Part 6

Hanem iszen nem várta a korbácsot Miloslav, futott ő is az Apolka után, kit éppen akkor emelt fel a kocsira Skultéty kisasszony. A komornyik is elhelyezkedett már a bakon, hanem jó szerencse, a szerecsen még nem kapaszkodott volt fel a kocsi hátuljára.

Miloslavnak volt még ideje megkérdezni suttogva, izgatottan:

– Mikor láthatlak, Apolka? Mikor válthatok veled egy pár szót?

– Jaj, minek volna az, Miloslav? Minek tettél olyat, te rossz fiú?

Apolka teste reszketett a meleg czobolybundában, melyet Skultéty kisasszony ráterített.

– Mikor, mikor? – sürgeté a fiú kétségbeesetten.

Apolka lehajolt hozzá és magyarul súgta, hogy ha hallanák is a cselédek, meg ne értsék:

– Tíz órakor este Péter nagybácsi le szokott feküdni, ekkor kinyitom az ablakot s beszélgethetünk, ha odajösz.

– Szeretsz? – lihegte vad szenvedélylyel.

– Nem tudom – felelte a leányka elhaló hangon, végtelenül szomorúan.

A kocsis megsuhintá ostorát s a két kis ponny megindult vígan koczogva, keresztül a piaczon, a Trnowszky Péter háza felé.

A kiváncsiak, az ácsorgók, akik meglátták útközben a fényes fogatocskát, a fejedelmi szolgaszemélyzettel, egymást figyelmeztették:

– Ni, ott megy a «herczegkisasszonyka», az egyik bolondtól a másik bolondhoz.

A főpiaczról betértek rézsút a Buza-utczába, átmentek a kis kőhídon, ahol már hallani lehetett a nyíló kapu csikorgását a Trnowszky-portán.

– Itthon vagyunk – selypíté Skultéty kisasszony.

Apolka szétnézett, hogy merre van Péter bácsi, de ezúttal nem várta az udvaron a cselédek között, mint máskor. Az angol komornyik segítette le a kocsiról, aztán elől eresztve, végigvezette a szobákon. Skultéty kisasszony utánuk tipegett s kesernyés arczczal szórta az útbaigazításokat.

– Ez az ön lakosztálya, kisasszony.

– Tavaly is ez volt.

– De most szebb.

Csakugyan remekül volt bútorozva a boudoir; piczi rococo-székek, faragott apró asztalkák, szekrények. Minden oly kedves, olyan liliputi volt. Babának való szobák.

– Ezekben a szekrényekben vannak a kisasszony ruhái.

– Jó, jó, a ruhákat ráérek megnézni, de hol a bácsika, édes Skultéty kisasszony?

– A bácsika? Nem tudom, kisasszony.

– Keresse fel, édes Skultéty néni. Talán nem tudja, hogy már megjöttünk. Vagy talán nem akar engem látni?

Az öreg kisasszony elcsoszogott, csak a hosszú hajú, zordon angol komornyik állott ott némán, miután szépen lerakta a kocsiról lehozott plaideket.

– Ön is elmehet már!

– Nem gondolnám, te kis kígyó – szólalt meg dörgő hangon s egy rántással letépte magáról álhaját, fekete pofaszakállát.

– Szent isten, – sikoltott fel Apolka, elfehéredve, – maga az, Péter bácsi?

– Nos, igenis én vagyok, kisasszonykám. S gúnyos alázatossággal hajtotta meg magát. – Persze, én vagyok, a jó bolond Péter bácsi vagyok. És a jó bolond Péter bácsinak az az ötlete támadt, hogy csinál egy rossz tréfát és megnézi az ő szeretett öcsécskéjének a háztartását színről-színre, úgy, hogy azt soha senki se tudja meg. A testvéri szeretet vonzott. S azonfelül gondoltam magamban, a hugocska fészkét is megnézem, a szegény ártatlan gyermekét. Látni, hallani akartam egyet-mást. De nem ennyit, nem ennyit.

Apolka egy székbe roskadt.

– Csak kelj fel, leány – förmedt rá, a gúnyolódó hangból egyszerre átcsapva a haragosba. – Ebben a házban nincs helyed többé!

A «Dudu» papagály a mennyezetes nyoszolyácska feletti kalitkából rikácsolni kezdte e perczben: «Jó, napot, Apolka, jó napot.» Az óra csendesen, kimérten ketyegett.

– Hát azért hizlaljalak én itt könyörületből, hogy azé a gézenguzé légy, a halálos ellenségem fiáé? Láttam, hogy sirattad, hallottam, mikor az ablak alá hittad. Szégyen, gyalázat! Az utczán nem akartam botrányt csinálni. De nem tűrlek itt egy perczig sem, hálátlan teremtés. Fel is út, le is út, takarodj rögtön a házamból!

A szegény Apolka keserves sírásra fakadt, még összetette a kis kezeit, még ráemelte könyörgő tekintetét, de szólni nem bírt; hasztalan is lett volna, az öreg kegyetlen kézintéssel mutatott az ajtó felé.

Mit tehetett, ment, ment úgy, amint jött, ki az ajtón, ki az utczára egy szál kendő nélkül, egyetlen szó nélkül. Még a koldus is visz valami kis batyut, de neki semmije nincs. Elfogta a bizonytalanság rémülete. Lábai megcsuklottak, alig bírt lépkedni. Mintha még mindig várná, amint végigment az udvaron, hogy visszahívja az öreg. «Gyere no vissza, Apolka, ne bolondozz», hiszen csak kell szívének lennie. Zsibbadt piszmogással nyitotta ki az utczaajtót, még mindig figyelt, de semmi hang se szólította, csak a papagályé: «Jó napot, Apolka, jó napot!»

Künn volt az utczán, a széles, nagy világban. Hogy háborgott, hogy zajlott az a szegény szíve. Úgy érezte, hogy mindjárt meghasad.

Az utczaajtó félig nyitva maradt. Visszanézett önkénytelenül, talán minden utógondolat nélkül, vagy talán remélte még, hogy kinyílik az ablak s a nagybácsi inteni fog. De egy lélek sem mutatkozott az ablaknál, a nyitott ajtón is csak a Garam kutya sompolygott utána nagy lomhán, hozzá ért, körülszaglálta és visszafordult morogva. Ez a morgás volt a búcsuztató.

Hát már most hová menjen? Azok a többi házak két sorjában olyan ismeretlenül, idegenül meredtek rá. A kémények hogy füstölögnek. Mindenik házban főznek ilyenkor a városban. Hát neki hol főznek? A füst vidáman szállt, szállt a felhők közé. Minden kéményből oda szállt a füst, minden füst tudja az útját, csak ő nem tudja, hová menjen.

Hova egyebüvé, ha nem a másik nagybácsihoz?

Meggyorsítá a lépteit, mert fázott, didergett. Vékony májszín ruhácska volt rajta s bár a napfény nyájasan nevetgélt, még annyira nem vitte, hogy elkergette volna a telet. Makacs kutya az, kivált itt a felvidéken, harapdál, incselkedik, nehezen jön, még nehezebben megy: vissza-visszafordul s mikor már a tavasz azt hiszi, hogy ő az úr s zöld selyembe öltözteti a vidéket, még akkor is megteszi azt a hóbortos tréfát, hogy bekukkan s nagy hirtelen bemeszeli fehérre.

Futva érkezett a Tarnóczy Gáspár házához s megrántotta a kapuajtón a csengetyűt.

Gáspár nagybácsi épen künn az udvaron őgyelegvén, maga jött ajtót nyitni s óvatosságból kinézett előbb a kémlő lyukon. Csodálkozva pillantotta meg Apolkát, de csak félig nyitotta ki az ajtót.

– Mit keresel itt? – kérdé haragosan, de egyszersmind csodálkozva.

– Ereszszen be, bácsikám, ereszszen be!

Halk, nyöszörgő hangja szívrepesztő volt.

– Mondd meg előbb, mit akarsz?

– Könyörögni akarok, hogy fogadjon be; a Péter nagybácsi elkergetett a házából.

Gáspár úr méregbejött, a szemei szikrákat szórtak.

– Úgy? Elkergetett a zsivány? És most ide akarsz jönni végkép az én nyakamra? Persze, persze. Hát olyan nagy szamárnak tartasz te engem? Ugy-e jó volna, még jobban behálózni a fiamat? Nagyon korán kezded a mesterséget, kis pondró. Elpusztulj innen, mert a kutyákat uszítom rád. Hallani se akarok többé felőled.

Ezzel becsapta az ajtót s Apolka künn maradt a hidegben.

Még egy óra előtt irigyelt kisasszony volt, a két testvér gyülölködő szeszélyének eszköze. Még fényes fogaton robogott az imént, most félénken lapul meg a házak mellett, amint a mellék-utczákon át egyenesen Klivényiék felé tart. A korhely irnokban van egyetlen reménye. Talán befogadja. De hátha az sem fogadja be? Több rokon, ismerős már nincsen, csak még a Vág, az örökké siető vén folyam. A Vág befogad mindenkit, a Vág nem válogatós. Akiknek föld-anyánk azt mondja: «Nem kellesz itt, mit keresel itt, nincs számodra semmim» – vízanyánk sokkal jobb, gyöngéden odainti: «Hát gyere hozzám!» s ezüst-fodros ágyat vet az elfáradtnak.

Klivényi otthon volt és amint megösmerte Apolkát a küszöbön, elébe futott, összecsókolta, a néni sírva fakadt örömében.

– No hát eljöttél – szólt Klivényi. – Meglátogattál. Szép volt tőled. Kutya mája, de megszépültél. Hallod-e Apolka, olyan vagy, mint egy feslő liliom. Hát mit hoztál nekünk, édes galambocskám?

A leányka szomorúan rebegte:

– Bizony csak magamat, csak magamat.

S aztán elbeszélte egész terjedelmesen, hogy bántak el vele a nagybácsik. És irulva-pirulva bevallotta azt is, hogy a Miloslav az oka mindennek. A szegény Miloslav, aki azt mondta az apjának, hogy feleségül veszi; ezért haragudott meg Gáspár bácsi s a komornyiknak átöltözött Péter bácsi. Jaj, olyan gyerekes ez a Miloslav; micsoda bajt csinált, istenem, istenem.

Az írnok csak hallgatta, hol összeránczolt homlokkal, hol fölkaczagva. «Oh a zsiványok, a zsiványok», – azután így szólott nyájasan:

– Okosan tetted, fiacskám, hogy derék gyámatyádra gondoltál. Nagy szatiszfakczió az nekem. Ezentúl megint a mi leányunk leszel, punktum.

Szép agátköves ékszert pillantott meg a fülében. Vígan dörzsölte meg a kezeit, míg ellenben szemeit az égre emelte:

– És így minden nélkül eresztettek el a zsiványok, így minden nélkül!

– Dolgozni fogok, bácsika.

– Ugyan ne izélj! Dolgozni, ezekkel a te remek fehér kezeiddel. Hiszen csak ösmerek talán istent, hogy ne hagyjam.

– De hisz a bácsika szegény és nem tarthat el ingyen.

– Szegény az ördög, gyerekecském, mert lelke nincs; de nekem van lelkem s meg tudom becsülni, mi mire való. A csizmatalpba a király se veret arany szögeket. Az volna, fiacskám, a nagy pénzpocsékolás, ha dolgoznál s kemény munkában rontanád a karcsú derekadat, finom varrásokban a ragyogó szemeidet. Az volna a nagy pénzpocsékolás, kutya mája!

A lányka csak hallgatta, de nem értette meg, mosolygott is hozzá.

Apolka Klivényiéknél maradt és most a korhely sokkal szelídebben bánt vele, mint két év előtt. Miloslav mingyárt másnap kiszimatolta hollétét és sokat őgyelgett a ház körül, hogy egy-egy perczre láthassa, hogy egy pár szót válthasson vele titokban, mert Klivényi ellenezte a találkozásokat.

– Meglövöm a fattyút, ha itt látom, sóval lövöm meg – fenyegetőzött minduntalan. – Nem hozzád való, ha mondom. Vigyázz, vigyázz, Apolka, ez nem úr, ez tolvaj, ez lopni akar.

– De bácsikám, hiszen unokatestvérem – és szemérmetesen elpirult.

Klivényi fölemelte ökleit s ajkai rángatóztak.

– Nem engedem, hogy engem meglopjanak, azaz hogy téged, azaz hogy engem is. Nem, nem! Ha még egyszer látlak azzal a tacskóval beszélni, Apolka, abból baj lesz.

De a szerelem leleményessé teszi az embereket. A szerelemhez ravaszságot is ad az isten. Az Ámor nyila mézzel van megkenve, de e mézbe az égiek egy kis rókazsírt is csöppentenek.

Klivényi szívéhez könnyű volt hozzáférni és Miloslav csakhamar eltalálta ezt az utat. Ez az út egy pompás kiszívott szivarszipkán keresztül vezetett. Az irnoknak ugyanis többféle mellékkeresete volt. A város fösvény, nem ad elég fizetést, de az embernek van esze, hogy használja. Klivényi az átírt bélyegekből ki tudta venni valami vegyi szerrel a tintát s ez is hozott valamicskét a konyhára, de a főjövedelmét a tajtékszipkája képezte. «Körülbelül annyit hoz, – szokta mondani, – mint egy kisebbfajta falusi birtok». A szipkát minden hónapban kijátszatta száz ötvenkrajcáros numerusra. Ez ötven forint havonkint, csinos kis összeg és nem verheti el a jég, nem moshatja el a víz. Biztos jövedelem. Mert aki nem tesz, az egyszerűen pánszláv és komisz ember, abban egy egész hónapig turkál a Klivényi gonosz nyelve.

Ami a szipkát illeti, azt gondolnátok, valami műtárgy, valami remek. Dehogy; hisz akkor nem érne semmit, mert aki megnyerné, zsebre vágná és vége lenne, de a Klivényi szipkája egy koromfeketére szítt, török pasát ábrázoló locskos, szutykos jószág, amit úri ember utálna a szájába venni. A nyerő tehát ősidőktől fogva mindig visszaajándékozza a szipkát Klivényinek, mert mindig valami kényes, finnyás úr nyeri.

Egy nap Miloslavhoz került az ív, ez az örök vándor s a viczejegyző úr ötven numerusra írta rá a nevét. Ötven numerus nagy dolog! Hisz akkor kétszer is ki lehet játszani a szipkát ebben a hónapban! (Éppen a szép május volt.) Klivényi ezen szipka szerint osztályozta az embereket; aki két számot tett, arra már azt mondta, hogy jó ember, a három szám azt jelentette: «ritka becsületes ember». A négy számból nagy jövőt jósolt az illetőnek, de ötven számot megtenni olyasvalami volt, ami elkápráztatta, ami minden haragját, epéjét elsöpörte.

– Ohó! – kiáltá – hisz ez egy fenomenális ficzkó, egy aranylélek! – s mikor este meglátta az úri vendéglőben, nyakába borult elérzékenyülve, «pertu» lett vele. Természetesen Miloslav fizette a borokat.

És azután mindennap találkoztak. Elválhatatlan barátok lettek. Néha most már elmehetett Miloslav az irnok házához is s beszélgethetett Apolkával (ámbár Klivényi Argus-szemmel figyelt). Apolka teljesen beletörődött az új állapotba s ha kérdezték, elfelejtette-e már az elmult fényt, mosolyogva vont vállat: «Hisz az csak komédia volt».

A nyár elejével szinészek érkeztek Zsolnára, Lengefi Elemér kitűnő társulata, kik egy deszkából összetákolt nyári szinkörben játszottak. A város megélénkült általuk, a vidékről be-bejöttek az előadásokra az előkelő urak, a budetini honvédtisztek meg éppen mindennaposak voltak.

Klivényiné már hetek óta beteg volt, negyven fokos lázban feküdt, midőn egy délután fütyörészve jött haza az irnok a hivatalból.

– Apolka, – szólt – egy derék, finom úrral ösmerkedtem meg a napokban. Egy igazi főúrral, aki az utczán látott téged és nagyon megtetszettél néki. Azt mondja, hogy olyan vagy, mint Tündérszép Ilona. Egy kedves, jó bácsi az, aki két jegyet vett a mi számunkra a szinházba. Csinosítsd fel magad, Apolka, mert elmegyünk. És légy nyájas iránta, gyermekecském.

Apolka szabadkozott, hogy a nénit kell ápolnia.

– Igaz-e, néni?

De a néni nem felelt, a szegény, kiaszott asszony átlátszó sárga arczbőrrel, öntudatlanul feküdt vánkosain.

– Csitt, egy szót sem, meg kell lennie – felelte Klivényi keményen. – A szomszédasszonyt, a Kubiknét elhívjuk, az fog vigyázni a betegre. Mi haszna volna annak, ha itt zörögnénk az ágya mellett? Ha az Isten akarja, hát nélkülünk is meggyógyítja. No, hát nem igaz?

Kubikné, egy bagolyképű özvegy tímárné, eljött este.

– Vigyázzon, Kubikné – rendelé az irnok – és ha vizet kérne, adjon a betegnek, ha pedig egyebet kérne, azt is adjon, ha talál.

Aztán karon fogta Apolkát és elmentek.

– Szépen, magasan tartsd a fejedet, délczegen lépkedj, szívecském, hogy lássanak, hogy bámuljanak. Kijebb dülleszd egy kicsit a melledet… Hm, értem azt a selyma Ádámot, hogy ilyen nagy étvágya volt az almákra. Igy ni. Igy vagy te gyönyörü.

Zártszékjegyeik voltak, mingyárt az első sorban. Az idegen úr már várta őket; finom arczú, előkelő magatartású férfiú volt, már egy kicsit idős, de élénk és ruganyos. Nagyon, nagyon kedves úr volt, minden szava ropogott és olyan édes volt, olyan kellemes volt, mint a czukor.

Felkelt, mikor az Apolka jött és bemutatta magát:

– Én báró Behenczy Pál vagyok.

S mindez olyan előkelően, finoman csengett, a czipője talpa recsegett, a monoklija fénylett, ragyogott a szemén s a zsebkendőjéről, az egész ruhájáról rezeda-illat áradt szét a környéken.

A leányka félénken húzódott el tőle, lopva tekintett rá és megborzongott, ha megszólította, pedig egyre megszólította; összerezzent, felelt kurtán, idegenszerű hangon, olyan furcsának tetszett neki a saját hangja, hogy rá nem ösmert, aztán figyelt, figyelt a darabra, melynek az volt a czíme: «Mátyás király lesz». Ah, milyen szép volt a kis Mátyás virágos, szoknyás köntösében, hát még anyja, a fölséges Szilágyi Erzsébet, ki egy közönséges paraszthalinát viselt, mely arany papiros-szalagokkal s apró, szintén papirból kivágott csillagokkal volt díszítve.

A második felvonás utáni közben eltűnt a báró és csakhamar egy csomag bonbont és czukros mandolát hozott Apolkának.

A leány Klivényire nézett, hogy elfogadhatja-e, az beleegyezően hunyorított a szemével. Apolka azonnal ropogtatni kezdte a mandolákat, fogacskái az alabástrom fehérségével ragyogtak a sötét-piros színű ajkak között.

– Ah! – sóhajtott fel minduntalan. – Haza kellene már mennünk, bácsika. A néni talán nagyon is rosszúl van.

Klivényi bosszúsan felelt rá:

– Ugyan ne prézsmitálj örökké! A néni olyan szívós, mint a macska; nem lesz semmi baja, ha a házon hajítod is át. Ha már itt vagyunk, nézzük végig a darabot. Sőt tovább megyek; ha a néni beteg, az annyit jelent, hogy nincs otthon vacsora, vacsorálni tehát elmegyünk a vendéglőbe.

– Én is, bácsika? – kérdé félénken.

– Te is, fiacskám.

A szinházban ott volt Miloslav is, aki a felvonás között átjött beszélgetni; előre mondott egyes részleteket a darabból, hogy negyvenezer ember fogja kikiáltani a kis Mátyást királylyá a Duna jegén.

– Oh, de gyönyörű lesz! – kiáltá Apolka elragadtatva, ki együtt érzett a rabságban levő Hunyadi-gyerekkel.

Azt is megujságolta Miloslav, hogy a primadonna miatt holnap párbaj lesz a Szmialovszky Antal és Kalina Gyuri között és hogy ma az egész szinész-trupp ott fog vacsorálni az «úri vendéglőben».

– Mi is oda megyünk, Miloslav. Reménylem, velünk tartasz?

– Természetesen.

– Ha megengedik, – szólt közbe Behenczy Pál – én is önökhöz csatlakozom.

– Nagy szerencse lesz, – felelte Klivényi és bemutatta Tarnóczy Miloslavot a bárónak.

Előadás után négyen foglaltak el egy sarokasztalt. Behenczy franczia pezsgőt hozatott és «Zsolna legszebb virágáért» ürítette poharát.

– Istenemre mondom, szeretnék még egyszer huszonötéves lenni. Mit szólana hozzá, szépséges kisasszonykám?

Apolka semmit sem szólt, csak a szemeit sütötte le.

– Annyi idős az ember – mondá az irnok vidáman – amennyinek érzi magát. Igyunk, urak. Szervusz, Miloslav! Te is kóstold meg, kis egérkém, legalább a szájacskádat nedvesítsd meg. Ugy-e jó? Mi? Hop, nini, lebomlott a frizurád, Apolka.

Egy fél hajkéve hullt le a vállaira, az irnok megfogta és megdörzsölte az újjai közt, mint a szövetet szokta a kereskedő, aztán jelentőségteljes pillantást vetett Behenczyre, a nyelvével csettentve mondá:

– Finom dolog!

Miloslav felugrott indulatosan:

– Klivényi, pofon ütlek!

Ez a szó vérig fölháborítá Klivényit; olyan vörös lett, mintha karmazsinbőrből volna az arcza.

– Te? Engem? Egy Klivényit? Egy tejfelszájú ficzkó egy Klivényit? És miért? Hát mi közöd neked a leányhoz? A leány az enyém, én tartom, azt teszem vele, amit akarok. (Felgyűrte a kabátja újjait.) No, gyere hát, ha mersz!

E feleselést csak részben hallotta Behenczy, mert a budetini honvédparancsnok elmenvén asztaluk mellett, megszólítá:

– Jó estét, Pali! Hol veszed itt magadat?

Behenczy fölkelt az asztaltól és udvariasan rázta meg kezét.

– Eljöttem egy kicsit szórakozni Zsolnára.

– Úgy? – tréfálózott a parancsnok, egy oldaltekintettel a pezsgős üvegekre. – Te már, amint nézem, benne vagy a _juliusban_.

– Nem még. A julius érintetlen. Jó gazda vagyok. Most csak a várharangokat adtam el. Abból tart még. Mert csak rátában fizetik azok a gazemberek.

– Az ördögbe is – kaczagott a parancsnok – erről már hallottam valamit a fiadtól.

– Ah – szólt czinikus mosolylyal, néhány lépésnyire kisérve a parancsnokot, ki a tükör alatti asztalhoz tartott, ahol a tisztek ültek – hol találkoztál a pulyámmal?

– A nedeczi várban van, az unokatestvéremnél.

– A bolondnál? Haragszik?

– Mulat. De úgy látom, te is azt teszed, vén selyma. Ej, no, hol szedted fel azt a kis virágot?

– No, ugy-e, fölséges egy csirke. Úgy véletlenül bukkantam rá.

– Olyanféle?

– Az lesz. És istenemre mondom, ha most a kezemben volna az ötezer forintom… De nézd meg csak jól, milyen termet, milyen arcz, milyen idomok…

Oda tekintettek, de már akkor az egész közönség is oda bámult az ádáz jelenetre, mely már-már harcziassá kezdett kifejlődni. A fiatal Tarnóczy felkapott egy poharat és a Klivényi arczába vágta, erre Klivényi se rest, felhorkant mint egy megvérezett bika, fölemelt öklökkel rohanva Miloslavra. «Jaj, ne bántsa, ne bántsa!» – kiáltá elhalványodva Apolka és Miloslav elé vetette magát.

– Agyon taposlak, te béka! – ordítá az irnok s feldöntvén széket, asztalt, megragadta a lány haját és a saját keze körül fonva a csillámló arany fonalat, ellódítá a szegény gyermeket, ki zokogva tántorodott a falnak, a másik kezével pedig fojtogatni kezdte a fiatal embert.

A korcsmáros, a csaposlegény és a vendégek közül is néhány ismerős odaszaladt, a verekedést megakadályozni, mikor egyszerre felrántotta a vendéglő-ajtót az öreg Kubikné, a timárné s utat törve magának Klivényihez, lihegő hangon kiáltá:

– Meghalt a nemzetes asszony, meghalt, meghalt.

Rögtön megösmerte a Kubikné huhogó hangját s eleresztette zsibbadtan a Miloslav nyakát. «Meghalt», motyogta és bambán nézett maga elé.

Látta képzeletében a kiaszott hullát, a sovány kezeket, a vékony arczot, mintha egy jégcsapot húzgálnának keresztül a derekán, eszébe jutottak a temetési költségek s elkáromolta magát. Aztán Miloslav felé fordult s ujra kigyúlt szemeiben a düh. «Szerencséd, hogy meghalt», hörgé.

Majd lehajtotta a fejét, alázatosan, mint egy keresztényhez illik, s lassú léptekkel ment a ruhafogashoz a kalapjáért.

– Menjünk, Kubikné! (Kihúzta lófejekkel mintázott zsebkendőjét, megtörülgette izzadt homlokát, mintha hirtelen eszébe jutna, a szemeit is.) Isten akarta így! Bizonyára ő akarta. Jer, Apolka!

A leányka keze után nyúlt, de az hidegen húzta el a magáét.

– No ne haragudj, ne okoskodj, hiszen nem akartalak bántani.

Megfogta a vállát és erővel vonszolta, nem bánta, mint egy fadarab, nem érzett, nem gondolkozott, csak sirt, sirt, hangosan, keservesen. A szegény Miloslavnak majd a szíve szakadt meg miatta.

Behenczy utánuk szaladt az ajtóig.

– Igen sajnálom, Klivényi úr, igen sajnálom. A viszontlátásig, szép Apolka.

Apolka nem felelt, hanem az irnok visszafordult s egy pillantással két pezsgős palaczkra a hütőben, fájdalmasan felsóhajtott:

– Szegény Zsuzsanna, szegény Zsuzsanna, de rosszkor haltál meg!

Künn sötétség volt, barna felhők úsztak az égen, az eső lába lelógott és minthogy a naptár szerint holdvilágnak kellene sütnie, még a piaczon se voltak meggyujtva a petróleumlámpák; de a levegő langyos volt, majdnem fülledt, egy levél se zizzent a fákon. A toronyóra tizenegyet ütött vastag, kongó hangon. Ilyenkor semmi élet nincs Zsolnán, csak ahol betegnél virrasztanak, ott ég a gyertya. Az utczák néptelenek, csak egy-egy egerésző macska suhan el világító fényes szemekkel, kinyujtózott testtel.

– Nem ártana egy lámpás, Kubikné! – szólt az irnok a vén asszonyhoz, ki minduntalan megbotlott a hepehupás talajon. – Te pedig, Apolka, kapaszkodj a karomba, mert én úgy tudom az utat, hogy bekötött szemmel is haza futnék, olyan gyakorlatom van.

(Hogyne, húsz év óta mindennap megteszi ezt az utat holtrészegen is.)

Apolka félt. Még soha se látott halottat és a nénire gondolt, aki most halva fekszik, de a lelke elröpült. Úgy érezte, hogy amint lép, mindenütt mellette huzódik egy árnyék és az is lép egyet: a néni lelke. Ösztönszerűleg oda kapaszkodott a férfi karjába.

– Így, így – mondá az irnok lágyan – ragaszkodj hozzám, hiszen már nekem sincs senkim. A Zsuzsanna itt hagyott. Jó asszony volt, türelmes asszony volt, de úgy látszik, mennie kellett, hát elment. Talán, ha tartóztatom szegénykét, ha orvos lett volna kéznél, ha megboldogult apád életben van, ki tudja, talán maradt volna. Egyébiránt mit tudnak az orvosok? Semmit se tudnak. És végre is, mit ért volna Zsuzsannának a maradás? Semmit. Szinte azt mondhatom, hogy jól járt és ha meggondoljuk a dolgot, Apolka, még talán te is jól jártál, mert… mert…

A leányka karját közelebb szorította magához és megállt a Wurda-ház előtt, mint aki valami fontosat mond, titokzatos lassu szavakkal.

– Mert, látod, azelőtt semmit sem adhattam, nem volt semmim, de most már, ha akarom, _nevet adhatok neked_.

Apolka, bár nem igen figyelt a szavaira, mintegy ösztönszerűleg meghökkent s szinte akaratlanul kérdé:

– Mit tesz az, nevet adni?

E pillanatban a Wurdáék kőrisfáján, melynek ágai áthajlottak a szomszéd utczába (ahol Klivényi lakott), egy halálmadár kezdte kiáltozni borzalmasan: «kuvik, kuvik». Az irnok a ruháján keresztül is érezte, hogy a leányka reszket. Lehajolt hirtelen és egy követ vett fel a földről, aztán a fára hajította:

– Hess, gyalázatos! Ne ugass! Hiszen már elvitted!

De a leányka nem a kuviktól reszketett, attól az előbbi egy szótul fázott, annak a rettenetes magyarázatnak az előszelétől, ami következett.