Part 7

– Hogy mit tesz az: nevet adni? Hát az azt teszi, szivecském, hogy valaki légy a világban. Hogy állásod, rangod legyen. Mi vagy te most? Egy porszem, egy semmi, akit eltaposhatnak. De ha én nevet adnék neked, akkor volnál nemes Klivényiné és az már valaki. Hát érted-e már?

– Nem értem, bácsika – dadogta a leány, – mert hiszen csak a felesége lehetne Klivényiné.

– Hát persze. Hiszen éppen arra gondoltam, kis bolondom, ha már te veszed ki a szájamból.

– De az nem lehet… nem lehet – rebegte fojtott, elhaló hangon.

– No ugyan miért? – pattant fel az irnok. – Beszélj őszintén.

Egy hangot se volt képes Apolka kiejteni, melle zihált, levegő után kapkodott.

– Hát mégse szólasz? Akarom, hogy felelj…

– Hát azért, bácsika, hát azért, mert én még nem vagyok nagy leány. Hiszen még én kicsi vagyok és… és…

– Értelek, azt akarod mondani, hogy én meg öreg vagyok. Persze, hogy persze. De iszen én ezentúl is csak apád maradok, te kis csacsi. Apád, aki rólad gondoskodik. Miattam azt szeretheted, akit akarsz, én csak a nevemet adom, én csak egy áldozatot hozok neked… Jó lesz-e igy?

Egy-két lépést mentek szótlanul, éppen a halottasház kerítéséhez értek már, a néni árnyéka még mindig ott lépkedett, ott suhogott a leányka balján.

– Nos, jó lesz-e? – kérdé újból Klivényi türelmetlenűl, míg elől Kubikné a kapuajtócskát nyitogatta, – mi a feleleted, Apolkám?

– Ez! – kiáltott fel hirtelen elhatározással.

De már akkor kirántotta karját a Klivényiéből s rohant, rohant lélekszakadva az éjszakában. Kip, kop! dobogtak a kövek kis czipői alatt, a merre futott.

Az irnok alig birt szóhoz jutni meglepetésében. – Megállj, megállj! – ordítá azután. És ő is utána iramodott. De poczakos teste nem volt a futásra berendezve, meg-megállt kifújni magát, biztató szavakat hangoztatva utána:

– Hiszen csak tréfáltam! Semmi se igaz. Becsületemre mondom, nem igaz. Gyere vissza, kis rozmaringom!

Majd ujra szaladt egy sort és ujra kiáltá: «Hiszen csak tréfáltam, nem igaz semmi sem!»

A karcsú alakot elnyelte a sötétség, sehol se látszott, sehol se hallatszott már semmi nesz. Ki tudja, hol fut már! Vagy talán meghúzódott valahol a kapuk alatt, a sövények mellett.

– Gyere, gyere, Apolka!

Hallgatódzott minden felhivása után. Mély csend volt. Semmi válasz sem jött, csak a Trnowszky Péter udvarából felelte gúnyosan egy kakas: kikiriki!

* * *

Rebernyik János, a Blázy polgármester úr hajduja, vidra-fogásra indult az éjjel. Ő találta meg Apolkát elájulva a Vág partján. Mikor fellocsolta, a leány rimánkodott neki, hogy hagyja beugrani a Vágba.

Rebernyik azonban nem engedte.

– Nem hagylak, kis lányom, mert én keresztény katholikus ember vagyok s ezt a vallásom tiltja. Te tán lutheránusnak néztél engem? Nem, nem, haza jösz velem. Jobban szerettem volna egy vidrát vinni haza, de így is jó. Hogy nem jösz? No azt szeretném én látni! Hát tudod te, hogy kivel beszélsz? Rebernyikkel, a hatalom emberével.

Elvitte erővel a városházára és a polgármester úr szobájában terített Apolkának ágyat a hajdúköpenyegekből.

Mikor aztán reggel a mai vásár miatt a szokottnál is valamivel korábban döczögött be hivatalos helyiségébe a polgármester, ezüst gombos botjával ütögetve maga előtt a földet és garádicsokat, hogy előre érezzék, ki jön, bezzeg felette elcsodálkozék vala, hogy valaki fekszik a diványon. Talán valamelyik szemtelen korhely irnok? Hanem, amint jobban odanézett, látta, hogy ilyen gyönyörű irnokot isten még nem pingált erre a világra; de meg a csapadékos, nedves perkál szoknyácska is kilátszott lent a pokrócz alúl. A formás, keskeny lábacskák egymáson keresztbe téve pihentek. Az egész szobát betöltötte a szűz, üde test kilehelése, a frissen szűrt tej illatához hasonló.

A polgármester becsengette Rebernyiket és halkan kérdé:

– Ki az ott, te? Nem merem felkölteni.

Rebernyik aztán elbeszélte, hogy az bizony a Trnowszky doktor árva leánykája, az Apollónia, hogy s miként találta meg és miként akarta magát elölni a Vágba.

A polgármester lelkiismerete megmozdult: «Egy kicsit könnyelműen vettük a sorsát», mormogta, majd megdicsérte Rebernyiket:

– Derék ficzkó vagy, öreg, hogy megmentetted. Ne, itt van egy szivar!

Kihúzta a tárczáját, de szivarjai közt hiába keresett kurtát, hát egy portorikót volt kénytelen adni, de hozzátette: «Ilyet a király se szí».

A beszélgetésre felnyitotta szemeit Apolka. Nagy, fényes szemek voltak azok, mosolygók, frissek, édesek, mint a hajnal, arczán fényes, szelid pir ömlött el, mint a hullámokból kelő Aphroditeén, – mert ő is a hullámokból jött ragyogó álmok közül. A «tegnap» csak egy régmult volt, messze az álmok mögött. S amint a rózsás álmok oszlottak, szálltak, még ott csillámlott visszaverődésük arczán, ajkai körül; csak midőn végkép elillantak, kapcsolódék össze hirtelen a «tegnap» a mához és Apolka elkezdett egyszerre hangosan sirni.

A polgármester odaült hozzá s gyöngéden kikérdezte élete sorját. Apolka mindent elmondott őszintén. A becsületes öreg úr meg volt hatva és fel volt háborodva.

– No, semmi az, – vigasztalá. – Minden jóra válik, még ma gondoskodom, hogy elhelyezzelek valahová, valami becsületes emberekhez, ahol jó dolgod lesz. Tudsz-e dolgozni?

– Senki se tanított – felelte szomorúan.

A polgármester nagy fejvakarások között vette a kalapját, botját (mint mindig, ha halaszthatatlan dolga volt).

– Hát csak maradj itt, míg nem intézkedem. A Rebernyik majd reggelit hoz a kávéházból. Én meg addig nyakamba veszem a várost.

Lement mély gondolatokba merülve, kavargó tervekkel fejében, a piaczra. Az úri vendéglő előtt néhány úr sörözött és a budetini tisztikar. A honvédparancsnok megszólította. Éppen panaszkodni kezdett, hogy milyen furcsa eset történt vele, egy szép leány hogy akarta magát a vizbe ölni, akit most már el kellene helyeznie, (így van az, ha az embernek nincsen családja; mingyárt magamhoz venném), mikor egyszerre csak óriási csapat gyerek, asszony és ember kezd futni Budetin felől a piacznak, őrült lármával, jajveszékléssel:

– Jaj, jön a muszka! Jön a muszka!

– Megbomlottatok! – kiáltott rájok a polgármester.

– Nyakunkon az ellenség! – csörtetett most elő egy városi hajdú és jelenté: – Egy egész tábor jön!

S valóban e perczben a toronyban is elkezdte félrekongatni a harangot a vén toronyőr, Hrubcso Pál.

A polgármester bosszusan intett fel neki a kendőjével, hogy hagyja abba.

– Nem szégyenlitek magatokat, szamarak! Bizonyosan egymást bolondítjátok el.

Egyre több-több ember jött futva, némelyek batyuban czipelve hátukon a holmijukat, síránkozó nőket szétszórt hajjal, megrémült gyermekeket, mankóval szaladó aggastyánokat lehetett látni. A gyolcsosok, vargák és mézeskalácsosok, akiknek a budetini úton voltak a sátraik, kezdték portékáikat nyakra-főre behányni a ládáikba.

– Nézzen csak oda, polgármester uram!

S im, a fölkavart porfelhőből csakugyan kezdett kibontakozni egy magyar ruhás vitéz, ágaskodó paripán, kivont villogó karddal. Utána valaki egy zászlóval s a háttérben beláthatatlan barnaságban gomolygott valami tömkeleg. Ágyúszekerek nehéz, tompa dobaja lüktetett messziről…

A honvédparancsnok felkiáltott:

– Macska legyek, ha ez nem az én rokonom, gróf Pongrácz István, a hadaival!

HARMADIK RÉSZ. A TÚSZ.

Igen, ő volt s utána huzódék gazdag színpompában, hadias mozgalmasságban az egész tábor; gurultak a nehéz szekerek, ficzánkoltak a paripák, csillámlottak a dárdák és lószerszámok s pergett a dob, felharsantak a lapuchnyai híres trombiták.

Minden lélekemelő volt és zordon, csak az élelmezési szekér lőcseiről csüngő oldal-szalonnákban tett kárt a ragyogó verőfény, mert azok megolvadva csurogtak, két egyenletesen futó zsirvonalat hagyva az út porában.

Pongrácz gróf a vendéglő elé érve, kardjával tisztelgett a honvéd-parancsnoknak, aki már messziről integetett neki.

– Hová, hová, István? – kiáltá rá vidáman a honvédparancsnok, ki hozzá volt szokva, hogy a gróf hadgyakorlatokat tartson. De hogy egész Zsolnáig eljött, ez mégis feltünt neki.

Pongrácz István megállította szép fekete lovát s kemény, ropogó hangon felelte, amiképen illik egy haragvó hőshöz, villámló kardjával megfenyegetvén a messze kéklő zólyomi hegyeket.

– Besztercze ellen megyek, rokon.

– Ne beszélj!

– És vissza sem jövök, míg kő kövön marad, míg nem lesz egyenlő a földdel s míg a területét sóval be nem vetem, hogy még fű se nőjjön az egykori helyén.

A honvédparancsnok megijedt, mert szerette István grófot, de megütközését elárulni nem volt czélszerű; egykedvüen látszott hát simogatni agyagsárgás harcsabajuszát.

– No, ez komoly dolog, de miért haragudtál meg annyira Beszterczére?

– Megsértettek, vérig sértettek – felelte István gróf – és még egyéb is van a dologban.

– Egyéb is? – kérdé rendkívüli érdeklődéssel. – Ugyan no, szállj le egy kicsit, igyunk meg egy pohár sört és beszéld el a sérelmeded.

István gróf hüvelyébe dugta a szablyáját, azután lepattant a nyeregből és odaszólt Kovács uramnak, az adjutánsnak:

– Nyargaljon végig kegyelmed és közölje a hadakkal a parancsot, hogy legyenek veszteg egy darabig és mivelhogy békességes városba érkeztünk, harácsolni, zsákmányolni nem szabad. Senkinek se bántsák se ökrét, se szamarát, se szolgáló leányát és semminemű jószágát.

Ezzel kezet fogott sorba a tisztekkel, a jelenlevő Blázy polgármesterrel, aki régi barátja volt és akit most is legott biztosított, hogy Zsolna városának semmi bántódása nem történik, majd karonfogta és mindnyájan megindultak a vendéglő külön szobájába. De bár a hátulsó szekeren guggolt Pruzsinszky Szaniszló, hamar észrevette éles sas-szemével a történendőket s nem sajnálta elindítani lábát, hogy ő is odaérjen s hozzájuk csatlakozzék. Nemsokára jött Kovács várnagy is jelenteni, hogy a parancsot kiadta, úgy, hogy az extra-szoba küszöbénél még elcsiphette a budetini parancsnokot egy bizalmas, suttogó szóra.

– Jaj, beszélje rá méltóságos uram valahogy az urunkat, az isten megáldja, hogy ne menjen, hogy mondjon le az eszeveszett tervéről (de istenem uram, hogy is ragadhat meg ilyesmi az eszében), mert isten úgy segéljen, megfogdosnak bennünket Beszterczén és egyenesen Budára visznek a bolondok házába.

– Magam is azon töröm a fejemet, Kovács uram. Majd meglátjuk, hogy mit csináljunk.

Utánuk nyitott. Egy nagy tágas szoba volt ez, egyetlen óriási asztallal: a vendéglős, Jágovics Bogdán, egy lelógó bajuszú, fényes olajbarna arczbőrű örmény, egészben olyan kinézésű, mint egy szurokba mártott patkány, ezt a feliratot csinálta rá: «Úri söröde».

Jágovics úr élelmes ember volt, ami már abból is kilátszott, hogy a szokásos Gambrinust (a legismertebb királyt a földgolyóbison) úgy «gazdálkodta» meg, hogy a saját édes apját festette le egy habzó sörserleggel a falra, így érvén el kettős czélt az öreggel, aki amellett, hogy mint tiszteletreméltó ős tündökölt a falon, örömére az unokáknak, egyszersmind fia üzletét is szolgálta, mint sörivásra ingerlő agent provocateur. De, minthogy a néhai Jágovics úr hires kereskedő volt Zsolnán, meghagyta a piktornak, hogy kereskedői volta is okvetetlenül meglátszassék, ami aztán akként oldatott meg, hogy a nyakába egy mérő serpenyő volt akasztva, az ölében pedig egy váltó-ürlap. No már nagy kópé lehetett az a piktor.

De még nagyobb volt Pruzsinszky, mert a míg a sört elhozták («Ex frissibus!» – kiáltá az élő Jágovics úr a nagy urak láttára a pinczéreinek), addig egy széket húzott magának, hogy a magasan lógó néhai Jágovics urat elérje s kihúzván zsebéből a czeruzáját, egy hirtelen ötlettel oda irta a váltó-ürlapra: «_Elfogadom: Pruzsinszky Szaniszló._»

Lett nagy derültség, István gróf hahotázott, mint a zuhogó patak, még a könnyei is megeredtek s mire a friss csapolású sört behozták, egész vidáman kezdte elbeszélni Estella szökését a Behenczy fiúval, akik Beszterczére menekültek, de a város nem akarja őket kiadni, meg kell tehát fenyíteni stb.

No ez úgy volt elmondva, hogy lehetetlen nem inni egy pohár bort a Pongrácz-fegyverek győzelmére. A sör csak a németnek való, koczczintani se lehet vele. Hozassunk egy kis vörös bort! Finom vágújhelyi van a Jágovics pinczéjében.

A villogó, szikrázó, gránát-piros bornál aztán szó szóba fűződék. «Ej, ej, az a gonosz Estellácska!» A honvédparancsnok az asszonyokról kezdett mesélni. Egyik nagyobb pillangó, mint a másik. Nagy théma ez. Kivált ha a honvédparancsnok kezeli, kinek kapitánykori híres kalandjait roppant szerette hallgatni István gróf. A velenczei esetet a Canale Grande-n, mikor a férj léptei közelednek a comtesse boudoirjához s a kapitány kénytelen kiugorni mezítláb az ablakon a kanálisba. Hanem ehhez hozzá kell képzelni legalább is – az olasz eget.

A tisztek sokszor hallották, Isván gróf is, de azért mégis tetszett nekik, Pruzsinszky meg épen el volt ragadtatva.

– Bravó! bravó! – mondá István gróf és koczczintott. – Világéletedben nagy lurkó voltál, édes rokon! Hanem most már halljuk a pozsonyi asszony történetét.

– Restellem a polgármester ősz haja miatt – évelődött a parancsnok bajuszát pödörgetve.

– Hagyd el bátya, vágott közbe István, – jól esik a mellének. – Igaz-e, Blázy?

Blázy ráhagyta mosolyogva.

A kedv nőttön-nőtt, a palaczkok ürültek, a poharak csengtek, István gróf az ablakhoz ment és kikiáltott valamelyik emberére, hogy küldjék a lapuchnyai bandát.

A parancsnok azalatt odahajolt Blázy fülébe súgni:

– Itassuk le mindenáron. Van egy jó tervem.

Az visszahunyorított a becsületes macskaszínű szemeivel.

– Hollá, urak, halljuk már azt a pozsonyi asszonyt!

– Halljuk, halljuk!

– Bogdán, bort! A legénységnek egy hordó pálinkát. De már most igazán halljuk a pozsonyi asszonyt!

– Adjatok előbb egy czigarettát! Igy, már most jól van. Pozsonyban feküdtünk, nem is emlékszem már, hányadik esztendőben. Gyönyörü huszár voltam. Pruzsinszky megmondhatja. Igaz-e, Pruzsinszky? Mert Pruzsinszky ösmert akkor. Ösmert, mert sok pénzem volt. Elég az hozzá, egy tisztességes családnál voltam beszállásolva, bizonyos Vinkóczynál, ha jól emlékszem. A vámnál hivataloskodott a szegény ördög. Szép, fiatal asszonya volt, karcsú, mint az őzike, fitos orrú (az orroknak ez a fajtája mindig ingerlően hatott rám), de olyan szende, ártatlan és szemérmetes, mint egy madonna. Már hetekig voltam ott s alig láttam, de ha láttam is, észrevétlenül tudott elsuhanni előlem; ha köszöntöttem, biczczentett a fejével s lesütött szemekkel menekült megszólításom elől… Rá sem gondoltam többé, midőn egy nap Bécsbe rándulok. A kupéban egy gyönyörű asszony ült, teljesen kifejlett szépség, a hervadás bizonyos poézisével. A Balzac asszonyaiból egy kedves darab, a harmincz és negyven közt, a tudás minden bájával megkent asszonyka. Higyjétek meg, fiúk, hogy nagyon beleszerettem. Pedig az nagy szó, ha én mondom, abból az időből, mikor úgy szálltak rám az asszonyok, mint a legyek a mézre. – Hiszen te ösmertél, Pruzsinszky.

– Tovább, tovább!

– Elkezdtem neki udvarolni, egyre tüzesebben, hevesebben. Csak fogadta, fogadta eleinte és maga is visszakaczérkodott egy kicsit, de mikor aztán látta, hogy nem tréfálok, bevallotta, hogy ne fáradjak, mert ő neki egy imádottja van Bécsben, éppen most is ahhoz megy. S olyan ügyesen tudott lehűteni s átterelni a beszélgetést közönyös dolgokra, hogy csoda. Megkérdezte, hogy hínak, mint vagyok megelégedve Pozsonynyal s hol, kinél lakom. Megmondtam, hogy ki vagyok és hogy valami Vinkóczyéknál lakom. «Vinkóczyéknál? – szólt meglepetve – hiszen ott igen csinos asszonyka van». «Mit ér – feleltem bosszúsan – az egy szent, azzal semmit sem lehet kezdeni.» A szemem közé nevetett: «No no, csak próbálja meg, kapitány!» A fejemet ráztam, hogy hasztalan, de ő csak egyre mosolygott hamiskásan és midőn kiszálltunk Bécsben az indóházban, odasúgta fülembe: «Jobban tudom én azt, kapitány, mert az én leányom a Vinkóczyné».

– Pompás história! – lelkesedett Pruzsinszky.

– Rosszabb vagy Boccacciónál! – vélte nagy hahotával István gróf.

– De hát a folytatása! – sürgették a tisztek.

Mire a parancsnok leöblíté a torkát egy pohár borral, megtörülgette óvatosan a nagy bajuszát; csillogó, kékes szemei kialudtak, mintha egy bántó szó koppantaná el lángjukat, homloka redőkbe gyűrődött, széles tenyerét szívére tette bűnbánón, s méltóságteljesen, de mégis szemrehányón förmedt a tisztekre:

– Uraim! Én tetőtől talpig gavallér vagyok.

Erre a mondásra megint koczczintani kellett s István gróf intésére ráhúzta a lapuchnyai hadi banda a Rákóczi korából maradt híres nótát, magyarba vegyített tót szöveggel:

Mikor még én kurucz voltam Rákóczi vojnában, Jártam szattyánból varrt cserveni csizmában.

Ilyen vígadozás közben elmult a dél és megéhezének mind az urak, mind a hadak. Kovács jelentette, hogy a hadsereg enni akar.

– Hát vonuljanak valami térségre és főzzenek gulyáshúst a katlanokban. Egy ökröt ki kell fogni valamelyik társzekérből és meg kell enni.

A Vág mellé vonultak a hadak, annak a hancsikos, hompos partján gyujtottak tüzeket s ütöttek tanyát. Az urak pedig a vendéglőben ebédeltek, megoldott nyelvekkel folytonos rózsás humorban, mely csak fokozódott ebéd után. Aranyos köd szállott alá a dib-dáb földi bajokra, keservekre, mikor a feketét is behozták és rágyujtottak a Jágovics által _megnemesített szivarokra_. Jágovics ugyanis rendesen megvette a Motesiczky úrfiaktól a finom havanna szivarok dobozait, tíz krajczárért darabját s e dobozokban, melyek évekig tele szedték magokat a drága havanna-illattal, kassai négyeseket nemesített… (Ilyet is csak egy örmény eszelhet ki.)

Ha a bor gőze sírásó, a jelen bánatát elföldelő, piktor a szivarfüst, a jövő képét verőfényesen színező. Csak úgy bugyborékolt a jókedv. Pruzsinszky ledobta dolmányát és egy ingújjban kezdte járni a «Podza-bucskit». Hip-hop! Hip-hop! A parancsnok egyre biztatta a tisztjeit: Hajrá, mulassunk, bajtársak! S egyre tartotta szóval, adomákkal Istvánt, ki, mint otthon a várában minden ebéd után, most is lehozatta a társzekérről a pénzeszsákot és az ablakon kihajolva, szórta a járó-kelők közé a kétgarasokat, ami itt még jobban ütött ki, mert a talaj a fogadó ezen ablaka alatt csátéval, csalánnal és «Mária koronájával»[1] volt benőve s ugyancsak mulatság volt nézni, hogy a pénzre rohanó pórnép mint szurkálja össze magát a harapós növények között.

Ebben a pompás hangulatban kezdte Blázy is, a parancsnok is, nagy diplomácziával rávenni, hogy mondjon le a jóravaló bányaváros lerombolásáról. Végre is egy olyan fehér személy, mint Estella, nem érdemes arra, hogy egy várúr felczihelődjék a seregével. Olyan perszónáért bizony nem való Beszterczéig menni, piros vért ontani, dúlni, pusztítani. Hiszen minden nyomon akad olyan száz is.

De István gróf csak a fejét rázta gúnyos mosolygással:

– Nem az Estella kell. Útálom a nőket. Soha életemben egyet sem csókoltam, egyhez se vonzódtam (mert úgy van az, urak, Zrinyi Ilonával eltemették az utolsó asszonyt), de a jogomat nem hagyom a nyakukon, a sértést nem tűröm a czímeremen; meg kell aláznom Beszterczét.

Összehordtak aztán hetet-havat, mindent, hogy az okosabb enged és arra is gondoljon István gróf, hátha Besztercze talál lenni erősebb, milyen szégyen éri a Pongráczok pajzsát.

Addig-addig beszéltek neki, egyik nagyobb elokvencziával, mint a másik, hogy lassankint elnémult. Kifogyni látszott az ellenvetésekből, mintha meglágyulna, mintha kezdené magát megadni, de csak a végén látták, hogy biz az szép csendesen elaludt. Elnyomta a sok bor, meg a sok beszéd.

– Makacs koponya – mondá Blázy. – Ezzel nem boldogulunk.

– Szép spektákulum lesz belőle, mondhatom, ha meg nem akadályozzuk – sopánkodott a parancsnok, ki Pruzsinszkyt is odaszólítá egy szögletbe tanácskozni. – Ki kell valamit gondolnunk, urak. Okvetlen tennünk kell valamit. Hátha sikerül.

A polgármester hitetlenül rázta a fejét:

– Én rátok bízom, urak. Bennem úgy sincs lelemény. És időm még kevesebb van; gondoskodnom kell a lánykámról. Ebédet küldtem ugyan neki, de most még el kell valahová helyezni. A kánya vigye a dolgomat, kis városban a polgármester még helyszerző is. Nemsokára visszatérek, uraim!

Blázy uram kicsoszogott az ajtón, piros, mosolygós arczával, apró, húsos lábaival és sorra vette a jobb házakat, Apolkát ajánlgatva, csak estefelé tért vissza a vendéglőbe bosszúsan. A tisztek még mindig ittak, István gróf még egyre aludt.

– No, hát sikerült? – kérdé a parancsnok.

– Dehogy! hiába koptattam a csizmámat. Egy helyen nem kell, mert már nem elég kicsi a gyerekekhez játszópajtásnak, más helyütt nem kell, mert még nem elég nagy a munkára. Kurka fiskális a Róza lánya mellé keres társalkodónőt, de az Apolka nem alkalmas, mert – úgymond – nagyon konfidens lenne, minthogy idáig barátnők voltak. Luby uraméknál nem fogadják be, mert nagyon szép és a fiok már lányok után nézeget. Egy ötödik helyen (Sztraka Györgyéknél) az asszony féltékeny. Egy hatodikon a férj kikapó. Szegény gyerek, no, azt ugyan megverték az istenek azzal a nagy szépségével.

– Tehát nem adtál túl rajta? – kérdé a parancsnok.

– Mindenütt kikosaraztak.

– Hála Istennek!

– Hogy-hogy?

– Mert a leány a tervünkhöz kell.

– Nem értem.

A parancsnok kihítta Blázyt a mellékszobába.

– Nagy dolgot fundáltunk ki azóta. Ez a Pruzsinszky nagy mester. Istvánt meg kell menteni. Istvánnak vissza kell fordulnia, de ezt nem teszi meg máskép, ösmerem a dölyfét, hacsak Besztercze egy hódoló küldöttséget nem meneszt elébe és nem hoz Estella helyett túsz gyanánt egy másik leányt; hogy ez addig nála legyen, míg a másikat visszaadják.

– De hisz ez lehetetlen! István gróf lehet bolond, de Besztercze nem az. Hol vegyünk mi neki beszterczei küldöttséget.

– Hol? Nagyon egyszerű. Magamra vállalom, rendelni egyet estére.

Blázy nagy szemeket meresztett.

– Küldöttséget? Még ha ma belemenne is a város a tréfába, ide nem érhet már estére.

– Csak bízd rám. Este tizenegy órára itt lesz.

– Küldöttség Beszterczéről?

– Nem éppen Beszterczéről, de az mindegy.

– Nem értelek. Hát hol veszed?

– Egyszerűen megrendelem a színigazgatónál, Lengeffynél. Öt tagból állhat, tehát bele kerül huszonöt forintba. Ámbátor három szinész is elég lenne. Az egyik füvet hoz tálczán, a másik földet, a harmadik lesz az orátor. De csak hadd legyen mégis öt. A hatodik lesz a túsz, az Apolka.

– Nem, nem, az Apolkát nem adhatom – kiáltott fel, kellemetlenül érintve Blázy. – Kegyetlen játék lenne az ártatlan gyermekkel.

A budetini parancsnok kelletlenül vágta rosszul szelelő szivarját a falhoz, melynek semmi nemesítés se használt, azután megfogta a polgármester kabátgombját.

– Ne okoskodj, Blázy. Azt szeretném én látni, hogy nem adnád a leányzót. Ha a Szent Erzsébet kötényébe esne, jobb helyre akkor se esne. Tudod, milyen István; erkölcsben szigorú, lélekben tiszta. Ételben, ruhában nem lát nála szükségét, nevelteti, még férjhez is adja. Jobban fog rá vigyázni, hidd el, mint a tulajdon szemefényére, hogy a hadi túsznak baja ne történjék.

– Hiszen igaz, igaz, – hagyta rá Blázy, – de mikor mégis bolond. Bolondoktól sok bolond telik.

A parancsnok a fejét rázta:

– Nincs az ő elméjének más baja, csak a _vesania;_ gyakran találkozol idős asszonyokkal is, akiknél egész betegességgé fajul a cziczomázási ösztön. Átmegy a szertelenbe. István agyvelejét az ősök életmódja és fényességge inpregnálja. Káprázatok uralkodnak fölötte. De ebben mi végre is laikusok vagyunk; csak egyet mondok neked, Blázy, hogy például a keresztes hadjáratok után mint ragály mutatkozott Európában e hadjáratok eszméje, levegője, fanatizmusa. Aachenben száz meg száz ember kapta egymástól a Szent Vitus-tánczot. Ami valamikor ragály volt, hogy azt _ne_ mondjam, _divat_, az ma sem lehet őrültség. Ne félj te Istvántól, nem bolond az!

– Jól van, jól – mosolygott Blázy, – a kedvedért most már nem félek attól, hogy bolond, de mit nyertél vele, mert most már attól félek, hogy nem bolond. S ha nem bolond, előbb-utóbb rájön, hogy megcsaltuk.