Part 5

– Egy krajczárt se adok. Hát bolondnak néz engem az árvaszék? Süssék meg most már a gyermeket!

De haragja hamar elpárolgott; mert jól esett arra gondolni, hogy legalább Gáspár se lett a gyám.

Gáspár is éppen így gondolkozott és ő sem adott az Apolka fentartásához egy garast sem.

Klivényi irnok, ez a vén korhely, ki a gyámságot azért vállalta, hogy a két gazdag testvértől csurogni fog a jóság s abból neki is jut, csalódásában a gyermekkel éreztette bosszúságát. A szegény árvára szomorú napok vártak. Rongyokban járt, sokszor mezítláb, enni is csak lopva kapott néha a Klivényi nénitől, de a férjével, ezzel a vadállattal, ő se bírt.

A szegény kis Apolka, aki olyan szépen fejlődött az apja házánál, lesoványodott, elsatnyult; mert dolgoznia kellett napestig. Klivényi elbocsájtotta a szolgálóját s vele végeztette a ház körüli dolgokat.

– Hisz ingyen tartlak, te rongyos!

A sovány, vézna test tele volt kék foltokkal, mert az irnok, mikor este részegen jött haza, mindig megverte őt is, a feleségét is. S az irnok mindig részegen jött haza. A szűnnapok csak azok voltak, amikor nem jött haza és valahol a korcsmában aludt el az asztal alatt.

Két hosszú esztendeig nem történt az árvával semmi nevezetes eset; ki törődnék egy kis féreggel? Az emberek egy ideig szidták a két pogány nagybátyát, de azután _másért_ szidták és a kis féregről mindenki elfeledkezett. Úgy elvegyült már ő a többi szegény gyermekek közé, akiknek a picziny lábai öreg emberek levetett czipőiben tipegnek-topognak a földgolyóbison, hogy már benne is mint csak homályos álom élt az apai hajlék. Azt még hallotta néha-néha, hogy ez meg amaz a gazdag ember az ő nagybácsija, de ez is csak egy közömbös fogalom volt neki, nem egy olyan forrás, amiből keserűséget merítsen a jelenre vagy reményt a jövőre. Tudta is ő, mi a nagybácsi és mi a jelen vagy a jövő. Semmit se tudott. Csak élt, mert még meg nem halt. Élt, mert reggel felrángatta Klivényiné: «Tisztítsd ki hamar, fiacskám, a bácsi csizmáját». Elaludt, mert elnyomta este a fáradtság. Sírt, ha megütötték, mert fájt neki. De az életről nem tudott semmit, azt hitte, így kell annak lenni, csak a halált sejtette, hogy az rejtelmes, különös. De hogy örök-e, arról nem gondolkozott. Talán ha Klivényi néni felránczigálná a halottat: «Tisztítsd ki hamar a bácsi csizmáját», az is fölkelne. Talán a szegény apa is fölébredt volna.

A gyermek egy napon a nagy piaczról jött, egy tököt czipelve, mikor a Volek csizmadia inasa (aki megfódott csizmákat vitt Buronka szenátorhoz) oldalba lökte.

– Eredj, Apolka, ott megy a bácsikád, csókolj neki kezet.

Csakugyan Trnowszky Péter jött a templom táján, jókedvvel lóbázva csontgombos sétabotját, mert egy jövedelmező üzletet bonyolított le a várossal, mikor eleibe kerül a leányka és az inasgyerek szavára, abban a hitben, hogy annak úgy kell lenni, elkapja a fütyürésző öreg úr gyűrűkkel rakott szőrös kezét és megcsókolja.

Az öreg ránéz a rongyos gyermekre s fölismervén Apolkát, hümmög egy darabig.

– No, no, hát te vagy? Ejnye adta, adta.

Keresgél a zsebében az aprópénzek között, de nincs egyetlen ezüst pénze se, pedig illenék ilyenkor egy fényes hatos. Kinyitja a tárczáját, hátha találna benne egy szép ropogós egyforintost. De csak ötösök vannak. Az sok, nagyon sok. Mit csinálna ez a gyerek egy ötforintossal?

Szerencsére éppen szemben van a mézeskalácsos bolt. Hopp! Ez jó lesz.

– Gyere utánam, te kis fruska!

Bementek, az ajtó tündériesen csengett s a mézeskalácsos a nagybácsi egyetlen szavára egy nagy paksaméta mindenféle formájú nyalánkságot összerakott, zsinórral összekötött és mindez az Apolkáé volt. Végtelen örömet érzett szívében. Azt gondolta, hogy mindjárt elájul a boldogságtól. Szemei meghomályosodtak és a homályban egy falka kutyát látott csörtetni maga felé, akik megrohanják, szétmarczangolják, kihúzgálják a kalácsokat a pakétból.

De mindez nem volt igaz, a nagybácsi hangja fölrezzentette:

– A kezedbe is válaszsz egy-kettőt, leányocskám, amit útközben megeszel.

Künn az ajtónál aztán elváltak. Péter nagybácsi a vendéglő felé ment, Apolka pedig hazafelé és mindenkinek eldicsekedett útközben, hogy a jó nagybácsi mit vett neki és ebből mindenki valami szerencsét jósolt, csak otthon Klivényi mondá sötéten:

– Mutasd, hogy mit vett a gazember.

Felszakította a spárgát, kibontotta a mézes süteményeket és elkezdte őket falánk étvágygyal ropogtatni, egyiket a másik után, minden falatnál felkiáltva:

– Óh, a gazember, a gazember!

Zsolna városában ez a nevezetes esemény csakhamar szájról-szájra járt azon megjegyzés kiséretében: «Kezd már a világ felfordulni», s eljutván Trnowszky Gáspár füleibe, nagy bosszúságot okozott neki. Egész éjszaka nyugtalanul hánykolódék fekhelyén s reggel korán a Klivényiék lakása előtt leste az árvát, kit is megkerítvén, vitte egyenesen egy czipészhez, egy szabóhoz s egy fehérnemű-árúshoz, összevásárolván annyi portékát, hogy két boltoslegény czipelte az Apolka után, mialatt Gáspár nagybácsi megelégedetten mormogta:

– Egyél most mérget, utálatos fösvény kutya. Ez aztán a tromf!

Hanem ’iszen nem könnyű lefőzni Péter urat sem, ha egyszer «virtusra» kerül a dolog. Alig hogy tudomására jutott a «tromf», felbizsergett a kevély, gonosz vére:

– Micsoda, te akarsz itt szuszogni? Egy pár rongygyal akarsz port hinteni a világ szemébe? Velem akarsz kikötni? No gyere hát!

Rögtön elküldött a leánykáért és elvitte egyenesen az aranymíveshez, összeválogatván gyöngyöt, smaragd-gyűrűt, arany násfát, karpereczet, függőket egy halommal, ami csak szép és drága volt az üvegszekrényekben. Egy kastélyos kisasszony sem kap annyit a kelengyéjében.

E fordulatok megjavították egy kicsit a leányka sorsát, de jobban a Klivényiét, mert az értéktárgyak többnyire folyékony anyagokká változtak át, de nem csódamódon, egyszerűen a zsidó közvetítésével, kihez a derék gyám rendre elhordozgatta zálogba.

Volt dinom-dánom az «úri-vendéglőben», bor, punch, muzsikaszó, forintos bankók a Gongoly czigánynak, akivel aztán éjjelenként bejárta a pánszláv házakat s elhúzatta ingerkedésül az ablakok alatt:

Cserveni kantár, bjeli kvon! Predav szom ország, Bozse moj!

(Veres kantár, fehér ló! Eladtam az országot, istenem!)

Ez a merész czélzás Szvatopluk király ő felségének szomorú kalandjára, mindenha erősen boszantotta a zsolnai tót urakat. De éppen ezt akarta Klivényi, aki magyar érzésű volt és e magyarságból élt, táplálkozott. Mert már százszor is ki kellett volna tenni a szűrét (soknemű hivatali vétség és apró visszaélés terhelte Klivényit), de lehet-e egy nagy magyart elcsapni bünhődés nélkül? Klivényi ügye mindig a haza ügye volt. Klivényi nem volt ostoba; mindig jól tudta, hogy mitől döglik a légy. Annak a bizonyos «veres kantárnak» bizony több hasznát vette ő, mint Árpád vezér; ez volt az ő immunitása.

Az árvára most már nagyobb gondot fordított és iskolába is küldte. Egy napon, mikor a rubintos karpereczet adta a zálogba, hozott a kicsikének egy darab kókusz-szappant.

– Zsuzsanna – szólt a nejéhez – ma jól megnéztem a gyermek arczát. Tudod-e, hogy nagyon szép lesz, veszettül szép lesz, ha megnő. S végre is, miért ne lenne szép? Mondtál valamit, Zsuzsanna? Hogy semmit se mondtál? Okosan is teszed, ha hallgatsz. Mosdasd, fésültesd a gyermeket és járasd tisztán. Azt akarom, hogy csinos legyen. Az nem lesz nekem rossz, ha szép lesz, még talán neki se. Van valami átkozottul kellemes az arczában.

Aztán behítta Apolkát a konyhából, sokáig nézegette és átadta neki a selyempapirba göngyölgetett szappant.

– No, kutyamája – fordítá a hangját szelidre, enyelgőre – mit hozott a gyámapa az ő báránykájának. Ide hamar kezet csókolni.

A lányka kezet csókolt és kitakarta burkából a tárgyat; s amint megösmerte, hogy szappan, édesen elmosolyodott. Nem a gyermek mosolya volt ez többé, mely a mézeskalácsoknál hasadt volt ki arczán, hanem a szűzé. Ah, szappan! Szagos szappan. Arczra való szappan. Elpirult egész a füle hegyéig és elfutott. Az a kis szappan-koczka annyi mindent mondott, finom ingerlő illata szállt, szállt az orrán keresztül, betölté egész lényét, minden porczikáját, átszivárgott az erein a vérébe és dörömbözött a szivén, felkeltve, életre ébresztve azt a kis szörnyeteget, mely, mint a karikába tekergőzött kigyó, dermedten, élettelenül alszik még a bakfischban, – a kaczérságot. Éva leánya, kopogtatnak. A szappan beszél hozzád. Hallod-e, sejted-e?

Apolka a tizennegyedik évébe lépett és szemlátomást szépült, – midőn egyszerre még váratlanabb fordulat állott be életében.

A polgármester, látván egyrészről a nagybácsik jóindulatát, másrészről, hogy az irnok a Trnowszkyak ajándékait – a polgármester hivatalos megjegyzését idézve – a saját czéljaira fordítja, említést tett egy ízben a leány helyzetéről a főispánnak (kinek a megboldogult dr. Trnowszky háziorvosa volt); ő méltósága élénken méltóztatott érdeklődni és megigérte, hogy az árva ügyét szivére veszi s kiragadja a korhely irnok kezei közül.

A legközelebbi főispáni ebédre mind a két Trnowszky meghívást kapott s ebéd közben a pezsgőnél, mikor minden szív ellágyul, ravasz diplomácziával előhozván az ügyet, rávette a testvéreket, hogy a leánykát ne hagyják gonoszul veszni, vegyék magukhoz, még pedig egyenlőképen felváltva, mindenik egy-egy félévig tartsa és neveltesse.

Bezzeg lett ebből ismét világraszóló spektákulum.

Péter nagybácsi, akihez először került a leány, nyomban egy professzort hozatott hozzája Turócz-Szent-Mártonból, egy franczia leány játszópajtást Genfből, selyemruhákat, kalapokat, czipőket Beszterczebányáról, sőt képeskönyveket halomszámra Prágából s olyan fényben, pompában nevelte, mint egy herczegkisasszonyt, hogy az egész városnak elállt a szeme-szája. A félév elteltével aztán elküldte a professzort, meg a kis bonne-t, elcsukta a szép szalagos ruhákat, csecsebecséket a szekrénybe, ráadta a Klivényiéktől hozott foltos perkál szoknyácskát, a rongyos czipőt, a szinehagyott pepita kendőt és maga kisérte el a Gáspár házáig, egész a kis kapuajtóig, ott érzékenyen megölelte, megcsókolta.

– No eredj már most ahhoz a gazemberhez.

Gáspár nagybácsi még nagyobb káprázatba hozta a várost; nem csak ráliczitált Péter úrra, mert ő Bécsből rendelte a gyermek ruhaneműjét s egy ponny-fogatot vásárolt neki Galicziából, hanem azonfelül vérig megbosszantotta Pétert, egy olyan lépésre határozván magát, mely bár meggyőződésével ellenkezett, de sziven találta az ellenséget. Nem Turócz-Szent-Mártonból hozatta a nevelőt a leányka mellé, hanem Debreczenből egy tősgyökeres magyar tanítót, akire szigorúan ráparancsolt, hogy _magyar szellemben_ kell nevelni a kis Apolkát. Egy elveszendő lélek ide-oda. Többet ér, hogy az a föld szemetje mérget eszik egy félévig.

A nevelő Szabó Pál el is követett mindent, hogy a gyermek szivét megnyissa a magyar rokonszenvnek s elutáltassa vele a tótokat.

Tromf tromfra. A harmadik félévre Péter nagybácsi megtudván Bécsben, hogy ott a komteszeknek egy kis szerecsenjök is van, nosza rögtön ő is kerített egy szerecsent, a mellé hátas lovat, társalkodónőt, divatos ruhákat Párisból és Turócz-Szent-Mártonból két nevelőt, akik belecsepegtessék a szláv szellemet és elutáltassák a magyarokat.

De ez még mind semmi ahhoz a pazarláshoz képest, amivel erre Gáspár úr visszafelelt a következő félévben. Ezt tessék aztán utána csinálni!

Gyönyörű női fogatot vásárolt a Csáky grófnőktől, kékselyem bélésű baldachinnal a kocsi tetején; a bakon magyar kocsis, a lovakon czifra, sallangos magyar szerszám. Társalkodónő, nevelőnő, két apró inas nyalka huszárruhában, mind magyarok s mind az Apolka szolgálatára rendelve. A nagy kertjében egy kis palotaszerű villát építtetett neki, locsogó szökő-kutak előtte. Rózsabokrok, pálmák, exotikus növények köröskörül; drága brokát selyemmel bútorozott szobák bent, melyekbe minden héten össze voltak híva az egész városka előkelő leányai játszó-társaknak. Csak egy királyleány ragyoghat, dúskálhat ilyen pompában. Ámbátor tetszett ez a Gáspár úr Miloslav fiának is, aki épen vakáczión volt otthon a prágai egyetemről s igen jól érezte magát a feslő bimbók, bakfischek között.

A jogász urat eleget ingerelték az ösmerősök az apja ellen: «Megőrült az öreged, mindenedet elveri arra a fruskára! Ki látott már valaha ilyen szamárságot a világon!»

De a kis fruska olyan szép volt! Karcsú, nyulánk, olyan előkelő úri volt a drága selymekben, csipkékben s olyan szépen tudott ránézni azokkal az édes szemeivel mindenkire, még a Miloslav gyerekre is, hogy csak helyeselni lehetett, ha nem hagyják szükséget szenvedni semmiben.

Az apát is váltig figyelmeztették a pánszláv barátjai, ismerősei:

– Ej, ej, Gáspár! Hová lett az eszed, vén Gáspár! Tréfa, ami tréfa. A leánykáért nem kár, de hátha a fiadra is ráragad az a veszedelem, amit a Péter boszantására a házadban összehoztál.

És csakugyan, a fiatal Trnowszky nagy barátságban látszott lenni mind Apolkával, mind a debreczeni nevelőjével, Szabó Pállal. Némelykor ott üldögélt a leczkék alatt a leányka szobájában.

De az öreg Trnowszky mégis csak makacsul rázta azt a nagy, kopasz fejét és vállat vont:

– Az mindegy. Ha az ember lő, hát lő. A serétekből oldalvást is eshetik valami… oldalvást is. De azért mégis csak lő. Hát én is csak lövök arra a zsiványra, míg csak el nem pusztul, meg nem pukkad a mérgében.

Az egész város kiváncsi volt, hogy mitévő lészen most Trnowszky Péter, ha újra hozzá kerül Apolka? És hogy mi lesz mindezeknek a vége? Meddig győzik ezt az oktalan liczitálást? Annyi egyszer áll, hogy alig következhetik magasabb skála. Rothschild kellene már ahhoz.

A jó isten tudja, mi lett volna, ha egyéb események nem jönnek közbe. Az példáúl, hogy a zsolnai pánszlávok az Apolka magyar szellemű neveltetése miatt orrolván, Péter által is felizgatva, egy este macska-zenét adtak Gáspárnak és beverték az ablakait. Mire dühbe jött Gáspár és másnap mingyárt folyamodott és nevét és törvényes örököseét _Tarnóczyra_ változtathassa. (Jaj, megfordulnak sírjaikban a becsületes Trnowszky ősök csontjai.)

S így fokozatosan belekergetve a magyarságba, a fia pályáján is fordított egyet: ahelyett, hogy elküldte volna, mint előbb tervezte, még egy évig a szent-pétervári egyetemre, beválasztatta Zsolna városánál vice-jegyzőnek, mondván:

– Szagold meg egy kicsit itthon a közügyeket, fiacskám; két év mulva jön a követválasztás s te mégy fel Budapestre a parlamentbe, ha én mondom. S kevélyen ütött a mellének azon helyére, ahol a bugyellárisát tartotta, a mellény belső oldalán lévő zsebben.

Tarnóczy Miloslav tehát otthon maradt Zsolnán és hozzászagolt némileg a közügyekhez, de ki tehet arról, hogy a közügyeknél is édesebb illata volt az Apolka hajának.

Hát ott legyeskedett a lányka körül, lapdázott vele a pázsiton, a kertben, együtt lovagoltak ki a budetini erdőcskébe, segítette tanulmányaiban is, bogarakat gyüjtött, lepkéket fogdosott a gyüjteménye számára, kirándult a hegyek közé, hogy ritka növényeket hozzon lenyomtatni, megszárítani az Apolkának. A lányka rajongott a természetrajzért. Szabó Pál, aki nagy botanikus volt, csepegtette bele ezt a tudományt.

Miloslav úrfi pedig valóságos üzletet vitt a talált ritkaságokkal. Minden szokatlan kinézésű növényért kapott egy közönséges rózsát vagy szegfűt, ami éppen akkor a hajában volt Apolkának; egy hibiskus-virágért, minthogy az egy soha nem látott csoda-szépség volt, kapott egy szőke hajtincset. De én istenem, mennyi huzavonába, alkudozásba került ez, míg végre megtörtént a vásár.

Szinte nem tudott betelni örömében a sáfrányvörös virágfürttel.

– Hol jutottál hozzá, Miloslav?

– A nedeczi várkertben szakítottam.

– Jaj de nagy ördög vagy! (És rámosolygott hálásan arra a nagy ördögre.) Jaj de kár volt letépni szegénykét.

– No csak meg ne sirasd, hiszen nő majd a tövén másik.

– És mennyi idő alatt nő meg a másik?

– Esztendőre ilyenkor.

Apolka elkezdett tapsolni, ugrándozni széles jó kedvében az udvaron, mennykék köntösének hasított, bő újja libegett-lobogott két oldalt, mint két tündérszárny.

– Hiszen akkor én jól megcsaltalak téged, te Miloslav, te csacsi, mert az én hajam két hét alatt is kinő.

Miloslav mosolygott és nemsokára szerzett valami beszterczebányai professzortól egy amerikai skarabeust; egy akkora bogarat, mint egy csíz. Egy igazi óriást a bogár-világban; két fényes gránátszin szarva van; barna, kétfelé osztott felső teste olyanformán néz ki, mintha a mi cserebogarunk ükapja lenne, az pedig mellette csak szopós-gyerek.

Mikor Apolka meglátta a bogarat, oda lett szenvedélyében:

– Meghalok, Miloslav, ha ide nem adod.

Miloslav pedig játszotta a makacsot, sopánkodott, esküdözött, hogy oda nem adhatja, mert így, mert úgy, ő is bolondja a bogárnak, de meg olyan bogár kettő sincs Magyarországban. Amerikai bogár! Az ördögbe is, az nem tréfa. Mennyi ideig kellett annak utazni, míg ide került Zsolnába! Az igaz, hogy holta után tette meg az utat és ilyenkor kisebb fáradság, hanem azért mégis valami. Még ha esetleg odaadná is a bogarat Apolkának, bizony nem teheti olcsón.

– Hát mit kivánsz érte, Miloslav?

– Nem tudom én. (Pedig már tudta, mert mosolygott a selyma.) Hát mit adnál?

– Nem tudom én. (Pedig már sejtette, mert elpirult.)

Végre is aztán egy csókban történt a megállapodás, sok titkos, néha megzavart tárgyalások után.

Először csak elvben lett elfogadva az alku. Azután jött az első kérdés, hogy hol? A kertben. De hátha látják? No és ha látják is. Hát nem ér meg ez a bogár egy csókot, még ha látják is?

A skarabeus az Apolkáé lett. (Bolond ez a Miloslav, gondolta Apolka, hiszen talán ingyen is megcsókoltam volna.) S azontúl minden «régi pénz» kivétetett a forgalomból. Beállott a _csókvaluta_. A jelentéktelen bogarak és növények is, a miket Miloslav talált, csókokra váltattak fel. S az is mind kevés volt. Miloslav eleget sopánkodott: «De szegényes, de hitvány ez a felső-magyarországi flóra!»

Az öreg Tarnóczy nem sokat vett észre ezekből a dolgokból, mindössze a fia növénygyüjtő szenvedélyére tett néha egy-egy csípős megjegyzést:

– Gyerek vagy, nagy gyerek vagy, Emil. (Utóbb már a fiú szláv hangzásu keresztnevét is átfordította – hátha ez is boszantaná Pétert.) Milyen ostobaság! Egész nap bogarak és növények után mászkálni. Hát egyáltalán nem gondolsz arra, hogy innen-onnan képviselő lesz belőled s akkor nem növények, hanem helyiérdekű vasutak után kell futkároznod?

Nem, az öreg Gáspár semmi mást nem sejtett és csak az utolsó napon világlott ki minden. A félév utolsó napján. A mikoron is Péter emberei: egy társalkodóné, «szlecsinka Skultéty» (Skultéty kisasszony) egy vén talp, a már említett kis néger (azóta se láttak Zsolnán szerecsent) és egy angol komornyik nagy pofaszakállal, hosszú, vállig érő hajjal, megjelentek Gáspár házánál, hogy a kisasszonyt elvigyék a másik nagybácsihoz. Künn a régi ponny-fogat várt, a régi kocsissal, ki vigan pattogott ostorával, míg a kis ponnyk lesütötték okos fejeiket, mint tavaly ilyenkor. Semmi se volt új, csak a méltóságos, komor magatartású komornyik, csattos czipőkben, térdig érő harisnyákban. Csak olyankor látni ilyeneket Zsolnán a marquisek körül, ha valami franczia vígjátékot adnak a szinkörben.

Apolka elsápadt, midőn beléptek a tornáczra, lassú reszketegség fogta el a lábait, kénytelen volt leülni.

– A kisasszonyért jöttetek? Úgy van, válnunk kell – mondá Gáspár nagybácsi nyugodtan, egy gyülölt pillantást vetve a testvérbátyja cselédjeire. Hát eredj fiam, Apolka a szobáidba, vedd fel a legrosszabb gunyáidat, azután menj isten hirével és vigyázz magadra, gyermekem, hogy abban a zsivány-fészekben el ne pusztulj egy félév alatt.

Apolka lehajtotta a fejét az asztalra, zokogott és nem mozdult.

– No hát, miért nem mozdulsz? Mért sirsz? Hiszen majd visszajösz.

– Itt szeretnék maradni – lihegte a leány csendesen, tompán.

– Ejh, lári-fári – mondá keményen a nagybácsi, – menned kell, punktum. – Mire visszajösz, már hosszú ruhák fognak rád várni. Hallod-e, Apolka, hosszú ruhák?

Ezt azért mondta és tótul mondta, hogy a cselédek megértsék és elmeséljék otthon Péternek s hogy Péter, aki már megvarratta a félévre való holmit, új költségbe ugorjék, csakhogy őt megelőzze. Vidáman dörzsölte a kezeit e jó ötlet felett.

Apolka föltápászkodott, kitörülte szemeiből a könyeket, aztán odatántorgott a nagybácsihoz, kezet csókolt neki, az visszacsókolta homlokán, majd a Miloslavnak nyujtott kezet, aki az apja mellett állt, sápadtan, szótalanul:

– Ej, no, Miloslav – mondá és még mosolygott is, de fájdalmasan – most már úgyis tél van, nem szerezhetnél nekem növényeket.

– Hát persze – motyogta a fiú siri hangon.

Pedig dehogy volt tél, már éppen kezdődött a tavasz. A téli kertté alakított folyosó üvegein az első szűzies napsugarak mászkáltak kívülről, mintha bekéredzkednének a fűtött helyiségbe. Bent a sorjába rakott kaktuszok, fikuszok és leanderek álomból látszottak ébredezni. A külső melegtől mintha észlelni kezdenék, hogy egész eddig rá voltak szedve. Szegény hiszékeny virágok!

A macska kint az udvaron nyujtózkodott, a napfényen melengette öreg hátát. Egy gesztenyeszinü tyúk ma vezette ki először kicsinyeit s gangosan sétálgatott velök, a hó alúl kiszabadúlt különféle száraz kórók, csutkák között. Olyan egyformák most, a fehér hó mind sárgára festette. Ki birná megkülönböztetni, hogy melyik himbálta tavaly a tulipánt, melyik a basarózsát, vagy a pimpót. Szegény rövidéletű virágok!

Mindenütt a tavasz langyos lehellete suhogott, csak az Apolka szívében volt tél, azért mondta a Miloslavnak: «Most már úgyis tél van».

És azután indult, tántorgó léptekkel, elől eresztve a hosszú folyosón a Péter nagybácsi cselédjeit, csak az ajtóban fordult meg s nézett vissza még egyszer.

– Elfelejtettél valamit? – kérdé Gáspár úr közömbösen.

– Nem, semmit – susogta elhaló hangon s nyúlánk termete kígyószerüen meggörbült, mintha össze akarna törni. Szeme behunyódott, mintha két nap aludna el egyszerre és a két nap helyén két patak nyitódnék.

Oh, de szép volt így. Nem is birta ezt tovább megállni Miloslav; egyszerre felugrott s utána kiáltá:

– Megállj, gyere vissza, Apolka.

A lányka néhány lépést tett befelé, önkénytelenül, gépiesen, mintha egy láthatatlan, erőszakos hatalom kényszerítené:

– Mit akarsz?

Miloslav arcza égett, szemei fénylettek, hangjában soha nem hallott ércz csendült meg.

– Én felejtettem el valamit, Apolka. Elfelejtettem megmondani apámnak, hogy te nem mehetsz el többé innen.

Az öreg Gáspár megnyomkodta pipájában a hamut:

– Miféle beszédek ezek, te ficzkó? Hogy azt mondod, nem mehet? Hát hogyne mehetne?

Skultéty kisasszony, ki az ajtónál állt, meleg, czobolyprémes bundát tartva a karján, átadta a finom ruhadarabot a komornyiknak s maga Apolkához közeledve, megrángatta kissé a szoknyáját.

– Gyerünk már, kisasszonyka! a ponnyk fáznak odakünn.

– Mingyárt, mingyárt!

Miloslav odalépett az öreg elé, lehajolt és kezet csókolt neki.

– Apuka – mondá behizelgőn, azon a régi gyermekes hangján, melylyel mindent ki tudott vinni.

– No, no, ne érzékenyíts el, kölyök, mert pofonütlek, beszélj világosan, mit akarsz?

– Azt akarom, hogy az Apolka ne menjen el többé tőlünk.

Az öreg csodálkozó szemeket meresztett rá.

– Ne menjen? És ugyan miért ne menjen?

Miloslav lesütötte a szemeit, mint egy leányka. Hiszen csak huszonhárom éves volt, bajusz még csak most kezdett serkedni ajkai fölött. Zavartan keresgélt a feleletek közt, végre is ezt az egy gyerekes, makranczos mondatot találta:

– Hát csak.

– Ez nem felelet.

– Megmondjam?

– Meg.

– Igazán megmondjam, apuka?

– Természetesen.

– De igérd meg, hogy nem haragszol meg.

– Jó, nem haragszom.

– De látod, még neki sem mondtam meg.

– Kinek?

– Az Apolkának.

– Mit?

– Azt, hogy elveszem feleségül.

Mondjam-e, ne mondjam, hogy lett erre a szóra Apolka biborpiros s hogy rohant el egyszerre, feldöntve vázát, virágcserepet, futott-futott végig az üvegfolyósón, ki az utczára, kis kezét szívére szorítva, az öreg Gáspár pedig az indulattól hörgő hangon ordított fel:

– Hol a korbácsom, hol a korbácsom!