Part 2

S amit azok a dámák meghagytak, akik magukat festik, azt aztán segítették elvinni azok a többi dámák, akiket Giergl festett a kártyalapokra.

Egyszóval minden elúszott. Behenczy Pálnak negyven éves korában nem maradt egyebe, csak egy Károly nevü kamasz fia és a Vág melletti ócska kastély, ahonnan a predikátum van, de az uradalom nélkül. Az a zsidóé.

Nem volt egy talpalattnyi földjük se, csak: amin a kastély állott s hogy még sem voltak földönfutók, azt Behenczynének (egy gróf Czobor-leánynak) lehet köszönni, ki férjétől elhagyatva halt meg Gráczban s tíz-tízezer forintnyi évi vitalicziumot hagyott fiának és férjének.

A vitalicziumot félévenkint kapták s volt akkor hegyen-völgyön tivornya, muri, míg az összegből tartott. A fiú Bécsben lumpolt, az apa Pesten vagy megfordítva, de sohasem együtt. Hanem ’iszen mennyi ideig tartott nekik ötezer forint! Tíz-húsz napig! A félév első hónapjának végén már összehozta őket a nyomor a trencséni ősi kastélyban, ahol aztán úgy tengették életüket öt hónapig (mire ismét eljön a kiröpülés ideje), mint Toldi Miklós lova.

Egy vén asszonyuk volt ott, aki a kastélyra felügyelt, az főzött volna nekik, de a vén asszonyhoz egy éléstár is kellett volna s az már nem volt. Úgy éltek, mint a nomád-népek. Vadakat ettek, ha lőttek és halakat, ha a Vágban fogtak.

De ha vad nincsen, olyankor jó a szelíd állat is. Hiába, az ember olyan különösen van alkotva, hogy az éhségét még az a tudat sem csillapítja le, hogy ő báró. Sok eltévedt falusi tyúk és liba halála pecsételte meg ezt az alapigazságot. Sőt Károly úrfi egyszer esti szürkületben egy ártatlan borjút is lőtt a Szlabi Miklós luczernásában.

A borjú, a tyúkok és a libák szegény parasztoké voltak, akik sok galyibát, sok lármát csináltak emiatt; jártak panaszra fűhöz-fához, de én Istenem, ilyen csekélységekért csak nem lehetett Behenczyéket kikérni a főrendiháztól!

Végre is a környék vénei lecsillapították a haragos utódokat:

– Ugyan ne panaszkodjatok, szamarak, hogy a Behenczy urak szegények, éhesek és hogy valamit ehessenek, azért pusztítanak benneteket. Ez a jó. Ez a természetes. Egy-két tyúkocska nem a világ! De láttátok volna őket gazdagon, negyven év előtt, mikor jól voltak lakva. Akkor volt meg a jó étvágyuk. Az volt csak a pusztítás, amit akkor műveltek közöttünk.

Jó időben, nyáron még csak eljárogattak ide-oda vendégnek a közellakó apró nemesekhez és papokhoz, de a téli félév keserves szokott lenni – a vígan töltött elejét kivéve. A négy-öt pénztelen hónap valóságos örökkévalóság egy ilyen odúban, hitel nélkül, mód nélkül, elzárva öles hóval, járatlan utakkal a világtól.

Nyáron a nyomorúság úgyszólván incselkedik az emberrel, de télen őszinte, kiállhatatlan. No, de egy jó oldala mégis van, hogy közel hozza azokat, kik benne leledznek. Lám, amint megkapják a pénzt, a félév első napján, a bőség, mint ahogy a fazék széttolja a parazsat a tűzhelyen, elszakítja az apát és a fiút, míg a nyomor aztán ujra összehozza őket, mint a lapát a hamut.

Egy ilyen téli campagne alatt istennek tetsző egyetértés volt köztük. Megosztották barátságosan az életgondokat s gyakorta szólt így az öreg:

– Mindenünk fogytán van, borunk, dohányunk, élelmünk. Láss valami után!

Károly báró ügyes, élelmes, ötlet-gazdag s csinos fiatal ember volt. Egy kis svihákságot sem kellett kérnie a szomszédból; ha neki indult, többnyire sikerrel járt s egypár napra valót beszerzett. Hiszen mindig akad valaki, akin lehetséges egy kis eret vágni. Az isten bölcsen rendezte be a világot, – nem ok nélkül teremtette az ostoba embereket. Ezek a leghasznosabbak.

Mire a Károly szerzeménye elfogyott, addig az öreg Pál báró (ámbár még nem volt öreg, csak negyvenhét éves) okvetlenül kieszelt valamit, önként ajánlkozván: «Most rajtam a sor», s ez a különös támogatás apa és fiú között igazán megható volt. Mert a kölcsönösség az igazság. Semmi sincs ingyen, Lári-fári, hogy Illést egy holló táplálta. Vagy ha táplálta is, bizonyosan volt rá valami különös oka.

Hanem egyszer, tél vége felé, nagyon megnehezedett ez az élet. Ilyenkor van a felföldön az inség, kivált ha őszszel nem adott nekik a föld elég krumplit. A gondviselés a tótokkal csak a krumpli útján beszél. Ha sok krumpli van, az annyit jelent: «Szeretlek tótocskák, szaporodjatok!» Ha nincs krumpli-termés, akkor az istenke haragszik: «Minek vagytok ti a világon, tótocskák?» És a _Jarinko_ ilyenkor még jobban elkezd köhécselni.

Az általános szegénység még jobban megszorongatta az ócska kastély lakóit. Bolond egy mathezis. Ha az egyik semmihez egy másik semmi jön, hogy az akkor még kevesebb! Pedig úgy volt. Rozsákné egy napon kikaparta fakanalával az utolsó maradék zsírt is a bödönből, mikor az utolsó galambfiókot megsütötte, azután oda állt a báró urak elé és ünnepélyesen lekapcsolván gazdasszonyi kötényét, azt kérdé:

– Hát holnap mit eszünk?

– Azt maga tudja, Rozsákné. Hát mi van még?

– Főzni való semmi.

– Hát sütni való? – kérdé Pál báró.

– Ez a csíz itt! – felelte Rozsákné gúnyosan, a kis fakalitkára mutatva, ahol egy sovány csízecske gubbaszkodott. – Nincs már itt egyéb élő állat. Mert a macskánk, a czirmos is elvándorolt, nem birta tovább a koplalást, felszedte szegény a sátorfáját.

– Kár érte, mert szükség esetén meg lehetett volna enni.

– No, csak ne nyugtalankodjék, asszony néni (nagy inség idején mindig _asszony néni_ volt Rozsákné, a bőség napjaiban ellenben «vén boszorkány»). A baj kétségtelenül a nyakunkon van, de majd lerázzuk… kiokoskodunk a fiammal valamit. Inkább nézzen le kend, nénike, a pinczébe és turkálja fel jól gereblyével a homokot, hátha találna még ott valahol egy palaczk bort.

Rozsákné lement a pinczébe, de könnyebb lyukas hídon aranyat találni, mint abban a pinczében bort, hát persze nem is talált.

Azalatt a bárók elfogyasztották a három galambfiókot (csak már legalább töltelékjük volna), aztán meghányták-vetették a legközvetlenebb jövőt s abban állapodtak meg, hogy Károly báró legott átmegyen Krivánkára a paphoz (aki iskolatársa volt) és vagy tíz forintot kér tőle kölcsön. De ha öt lesz, akkor is jó.

Rögtön is útra kelt a fiatal báró s nagy aggodalmakkal, reményekkel várta az öreg, ráhagyván, miket vásároljon útközben. Egy verdung dohányt a zsidótól, vásároljon két font húst a mészárostól, egy kis czukrot, kávét a lapusnyai boltostól.

Az est is beköszöntött, de Károly nem jött, az öreg éjfélig várta, csak egyre nem jött. Minden neszre fölriadt, nyugtalan lett, végre felköltötte Rozsáknét is.

– Képzelje csak, a kis báró nem jött haza.

– Hát bánom is én – szólt Rozsákné nagyot ásítva és a másik oldalára fordult a vaczokban. – Rossz pénz el nem vész.

– Félek, Rozsákné, nagyon félek.

– Mitől fél?

– Hogy, teszem azt, megették a farkasok.

Erre aztán a Rozsákné is felkelt, felöltözött és elpityeredett.

– Csakugyan, a farkasok. Meglehet, uram, meglehet. Kivált, ha olyan éhesek voltak, mint mi vagyunk.

Pál báró bement a szobájába, lehajtotta a fejét az asztalra, úgy látszott, mintha egészen össze volna a lelke zúzva, mintha sírna. Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében. Hátha nem kapott pénzt? Hátha kapott és elköltötte? Vagy ha valami baja esett útközben?

– Szegény uram, mégis jó ember! – sóhajtott Rozsákné, mikor így látta. – Mennyire szereti ezt a fiacskáját!

Azután addig nógatta, míg befeküdt az ágyába.

– No, nem lesz semmi baja, no, csak feküdjék le a méltóságos úr. Ne vesztegesse azt a drága testi erőt a lelki töprengésekre. Pihenjen le, uram. Én majd ébren várom a kis bárót és ha eljön, felébresztem.

Pál bárónak rémes álmai voltak. A farkast látta álmában, aki megtámadja Károly úrfit a lapusnyai erdő szélén és széttépi, fölfalja. Egyszer csak, amint lakmározik belőle, ráakad a zsebében a dohányra, amit a zsidótól hoz, megszagolja s egy nagyot prüsszent, de olyan nagyot – hogy erre fölébredt Pál báró.

Fényes nappal volt már és voltaképen ő maga, Pál báró prüsszentett, olyan füst-macska ment az orrába Károly úrfi pipájából, ki apja ágyánál ült és kedélyesen pöfékelt.

– Hát itt vagy? – kiáltá az öreg örvendezve. – No, kutya mája, csakhogy itt vagy. Hát már most beszélj! Megvan-e a pénzecske?

Károly úr megcsörgette feleletül a zsebeit.

– Mennyit adott?

– Tíz forintot, – mondá vidáman.

– Derék iskolatárs! Mégis veszed hát valami hasznát, hogy iskolába jártál. Talán, ha húszat kértél volna…

– Lesz több is – felelte a fiú rejtélyesen. – Ez csak előleg.

– Hogy-hogy? – kérdé az öreg tompán.

– Ez egyszer fülön fogtam a szerencsét.

– Ne beszélj!

– A krivánkaiak templomot építettek, amint tudod, a tornyuk is készen van már, csak a harang hiányzik bele. A pap elbeszélte, hogy együtt van a pénzük a harangra, kerek hatszáz forint s hogy holnap indulnak Beszterczebányára megvenni. Bárcsak olyan harangot kaphatnának, – mondá – mint ez a mienk a toronyban. Szóból szó lett, atyám, eladtam nekik a harangunkat!

Az öreg Pál csak úgy nyelte a szót egy darabig, hanem az utolsó mondatnál elöntötte a harag, vörös lett, mint a skarlát posztó és kiugrott az ágyból.

– Alávaló korcs fajzat! – kiáltá rikácsolva, az öklével rohanván a fiúnak, ki az ajtó felé hátrált. – Hát volna lelked elpocsékolni a szent harangot, mely ősatyáidat elsiratta? Nem! Soha, soha! Takarodj ki a házamból, elfajzott utód. Soha sem akarlak látni többé. Én kikergetlek innen és megátkozlak.

Kezeit átokra emelte fel, szemeiben s arczán a Behenczy bárók arisztokratikus gőgje fénylett.

Rozsákné rémülettel rohant be s aztán a saját testével fedezte a Károly báró menekülését, ki leakasztván köpönyegét, fogta a hegymászó botját, félrecsapta a kalapját s fütyörészve indult el vándorútjára, egyenesen Nedecz felé, gróf Pongrácz Istvánhoz.

Dél felé lassan-lassan lehült a Pál báró haragja s megszólítá a sírdogáló Rozsáknét:

– Hát kend, vén banya, mit pityereg? Öltözzön inkább fel, húzza fel a csizmáját, aztán menjen át íziben Krivánkára és mondja meg a papnak, hogy tiszteltetem és ha lehet, még ma _jőjjenek el a harangért_.

A vén asszony ijedten vetett magára keresztet.

– Én uram teremtőm, hát akkor miért haragudott annyira Károlykára?

Pál báró elmosolyodott.

– Nem volt az harag, Rozsákné, hanem csak egy kis politika.

Hát igaz is, nem való a gyereket rontani, hogy most a hatszáz forintot megoszsza vele; elég nagy a világ, hadd menjen és keressen magának valamit.

Az elkergetett fiú egyenesen Nedecz várába tartott, beállítván Pongrácz Istvánhoz, megvedlett ruháiban, lucskosan, zuzmarásan, veres orral, veres fülekkel, úgy nézett ki nagy smaragdzöld köpenyében, mint egy garaboncziás diák.

A várúr csak nagynehezen ösmert rá:

– Ohó ne, te a fiatal Behenczy vagy. Hát mit kivánsz tőlünk? (Szerette használni a fejedelmi többest.)

Károly úrfi pszichologus volt, mindig arra törekedett, hogy ad hominem beszéljen; kihez-kihez a maga hangján. Szinészi pose-ba vágta magát.

– Vitéz bátyám uram. Eljöttem udvarodhoz, hogy itt oldaladnál megtaláljam a szerencsét…

Minden szó olyan volt, mintha hájjal kennék a hátát, de mégis közbevágott:

– Rossz helyen jársz, öcsém, itt nem a szerencse lakik, de a becsület.

– Éppen azért hoztam ide kardomat – folytatá a kis báró páthosszal – a te szolgálatodra.

– Ősi kardodat? (István gróf felkaczagott és kaczagása ijesztő volt, mint az őrülteké.) Ezt a dorongot, ha ha ha!

Az úrfi nem jött zavarba, mosolyogva lógatván kezében póznaszerű botját.

– A bot is kard a vitéz ember kezében, bátya, míg ellenben a kard se más piszkafánál a gyávánál.

– No, ez derekasan van mondva, leülhetsz. (Még csak most kinálta meg üléssel.) És most már mondd meg nekem, mi szél hajtott ide?

Károly elbeszélte, hogy az apjával meghasonlott, az öreg el akarta adni a tornyukbeli Rákóczi-féle harangot Krivánka községének, a fiú nem tűrhette, hogy az elődök örömének, bánatának hirdetője arra degradálódjék, hogy szurtos parasztokat sirasson s piszkos lábú tót leányokat hivogasson misére, vecsernyére s elkeseredésében elbujdosott a meggyalázott ősi hajlékból.

– No, ez derekasan volt téve – kiáltott fel Pongrácz; – itthon vagy itt, öcsém, ezentúl. Hanem hát lássuk csak, milyen foglalkozásban. Mert én nálam mindenki dolgozik. Mihez értesz?

Károly úrfi elgondolkozott.

– Mindenhez – mondá kis vártatva.

– Azaz semmihez. Tehát lengyelnek volnál alkalmas. De lengyelem már van. Milyen tudományt tanultál?

– A doktori tudományt. Orvosnövendék voltam.

– Báró létedre?

– Anyám óhajtására történt. Anyám idegbeteg asszony volt, viziói, halluczinácziói voltak. Valami hóbortos szellem azt súgta neki, «fiad fog meggyógyítani» s ezért aztán erőnek-erejével orvosnak neveltetett.

István gróf felsóhajtott.

– Hallottam erről valamit. Anyád az utolsó Czobor-lány volt. S igaza lehetett neki. Azt beszélik, hogy te miattad való bánatában halt meg s ha meghalt, meggyógyult. Te gyógyítottad meg.

Az utolsó Behenczy bűnbánóan horgasztotta le fejét, nagy fekete szemeiből könyek szívárogtak. Kész szinész volt.

– Egy gyermekkori stikli volt. Szánombánom.

– Anyád nevét irtad egy váltóra. Igaz?

– Igaz – szólt reszketeg hangon, zokogásra fakadva.

Pongrácz István nem szerette a síró férfiakat, idegesen dobolt ujjaival az asztalon, aztán rápattant indulatosan:

– Ne bőgj, te csacsi! Nem vagy te asszony! Hanem igyekezz észre térni. Gyerek voltál, amit csináltál, nem számít. A gyerekek ostobák, csak a csecsemők okosak. A csecsemők igazi zsenik. Nem ösmertem még tíz éven aluli gyereket, aki ne lett volna lángész. Az emberi lény tizesztendős korában kezd szamár lenni és némelyik nagyon sokáig folytatja. De nem erről van most szó, Behenczy, beszéljünk a te jövődről; ha az orvosi tudományt tanultad, hát megfogadlak udvari orvosomnak. Ezentúl te fogod megkóstolni az asztalnál az ételeket, nem a várnagy. De értesz-e valamit a doktorsághoz?

– Értek.

– De ne hazudj, mert rajta kaplak.

– Nem hazudtam.

– Hm.

A várúr felkelt, nyugtalanul járt fel s alá a nagy dolgozó teremben, aztán megállott a Medicis Katalin képe előtt, háromszor meghajtotta magát előtte, azután visszatért az ifjúhoz s nagy, szőrös kezét a vállára tette:

– No, ha értesz a doktorsághoz hékás, vizsgálj meg engem s állapítsd meg, őrült vagyok-e én vagy sem. Mutassam a nyelvemet?

S ezzel ráöltötte a nyelvét, mint egy piros pengéjű pallost. A fiatal Behenczy nevetve tiltakozott.

– Ne a nyelvedet mutasd, bátya. A nyelved jó, egészséges. Hanem számolj tizet _visszafelé_.

Nem vette tréfára, számolni kezdé folyékonyan: «Tíz, kilencz, nyolcz, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy.»

– Bravó! Nagyon jól van, István gróf. Nincs a te eszednek körömfeketényi baja se, ne félj semmit, olyan józan az, mint akár a Deák Ferenczé.

– Igazán mondod?

– Becsületemre.

– S ezt ezekből a számokból látod? Magyarázd meg az okaidat.

A fiatal Behenczy sietett okos, komoly képet vágni.

– Hát látod, a megbomlott elme kerekei még járnak, a bolond ember is beszél még, gépiesen, szavakat, mondatokat, amikben összefüggés is van, amiket megszokott, órákig el lehet vele beszélni, anélkül, hogy csak egyet is zökkenne a logikája. A bolond ember számolni is tud, mert már megszokta, hogy az egy után a kettő jön, majd a három és így tovább, de a _visszafelé számoláshoz_ már a megbomlott elmegépezet nem elegendő; ahhoz az elmének bizonyos _feszereje_ kell. Ez csalhatatlan módszer. Az egyetemen nem tanítják, de a kuruzsoló aggastyánok a nép közt erről ismerik meg a beteg elmét.

István gróf melegen megrázta a kezeit.

– Te okos fiú vagy, Károly. Ezentúl nálam maradsz mint várorvos s esetleg hadi szolgálatokra is használlak. Úgyis nagy dolgok lesznek a nyáron – tette hozzá felcsillanó szemekkel, agyagsárgás szakállát megelégedetten simogatva. – A háború meg van üzenve!

Valóban nagy dolgok készültek. A budetini vár, mely hajdan a jeszeniczi Szunyoghoké volt (most gróf Lazsánszky-birtok), ez idő szerint honvédkaszárnya. A parancsnok (szintén egy Pongrácz gróf) derék, kedélyes ember, egy nap meglátogatta Nedecz urát és így szólt hozzá:

– Kedves István. Mi hadgyakorlatot tartunk a nyáron; s minthogy valamely pont bevétele a kitűzött feladat, engedd meg, hogy egy igazi várat vehessünk be, a te váradat, a te katonáid ellen.

A gróf majd a nyakába borult az őrnagynak örömében. Igazi háború. Igazi honvédek. Igazi királynak az emberei. Ez már valami!

– Hurráh! Elfogadom a hadüzenetet!

S ezzel másnap egy lovas herold által, ki mellén a Pongrácz-czímert viselte, egy fehér keztyűt küldött a budetini tisztikarnak.

A vártoronyban pedig egész nap kongott a vészhirdető harang s felváltva harsogott a kürt.

A gyülekező katonakötelezett parasztoknak aztán a tornáczról kiáltozta le a «hadsegéd»:

– Katonák! Péter-Pál napján háború lesz. A mi urunk ő méltósága hadserege fegyverre kel a király ő felsége budetini legényeivel!

Az összegyült tótok vidáman, katonásan ütötték össze a bocskoros bokáikat és tovább adták a harczi jelszót:

– Megyünk a király ellen!

Négyszáz és egynehány esztendeje mult már, a hogy ez a szó _komolyan_ hangzott ezekben a völgyekben, mikor Szentmiklósi Pongrácz, a nagy oligarcha, üzente a hadat Ulászló királynak, meg azután később az öreg Hunyadinak… Azok az ős tölgyfák a felvonó-híd mellett még talán hallották csemete korukban.

Péter-Pál napja még messze volt, de már addig is hadi zajjal, készülődéssel telt meg a vidék. A «Rákóczi vojna» óta nem volt még ilyen felfordulás errefelé. István gróf kölcsönt vett fel a birtokaira. Pozsonyban megbukott egy szintársulat; legott odasietett a várnagy; megvette a vitézi darabok kosztümeit az árverésen, hogy a hadi ruhatár szaporodjék. A «Klojka» nevű szép darab birtokát, a rétséggel együtt, az önkénteseknek osztotta ki használatba, a hadi létszám gyarapítása végett. A Beszkid-hegységből egyre szállingóztak le a bonyikok a jó pecsenye hirére s a várban csakugyan menedéket, szolgálatot találtak, katona-ruhába öltözködtek.

A harczi mámor átragadt az egész vidékre, mert szép a háború, mihelyt ki van belőle zárva a halál. Hiszen még a pokol is csinos hely lehet, csak a katlanokat kell kihajigálni belőle, amelyekben a bűnösöket főzik. Az orgonafa rügyezésétől a mályva-rózsa hullásáig, tavasz kezdetétől a nyár derekáig folytak a hadgyakorlatok nemcsak a várudvaron, hanem a falvakban is a káplárságokra felosztott csoportok közt. Még a gyerekek is ellopdosták a félszerekből az üres pálinka-hordócskákat s egész napokon doboltak és exercziroztak.

A felnőtt tótok épen úgy hittek és gyönyörködtek a «játékban», mint a gyerekek a magukéban.

– A nagy urak komoly dolgában sok a bolondság – mondta a glebai pap, tiszteletes Melitorisz Pál úr, – bizonyára a bolondságaikban is kell valami komolyságnak lenni.

– Ki tudja, milyen dolga, baja lehet a királylyal! – okoskodának mások, – de akármi legyen, urunkat ne hagyjuk.

A bálványozásig szerette a röghöz ragadt nép. Hiszen nem verte élére a pénzt, sem nem vitte elkártyázni Budapestre, mint a többi mágnások, hanem ő rájuk költötte, a mije termett, még azt is, a mije nem termett. Mert amikor az isten nem ád, a zsidó mégis csak ád. Bizony, bizony tele volt már szántva a telekkönyvi lapja barázdákkal.

Ezalatt a várban az erődítési munkálatokat lázas sürgéssel vitték keresztül Forget uram tervei szerint, de amellett rendes medréből ki nem tért a napi élet. A fiatal Behenczy, ki az «előlkóstoló» czímét és szerepét viselte, mindjobban megmelegedett az uj otthonban. A szeretetreméltó kalandor lassankint be tudta venni a szíveket, ebéd és vacsora fölött oly szeretetreméltó volt szellemes ötleteivel, lebilincselő modorával, hogy a gróf akarhányszor felkiáltott:

– Ez a ficzkó valóságos kincs.

S különös elismerése fejében piros pünkösd napján kinevezte a Beszkidről leszökdösött zsiványezred tulajdonosának és vezérének. Az «ezred» elnevezés természetesen csak egy olyan szólam volt, mert éppen még kilenczszázkilenczvenkét ember hiányzott az ezredhez. Nyolcz szemen-szedett gazemberből állt a létszám, akiket a vármegye mindenfelé köröztetett, de Forget uram szerint éppen alkalmasak lesznek az ágyúk esetleges elsütéséhez, mivelhogy ezek az ódon hadi szörnyetegek sokkal veszélyesebbek azokra, akik elsütik, mint azokra, akikre ráczéloznak.

Az új ezred-tulajdonos úgy élt Nedeczen, mint a pók, de mivel mindinkább közeledett julius elseje (s vele az ötezer forintos ráta), kezdte nem sokra nézni a szép karriért, amit csinált. (Pedig ha így kedvez a szerencse, még táborszernagyságig is fölvihette volna.) Mind szemtelenebb és vakmerőbb lett, utoljára már ő kezdte dirigálni István grófot. Csipkedte, szurkálta, boszantotta, de az úgy tett vele, mint egy nagy kutya, ha valami apró dongó molesztálja, csendesen kitért előle.

– Te voltaképen nevetségessé teszed magadat, István, ezekkel a sületlen katonai komédiákkal. Hiábavalóságra pocsékolod el az életedet.

A várúr lenézően, nyugodt fenséggel mosolygott, csak Shakespeare vághatna olyan arczot, ha azt mondanák neki: «Ne rontsd hiábavalóságra a papirost!»

– No, no – szólt Pongrácz István és egy baraczkot nyomott hálátlan kedvencze fejére. (Volt valami ebben a bolondban a nagy emberből, mint ahogy minden nagy emberben van valami a bolondból.)

Egy nap azonban egy új esemény adta magát elő; a gróf a kertjében sétált s egy gyönyörü rózsát látott kinyilva az üveg-házban. A kertész nagyra volt vele, magasztalta:

– Arra való, hogy egy királyné keblén hervadjon el!

Pongrácz bosszusan morogta:

– Hallgass, oktondi! Hol vegyek én a te rózsádnak egy királynét!

– Van a környéken elég szép leány. Ott van a Motesiczky kisasszony – jegyzé meg Pamutkay ezredes, aki szerette volna megházasítani urát a vagyonos kisasszonynyal – különb az, mint egy királyné.

– Hát küldjétek el neki, mit bánom én.

A tisztartó-ezredes kapott a kicsikart parancson, rögtön lóra ültetett egy lovászt és a rózsaszálat elküldte a szépséges Motesiczky Erzsébetnek Bardonczára.

A lovász visszatért és csomagot hozott viszonzásul a grófnak. Erzsébet kisasszony elfogadta a rózsát, de visszaküldte a töviseit. Egy könyv volt a csomagban, a Cervantes: Don Quixote de la Mancha-ja.

A lengyel, aki nem szerette volna, hogy a gróf megnősüljön (itt akart már ő meghalni), figyelmessé tette a dologra: «No ez bizony czélzás attól a gonosz leánytól, úgyis olyan, mint egy ördög.»

– Czélzás? No, akkor elolvassuk.

S meghagyta a diáknak, hogy esténkint ez lesz az olvasmány a családi krónika helyett.

A könyv nagy hatást tett István grófra. Olvasd, olvasd! Egész éjjel olvasta a diák. Reggel búskomoran szedte fel magára a ruháit s kiment a várkertbe. A tavasz üde pompája ragyogott füveken, fákon. Éppen akkor nyíltak az almafák, halaványpiros virággal beborított galyaik csendesen ringatóztak a reggeli szélben. István gróf neki esett e kis asszonyitest-színű virágoknak, tépdelte lázasan, szorgalmasan, mint a hogy a hernyókat szokás leszedni.

Egyszer csak ott termett Estella a háta mögött markotányos ruhában s gyöngéden, nyájasan megszólítá:

– Mit csinál ön?

István gróf összerezzent, aztán dúlt arczczal felelte:

– Azt, amit Herodes. Ölöm ezeket az almacsecsemőket. Birkózom az istennel! Aki valamit elront, az az istennel száll perbe.

– Jőjjön fel, feküdjék le, hallom, nem aludt az éjjel, azért olyan kedvetlen.

– Nem vagyok én kedvetlen, hanem csak bolond. Mert lásd, Estella, az okos ember a pondrót szedi le a fákról, hogy a gyümölcsben kárt ne csinálhasson a pondró, én pedig magát a gyümölcsöt tépdesem le virág korában, hogy a pondrónak ne legyen mit ennie. A dolog majdnem egyre megy. Igaz-e, Estella? No felelj hát, de okosan, mert ha nem, pofonütlek.

Végtelen keserűség, düh ömlött el szavain s homlokán sötétlő fellegek húzódtak. A hozzá intézett kérdésekre visszás feleleteket adott s általában furcsán viselte magát. Pamutkay előtt olyasvalamit mondott, hogy fel fogja oszlatni a katonaságot.

A káplán szemrehányást tett neki, hogy elmulasztotta a misét. Először történt két évtized óta.

– Hát van isten? – kérdé tétova tekintettel.

– Van – felelte a káplán kenetteljesen.

– Látta? – förmedt rá a gróf és hátat fordított neki.