herman Ottó munkája világlása mellett csak a jövőtől várja, úgy látszik Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt sem tartja magyar nyelvművészeknek s így Herman Ottó nemcsak a jelen, hanem a mult költőit is fölülmúlja, mint szépíró.

S vajon miben áll Herman Ottó szépírósága? A czikk szerint először is abban, hogy a Nyelvőr híve s nem használ oly szót és kifejezést, a mely a _Nyelvőr_ elveivel ellenkezik, másodszor: mert Frecskay szépírónak tartja, a ki maga meglehetős lapos és nehézkes nyelven ír. Úgy hiszszük, hogy e két körülmény még senkit sem tett szépíróvá. Így nagyon könnyű volna a szépíróság. Csak emlékezetbe kellene tartanunk a _Nyelvőr_ hibáztatta szókat és kifejezéseket, csak _idény_ helyett _évadot, tömkeleg_ helyett _útvesztőt, láthatár_ helyett _látóhatárt, elnök_ helyett _előlülőt, pénztárnok, fegyvernök, asztalnok_, helyett _pénztárost, fegyverest, asztalost, indokol_ helyett _megokolt, tehetségre mutat_ helyett _tehetségre vall_t stb. kellene írnunk s tüstént szépírók vagyunk. Csodálkozunk, hogy Frecskay nem hirdeti szépíróknak azokat az ujdonságírókat is, a kik a _pénz-, ruhatáros, hordáros, pinczés_ stb. szók használatával oly nagyra vannak, mintha már legalább is a hazát mentették volna meg.

Azonban sajnos, senki sem oly nagy, mint amilyennek mondják, s a napban is vannak foltok. Ha ki egy kissé figyelmesen olvasgatjuk Herman Ottó munkáját s a _Nyelvőr_nek azt a fűzetét, melyben Frecskay panegyrise megjelent, azt tapasztaljuk, hogy ezek sem mentek a nyelvrontás bűnétől vagy helyesebben szólva, nem egy helyt ellenkeznek a _Nyelvőr_ elveivel. Herman például ily szókat is használ: _ön_ (Sie, Vous értelmében), _elem, tömeg, tan, lény, eszme, viszony, szellem, szenvedély, roham, szilárd, alap, szabály, áram, tömb, emlék, zöm, ipar, telep, szerv, regényes rajz, ábra_ stb. Sőt itt-ott megakad oly mondat is, melyet a _Nyelvőr_ uralkodása előtt sem igen tartottak magyarosnak, péld.: Mind _ezek fölött lehetne megdöbbenni_, e helyett _mindezen meg lehetne döbbenni_ vagy _mindez megdöbbentő volna_. A _Nyelvőr_ V. füzetében pedig a következő nyelvőrellenes szókat találtuk: _tan, keret, viszony, anyag, elv, elmélet, árnyal_, de a mi több, magának a szerkesztőnek a füzetben megjelent czikkeiben sem hiányzanak oly szók, a melyeket elvben kárhoztatni szokott. Ilyenek: _Ön_ (Sie, Vous értelmében), _elem, tan, alany, tény_. Ha már Szarvas Gábor is használja a _tan_ elvont gyököt, vajon miért ne használhatnók mi is az _indokolni_ szót, a melynek első része szintén ily elvont gyök, hisz a népnyelvben is találunk gyökelvonást s az ajánlott _megokolni_ bizony nem pótolja az _indokolni_ szót, mert _indok_ helyett nem mondhatjuk: _megok_. Továbbá, ha Szarvas Gábor nem veti meg az úgynevezett kihalt képzővel alkotott szókat, mint _tény_, _alany_, miért vetnők meg mi is az _idény_ szót, midőn a helyette ajánlott _évad_ szónak értelmét voltakép maig sem tudjuk s minden esetre az _idény_ sokkal érthetőbb, mert bizonyos kapcsolatban van az _idén_ szóval, a melyet a nép ragozni is szokott (_ebben az idénben_) és a mely Csokonai _Dorottyájá_ban (IV. könyv) már majdnem a _saison_ értelmében olvasható:

És azok az ifjak, kik most csekély tűzzel Láttatnak traktálni akármelyik szűzzel, _Jövő idén_ mintha nem is ők volnának, Úgy neki dühödnek ők is a dámának.

Mindezzel nem becsmérelni akarjuk Herman Ottó munkáját, sőt szivesen elismerjük, hogy az jeles munka, nemcsak természet- és néprajzi, hanem nyelvészeti tekintetben is, a mennyiben szerzője a halászat körébe tartozó népi műszókat összegyűjtötte s egész mesterszótárt igyekszik megállapítani. Azonban mint szépmű nem igen jöhet szóba. Herman Ottó elég világosan, folyékonyan s nyelvtanilag elég szabatosan ír, van néhány élénkebb lapja is, de nyelvének épen nincs valami különösebb fordulatossága, festőisége, plasztikaisága, hangzatossága, kelleme. Mindez hagyján; van a munkának nagyobb baja is s ez a szerkezet lazasága s a szertelen bőbeszédűség. Herman Ottó az előadás szempontjából nem ura tárgyának; sok mindent megfigyelt, összeolvasott, gondolatai sem hiányoznak, de hogy mit hol és hogyan mondjon el, azzal nincs eléggé tisztában. Tárgya és szeszélye ide-oda ragadják s mint az úszót az ár hullámai mind messzebb hajtják a parttól, a hova igyekszik. Innen művében a lényegest gyakran háttérbe szorítja a kevésbbé lényeges; innen, hogy a mit el lehetne mondani néhány lapon, íveken mondja el; innen nem egy helyt az ismétlések; innen a szövegbe nyomott terjedelmes okiratok, idézetek, a melyek inkább a függelékben foglalhatnának helyet; innen néha a tárgyalás hézagossága, az átmenetek nehézkessége, sőt erőltetettsége, melyek untalan magyarázatra szorulnak. Ide járul még a szerzőnek nem épen vonzó alanyisága, a melyet művébe be-bevegyít. Bizonyos hol negédes, hol követelő hang épen nem emeli a munka művészi hatását. Egy szóval a könyv tartalmilag érdekes, de formailag nem valami sikerült.

Mégis mi az oka, hogy Frecskay oly szép műnek hirdeti, a mely korszakot alkot irodalmunkban és példányúl szolgálhat tudományos és szépirodalmi íróinknak egyaránt? Már fönnebb megmondottuk. Frecskaynak tetszik, hogy Herman Ottó az orthologusokhoz hajlik, megörvendett, hogy könyvében _láthatár_ helyett _látóhatár_t olvashat, az pedig épen elragadta, hogy a czímlap hátulján a _Franklin-Társulat nyomdája_ helyett _Franklin társulat könyvsajtója_ áll. Mi kell ennél több, hogy Herman Ottó a legkitünőbb szépíró legyen mindazok között, a kik valaha csak a négy folyam partján éltek?

Valóban ujabb orthologusaink egy pár pontban szakasztott másai a régieknek. Épen úgy nincs érzékök a stylus művészi oldalához, épen úgy kedvelik az idiotismust, a közmondásos, népies kifejezést, ha nem illik is a stylus tárgyához vagy hangulatába, épen úgy megtagadják a költői nyelv sajátságait és ellenségei a költői szabadságnak. Társaságukban úgy érezzük magunkat, mintha egy rég elmúlt korban élnénk, mintha nyom nélkül viharzott volna el Magyarország fölött egy egész század, mintha velök szemben újra hirdetni kellene, mint egykor Kazinczynak, az irodalom azon elemi igazságait, melyekről irodalmi fölvirágzásunkat tekintve, azt hittük, hogy immár vérré váltak. T. i. hogy a szépprózában és költészetben egyaránt, minden műnemnek, műfajnak megvan a maga stylusa: az ódát nem lehet a dal nyelvén írni, az epikai előadás különbözik a drámaitól, más az elbeszélő, más a szónoki, más az értekező próza; a beszédnek nemcsak nyelvtana van, hanem művészete is s a magyaros magában még nem művészi; a költői nyelvnek vannak oly sajátságai is, melyek prózában épen nem vagy csak kivételesen alkalmazhatók; a költői szabadság nem szeszély, önkény, hanem a művészet adta jog, sőt kényszerűség, a melyet minden nemzet nép- és műköltészete használt, s melyet nálunk Gyöngyösi már a XVII-ik században rendszerbe kezdett foglalni, egy egész értekezést írva róla. Jól tudjuk, hogy Kazinczy a magyarost és művészit nem tudta kibékéltetni, s ez utóbbit, kivált fordításaiban, az idegenszerűben kereste, de nem azért törtük össze a neologusok igáját, hogy az orthologusokéba hajoljunk.

Frecskay, mint telivér orthologus, nem kedveli e század magyar költőit. Kölcsönbe esik, ezek sem barátjai az orthologusoknak s nem is hiszszük, hogy valaha kibéküljenek velök. Azonban Frecskay téved azt hirdetve, hogy a neologia túlságai ellen való visszahatás csak ezelött tizenöt évvel kezdődött a _Nyelvőr_ megindulásával. Régibb dolog az, nem is a nyelvészek kezdették, hanem a költők: Vörösmarty, Petőfi, Arany; csak azután jöttek a nyelvészek: Brassai, Imre Sándor és mások, míg végre a múlt évtizedben egy egész orthologus párt alakult. Azt hiszszük, hogy se Herman, se Frecskay, sőt még maga Szarvas Gábor sem merítettek többet s annyi ízléssel és oly sikerrel a régi és népi nyelvből mint ama három költő. De ők nem voltak orthologusok, épen nem vetették meg a neologia vívmányait, a régi népi és a megújított nyelv összeolvasztásából alkották meg költői nyelvüket. E hagyományhoz ragaszkodnak a mostani jobb költők is s épen nem akarnak az orthologia zászlaja alá esküdni. Azt hiszik, hogy a nyelv nemcsak a természet, hanem a történelem alkotása is, sőt bizonyos tekintetben, kivált a mi a szókat illeti, része van benne a conventiónak is. Azt hiszik, hogy a népnyelv szükségből vagy szeszélyből hibás analogiába téved, szabálytalanságot követ el a szóalkotásban, az írói nép ily alkotásait is szentesítheti egy egész század szokása vagy a mint Horatius mondja:

Si volet usus, Quem penes arbitrium est et jus et norma loquendi.

Azt hiszik, hogy a neologusok sokkal merészebbek voltak gyakorlatban, mint elméletben, ellenben az orthologusok az elméletben merészebbek s gyakorlatban meglehetős ellenkeznek elveikkel. Azt hiszik, hogy mind a két részen sok a túlság s csak művészetöknek ártanak, ha bármelyik túlsághoz szegődnek. Becsülik a _Nyelvőr_t, mert gyűjti a néphagyományokat és sikerrel műveli a szorosabb értelemben vett magyar nyelvtudományt, hanem azt tartják, hogy egy egész század neologiája ellen indított irtó hadjáratában oly tételekből indul ki, a melyekhez sok szó fér, sőt vannak köztök meglehetős önkényesek is, mint példáúl az idegen származású szóképzők és a gyökelvonás elvi elítélése, s a kihalt képzőkről szóló elmélet. Azt tartják, hogy az orthologia teljes sikere e század elejére vetné vissza nyelvünket a nélkül, hogy új fejlődést indíthatna meg. Az irodalmi és politikai életben nem ismétlődnek a korszakok, a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni s az orthologia törekvése igen hasonlít azon meg sem kisérlett politikai irányhoz, mely alkotmányunkat az 1792-iki állapotra akarná visszahelyezni, mert a reformerek hibákat, nagy hibákat követtek el.

Frecskay mindent szentírásnak tart, a mit a _Nyelvőr_ hirdet. Épen ezért nem veszszük tőle rossz néven, ha haragszik a költőkre, a kik nem hajlanak az orthologiához. Azonban saját érdekében tanácsoljuk neki, hogy ha a szépprózáról akar itélni, ne csak a _Nyelvőr_től tanuljon, hanem az annyira lenézett Kazinczytól is, a ki jól értette a nyelv æsthetikai oldalát s a széppróza elméletét először hirdette irodalmunkban.

VÁLASZ HERMAN OTTÓ ÚRNAK.[45]

A szerkesztő közölvén velem Herman Ottó úr fölszólalását, legyen szabad arra még e számban a következőkben válaszolnom:

Először is sajnálhatni, hogy Herman úrnak e czikkében is megcsendül az a hol negédes, hol követelő hang, a mely általában nem igen szokta emelni munkái művészi hatását. Mi szükség emlegetnie, hogy édes keveset, sőt semmit sem ad a tudós névre, ő nem czéhes tudós s nem czéhes tudósok számára ír? Vajon oly nagy baj-e az, ha valaki tudós? Vajon annyira üldözi-e Herman urat kül- és belföld a tudós czímével, hogy kénytelen immár tiltakozni ellene? S mi okból tiltakozik oly megvetőn? Miért csak import és csak német import nálunk a tudós és tudomány? Ha ez nem nedégesség, akkor semmi sem az. A követelő hang sem hiányzik fölszólalásában. Azt mondja, hogy már rég tisztában van a tudománynak szorosabb értelemben vett irodalmi formájával, a melyet ő a szak- és ismeretterjesztő irodalom szépirodalmi oldalának nevez s azt követeli, hogy mindenki az ő szempontjából biráljon.

De vajon nem zavarosak-e e kérdésben Herman úr nézetei? Mindenesetre nem igen összhangzók azon elmélettel és gyakorlattal, a melyet az európai irodalomban tapasztalunk. Herman úr panaszkodik, hogy a _Magyar halászat könyvé_t úgy bíráltam meg, mint valamely költői művet. Ez nem áll; se lyrai költeményt, se drámát, se eposzt vagy regényt nem kerestem benne. A tudomány könyvbeli előadásának két módja van: vagy pusztán csak rendszerben, a szorosabb értelemben vett irodalmi forma minden igénye nélkül, vagy irodalmi formában is s ekkor tekintetbe jönnek mindazon æsthetikai törvények, a melyek a tudomány anyaga irodalmi földolgozásában alkalmazhatók. A classikai irodalom majd minden tudományt irodalmi formában nyújtott. Az újabbkori irodalmakban sem hiányoznak oly kitünő tudósok, a kik egyszersmind kitünő írók. Sőt Francziaországban az Académie Française a költőkön és szónokokon kívül csak oly tudósokat választ tagjaivá a tudományok akadémiáiból, a kik egyszersmind a széppróza művelői, a mi magában foglalja a műalkat követelményeit is.

E szempontból kiindulva, jogosan szólhattam Herman úr nyelvének fordulatosságáról, festőiségéről és plasztikaiságáról (mert leírások és festések is fordulnak elő könyvében), a szerkezetről, a bőbeszédűségről, az átmenetekről, a szerző nem épen vonzó alanyiságáról. Hogy mindez csak költeménynél jöhet szóba s nem egyszersmind tudományos műnél, a mely a széppróza igényével lép föl, ez annyi volna, mint forma tekintetében teljesen megtagadni a kritika jogait.

Egyébiránt, általában véve, épen nem becsméreltem Herman könyvét. Elismertem: hogy az jeles munka, nemcsak természet- és néprajzi, hanem nyelvészeti tekintetben is, a mennyiben szerzője a halászat körébe tartozó műszókat összegyűjtötte s egész mesterműszótárt igyekszik megállapítani. Inkább csak az ellen tiltakoztam, hogy azt mint a széppróza eszményét, mintegy mintáúl tűzzék ki irodalmunkban költőknek és tudományos íróknak egyaránt, mint a hogy a _Nyelvőr_ tette orthologus lelkesedésében. Sőt még formai tekintetben is találtam benne méltányolni valót, csak valami rendkívülit nem, a midőn ezt írtam: «Herman Ottó elég világosan, folyékonyan, s nyelvtanilag elég szabatosan ír; van néhány élénkebb lapja is, de nyelvének épen nincs valami különösebb fordulatossága, festőisége, plasztikaisága, hangzatossága, kelleme». Úgy hiszem, ez nem azt teszi, hogy «nyelve nem fordulatos, nem festői, nem plasztikai», a mint a fölszólalás állítja. Azonban Herman úrnak nem csekély hajlama van arra, hogy épen akkor vádoljon mást igazságtalansággal, a mikor maga nem igazságos, s méltatlanságról panaszkodjék, ha valami nincs ínyére. Nem csoda; a sajtó és a természettudományi társulat egy kissé elkényeztették.

Bárhogy legyen, nem feszegetem tovább, még kevésbbé akarok a magam ügyében biráskodni, s az egész pört a közönség józan ítéletére bízom.

FRAKNÓI VILMOS IPOLYI ARNOLDRÓL.

Ez emlékbeszéd[46] az akadémia idei ünnepélyes közülésén olvastatott föl s nem csak az _Akadémia Évkönyvei_ben jelent meg, hanem külön kiadásban is, Ipolyi arczképével. Fraknói minden oldalról és nagy lelkesedéssel igyekszik rajzolni Ipolyi pályáját és sokkal inkább nagyítja a körvonalokat, mintsem az a kegyelet szempontjából is igazolható volna. De nem ez oldalról akarjuk bírálni emlékbeszédét. Előttünk s talán olvasóink előtt is érdekesebb azon szellemnek és iránynak vizsgálata, a mely az egészen elvonúl, mely a magyar történetírás vezérelvéűl kiválóan egyházi szempontokat tűz ki s nemzetünk történelmét egészen felekezetivé akarja átalakítani. Ezt dicsőíti leginkább Ipolyiban a szónok s ennek buzgó híve maga is.

Fraknói beszédében néhány vonással jellemzi a magyar történetírás főbb képviselőit a múlt század közepétől fogva egész napjainkig: Timont, Kazyt, Prayt, Katonát, Horvát Istvánt s végül Horváth Mihályt, kinek pályáját a száműzés szakítja meg. Ekkor, Fraknói szerint, Ipolyi lép helyébe s mintegy betölti az űrt 1849-től napjainkig. Szorosabban vett történetírói pályáját a következőkben világítja meg: