Part 8

– Nem fog vele törődni, mint a hogy minden maniatikus ember tenné. Ott vannak a kleptomania betegei. Ha megakadályozzuk a kleptomanikust valamelyes módon a lopásban, utána már nem bánja, mert nem az ellopott tárgyat akarta, hanem a pillanatnyi élvezetet, hogy lop. A rábeszélésnek nem enged, hogy ne lopjon, ha alkalom nyilik rá, de a lopás meggátlásáért nem haragszik, ha utólag tudja meg. Ösmertem egy püspököt Beszterczén, akinek az anyja lopott, bár maga az öreg asszony is jól tudta, hogy minden boltban lopni engedik a püspök meghagyásából s hogy az ellopott tárgyakat egy óra mulva visszahordják az inasok a kereskedőknek. Lopott, mert egy csodálatos kényszer ösztökélte. Istvánt is egy csodálatos kényszer vezeti Besztercze ellen.

– Úgy beszélsz, parancsnok, mint egy doktor. Én végre is nem bánom, de semmi felelősséget se vállalok.

– No, én elvállalom. Hiszen okvetlenül bezárnák a bolondok házába, ha Besztercze alá eresztenők. S hogyan akadályozzuk meg egyébbel? Az okos beszédre nem hederített, hát szóljunk hozzá a _saját nyelvén_.

– A hódoló deputáczióval?

– Azzal; te pedig, édes öregem, eredj haza, és tanítsd ki a szép Apolkát, akit természetesen fehér ruhába kell öltöztetni, nemzeti-szín pántlikákkal.

– Igen, de hol vegyük a fehér ruhát?

– Azon te ne búsulj. Majd mindent elvégez Pruzsinszky. Nagy lurkó az. Már azóta ott jár a színi-direktornál és nyilván nyélbe ütötte az egész parádét.

* * *

Míg vidáman fürdött a nyári délután verőfényében a szelíd Garam partján a szép öreg Besztercze város, nem is sejtve, nem is álmodva a feje fölé tornyosuló veszedelemről (talán csak most én tőlem fogja megtudni), addig Pruzsinszky Szaniszló mindent elkövetett a megmentésére. (Isten küld barátokat a szorongatottaknak.)

Lengeffy Elemér (hajdani nevén Nawratil Samu), kalandos természetű ember volt, aki még maga fizetett volna azért (ha pénze lett volna), hogy valami nevezetes csíny elkövetéséhez jusson, mert örökösen ilyenek után szomjazott, természetesen örömest vállalta a feladatot, Besztercze város magisztrátusát eljátszani, de amint látta, hogy itt valami haszon is lehet, föltette zwikkerjét, összeránczolta a homlokát és így szólt:

– Van-e hozzá valami szöveg?

Ha azt mondta volna Pruzsinszky, hogy van szöveg, ő azt felelte volna: «Hja, az nagy baj, mert azt meg is kell tanulni, az nehéz dolog, az sokba kerül, mert a többi négy szinésznek is fizetnem kell, minthogy proporczióra dolgozunk.»

De Pruzsinszky így szólt:

– Szöveg nincs, de minek is? Mindössze egy pár szót kell mondani a szónoknak, hogy a nemes város meghódol, kegyelmet kér s addig is, míg az onnan elmenekült Estellát megkeríti, ezt a másik leányzót hozza túszul.

A Lengeffy szemöldökei felszaladtak egész a homloka közepéig.

– Tehát nincs szöveg. Hja, az nagy baj, mert akkor komponálni kell. Hiszen ha legalább szöveg volna. Aztán a négy szinésznek is fizetnem kell, minthogy proporczióra vagyunk.

– Hiszen a többi négy szinésznek egy szót sem kell szólniok. Azok csak szenátorok lesznek, átnyujtják a vizet, a földet és a füvet, meg a leányt.

A kis eleven, vézna emberke méltatlankodva terjesztette az ég felé a kezeit.

– Az Isten áldja meg, kedves uram, egy szót se szóljon többet. Ön nem ismeri a szinészeket. Hiszen ha én azt mondom az embereimnek, hogy egy-egy szerepet kell eljátszanotok, amelyikben egyetlen egy szó sem fordul elő, hát meglinchelnek és felrúgnak, hogy minek nézem én őket. Az émelygésig gőgös nép ez! Jupiterre mondom, halálos veszedelemben forgok, uram. Vagy pedig fizetnem kell, mint a köles, legalább öt-öt forintot egynek-egynek. De még a kellékek beszerzése is pénzbe kerül.

Pruzsinszky dühbe jött:

– Ne prézsmitáljon annyit, Lengeffy, hanem mondja meg egyszerűen, mit akar. A kellékek megszerzése? Ne tegye magát nevetségessé! Földet, füvet és vizet. Ön egy fiskálisnál is rosszabb, Lengeffy. És azonfelül együgyű, mert azt hiszi, hogy egy balekkal van dolga. Pedig tudja meg, hogy már én is voltam komédiás. Nézzen csak meg jól.

Lengeffy csodálkozva meresztette rá a szemeit, azután egyszerre felordított és a nyakába borult:

– Oh, no! Jaj no! Az ördög ismert volna rád, czimbora, Tarcsay László, ha nem szólasz. Persze, húsz éve, hogy elváltunk a Pataky József társulatától. Sok felhő vonult el azóta Albion felett. Egy tenger feküdt közöttünk és egy szakáll. Mert szakállt növesztettél, czimbora. Oh, én azóta is szerencsétlen vagyok. A természetben nincsen más vesztes, csak én, csak én.

– Jól van, jól, öreg – mondá Pruzsinszky, kibontakozva az ölelésből és elfogadva a pertut – de térjünk a dologra, vállalod-e a dolgot vagy nem?

– Vállalom, hogyne vállalnám, de bizonyos föltételek mellett.

– Hadd halljam őket.

– Hát igen olcsón csinálnám meg a komédiát, sokat engednék az árból, pedig szabott ár, barátom, szabott ár, ha az a súlyos föltétel nem volna, hogy az árva lánykát viszszük a Pongrácz grófhoz túszul. Tudod, az emberben mégis van valami, ami megmozdul, van egy kis lelkiismeret. Én ugyan nem ismerem a hajadont, de a szívem fáj, igazán fáj. Nem lehetne-e mással pótolni?

– Például?

Lengeffy elgondolkozott, hegyes borostás állát nyomkodva, azután behúnyta apró szemeit és szelíden mondá:

– Például a feleségemmel.

Pruzsinszky kirúgta maga alól a széket és elkezdett kaczagva keringeni a szobában.

– Jaj, üss hátba, hamar üss hátba, Lengeffy, mert asztmatikus vagyok, mindjárt megfulok. Óh akasztófára való kékszakáll. Hát a feleségedtől akarnál megszabadulni a mi révünkön? Nos, lássuk, mennyi esztendős és csinos-e? No, már nagy zsivány vagy, Lengeffy. De reménylem, nem igazi feleséged.

– Tudod, amint nálunk szokás; most harmincz éves, elég csinos, de…

– Te megúntad és már más van kinézve; értelek, Lengeffy.

– Látni akarod? Behíjjam?

Felugrott és kikiáltott: «Katharina!» – de Pruzsinszky a szájára nyomta a kezét.

– Nem, ne bántsd! Maradjunk egyelőre az eredeti terv mellett. Meglehet, hogy reflektálni fogunk ajánlatodra, meglehet, de most még a kis leánynyal együtt megy az alku. Hát mit kérsz?

– Ötven forintot.

– Egy garast se többet harmincznál.

– Becsületemre mondom, nem lehet.

Pruzsinszky megfogta a kilincset:

– Hát ördög vigye, legyen harminczöt.

– Lesz negyven – szólt a direktor, a Pruzsinszky tenyerébe csapva.

– Harminczötnél nem mehetek tovább, csak annyira hatalmazott fel a budetini parancsnok. Így is öt-öt forint jut a szinészekre, neked magadnak tíz s mondjuk, hogy apró költségekre öt, összesen harminczöt forint.

– Hát a titoktartásért? – vágott közbe Lengeffy. – A titoktartás se lehet ingyen; azért is számíts öt forintot.

Pruzsinszky a fejét rázta.

– A titoktartásért semmit se fizetünk, hékás. Majd bolond vagyok én, ugy-e? Bátran beszélheted a dolgot holnaptól kezdve.

A lengyel (aki szinész is volt valamikor) ravaszul mosolygott, jól ösmerte ő a maga emberét: olyan általános hazug hirében állott Lengeffy, hogy annak a fecsegése nem veszedelmes. Csodaszerű kalandjaival azon időkből, mikor mint szerződésnélküli vándor-szinész végigkóborolta az országot, azon táplálkozván egész nyáron, hogy ahol legelő tehenet látott a mezőn, alája kuporodott és megszopta: úgy elrontotta örökre a szavahihetőségét, éppen csak az szükséges, hogy ő mondjon el valamit, arra nézve, hogy azt senki se higyje.

Megállapodván a részletekre is, Pruzsinszky vígan sietett a vendéglőbe. Éppen jó szerencse, hogy az ébredő István gróf ott látta a környezetben.

A nap már alacsonyan járt, a Jágovicsék óráján kijött a kakuk és hetet kiáltott egymásután.

– No ez bolond dolog, – káromkodott a gróf, kitörölve szemeiből az álmot, – átaludtam az időt; de a «menetelés» végre is kellemesebb éjjel, mint nappal. Eredj, Pruzsinszky, add ki a parancsot, nyergeljen a tábor!

A honvédparancsnok közbeszólt:

– Megálljatok! Megállj, Pruzsinszky, nem mehettek! Nem eresztelek.

István gróf felugrott és a kardja után szaladt, mely egy szögletbe volt támasztva. Aztán felfortyanva kérdé:

– Mit akarsz ezzel mondani? Erőszak ez, vagy mi?

A honvédparancsnok ünnepélyes pose-ba vágta magát:

– Üdv a fegyvereidnek, kedves rokon! Nem arról van itt szó, hogy én akadályozzalak, csak a hadi szokásokra akarlak figyelmeztetni, a lovagi erkölcsökre. Biztos forrásból jelenthetem, hogy Besztercze város táviratilag értesülvén haragodról és hadaid közeledéséről, még azon órában hódoló követséget menesztett elédbe Zsolnára. A követség útban van, azt tehát itt kell bevárnod.

Szemlátomást gömbölyödött arcza, majdnem olyan pufók lett, mint a Báthory Istváné a Matejko képén s a szemeiben is megcsillant valami zöldes, diadalmas zománc.

– Megszeppentek hát a gyávák! Tudtam. Gondoltam. Nos tehát bevárjuk őket a hadi szokások értelmében.

Egészen felvillanyozta a hír; mintha kicserélték volna, tett-vett, rendelkezett, legott összehívta Bakrát, Kovácsot és hadnagyait, haditanácsot ülni. A honvédparancsnok is részt vett a megbeszélésekben, ahol is sok szó és még több bor ontatott, a körül forogván az eszmék, hogy hol és miként fogadják a hódoló követeket. Pruzsinszky a hricsói dombot mondta a legalkalmasabbnak, ott a festői várromok mellett, lobogó fáklyák fényénél impozánsan venné ki magát a sereg, mert úgy lehetne elhelyezni, hogy nagyon soknak látszassék. Kovács uram a Vág partját ajánlotta (ahol most fekszenek a hadak) és ahol az égő fáklyák kisérteties fénysávokat vetnek majd a Vág tükrére.

Végre is szavazattöbbséggel a Kovács indítványa győzött, azon indokolással, hogy ez már azért is alkalmasabb hely, mert ha a követek netalán illetlenül viselnék magokat, mingyárt ott be lehet őket hajigálni a folyamba. De felmerült ott sok más kérdés is, a czeremóniára nézve. Csatarendben legyen-e a sereg, lovon üljön-e István gróf, vagy valami fatönkön? Igen ám, csakhogy a fatönkhöz tigrisbőr kellenék, amivel be lehetne teríteni. Az pedig nincs, hát csak hadd üljön a vezér nyeregben. Meghányták, megvetették a legapróbb részleteket. István gróf előre megy, seregét elrendezi és élére áll, míg ellenben Pruzsinszky és Kovács uram a vendéglő előtt várják meg a beszterczei követeket és elvezetik a táborhoz.

Úgy elröpült az idő, mintha madár volna, leszállott az éj csendesen, andalogva, kaczérkodón, nem a nagy, nehéz, sűrű fekete palástját hozta, hanem lenge fátylát, melyen átlátszanak a föld bájai, a buja fák, fűvek, virágok.

A Vág kéklő vizén ott szaladgál egy ezüst emberi képmás, a hold. Mintegy odalehelve reszket a fűzek árnyéka a fodros habokon. A parton lobogó tábortüzek égnek. Néha egy-egy paripa nyerít fel. A tábortüzek körül marczona alakokra veti fényét, amint kékszegélyű piros lángra lobban a megbolygatott zsarátnok. Csend, nyugalom ül azonkívül a tájon, csak egy-egy tovaúszó, fával rakott tutaj hallat csobogást, mintha selyem vásznat hasogatnának suhogással, midőn egyszerre lódobogás hallik, megcsillan a lópatkó szikrája az éjben. A város végére kiállított őrszem lihegve hozza István grófnak a hírt.

– Méltóságos gróf úr, érkeznek a követek.

– Nyeregbe! Rendbe! – kiáltja a gróf. – Meg kell gyujtani a fáklyákat.

Egy percz alatt talpon van a sereg, kozákok, gyalogosok, két sorjában a muskétáságyuk. István gróf paripájára pattan; a két apród fogja a lova kantárját.

Azután, mintha kétfelé hasadna a sötétség, egyszerre kibontakozik a beszterczei küldöttség, elől egy vézna, fürge alak, a nagy kucsmájából alig látszik az arcza, csak az ősz hajából lengedez ki néhány fürt. Mente lóg a vállán panyókásan; lehajtott fejjel jő, lassú méltósággal, fringiáját hóna alá fogva, hogy a csapadékos fűben be ne sározódjék.

Utána két hosszú szakállas aggastyán lépdel, ezüst korsót hoz az egyik (voltaképen a Trnowszky Péter kölcsönkért theás-kannája) vízzel megtöltve, a másik fűvet tart egy tálczán; közönséges réti lóhere, de egy kis _lúdnyelvű fűvel és ördögczérnával_[2] keverve.

A negyedik követ is fehérhajú öreg úr volt. (Már jó levegője lehet annak a Beszterczének, hogy ilyen sokáig élnek benne az emberek.) Rókaprémes csurapét viselt, rezes végű egyenes kardot, mint a katonaorvosok és ezüst tányéron egy maréknyi földet hozott, de olyan meggörnyedve, mintha egy házat czipelne maga előtt.

Mi több, még az ötödik ember is egy megtört, megtöpörödött, ránczos agg volt. (Ejnye, talán már nem is szülnek az anyák Beszterczén hetven év óta.) De bezzeg megfejtődött a rejtély, mihelyt a fáklyafény oda vetődött a sugár leányalakra, akit az ötödik követ vezetett a kezénél fogva. Világos dolog az, hogy ez a gyönyörű teremtés csak aggastyánokra volt bízható. Van ám ész a beszterczei magisztrátusban!

Istenem, de szép volt azzal a leeresztett hajával, mely mint az olvasztott arany, csurgott le hátul végig a derekán, végig a szoknyáján, majdnem egész földig. Hát még az a finom arczocska, azzal a szomorú homlokkal, azokkal a nagy szempillákkal. Őzike tekintetében ijedelem és elszánás, szoknyája suhogásában varázslat volt, mintha egy hűs fuvalom jönne és illanna el. Minden szív megdobbant szorongva. Így visznek egy mesebeli királyleányt a fekete posztóval bevont városokban a sárkánynak.

Az utolsó sorban a mieink jöttek, a honvédparancsnok, Pruzsinszky, Kovács uram és egy kicsit kótyagos állapotban a zsolnai polgármester, ki egyre biztatta a leánykát, nyájas szeretettel:

– Csak ne félj semmit, Apolka. Csak ne törődj semmivel, fiacskám. Mindenben úgy tégy vakon, ahogy mondtam, meglásd, jóra fordul a szomorú sorsod.

István gróf lova egy pár lépést tett előre, amint az apródok vezették, azután megállt, csak a fejét hányta nyugtalanul és az első lábaival kapálózott, túrva fel a földet, úgy, hogy szerteszét frecsegett a közelállók szemei közé.

– Jőjjenek kegyelmetek közelebb – mondá a várúr emelt, méltóságteljes hangon, kivont kardjával is intve. – Mit kivánnak _tőlünk_?

A követek közelebb jöttek és meghajoltak.

Az apró, öreg emberke egyet köhintett és elkezdé szavalni kopott jambusokból összeállított dikczióját, nagy páthoszszal, stentori hangon:

Hatalmas várúr! Nagy s nemes vezér!

Vizet, fűvet, földet hozánk neked,

Előtted hódolók. Kegyelmezz Beszterczének!

A kivánt hölgy helyett, míg kicseréljük…

– Mert nem lehet kérem alásan megtalálni! – szólott közbe az ezüstkorsós aggastyán.

A vezérszónok dühösen fordult hátra: «Ej, ugyan hallgasson, szenátor uram!» s aztán zavartalanul bömbölte odább:

A kivánt hölgy helyett, míg kicseréljük,

Fogadd e mást, az istenek remekjét

Túszul s kegyelmezz városunknak!

Ezzel leoldá kardját a szónok, hogy a ló lábaihoz tegye a földre, a többiek is azonkép kezdték lekötözgetni, de Pongrácz intett nekik, hogy nem szükséges, látható módon meghatotta e néhány mondat, középkori emlékeken élődő lelke megittasodott a daliás idők e kirívó ügyetlenséggel mázolt képétől is. A káprázatok közt, amelyekben fiatal kora óta élt, ez volt neki az első valóság. Igen, ez. Ez a nagy hazudozás. Szíve tombolt a diadalérzettől, szeme kevélyen siklott végig a hódolókon, míg hirtelen rajtaveszett az utolsó látományon, Apolkán. Hah, mi ez? Csoda ez! Mintha Besztercze város bűbájos czímere lenne megelevenedve. A négy folyamos pajzsból kiemelkedő szent női arcz. Ő az, ő. Csak a pajzs hiányzik alúla és a szárnyak a vállairól…

– Hogyan – szólt mintegy felocsúdva, szeliden, csendesen – Estellát nem tudták kegyelmetek megtalálni?

Lengeffy (mert ő volt a vezérlő szónok) újra meghajolt a földig és felelt:

– Nem, nem, uram, pedig kerestük éjjel és nappal. Leskődve rá, mint űzött vadra.

– De hát hová lett?

– Ég tudja azt!

– Pedig szeretném tudni, hová vitte onnan az a pernahajder Behenczy.

– Előkerítjük, bár a föld alól.

– S addig e gyermek marad nálam túszul, ha jól értettem?

Lengeffy erre is keresett egy feleletet, hirtelen végigfutott esze az összes szindarabokon, de nem talált egyetlen illő mondatot sem, hát csak fejével bólingatott alázatosan.

– Ám jól van – felelte Pongrácz István jóakaratú korholással, – bár az a sértés, ahogy levelemmel bántak, példás büntetést érdemelne, én mindamellett kegyelmet adok ez egyszer városuknak és hadaimat visszavezetem.

Lassan, ünnepélyesen bedugta kardját hüvelyébe és leszállt a lóról, hogy a hódolati jelvényeket átvegye.

A kancsó után nyúlt, megizlelte a benne levő vizet; rossz, poshadt víz volt, csak éppen hogy a száját nedvesítette meg vele, a többit kiönté a gyepre; Lengeffy rémült tekintetet vetett rá, hogy hátha az ezüst kancsót elviszi zsákmánynak. Minden hajaszála égnek meredt. Teremtő úristen! Ennek a meggátlására aztán csakugyan nincsen idézet a világirodalomban. De a győztes vezér visszaadta a kancsót és a füvet vette el a tálczáról, odatartva azt a harczi paripájának; a lovacska tenyeréről falta fel és megelégedetten majszolta, ropogtatta, jobbra-balra csapkodván a farkával. Most már rákerült a sor a beszterczei földre, melyet leszórt és a lábával megtaposott a legyőzetés jeléül. Mire távolabb, a hídfőnél eldördült három mozsár és a lapuchnyai legények megfujták a harsonákat.

Végre a túszhoz lépett; az remegett fázékonyan, mint széltől meghimbált liliomszár, mikor maga felé látta közelegni és behúnyta a szép, szomorú szemeit, talán egy imádságot is rebegett halkan, titkon; úgy érezte, hogy az utolsó pillanata jött el, talán fejét vágja le most mindjárt az a fényes ruházatú vezér, akihez kerűlt, azt se tudja, miért, azt se tudja, hogyan; mindez valami megfoghatatlan volt előtte; de a különös hadvezér éppen nem bántotta, csak a fejét simogatta meg gyöngéden.

– Hogy hínak? – kérdé.

Kinyitotta a szemeit és csodálkozott, hogy semmi baja se történt; amint lopva ránézett a vezérre, már nem talált rajta semmi ijesztőt. Hiszen ez is csak olyan, mint más ember. S amint körülhordozta álmatag tekintetét a festői csoportokon, a fényes jelmezekbe bujtatott alabárdos katonákon, mintha megannyi királyok állnának ott, ama hamupipőkék egyikének képzelte magát, kikkel most egy mese történik. Csak mikor már ezt mind elgondolta, azután jutott eszébe felelni:

– Apollóniának hivnak. – Úgy mondta ki, mintha restellné, hogy így hivják.

És a hogy látta az aggastyánoktól, ő is épp úgy meghajlott, olyan mélyen, de mégis máskép; mennyi kecs, mennyi gráczia volt abban. És amint meghajlott a baltérde, milyen szemvesztő vonalakat nyomott ki a láb a harmonikás-ránczokra szedett szoknyácska szövetén.

– Szép neved van, báránykám – felelte István gróf. – Ne félj semmit. Nem haragszom rád. Ki meghoztad az áldozatot városodért, leszel a váramban illő tiszteletben.

Pongrácz István most újra a követekhez fordult, kik még mindig ott állottak félkaréjban, üres edényekkel, mereven; kezének egy királyi mozdulatával mondá:

– Vigyék a békét és jóakaratomat küldőiknek!

Mire az apródok poharakat hoztak fehér borral töltve és megkinálták a beszterczei urakat is, mert úgy volt a programmban, meg kellett inni a a békepoharat.

Lengeffy fölemelte a magáét és így szólott:

– Uram, uram, tekintetes Blázy polgármester uram, szállok az úrnak.

– Állok elébe!

Lábait szétvetette, karjait kiterjeszté befelé görbítve, úgy nézett ki most a derék beszterczei vezérszónok, mint egy kinyitott olló, aztán elkezte mondani a toasztot:

Lement a nap. De csillagok Nem jöttenek. Sötét az ég. Közel, távolban semmi fény nincs, Csak mécsvilágom s honszerelmem ég. Szép csillag a honszeretet, Gyönyörűségesen ragyog. Szegény hazám, szegény hazám te, Neked kevés van olyan csillagod…

mint gróf Pongrácz István úr ő méltósága, akit az úristen az emberi kor legvégső határáig éltessen!

– Gyönyörű! – kiáltá elragadtatva az odafurakodott káplán s majdnem a nyakába borult a szónoknak.

Felhangzott lelkesen a «vivat». István gróf összeütötte a poharát az övékkel.

– Nagy szónok, roppant nagy szónok! – bólingatott álmosan a fejével Kovács uram.

Az apródok újra töltöttek, most Pongrácz Istvánon volt a sor, viszonozni a felköszöntőt.

– Emelem poharamat Besztercze város békés fejlődésére és jólétére.

Kitört a rivalgás: «Éljen Pongrácz, éljen!» A mozsarak újra megdördültek, a banda megszólalt s miután előbb egy kirendelt csapat elkisérte az elbúcsúzott követeket fáklyákkal, zeneszóval a város szélső házáig, tánczra kerekedett az egész tábor s lett széles jókedv, olyan dinom-dánom, győzelmi lakoma, hogy a Kinizsi Pálé is csak azzal különbözött hajdan a Kenyérmezőn, hogy ő két törököt tartott a kezében és azokkal tánczolt, míg ellenben Makovnyik két oldalszalonnát tartott és azokkal tánczolt, – már pedig, ha úgy veszszük, két holt töröknél testvérek között is többet ér két oldalszalonna.

Bezzeg emelgette a szíveket a győzelmi mámor, mint fazékfödőket a gőz. István grófba is beleszállott a heje-huja kis ördöge, erőnek erejével le akarta inni Blázyt és a parancsnokot, aki nagy csoportnak mesélte a tűz körül az olaszországi kalandjait, asszonyok csókjáról, csapodárságáról.

– Eredj, kis Apolka, ne hallgasd ezeket. Vessetek neki valami ágyfélét a kocsiban.

A káplán szintén jól ki volt «készítve» – világi nótákat énekelt. «No abból se lesz soha püspök!» – vélte Bakra Ferencz és ivott ő is, szalonnát pirítva a parázson.

De ki győzné leírni az egészet? Annyi tény, hogy a legjobban mulatott a Krizsán Katka, a pirospozsgás gömbölyű szolgálóleány, aki a szakácscsal és a káplánnal jött a kocsiban; egymaga lévén a szépnemből, képzelhetni, a megindult tánczban mennyire kapós volt, minden katona megforgatta egyszer: elég volna ennyi szerencse, ha fel lehetne osztani, otthon Varinban húsz farsangra. De az is tény, hogy a legrosszabbul mulatott Szlimák János (a Csák Máté-korabeli vitéz), kit fényes egyenruhája és a pálinkában lakó kigyó bujtogatása arra a vakmerőségre vitt, hogy a szép Apolkát kérte tánczra, átcsipve őt derékon, – amiért aztán ott vasra verette ő kelmét Pongrácz István. (Úgy kell, Szlimák, úgy kell; a macskának is körmére koppintanak, ha az egér helyett a kanárira pislant.)

Száz szó is csak annyi volna, mint egy; valamennyi csillag pislákolni kezdett álmosan, már a hajnal, ez a hű futár is előjött jelenteni, hogy Nap úr közeledik, mikor végre a várúr megfuvatta az indulót, előre küldvén nyargoncznak Strecso Miklós kozákot az otthon maradt Pamutkayhoz, hiradással a győzelemről s hogy mihelyt feltünnek a varini dombon, húzassa meg a vártoronyban a harangokat.

Így indultak vissza, ugyanolyan rendben, amint tegnap jöttek; csakhogy az egyik ponnyn most az apród helyett Apolka ült (vittek volt női nyerget is az Estella részére), elmélázva, álmodozva nézte a tájékot, a suhogó kukoriczákat, a rozsvetéseket nevető pipacsaikkal; míg a lovacska csendesen lépkedett, gondolatai zürzavarosan nyargaltak. Mi lesz belőle? Hová viszik? Miért viszik?

Egyelőre csak annyit tudott, hogy valami várba mennek. Igen, egy várba! Még soha se látott igazi várat. A kiváncsiság elűzte a félelmét. Hiszen még gyerek volt. Egy várat fog látni. Vajjon milyen lesz? Kacsalábon fog-e forogni, vagy lúdlábon? És türelmetlenül kérdezgette csengő hangján a mellette lovagló Rátky Pál apródtól: «Messze van-e még a vár? De nehezen várom.»

* * *

Nagy harangzúgás közt vonult be Pongrácz István a nedeczi várba, magával hozván a szép túszt. A felvonó-híd előtt örömtüzeket gyujtatott Pamutkay uram, ő maga a kapuban levett föveggel üdvözölvén a vár urát szép latin oráczióval, melynek az volt a magva, hogy valamikép Caesar ment, látott és győzött, azonkép ment Pongrácz István és győzött, még pedig erősebben mint Caesar, mert ő neki látnia sem kellett Beszterczebányát.

István gróf megköszönte vidám fejbiczczentéssel; üdvözletet intett a szintén ott várakozó Forget őrnagynak, aztán a várudvaron leszállott a lováról és a kis ponnyhoz lépve, saját karjaival vette le arról Apolkát.

– No, most már itthon vagyunk, kis «hadizsákmánykám». Fölvezetlek a szobáidba.

A kulcsár előre ment csörgő kulcsaival és az Estella volt lakását nyitotta ki.

– Nem, nem – ellenveté István gróf összerázkódva. – Nem akarom, hogy azt a levegőt szíjja.

S szeretetteljes pillantást vetett a hadizsákmányra, akinek a képét rózsapirosra marta a csípős reggeli levegő. Diadalának élő jelképe volt most ez a gyermek.

– Keveset aludtál kicsike – mondá gyöngéden, aztán a kulcsárhoz fordult: – Balra tarts, öreg Matykó, nyisd ki a Pongrácz comtessek szobáit.

– Sok por van ott, méltóságos uram.