Part 22

«Ipolyi az úgynevezett kath. ellenreformatio történetírója kívánt lenni, első föllépésétől a véglegesen biztosított diadalig, Oláh, Veresmarty és Hajnal képezték volna főalakjait. Ezen trilogiának csak középső része látott napvilágot. Az első megkezdve, a harmadik majdnem teljesen elkészülve maradt irodalmi hagyatékában. A mint az ősmondák ködében világosan fölismerte a magyar szellem körvonalait és megértette a kőemlékek néma ékesszólását, szintúgy a vallásháborúk gyászos jeleneteiben azon nagy nemzeti mozgalom ragadta meg lelkét, melynek közepette a magyar irodalom szebb hajnala hasad. A vallásfelekezeti küzdelmek uralkodtak a XVI. és XVII. század folyamán az állami és népélet, a tudomány és iskola fölött. Csak történetök világánál vethetni mélyebb pillantást a küzdelem és elmék forrongására. Ipolyi a legszélesebb alapra fektette munkáját, a közélet minden mozzanatát összefoglalta és kimagasló alakjait kimerítő jellemrajzokban a megillető helyre állította. Neki nem voltak chablonjai, melyeknek Procrustes-ágyába szokták a történelmi egyéniségeket beerőszakolni. Az ethika és jogosság elveinek érvényesítésében nem ignorálta a viszonyok és helyzetek igényeit. Épen úgy tudja méltányolni a XVI. századbeli főpapok mérsékelt szellemét, Pázmány Péternek a transactiókban tanúsított ügyességeit, a mint nem tagadja meg csodálatát Forgách Ferencz primás hősiesen koczkáztató cselekvésétől, melylyel a rábízott ügyet annyi vész között, erélyesen és sikeresen megoltalmazta.

«Ipolyi fölfogása a XVI. és XVII. századbeli főpapság politikájáról kifogásokat provokált többfelől és oly nézetek is nyilvánúltak, mintha az ellenmondásban állana élete tevékenységének nemzeti irányával. Azon politika alapvonása: a ragaszkodás a dynastiához, de a kik azt fölkarolták, abban nem csak a magyarországi kath. egyház fönnmaradásának követelményét, hanem egyszersmind a nemzet érdekeinek biztosítékát is látták. Választani kellett a nyugoti szövetség és gyámság vagy a keleti védnökség és zsarnokság között. A kik a nyugoti államélettel és civilisatióval az ötszázados kapcsolatot fönn óhajtották tartani, természetszerűen erősíteni igyekeztek azon tényezőt, melyben legkiválóbb támaszát látták. Az ellenfél támadásainak hevessége még inkább fokozta ragaszkodásukat, túlzásra is vitte. Tévedhettek a mértékben és eszközökben, de czéljok nemes, szándékuk tiszta, érzésök hazafias volt. Egyébiránt a reactio, a mely a magyar állameszme ellenében I. Leopold kormánya alatt uralomra jutott, nem a kath. főpapság bűne, ellenben, hogy már félszázad előtt nem diadalmaskodott, mikor veszélyesebbek lettek volna következményei – a kath. főpapság érdeme. Az uralkodó eszmék áramlata az absolutismus karjaiba sodorta ellenállhatlanúl a népeket. A legműveltebbek is, Cervantes, Molière nemzete az uralkodók önkényének legzsarnokibb és szégyenítőbb nyilatkozata előtt ellenszegűlés, talán pirulás nélkül hajoltak meg. Magyarországon a Forgáchok, Pázmányok és Széchenyiek politikája megmentette a historiai hagyományok folytonosságával az alkotmányos intézmények életét, mely csak tengődés volt ugyan, de jövendőben lehetővé tette a magyar állam függetlenségének és a magyar nemzetiség uralmának maradandó visszaállítását.»

Feltünő, hogy Fraknói elősorolva a magyar történetírás múlt és jelen századi főbb képviselőit, mellőzi Bél Mátyást, Fesslert és Engelt, a kik minden esetre mélyebb kutatók és jelesebb írók voltak, mint akár Timon, akár Kazy. De legfeltünőbb Szalay László mellőzése, a ki közvetlen a forradalom után kezdte írni és kiadni Magyarország történelmét, nagyobb tárgyilagossággal és mélyebb politikai fölfogással elődeinél, a ki az ötvenes és hatvanas években a magyar történelmi kutatás és írás élén állott s az akadémiában sürgette és megkezdte a történelmi kútfők kiadását. Ipolyi ez időtájt mythologiai és műtörténelmi tanulmányokkal foglalkozott s meglehetős távol állott történetirodalmi mozgalmainktól. Tulajdonkép később sem vált szorosabb értelemben vett történetíróvá. Az a munkája is, _Veresmarty Mihály élete és munkái_, melyből őt Fraknói mint történetírót jellemzi, inkább irodalomtörténeti munka és Szalay halála után 1875-ben jelent meg a Szent-István-társulat kiadásában. Maga Fraknói megjegyzi beszéde másik felében, hogy «a szoros értelemben vett hadi és politikai események története Ipolyi irodalmi föladatának körén kívül esett, csak annyiban volt azokra tekintettel, a mennyiben a kulturai fejlődések vagy a műtörténet alkotásainak magyarázata szükségessé tette». Miért kell hát mégis a szoros értelemben vett történetírók közé igtatni Ipolyit és első helyen, mint egy egész korszak képviselőjét? Fraknói változtatja a szempontokat szüksége szerint, hogy hol itt, hol ott minél fényesebb világításba helyezze Ipolyi érdemeit, pedig valódi érdemeinek kiemelése inkább kitüntette volna őt, mint a képzelteké, a melyek bajosan fognak hitelre találni.

_Veresmarty Mihály élete és munkái_ méltánylásában is hasonló eljárást tapasztalunk. Fraknói szerint Ipolyi a kath. ellenreformatió történetírója kívánt lenni, első fölléptétől végleges diadaláig; Oláh, Veresmarty, Hajnal lettek volna főalakjai, e trilogiának csak középső része látott napvilágot, az első megkezdve, a harmadik majdnem teljesen elkészülve maradt irodalmi hagyatékában. Bizonyára a kath. ellenreformatio megírása nagyon óhajtandó munka volna, de vajon meg lehet-e azt írni, habár a legszélesebb háttérrel, három oly életrajzban, a melynek hősei csak másod vagy harmadrangú tényezők voltak, úgy politikai, mint irodalmi téren? Fraknói Ipolyinak különösen tárgyilagosságát emeli ki, mint a kinek nincsenek chablonjai, melyeknek Procrustes-ágyába szokták a történelmi egyéniségeket beerőszakolni, pedig alig van irodalmunkban mű, a melyben annyira hiányoznék a tárgyilagosság s az egyházi szempontok Procrustes-ágyába annyira be volnának erőszakolva egyének, tények és viszonyok, mint Ipolyi művében. Módszere föltünően kritikátlan s hol akarva, hol akaratlan részrehajló. Nem tényekből indul ki, hanem már kész meggyőződésből s általában az egész mű nem a kath. ellenreformatio történelme, hanem legegyoldalúbb s legszenvedélyesebb védirata.

De Fraknói épen ezt bámulja leginkább benne, ezt nevezi tárgyilagosságnak, sőt kizáróan nemzeti és hazafias szempontnak. Hirdeti, hogy a mohácsi vész után egész a XVII. század végéig a főpapok politikája volt irányadó, nekik köszönhetni minden üdvöst, ők mentették meg a magyar alkotmányt és nemzeti műveltséget. «Választani kellett – úgy mond – a nyugoti szövetség és gyámság vagy a keleti védnökség és zsarnokság között. A kik a nyugoti államélettel és civilisatióval az ötszázados kapcsolatot fönn óhajtották tartani, természetszerűen erősíteni igyekeztek azon tényezőt, melyben leginkább támaszát látták». Valóban ez minden lehet, csak nem történelmi fölfogás. Fraknói úgy tünteti föl Magyarország állapotát a mohácsi vész után egész a XVII. század végeig, mintha minden a nemzet szabad akaratától függött volna s a viszonyok kényszerűségének alig lett volna szerepe. Mintha szabadon választhatott volna a nyugati szövetség és keleti védnökség között, s a kik amazt választottak, a katholikus főpapok, jó hazafiak voltak, a kik az utóbbihoz csatlakoztak, az erdélyi protestáns fejedelmek, nemzetellenes politikát követtek.

Magyarország a mohácsi vész után bizonyára nem örömest szakadt ketté s örömest maradt volna együtt akár Ferdinánd, akár János király alatt, ha mint egészet bármelyikök meg tudta volna védeni a töröktől. De egyik sem tudta s ezen fordúlt meg az egész. Mindazoknak, a kik nyugot felé közelebb laktak Ferdinánd tartományaihoz, a nyugoti szövetséget kellett elfogadniok, és mindazok, a kik kelet felé közelebb estek a török birodalomhoz, kénytelenek voltak a védnökség alá menekülni, a mi mégis jobb volt, mint hódolt tartománynyá válni. A viszonyok kényszerűsége, a nemzeti önfentartás ösztöne határozta el mindkét fél politikáját, melynek az államférfiak inkább csak kifejezői voltak. A földrajzi helyzet volt a döntő s a vallási mozzanat alig szerepelt. János király és főtanácsosai, Verbőczy és Martinuzzi, buzgó katholikusok voltak, sőt épen Martinuzzi, a püspök, majd bíboros, volt az, a ki Erdély s a részek politikáját egy egész századra mintegy megszabta, azt a súlyegyenre törekvő irányt, a mely Bécs ellen Konstantinápolyra, a szultán ellen a magyar királylyal kötött titkos szövetségekre támaszkodott, hogy megvédhesse az ország mindkét felében a nemzet érdekeit. E politikát még inkább kifejtették az erdélyi protestáns fejedelmek, a mikor már a vallási érdek is jobban előtérbe lépett. A politika ekkor annyira összeolvadt a vallással, hogy nehéz megkülönböztetni, hogy a politikai irány visel-e vallási színt, vagy a vallási politikait, de annyi bizonyos, hogy az erdélyi fejedelmek akár a diplomatia békés útján, akár a harcz mezején nemcsak vallások szabadságáért emeltek szót és fegyvert, hanem a magyar alkotmány védelmeért is s a magyar _Corpus juris_ lapjain, a XVI. század közepétől a XVII. végeig, nem csak a lelkiismeret szabadságára, hanem a politikai szabadságra vonatkozó törvények többnyire Erdély segítségével vagy erkölcsi befolyásával vívattak ki. A nemzeti műveltség terén is hasonló jelenséggel találkozunk. Erdély a török védnökség alatt, mint Fraknói hiszi, épen nem szüntette meg ötszázados kapcsolatát a nyugati polgárosodással, sőt erősítette. Maga a protestantizmus nem a keleti barbárság, hanem a nyugoti polgárosodás szülötte volt s az élénk irodalmi élet, iskolák emelkedése és alapítása, hasonlóra ösztönözte s mintegy versenyre hívta Magyarország másik felében az ellenreformatio bajnokait. A két nagy párt katholikus-német és protestáns-török pártnak nevezgette egymást, de szívében mindenik magyar volt s küzdelmök eredménye mentette meg a nemzet létét és alkotmányát; amaz nélkül Erdély könnyen török hódoltsággá válik, mint Bulgária, Szerbia, emez nélkül Magyarország mint osztrák tartomány, könnyen Csehország sorsára jut. A haza egységének eszméje és vágya soha sem halt ki egyik párt kebléből sem s az alkotmányhoz való ragaszkodás mindkét részről folyvást élénkült, mert az nemcsak a politikai jogok képviselője volt, hanem a nemzeti önállásé is.

Fraknói mindazt, a mi a XVI. és XVII. században két nagy pártnak volt műve, egyedül a kath. főpapságnak tulajdonítja. Bizonyára a főpapság élén állott az ellenreformatiónak s közülök egy-kettő nevezetes politikai szerepet is játszott, de a katholikus pártnak voltak kitünő világi államférfiai is, a kik szintén döntő befolyást gyakoroltak a dolgok menetére, mérsékelve és közvetítve a szélsőségeket. A főpapság elvben nem volt ellensége az alkotmánynak, hiszen mint nagybirtokos főrend benne lelte jogi biztosítékát, de a protestáns vallásszabadságra vonatkozó törvényeket folyvást megdönteni igyekezett. Tanújelét adta hazafiságának, de egyházi szempontoknak rendelvén alá mindent, kevésbbé vette számba az állam nagy érdekeit. Koronként szószólója volt a nemzet sérelmeinek, de ha a bécsi udvar szabad kezet engedett a protestánsok elnyomására, elnézte a magyar közjog gyöngítését. Fraknói Forgáchot, Pázmányt és Szelepcsényit a magyar alkotmány megmentőinek nevezi. E három főpap tehetségre, hatásra, hazafiságra nézve egyaránt különbözött egymástól. Nem egészen egy sorba valók, de bár hogyan ítéljünk rólok, annyi bizonyosnak látszik, hogy ha egyedül tőlök függ, a magyar alkotmány nem úgy marad reánk, a mint maradt.

Nem folytatjuk tovább. Messze vezetne bennünket, ha bele bocsátkoznánk e küzdelmes korszak részletes fejtegetésébe. Csak általánosságban és röviden akartuk kimutatni, hogy az a szempont, a melyből Fraknói kiindúl, merev egyházi és nem nemzeti. Nem örvendünk, ha íróink, akár katholikus, akár protestáns részről, nemzetünk történelmét egészen felekezetivé akarják átalakítani. A harczok rég lezajlottak s bármely felekezethez tartozzunk, nyugodtan, elfogultság nélkül tekinthetünk vissza a múltra. Legalább tartoznánk erre törekedni, ezt tűzni ki czélúl, ha emberi gyöngeségeinknél fogva nem tudnók is mindig megközelíteni. A történetíró föladata nem az, hogy valamely rend vagy felekezet dicsőítővé váljék, hanem hogy nyomozza az állami, társadalmi és műveltségi fejlődés folyamát és föltételeit, összeolvasztva a nemzeti és emberiségi szempontokat. A vallásfelekezetek nevezetes tényezők mindebben, de nem egyetlenek s egyedül uralkodók. Ipolyi és Fraknói történetírásunkban Timon és Kazy irányát élesztették föl tetszetősb és tudományosabb alakban. Nyer-e ezzel a magyar történelem? Mi azt hiszszük nem, legföljebb napjaink klerikális törekvéseinek szolgálhat némi gyönge támaszúl.

TREFORT BESZÉDEI ÉS LEVELEI.[47]

Legjobban jellemezhetjük e közel négyszáz lapnyi kötetet előszavának egy fordulatával. Nem annyira irodalmi értéket követel magának, mint inkább memoire-szerű jellege van. A beszédekben s közlött nyílt levelekben végig kísérjük egy magyar államférfiú áldásos működését, ki nem csak szívén hordja a nemzeti kultura kérdését, hanem annak megvalósítását kicsinyben, nagyban személyes kezdeményezésével is minden téren előmozdítani törekszik. Így a könyv érdekes kommentárja a minister politikai tevékenységének.

Eclecticismusát, sokoldalú tevékenységét, egyszersmind egész működésének programmját legjobban mutatja az a meghatározás, melyet könyvében a nemzeti kulturáról nyujt. A tudóst, a philosophot e meghatározás talán nem fogja kielégíteni, hanem annál szerencsésebb egy államférfiú elméjében. A nemzeti művelődés szerves fölfogását mutatja s a nemzet minden érdekével számol. Csupa postulatumból áll. Ápolni kell az irodalmat, tudományt; javítani kell közgazdasági állapotainkat; elő kell mozdítani az ipar kezdeményeit s emelni a közegészség ügyét: ime postulatumokba foglalva a nemzeti művelődés ügye. E postulatumok képezik könyvének, mint tevékenységének főeszméjét; minduntalan előfordulnak, hol egyenként, hol együtt a legkülönbözőbb kérdések kapcsában; előfordulnak a középtanodai törvényjavaslat tárgyalásánál, akadémiai beszédekben, nyílt levelekben, még akkor is, mikor például boros palaczkok itthoni gyártásáról beszél. Szerző minduntalan izgat s ha lehetne, egyszersmind kezdeményező is szeretne lenni mindenben. Ha tőle függne, szeretne példát adni, hogyan kell érdekesen megírni hazánk történetét, hogyan kell a vagyonosoknak ápolni a művészetet s meggyártaná még az első jó hazai boros palaczkot is, mely a Siemens készítményével versenyre kelhetne. Erős s a nyugtalanságig nagy benne a cselekvés vágya; s így beszédeiben csakugyan nem ekesszólást, tüzetes fejtegetést kell keresnünk. A mi iratainak érdeket ád, az épen gyakorlati, cselekvésre ösztönző irányzatuk. S ezt megtaláljuk beszédeiben úgy, mint nyílt leveleiben, mely utóbbiakat különben szerzőjök sem irodalmi értékökért gyüjtötte egybe. Az irodalmi helyett volt más értékök: valami közhasznú dolog létesülését segítették elő.

De nem csak az iratok erős gyakorlatias irányzatát mutatja az előttünk fekvő gyüjtemény: tanúságot tesz azon sokoldaluságról s meleg érdeklődésről is, melylyel szerzőjök a tudomány, művészet, ipar minden nyilvánulását követi. A legkülönbözőbb irányokat méltatni tudó modern műveltség szempontjából szemlél minden kérdést. Ez a szempont érvényesül közoktatásügyi s akadémiai beszédeiben is; sehol sem a doctrina, a kizárólagos rendszer embere; a szigorú elmélet következetességénél többre tartja az élet gyakorlati szükségeinek megfigyelését. Ezt mutatja magatartása a gymnasiumok s reáliskolák ügyében; ezt mutatják nézetei a classikus s modern műveltség viszonyának taglalásában. Szóval a szellemi érdekek méltatásával párosult gyakorlatiasság jellemzi az előttünk fekvő iratokat, melyek e tekintetben is hű tükrét nyujtják szerzőjök nyilvános működésének.

E működésének irányát különben ő maga legjobban írja le egyik pozsonyi beszédében: «Nekem kétféle politikám van: a magasabb s mindennapi politikám; az utóbbi központosul az értelmiség, vagyonosság s egészség előmozdításában, az előbbi pedig a forradalmi cultus leküzdése, az atkotmányosság szilárdítása s a vallás és egyház számbavételében, az államéletben.»

E magasabb politikai irányzat is minduntalan előtérbe lép Trefort beszédeiben. A lelkiismereti szabadságnak, a positiv vallásoknak egyaránt védője; s midőn az állam jogait őrzi, tudja az egyházat is teljesen méltányolni, mint cultur intézményt. Gyakorlatias iránya, a tapasztalásokat élénken földolgozó szelleme a politikai ideologiának erős támadójává teszi, mely csak néhány gondolaton kérődzik, néhány elvont képzeten nyargal s az államélet bonyolult viszonyait, szükségeit nem tudja megismerni. Élvezettel lehet olvasni, valahányszor az ily ellenféllel röviden s élesen elbánik. Ép annyira megszívelni való, midőn állást foglal el a forradalom cultusa ellen. E dolog neki a többi között műveltség kérdése is: Magyarország lételét látja megtámadva minden olyan törekvésben, mely az országot a nyugati műveltség közösségéből kivonná. A forradalom pathosza helyett benne a reform pathosza az erős. A politikai ábrándozás, az utopiákért való fölösleges izgalom pedig a közszellem egészséges fejlődésén üt csorbát s különösen vidéken a művelődés terjedésének is gátja. Az ilyen hamis eszmény ép oly veszélyes, még veszélyesebb, mint a teljes közöny. Trefort «magasabb» politikája így a «mindennapival» ugyanazon középpontból indul ki. «Ötven éve – mondja egy helyen – hogy gróf Széchenyi István működése kezdetén predikálta, hogy az országnak erőre, szellemi és anyagi erőre szüksége van; ma nem biztosabb a jövője, mint akkor volt; tehát ma is folyvást kell predikálnunk…» Nem fejezhetnők ki iratainak s működésének szellemét jobban, mint e szókkal. Ő is izgat, «predikál», gyakorlati tevékenységében is az, mit a német szó úgy fejez ki: «Ein Rufer im Streite».

E sajátság némileg iratainak stylusát is megmagyarázza. Irásban és beszédben rögtönző; arra törekszik, hogy gondolatait minél gyorsabban oda vesse az olvasónak vagy a hallgatónak. Kifejteni, megvilágítani, tüzetesen bizonyítani nem igen szeret. Idegesen a fődologra, a főgondolatra tér át, azt néha szerencsés könnyűséggel kimondva, a többivel már keveset törődik. Azt lehet mondani: iratainak stylusa a művelt társalgás stylusa.

Azonban e sajátságnak megvan a maga árnyoldala. A társalgás két vagy több ember között folyó párbeszéd, mely kérdést és fölvilágosítást, ellenvetést és czáfolatot is idézhet föl. Trefort társalgása ellenben oly magánbeszéd, mely kevés tekintettel van a lehető ellenvetésekre és szükséges fölvilágosításokra. Gyakran annyi tételt halmoz össze, hogy egy is elég volna egy egész czikk alapeszméjének, így egyik sem nyerhet némi kifejtést vagy kellő megvilágítást. Ismételve fölvet néhány kérdést, de megoldásuk módját és eszközeit még nagy körvonalokban sem igen jelöli meg. Eszmék helyett néha ötleteket, szellemes megjegyzéseket csillogtat, a melyek egy-egy oldalt talán megvilágítanak, de az egészet homályban hagyják, sőt félreértésekre adnak alkalmat.

Kiváló példa erre az az elnöki beszéd, a melyet legközelebb tartott az akadémiában, melyet a gyüjtemény nem foglalhat ugyan magába, de a mely szintén ehhez sorakozik. Trefort e beszédében abból indul ki, hogy régebben, az ő ifjúságában, az akadémia ünnepélyes közűlései sokkal látogatottabbak voltak a mostaniaknál. E jelenség egyik okául azt hozza föl, hogy az ülések nagyon monotonok, vagyis unalmasak. Hát ezt mi okozza? «Az ok – úgymond – nagyon egyszerű és közelfekvő, mert nálunk nem lehet akként és oly dolgokat beszélni, mint a párisi, berlini, sőt müncheni akadémiában, mert nálunk nincs szellemi szabadság. Mondottam már más helyen, mit értek a szellemi szabadság alatt s itt ismételnem kell. Értem én ez alatt egy részt a jogosultságot, bármi tárgyról leplezetlenül az egyéni nézetet, rectius igazságot, kimondani a nélkül, hogy bármi disciplinaris eljárástól vagy censurától vagy anathemától tartanunk kellene, másrészt a tehetséget, ily igazságot egykedvűen, fölháborodás nélkül meghallgatni s fontolóra venni. Ily szabadság nálunk nem létezik, mert a magyar társadalom a conventionalis s confessionalis fogalmak és fölfogások keretében annyira le van szegezve, hogy magasabb álláspontra emelkedni nem képes, s kevesebb philosophiai szellemmel bír, mint e század első felében. De talán kérdezni fogják, mi az a philosophiai szellem? Én nem tudok őnöknek oly definitiót adni, mint a minőt egy német prefessor, philosoph par profession, adhatna, de én philosophiai szellemnek tartom azt, ha nem elégszünk meg azon igazsággal, melyet szánkba raknak le, de magunk kutatjuk, hogy igaz-e, a mi igaznak árultatik. A philosophiai szellem tehát törekvés az igaz után és a szabad kutatás, az ész minden regióiban. E szellem nélkül nincs műveltség, nincs tudomány, nincs szabadság, mutatják azt az autocratia s a forradalom uralmainak epochái, mikor kutatni, az igazságot keresni nem szabad, csak hallgatni s hunyászkodni kell».

Már maga a kiinduló pont hibás s épen nem alkalmas arra, hogy egy oly súlyos vád alapjául szolgáljon. Hogy akadémiánk ünnepélyes ülései most kevésbbé látogatottak, mint a harminczas és negyvenes években, annak oka nem az, mintha a mostaniak átlag véve unalmasabbak volnának, mint a régiek, hanem leginkább az, hogy régebben a téli hónapokban tartattak, mikor a közönség szorgalmasabban látogatja a tudományos és irodalmi ünnepélyeket, most pedig májusban tartatnak épen akkor, a midőn mindenki a szabadba menekül, annyival inkább, mert a lapokban másnap mindent egész terjedelmében olvashat, a mi ott előadatott, mit régebben nem tehetett. Ime a Kisfaludy-társaság ünnepélyes üléseit most is a téli hónapokban tartja és sokkal nagyobb közönségnek örvend, mint az akadémia, de ebből épen nem lehet azt következtetni, hogy a közönség nagyobb részvéttel csüng a Kisfaludy-társaságon, mint az akadémián s inkább támogatja adományai- és alapítványaival. Egyébiránt az akadémia ünnepélyes ülései nem is a harminczas és negyvenes években voltak leglátogatottabbak, hanem az ötvenes évek végén s a hatvanasok elején, midőn az akadémia újra rendszeresen megkezdhetvén munkásságát, üldözött nyelvünknek úgyszólva menhelyévé vált s a közönség részvétével egyszersmind némi politikai tüntetést is egyesíthetett. Általában akadémiai ünnepélyes ülések nagyobb vagy csekélyebb látogatottsága úgy nálunk, mint külföldön nem egyszer esetleges körülményektől függ s nem igen van lényeges kapcsolatban magának az intézetnek szellemi hatásával. Az ünnepélyes ülések sohasem tehetnek nagyobb bizonyságot valamely akadémia tudományos munkássága becséről, emelkedéséről vagy hanyatlásáról, mert itt a tudomány mélységei föl nem tárhatók. Mi legalább soha sem hallottuk, hogy a «zsufolt ház» bárhol az akadémiák becsvágyai közé tartoznék. Mindez nem azt teszi, hogy akadémiánk ne igyekezzék érdekesekké tenni ünnepélyes üléseit s ne törekedjék a tárgyak változatosságára s az előadás szép formáira, de mindenesetre csalódunk, ha azt hiszszük, hogy a szabad szelleműség bárminő eszméi hathatnak a közönségre, ha unalmasan adatnak elő.