Part 20

És így tovább. Minek leirni? Ez régi nóta, régi bú, Hejh, de kinek végig kell sirni, Végig siratni, sanyarú.

Mindent összevéve, Kiss költői beszélye figyelmet érdemel, s ha nem várunk is tőle remek műveket, mint dicsőítői, reméljük, hogy folyvást fejlődve és tisztulva, élvezetes olvasmányokkal fogja megajándékozni irodalmunkat.

AZ ÚT A RÉVPART FELÉ.[42]

E rajzgyűjtemény kizáróan a klinikai életből van merítve. A szerző, a ki végig tanulta az orvosi tanfolyamot, nem elégedett meg a kórház és bonczterem tudományos tanulságaival, följegyezte azon benyomásokat is, a melyeket a klinikai élet kedélyére és képzeletére gyakorolt s ezt nyújtja olvasóinak rajzgyűjteményében.

Föltárja előttünk a régi és új klinikai épület titkait. Elvezet bennünket a betegek ágyaihoz, midőn este felé társalogni kezdenek; lefesti egy részeges tót halálát, megismerteti a járó betegek várótermét, a hol a kórházba magokat fölvétetni akarók jelentkeznek s lerajzol egy agglegényt s egy vénülő leányt, a kik egykor szerették egymást, de nem lehettek egymáséi s hosszú idő után most itt találkoznak először. Bemutatja a boncztermet, a hol egy tüdővészben elhunyt fiatal varrónőt bonczolnak, a kit egyik orvosnövendék szeretett; épen szívét adják kézről-kézre s vizsgálják kíváncsian: az orvosnövendék szótlan, mozdulatlan áll; társai kérdik, mi baja; ő, hogy leplezze titkát, éji tivornyával mentegetődzik.

Egy kórházi temetés rajzát is veszszük. Egy szegény anya a bonczteremből temetteti fiát, utolsó fillérét a temetésre költi, küzd a bonczterem szolgái gorombaságával s elkésve a temetésről, alig éri utol a gyorsan robogó halottas kocsit. Ezt egy betegápoló apácza rajza követi, a ki csalódott az életben, de a helyett, hogy bosszúból meggyűlölte volna az embert, átkarolta az egész szenvedő emberiséget. Megelevenednek előttünk a beteglátogatások és klinikai leczkék jelenetei. Egy tanársegéd egyik ágytól a másikig vezeti a tanítványokat s fölmutat a többek közt egy vese-bajos, majd egy tüdővészes beteget s végül egy hysterikus nőt rohamai legérdekesebb pillanatában. A régi klinikán oltár is volt. Egy éjjel két beteg fölkel az ágyból, elébe térdel és imádkozik. Az egyik szegény napszámos, a ki mindig hű hivő volt, el akarja kergetni onnan a másikat, a ki elszegényedett úr és Istentagadó, de most az imádság enyhülete után eseng. Ez éji sötét képeket napsugáros reggel váltja fel. Az orvos megengedi, hogy a betegek, a kik képesek reá, a kertbe menjenek, friss levegő s meleg napsugár élvezése végett. Csak egy béna kis fiú s egy nehéz beteg férfiú maradnak a szobában. De a férfiú biztatja a kis fiút, hogy menjen ki ő is a szabadba. Ez eleinte vonakodik, de mire az ajtóhoz ér, örül ő is, hogy kinn lehet. A kertben szokatlan zaj, benn a szobában a szokottnál is nagyobb csend. A magára maradt beteget nem háborgatja semmi, élvezheti a napsugárt, álmodhatik a multról, jelenről és a jövőről, a melyből soha sem lesz jelen.

A klinikai leczkék három fölvonásra vannak osztva, mint valamely izgalmas melodráma. Az első fölvonásban kerekes ágyon egy kőmüvest tolnak be a terembe, a kinek a lezuhanó fal eltörte szárcsontját, s az rosszul forrván össze, most operálásra szorult. Lassankint felgyűlnek a hallgatók, belép a tanár. Az észlelő előadja az esetet s hosszú előadást tart a csonttörésekről s már hozzá fognának a műtéthez. A kötések készen állanak, az ércsipők sorba rakva, a kések éle mind kipróbálva. De ma már nem lehet, a műtét egyszerű ugyan, de egy kissé hosszadalmas s az idő előrehaladt. A második fölvonásban új szereplők lépnek föl. A tanárnak másutt van dolga, szerepét az első tanársegéd vette át. Egy hasznavehetetlen lábat kell levágni. A beteget elaltatva, a műtétet végrehajtják, de a vért nem igen tudják megállítani. A beteg fölébred és szánalmat látva az orvosnövendékek arczán, fölkiált: «Mit sajnálnak engem? Meg tudok én halni bátran, sokszor néztem szembe a halállal… Szívesen megyek, a kardnál úgy is nehezebb volt nékem az írótoll… Vén vagyok úgy is, de a magyar föld szabad föld. Lengyelország nem az, de lesz.» S midőn bekötik valahogy sebeit, megint megszólal: «Köszönöm jóságukat. Emlékezzenek reám, Kameriszky Gusztáv, honvédkapitány, irnok a postán. Köszönöm, éljen a haza!» Az ágyat kigördítik az ajtón s holnap majd jelenthetik az ismert formulával: az operálás sikerült, a beteg meghalt. S ezzel elértünk a harmadik fölvonáshoz, a mely változatosabb a két elsőnél. Először is egy sárba és vérbe kevert embert hoznak be. Kocsiról esett le, a lovak megtaposták, a kerék keresztül ment a fején. Gyors segélyre van szükség: megmossák, leborotválják fejét s a repedésnek mélységét kutatják. Csekélység, mélyebbnek látszott: oda se nézzen senki. Szemhéját néhány ügyes öltés felvarrja. Mehet, meggyógyul. Ekkor egy nő lép be, de megijed a környezettől s elájul. Erre már csak holnap kerülhet a sor. Helyette egy öreg úr áll elő, a kinek nyelvrákja van. A tanár nézi, tapogatja, egy kis theát rendel orvosságúl s azt mormogja magában: «Kár volna bántani. Hetven éves ember belenyugodhatik a sorsába. Egy évig így is elélhet.» Ezután egy czifra nyakkendős boltos segéd következik. Ez a darab komikusa. Nagy sopánkodással beszél. Egy porczikája sincs, melyre ne jajgatna. «No mijét vágjuk le?» – kérdi a tanár. A komikus ijedten dadog s a hallgatók kötelességöknek tartják, hogy nagyot nevessenek. Megvizsgálják tetőtől-talpig s úgy találják, hogy semmi baja sincs. «Nos? itt csak olyanokkal foglalkozunk, a kiket vágni lehet. Milyen kést méltóztatik parancsolni e sok közül?» Erre a nagy beteg megijed, ferdén köti föl a czifra nyakkendőt, szalonkabátját ferdén gombolja és elszalad. Végre egy nagyon vén, sovány kis emberke lép föl, csipőjén és keresztcsontján kék foltokat mutogatva. Félig németül, félig olaszul beszél, nagyon gyorsan, nagyon furcsán. Gipsz alakokat áruló olasz. Elbeszéli, hogy a korcsmában megverték a részeg vendégek, s hordozó tábláját a hátán törték össze. Szeretné magát fölvétetni a klinikára. A tanár végighallgatja, de nem veszi föl – nincs mit rajta tanulni, menjen a kórházba.

A betegek karácsonyát is rajzolja a szerző, a gyermekkórházba is elvezet bennünket, egy magát strychninnel megmérgező tanársegéd halálküzdelmét is végigszemlélteti velünk. De mindez gyöngéd dolog ahhoz képest, a mit egy beteg vallomásaiban kell olvasnunk, a ki fiatal korában küzd, takarékoskodik, hogy később élvezhessen s mikor élvezni akar, egy pattanás támad ajkán. A pattanásból seb, a sebből fekély, rákfekély fejlik ki. Hiába vágják ki, megint kiújul. De a beteg élvezni akarja az életet s örül, hogy minél aljasabb állat lehet. Kétségbeesésében kétszer akar öngyilkos lenni, de nem öli meg magát. Ezalatt vagyona, a gyönyörök forrása elapad, nincs semmije, a kórházba kerül s bár reménytelenűl, folyvást ragaszkodik az élethez. Egy drámai érdekű szigorlat rajzát is veszszük. Egy orvosnövendék elcsábít egy becsületes szegény leányt, gyalázatba és nyomorba taszítja, a leány később betegen a klinikára kerül s midőn az ifjú szigorlatot tesz, épen őt hozzák a tanterembe, hogy a szigorló betegségéről előadást tartson. Az ifjú reá ismer, megzavarodik. A tanár urak türelmetlenül várják a külvizsgálat eredményeit, de az ifjú csak hebeg, egy okos szót nem tud kiejteni és megbukik.

Ime a majdnem tíz ívre terjedő rajzgyűjtemény tartalma. E száraz kivonat is alkalmasint oly érzést kelt az olvasóban, mintha egy kórház termein haladna át; az emberi nyomor látásán nem maradhat érzéketlen, fölindul, talán szenved is, de semmi esetre nem érezhet æsthetikai benyomást. Mi legalább ez élénken színezett rajzgyűjteményt ily hangulattal olvastuk végig. Legkevésbbé sem kívánjuk a szerző tehetségét kisebbíteni. Könnyedén és élénken tud elbeszélni, érzéke van a jellemzetes iránt, nem terjengő, áradozó s ha itt-ott némi modorosságba esik is, sehol sem léha s komolyan át van hatva tárgyától. De vajon tárgya a költészet tárgya-e s ha az, ily módon földolgozható-e? E kérdés dönti el e könyv æsthetikai becsét és sajnáljuk, hogy megoldása a legjobb esetben sem üthet ki kedvezően.

A költészet örök tárgya az emberi lélek küzdelme s az abból folyó viszonyok, a test, a betegség és halál csak annyiban, a mennyiben e küzdelmekkel kapcsolatosak. Othellóban a féltékenység szenvedélye az, a mi bennünket érdekel s halála csak annyiban, a mennyiben küzdelmeink befejezése. Lady Macbeth őrültsége csak annyiban hat reánk æsthetikailag, a mennyiben lelkiismerete furdalásait leplezi föl. Werther öngyilkossága lélekállapotának rajza miatt válik költőivé, de az közönyös előttünk, hogy pisztolylyal vagy méreggel vetett-e véget életének, valamint a megsebzett vagy mérgezett test symptomái is. Sőt többet mondunk, mihelyt az ember akár a lelki, akár a testi szenvedések legfőbb fokán megszünt ember lenni és állattá válik, többé nem tárgya a költészetnek. Nem mondjuk, hogy a testi fájdalmakat nem rajzolhatja a költő, csak azt állítjuk, hogy a legfőbb ponton nem szabad rajzolnia s mindig a lelkiekkel összhangban tartozik rajzolni. Már Sophocles példát adott erre _Philoctetesé_ben. Philoctetes testi kínokat szenved, de lelki ereje még megvan, sőt uralkodik a testi szenvedéseken. Az erkölcsi és anyagi természet ez összhangzatos vegyületében nyilatkozik e mű egyik főbája.

A szerző legtöbbször a testi szenvedéseket rajzolja előszeretettel; a lélek küzdelmét vagy egészen mellőzi, vagy csak mellékesen érinti. Az öngyilkos tanársegéd s a rákfekélyes beteg rajzában éri tetőpontját e sajátsága. Az iránt meglehetős homályban hagyja olvasóit, hogy tulajdonkép miért mérgezi meg magát a tanársegéd, de a méreg, a strychnin hatását részletesen leírja. Az orvos egészen erőt vett benne a költőn. A rákfekélyes betegen érinti ugyan a lélek szenvedélyét is, de ez állattá vált ember már csak az orvost érdekelheti. S ezt teszi nagy részt a többi beteg rajzában is. Nem annyira a betegek lelki állapotját festi, mint inkább azt a hatást, a melyet a betegek környezetökre, vagy épen a költőre tesznek, mint az emberi nyomor sötét képei. S ehhez járul még, hogy a betegek életéről keveset tudunk, betegségök, haláluk lép előtérbe. Megengedjük, hogy az orvosra nézve ez a legfontosabb, de a költőnek az életet kell rajzolni még a halálban is.

Egy szóval e rajzgyűjtemény nemcsak a klinikai életnek tüköre, hanem egy észlelő orvos s egy érzelmes költő meghasonlásának is. Az orvos költő is akar lenni, a költő orvos is; küzdenek egymással hol egyik, hol másik válik győzelmessé. Igazságtalanok volnánk, ha be nem vallanók, hogy néhány helytt a költő egészen legyőzi az orvost. Példáúl midőn levágják a klinikán a lengyel eredetű postatiszt lábát s az bátran szembe néz a halállal s hazájára gondol, vagy a midőn a csábító orvosnövendék a szigorlaton hajdani kedvesével találkozik, mind költői érdekű rajzok, mert vagy az erkölcsi mozzanat lép előtérbe vagy az erkölcsi és anyagi természet összhangba olvad.

Minden esetre a szerző tehetséges író, de ha költő is akar lenni, szükséges, hogy odahagyja a kórházat, vegyüljön az életbe s a testi betegségek helyett a lelkieket tanulmányozza. Igaz, hogy mindnyájan megbetegszünk, meghalunk, sőt kórházba kerülhetünk, de az is igaz, hogy a művészet határa ott csak végződik, nem pedig kezdődik.

IPOLYI ARNOLD ÉLETE ÉS MUNKÁI.[43]

Az írói betegségek egyik legjárványosabbika a _morbus biographicus_. Leghamarabb bele esnek a könnyen és nagyon is lelkesülő természetűek, de a ravasz hizelgők sem kerülhetik el. Alig észrevehető, de folytonos lázzal kezdődik, a mely folyvást emelkedőben s gyakran a negyven fokot is meghaladja. A könyvés levéltárak levegője nagyon elősegíti e betegség fejlődését. A beteg fölhevült képzelme folyvást egy személylyel foglalkozva, az egész rögeszméjévé válik. Alakját óriás arányban nagyítja és sok mindent képzel hozzá, szintén óriás arányban. Kedveli a superlativust és dagályt, gyakran félre is beszél, de nem minden rendszer nélkül; hangja mind harsányabb, de azért még sem fárad el. Nem épen halálos, de nehezen gyógyítható betegség. A kritika hideg vízzuhanya legföllebb mérsékli, de ki nem irthatja. A lelkesülő természetűek idő folytán és gondos orvosi kezelés mellett kigyógyulhatnak belőle, de a hizelgők soha.

Pór Antal legújabb munkája e járványos betegség szüleménye, a mely úgy látszik, leginkább Pozsonyban dühöng s a _Kortársaink_ czímű vállalat íróit mindinkább magával ragadja. Bizonyára kortárstól még élő kortársról nem igen várhatni teljesen tárgyilagos életrajzot, még kevésbbé jó baráttól jó barátjáról, kanonoktól püspökéről. Azonban mindenkitől nemcsak megvárhatni, de megkövetelhetni is bizonyos mérsékletet, egy kis igazságszeretetet, némi ízlést, Ám mellőzzön az életrajzíró mindent, a mi árnyoldal, de amit kiemel, az legyen valóban fényoldal, s azt ne túlozza oly módon, hogy egész hihetetlenné váljék. Ezzel épen oly kevés tiszteletet tanusít olvasói, mint az iránt, a kit munkájával meg akar tisztelni. Ipolyinak, mint hazafinak, főpapnak és tudósnak oly érdemei vannak, a melyek illő megvilágításban csak nyerhetnek. De Pórnak egész fényözön kell, hogy kápráztassa az olvasók szemét; neki kevés az ember, neki bálvány kell, a kinek hymnusokat zengjen; nem elégszik meg egy nemes arcz körvonalaival, hanem addig szépítgeti, eszményíti, a míg egészen eltorzítja.

Az életrajzi styl Pór könyvében alig több a bókoló udvarlás és a nagyhangú toaszt keverékénél. Czifránál czifrább epithetonokat találunk benne s a túlzást is túlozva. Neki Ipolyi csodás lény, egész legendaszerű hős. A mit Ipolyi mond, ír és tesz, az mind monumentalis, epochalis, classikus, mintaszerű, remek. Szerinte Ipolyi oly lángész, a minő sohasem volt a világon, a ki minden téren egyenlő nagy, a kinek minden műve egyenlő remek. E mellett majd minden szava és műve egyszersmind egy nagy tett, a mely a magyar közélet és tudomány korszakos fordulatait jelöli. Új eszméket hirdet, a melyek egyszerre közvéleménynyé válva, tettre ragadják nemzetünket. Midőn 1854-ben kiadja _Magyar mythologiá_ját s mindjárt a mű elején így szól: «Ha a zivatar elviharzott, a férfikarok új erővel fognak a munkához», e mondat Pór szerint mint vezényszó hangzott végig a dévényi hegytől a Brassó fölötti Czenkig, visszhangot keltve minden hazafi éledő keblében. Számos nagyszerű tanulmányaival minden előzmény nélkül, örökre, változatlanul megállapította a magyar műtörténelmet. Akadémiai emlékbeszédei egészen új irányt jelölnek e nálunk eléggé művelt írásnemben. Mint a történelmi társulat elnöke az enyészet porából új világokat alkot s a történelem tanulságaiból új irányokat tűz ki nemzetének. 1876-ban a Rimaszombaton tartott nagy gyűlésen a magyar államegység és államnyelv actualis kérdést történelmi mély belátásával és bölcs mérsékletével eldöntötte. 1879-ben Pozsonyban a magyar iparélet történelméről értekezve, mint történetíró és nemzetgazda kijelölte nemzetének az útat, a melyen haladva, virágzásának biztosan nézhet elébe. Kimondotta, hogy mint agricol állam ipar nélkül tovább nem létezhetünk. Ma már az országos tárlat után mindenki meg van győződve erről, de akkor jóformán még csak ő kezdette hirdetni. Nem soká azután Maros-Vásárhelyt a magyar hadképességről értekezve, nagyot lendített a haza védelmén és fönmaradásán azzal, hogy irányt adott számos magyar családnak, sőt az összes magyar ifjúságnak és megtörte azon, immár előítéletté kövesült ellenszenvet, a mely nálunk a katonáskodás ellen kezdett meggyökerezni…

De nem folytatjuk tovább. Elég, ha fájlaljuk, hogy Ipolyi nem talált derekabb életrajzíróra; elég ha sajnálkozunk, hogy Pór Antal, mint történetíró és akadémiai tag oly kevésre becsüli írói tolla méltóságát. S ezzel be is fejezhetnők rövid ismertetésünket, ha a könyv egyik szaka nem követelne bővebb tárgyalást. Ez a _Magyar mythologiá_ról írt szakasz. Pór ebben nemcsak a mű dicsőítésével, hanem annak bírálójával, Csengery Antallal, is foglalkozik. Úgy tünteti föl 1855-ben megjelent birálatát, mint valamely merényt, a mely nagyon megcsorbította Ipolyi örömét. Ezért természetesen Csengerynek, mint nagy bűnösnek, lakolni kell. Pór nem érzi ugyan hivatva magát, hogy bírálatot mondjon Csengery írói egyéniségéről s utasítja olvasóit a _Budapesti társaság_ czímű férczműre, a melyet különös következetességgel a maga személyére megbizhatatlannak, de Csengeryére nézve nagyon is megbízhatónak tart: mind a mellett hol leplezve, hol nyiltan úgy rajzolja Csengeryt, mint a ki elfogultan, igazságtalanul birálta meg Ipolyit, megkisebbíteni merte a nagyszerű művet, sárral dobálta a triumphatort s később mintegy megbánva tévedését, mindenkép azon igyekezett, hogy Ipolyival s a közönséggel elfeledtesse a múltat. Helyeseljük, hogy Pór nem mellőzte Csengery bírálatát; egy életrajzírónak számba kell venni mindazt, a mi fontosabbat kortársai hőse egyik vagy másik művéről írtak, hogy fejtegetéseiben elfogadva a helyest, vagy czáfolva a helytelent, annál biztosabban megállapíthassa az igazat. Azonban Pór semmit sem fejteget, nemcsak azt nem mondja meg, hogy miben tévedett Csengery, hanem azt sem, hogy mit mondott s mi tulajdonkép bírálatának lényege. Pótolni akarjuk e hiányt s röviden megismertetjük olvasóinkkal Csengery szempontjait, melyekből bírálatában kiindul s melyeket Pór úgy látszik örök feledékenységre szeretne kárhoztatni.

Midőn 1854-ben a _Magyar mythologia_ megjelent, Csengery nem ismerte Ipolyit. Először az _Új Magyar Muzeum_ban olvasta nevét, a melyben Toldy a munka megjelenését hírül adta a közönségnek. Toldy épen, mint Kazinczy, könnyen lelkesült és hajlandó volt írót és művet túlbecsülni, ha az irodalom valamely hézagát betölteni látszott. Úgy hirdette Ipolyi művét, mint a történelmi tudomány nagyszerű fölfedezményét, a tudomány Colnmbusának nevezte s öröme határt nem ismert, hogy nemzeti mythologiánk immár meg van fejtve, kiderítve. Csengery megvette a munkát s hibásoknak találván kiinduló pontjait, ne hogy ily nevezetes kérdés minden vita nélkül dőljön el, birálatot írt róla. Csengeryt tehát semmi személyes elfogultság, ellenszenv nem vezette, hanem Toldy buzgósága ellenében egy más, szintén tiszteletre méltó buzgóság, a mely a tudomány terén a nemzeti érzést nem tudja elválasztani a tudomány szoros követelményeitől. – Csengery birálata komoly és tárgyilagos, s bizonyos tekintetben méltányoló is. Mindjárt elején kimondja, hogy irodalmunk sok részben mostoha körülményeit figyelembe véve, nem lehet eléggé méltányolni azon készültséget, a melylyel Ipolyi munkájához fogott; tömérdek a bel- és külföldi anyag, a melyet oly rövid időn egybehordott s bárhogyan itéljünk a földolgozásról, maga az anyag összehordása is oly érdem, a melyet lehetetlen el nem ismerni. Az is elismerendő, hogy Ipolyi azt a módszert követte a magyar mythologia összealkotására, a mit Grimm Jakab követett a német mythologiára nézve. Azonban e helyes módszert Ipolyi nem alkalmazta helyesen s épen azért egészen más eredményre jutott. Nem levén közvetlen kútfőink, Ipolyi is Grimm példáját követve, kútfőül tekinti az élő néphagyományt, a regét, a mondát, mesét, népdalt, népszokásokat, erkölcsöket, babonás hiedelmeket, előitéleteket, különös népies szólásokat, példabeszédeket és közmondásokat. S tagadhatatlan, hogy ezek népünk képzelet- és gondolatvilágára nem egy fénysugárt vethetnek s bennök a régi magyar világnézlet töredékei is lehetnek. De éles kritikai pillantás képes csupán kiszemelni e töredékekből a tisztán magyar elemeket, elkülönözve mindattól, a mi a keresztyénséggel jött közénk, a mit részint távolabb, európai érintkezésekből, részint a köztünk és körülünk lakó népfajoktól kölcsönöztünk. Ipolyi e kölcsönözéseket nem igen akarja elismerni, sőt azon meglepő állítással lép föl mindjárt munkája kezdetén, hogy népünknél majdnem minden a régi kerékvágásban van, hogy szokásai, öltözete, eledele, gondolkodása, természeti világnézlete még nagyobbára a régi, a mint volt századok előtt. S e szempontból aztán minden közmondásban, népies szólásban, mesében stb., a mi népünk közt jelenleg él, mind magyar, ősmythologiai nyomokat lát, még akkor is, ha a közöttünk és körülünk lakó népeknél ama közmondásokat, szokásokat, meséket mind föltaláljuk. Mennyire kritikaiatlan ez eljárás, első tekintetre föltetszik mindenkinek, a ki némikép jártas a történelemben. Az elvet, mely Grimm nyomozásaiban oly termékenynek mutatkozott, Ipolyi mindjárt munkája kezdetén túlságig viszi, a mi aztán szükségeskép képtelenre vezet.

S itt bővebben kifejti Csengery, hogy ember embertől, nép néptől hogyan vesz át szókat, eszméket. E kölcsönzés, e külső hatások eredménye egy részben a belfejlődés, a haladás. Miért legyen e törvény alól, a melyet örök igazságnak mutat a történelem, csak a magyar kivétel? Elmondja, hogy különböző hatások alatt hogyan alakulnak, változnak a mondák, vándorolnak a népmesék s ennélfogva igen óvatos és éles kritikával elkülönözendő a kölcsönzéstől az eredeti, hogy a nemzeti mythologia alapjául szolgálhasson. Ipolyi magyar mythologiájában összezavarja a különböző elemeket, úgy szólva nem is akar elismerni idegen befolyást, azon hiúságunknak hizelgő állítással igazolván nézetét, hogy a magyarság oly élénk erélylyel nyilatkozott a téren, melyet hazánknak nevezünk, hogy gyakran nemzetünk fogadtatá el nyelvét, szokását stb. a köztük lakó népiségekkel, s nem volt oly lélekszegény, hogy mások meséire, mondáira, babonáira szorúlt volna. De ha a köztűnk lakó népiségek oly mértékben olvadtak volna is a magyarságba, a mint Ipolyi állítja, nem épen azt bizonyítja-e ez, hogy szükségkép tömegestül vette föl a néphit az idegen elemeket? Mert lehetetlen föltennünk, hogy a nyelvcserével valamely népfaj egész szellemi világa azonnal átváltozzék, hogy a megmagyarosodott helységekben a dajkák azonnal megszüntek volna mesélni s az öregek és az átváltozott új ivadék között egyszerre szakadt légyen meg minden szellemi közlekedés. Bizonyára sohasem nyilatkozott erélyesebben a magyarság azon népfajok irányában, a melyek között élünk, mint a germán szellem nyilatkozott a középkoron át, midőn lassanként a szlávokat tömegestül olvasztá föl magában, s a celta elemeket, a melyek Németország több helyén beszögellettek, egészen fölemészté. Az erély ily élénk jelenségei mellett sem bírt a németség minden szláv és celta elemeket végkép kiirtani. Megvannak azok maiglan s különösen a celta befolyásról nagy elismeréssel nyilatkozik Grimm. Nemcsak az élő néphagyománynyal bánik el így Ipolyi; hanem többé-kevésbbé az irott emlékekkel is, s kevés érzéket tanusít az ősinek, eredetinek kiismerésében, szemközt azzal, a mi későbbi származású vagy nem is a népképzelem alkotása.

Azonban Ipolyi csak az európai hitkörök és mondák, mesék befolyását vonja kétségbe: az ázsiai mythosokat oly szoros kapcsolatban látja az általa úgynevezett magyar mythologiával, hogy azon hitkörök befolyását minden lépten-nyomon fejtegeti. A közös ősvallás és nyelv eszméiből indul ki. Az emberiség ősvallásának a monotheismust mondja, melynek lassú elhalványulásával a pantheismus, polytheismus kerekedett fölül, egész azon végső elaljasodásig, midőn az ember a durva, értelmetlen magiában, sabæismusban, állattisztelet- és fetisben kereste üdvét. Csengery ezzel szemben kimutatni igyekszik, hogy a fejődésnek épen ellenkező fokozata van: nyers természetimádás, fetisismus, samanismus vagy dæmonok cultusa, polytheismus, a mely hitbölcselmi úton pantheismussá fejlődik, és végre monotheismus. S egyszersmind nem fogadja el Ipolyi hypothesisét, a mely a magyar őshitet az ősvallás monotheismusával hozza kapcsolatba.