Part 1

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

BESZTERCZE OSTROMA

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

NEGYEDIK KÖTET

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.

BESZTERCZE OSTROMA

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

MINDEN JOG FENNTARTVA

Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.

BEVEZETÉS.

Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István főherczeg vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly képviselővel és tábornokkal. A hosszú téli estéken sokszor csak ketten ülünk a szokott asztalnál, lenge fátyol alatt, mely szivarjaink füstjéből szövődik s ha már kifogyott az aktuális beszélgetési anyag, szivesen csúszunk kijebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a multat.

Sok, sok év alatt egyszer is, másszor is fölemlegette _Pongrácz István grófot_, az ő vitézi cselekedeteit, hadjáratát, egész exczentrikus lényét. Rokonok jöttek az asztalhoz; azok ismét uj meg uj vonást fedtek fel előttem Pongrácz Istvánról. Egy napon rájöttem, hogy a megboldogult gróffal magam is találkoztam volt egy ízben, láttam szemtől szembe és beszéltem vele. Most már érdekelni kezdett az alak, a _megírás szempontjából_. Kérdezősködtem utána, fürkésztem lelkének rugóit; akik őt közelről ismerték, mind azt mondták:

– István grófnak volt esze, de nem sok, ambicziója is volt, de sok; szerepelni akart minden áron, de látta, hogy mint okos ember nem szerepelhet, megpróbálta tehát mint bolond ember.

Ebben igen sok ráczió van. Nálunk a buták és okos emberek egyaránt akarnak szerepelni. Roppant konkurrenczia van. István gróf a hálásabb térre vetette magát; beállott bolondnak. S itt gyönyörűen hagyták nagyra nőni, nem előlgetett senkinek.

A Pongrácz-család története tele van középkori fénynyel, ragyogással, Szentmiklósi Pongrácz, kinek fejedelmek voltak adófizetői, Pongrácz Péter, a legszebb magyar levente, ki iránt egy királyné gerjedt boldogtalan szerelemre, a nagypallosú Pál, török fejek lekaszabolója, meg annyi vitéz ős, annyi délczeg Pongrácz-kisasszony, harmatos arczú, tollas kalapú, aranyos czipellőjű, nagy történelmi alakok anyái később, fehérruhás várkisértetek a legkésőbb…

Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki belenéz, aki belemereng, ha nincs erős feje, megszédül. És István grófnak nem volt erős feje és nagyon mélyen belenézett…

Elhatároztam, hogy egy elbeszélésre terjedő anyagot kiszakítok az életéből – mint mikor egy vég pósztóból kihasit valaki egy mellényre valót.

Csak még az engedelmet kellett megnyernem a család tagjaitól, mert a történet igen friss, hőse nem por, még csak az első álmát aluszsza a varini sírboltban; még el sem száradtak a koszorúk, amikkel a koporsót befedték a temetés napján.

A család azon tagjai, akiknek szólottam, szivesen beleegyeztek s mikor az volt a kérdés, hogy költött nevet adjak az elbeszélés hősének, így szólt Károly gróf, a legidősebb Pongrácz:

– Csak hadd legyen az ő valódi neve alatt. Ha ma felkelne a sírjából, ő maga örülne a legjobban, hogy a dolgot nyomtatva olvashatja. Hiszen alkalmasint valami effélére vágyott.

Igy aztán, isten nevében, belekezdhetek ebbe a középkori történetbe, melynek egyes szereplői még ma, a XIX. század végén is élnek.

ELSŐ RÉSZ. ESTELLA

Az emberek igazságérzete nem áll valami kifejlett fokon. Ösmertem valaha egy öreg czinczárt (görögöt), a Dugali bácsit, aki mikor a török-görög harczok epizódjait mesélték előtte, hogyan döfi le a török könyörtelenül a görögöt, ahol találja, elszörnyűködve pattant fel:

– Oh, a gaz pogány, a gaz pogány!

De mikor aztán az elbeszélő egy kanyarodással arra tért rá, hogy ha meg a görög fogja el a törököt, felkonczolja, olajba süti, szeliden morogta:

– Mit tudja tenni szegény!

(T. i. mit tudja tenni szegény görög! Hát persze olajba süti. Hiszen csak nem sütheti pampuskazsirba, szegény görög.)

Az emberek igazságérzete ilyen mindenütt, még a történelem-írásnál is. A labancz-kurucz világ eseményei is ilyen kétféle igazságérzeten keresztülszűrve maradtak ránk. Nem feszegetjük hát azokat, nem is igen tartoznak a történetünkhöz.

Hanem az az egy bizonyos, hogy mikor a kuruczok mind elfogytak, ugy gondolá a király Bécsben, hogy most már azokat is ki kellene irtani, akik csak ezután születhetnének. A király tul ment a Herodes ideáján is. De mit tudta tenni szegény!

Meghozták az 1715:42. t.-czikket a várak ellen, lerontani rendelvén azokat, mert úgy kell annak lenni, hogy a sasfészkek szülik a sasokat. Hát ne legyenek sasfészkek. Nincs már a sasokra többé szükség, csak egy sas maradjon: az örökkévaló sas, a két fejével.

A várakat le kell rombolni, de… (ilyen «de» mindig van a magyar törvényekben s még ha nincsen is, megtalálják), _de a kastélyok maradhatnak_. Hát már most mi történt? Hiszen világos. A várra azt mondták, hogy kastély és kegyelmet kapott, ha befolyásos familiáé volt; a kastélyt pedig, föltéve, hogy gyámoltalan özvegy vagy árvák kezén lógott, megtették várnak és pusztulnia kellett.

Nedecz vára is azon a czímen menekült, hogy kastély. Igaz is, hogy nem fekszik hegyen, mogorva sziklán, hanem két hatalmas négyszögben terül el közönséges módon, mint egy óriási kaszárnya. Egyebekben valódi vár bástyákkal, felvonó-híddal, toronynyal, tömlöczczel, kápolnával, földalatti utakkal, sülyesztőkkel. Még régi muskétás ágyú is volt hozzá vagy nyolcz darab.

Ebben a várban lakott néhány év előtt (még tíz év előtt is) Pongrácz István.

Zsolna és Várna között fekszik a Semiramis-hegy, melyen valaha Ludmilla királyné, «a tót Semiramis» palotája állott. Utálatos, kopár hegy, kiélt, kifáradt, nem terem azon semmi élő növény, csak egy-egy szál árvalányhaj, némelykor éjjel elhallatszik a bömbölése egész Budetinig. Mert azt mondják, hogy a belsejében zúg-morog valami, sejtik is a környékbeliek benne a tűzokádót. No iszen csak azt lessék. A Semiramis még okádni is lusta.

Hanem a csúf Semiramisért kárpótlásul ott van a gyönyörü vadregényes út Sztrecsnó és Óvár között. Szeszélyes alakzatú sziklák nagy üregekkel, (ezek egyikében lakott a hatalmas Nohták madár, aki a Szvatopluk király kisebbik lányát elragadta, feleségül vette, gyermekeket nemzett vele), ezeréves fák, a völgybe száguldó patakok váltakoznak egymással tarka-barkán.

Várnak és várúrnak való hely ez; itt még az őskor szörnyetegei élnek, nem a jelenkoré. Itt nem prüszköl a vonatok gőzgépe, hanem e helyett az erdei szellem, a Jarinkó köhécsel, akinek csak egy szeme van, az is hátul a nyakcsigolyáján; egyre köhög s mindenik köhintésénél eltünik a föld szinéről két bocskor, ami összesen egy tótot jelent. Mindenik köhögésnél meghal egy tót. Hát még mikor náthája van a Jarinkónak kolera idején!

Hej, ha a Jarinkót sikerülne valahogy agyonütni, elpusztitani, mindjárt be lehetne vetni zabbal a temetőket.

Mélységes csönd van itt, megdermesztő méltóság, fönség ül a hegyek, sziklák tetején. Kuss! Ide ugyan be nem tolakodik a XIX-ik század.

Azért élt itt kedvére Pongrácz István s mintha valami hasonlatosságban lenne a Jarinkóval, bár elől volt a szeme, mint a többi emberé, mégis hátrafelé látott, mint a Jarinkó a magáéval.

Különben derék szál legény volt, magas, daliás, feltünő piros arczczal, hetyke bajuszszal. Nem volt más hibája, csak hogy sántított egy kicsit. Azt is ő maga akarta így. Mikor egy vitézi roham alkalmával megbotlott a lova egy sánczban, oly szerencsétlenül bukott le, hogy eltörte a lábát.

Persze rögtön elhitták hozzá a gbelai javasembert, a vén Sztrelnyik Matykót, aki értett az eltört lábak helyreállításához, ebmarás gyógyításához s mindenféle kuruzslásokhoz. István gróf rárivalt:

– Meg tudod-e gyógyítani a lábamat?

– Olyan lesz, mint a másik, – felelte Matykó.

– No hát fogj hozzá. De ha nagyon fáj, – látod ezt a pisztolyt – menten keresztül lőlek; ha nem fáj, öt aranyat kapsz.

– Jaj, az nem lehet, hogy ne fájjon – ellenveté Matykó, – csak ha a helyére nem igazítom, de akkor örökre sántitani fog méltóságod.

– Szamár vagy Matykó! – nevetett a fiatal főúr. – Hát mi szüksége van az úrnak a lábára? Az csak a parasztnál numerus, te ostoba. Nem látom be, mit keressen az én lábam a régi helyén, ha kellemetlenséggel jár az odaköltözése? Gyógyits engem, öreg, fájdalom nélkül!

Igy maradt egész életére sántán, nagy sopánkodására az asszonyoknak, akik mikor meglátták, rendesen felsóhajtottak: «De kár, hogy biczeg!» Azok a bolondos asszonyok mingyárt a tánczra gondolnak s a táncznál még az úrnak is a maga lábaira van szüksége. Erre bizonyosan nem gondolt Pongrácz István.

Hanem iszen az asszonyokra sem gondolt sokat, hiába vetették ki rá hálójukat a szomszédos kastélyok kisasszonyai, menyecskéi. Mars miatt hozzá nem férhetett Ámor. A folytonos háborúzások…

Hogyan a háborúzások? Hiszen a közeli emberöltőben nem ivott a mi vizeinkből ellenség lova, sem odakünn nem jártunk hódítóban.

Ugy, de Pongrácz István a maga szakállára viselt háborúkat. Montecuculi szerint eddig a háborúhoz három dolog kellett: pénz, pénz és pénz és a pénzmagon kivül is kellett még hozzá két összeveszett hatalom. De Pongrácz e nélkül csinálta. Ő saját maga ellen viselt hadjáratokat.

A nedeczi várhoz csinos kis uradalom járult, annak a földjeit, rétjeit kiadta használatul a parasztoknak hadiszolgálatok fejében. Valahányszor feltüzték a vár fokára a harczi zászlót a Pongrácz-czímerrel, a kürtöt tartó kézzel kék mezőben, s megfújták a kürtöt a vártoronyban, gyülekezniök kellett a parasztoknak a várudvarra, ahol is egyszerre átalakultak katonákká. De különben is gondoskodtak róla Pongrácz hajdúi, akik bárányvérbe mártott karddal járták sorba a paraszt házakat:

– Vojna bude ludja! (Háboru leszen emberek!)

A vár fegyverterme tele volt régi vitézi ruhákkal, pánczélokkal, jelmezekkel, a Mátyás korabeli fekete-sereg egyenruhájától kezdve le egész a vasas németig. A szegény tótokat ezekbe a ruhákba bujtatták. Volt ott török spahi, Rákóczi-féle brigadéros, Svehla vitéz, keresztes lovag s mintha egy középkori katonai temető alakjai egyszerre ugrottak volna ki Mihály arkangyal trombita-szavára a sírjaikból és valamennyien tótul beszélnének, még Gara palatinus is, akinek a ruháit Nedecz várában őrizték és most Moravina Petro, a gbelai molnár izmos tagjait fedték.

– Na dve stranke chlapci! (Két pártra szakadjatok fiuk!)

Egy nyugalmazott csász. kir. őrnagy, Forget nevű, volt az ellenség vezére, ki Gbelán lakott s ezért a vezéri hivatalért ötven pozsonyi mérő búzát és egy hízott ártányt húzott évenkint Pongrácztól. A két részre osztott sereg egyik felét ő vezette a koczka szerint, vagy ostromra vagy védelemre. Mert Forget és Pongrácz közt koczka döntött, vagy a levegőbe dobott pénzen a «sas» vagy «írás». Aki jót dobott, az választotta a pozicziót, vagy kimenni és ostrommal bevenni a várat, vagy bent maradni és nem engedni az ellenfelet a falak közé. Sokszor napokig, hetekig tartott az ádáz ostrom. Kirohanások, nyilt ökölütközetek a vár előtt, az egész környék derültségére s bizony a fizetett ellenség, Forget uram, úgy elagyabugyálta néha Pongrácz Istvánt, hogy ágyba kellett feküdnie. Mindez a maga középkori formájában ment; a háború után, ha a gróf győzött, Te deum-ot tartottak a várkápolnában, amelyre a környékbeli urak és hölgyek is hivatalosak voltak. A Te deum után magnum áldomás következett, ökörsütés a hadaknak, bál fent a termekben az úri résznek.

Ámbátor a rangbeli emberek nem igen engedték a maguk feleségeit és leányait a nedeczi várba. A kurta nemesi házakból teltek ki a női vendégek, a rangbeli urak azt mondották:

– Nincs asszony a háznál, hát nem vihetjük mi sem a fehérnépeinket.

Amire aztán felkaczagott Pongrácz István:

– Hát majd szerzek asszonyt a házhoz.

És a legközelebbi zsolnai vásáron, ahol valami kopott czirkusz-társulat mutogatta magát, mikor meglátta Donna Estellát kurta kétaraszos atlaszszoknyájában és annak a csodálatos produkczióit, magához intette a czirkusz-igazgatót.

– Hogy adod nekem azt a kisasszonyt?

Az igazgató lekapta fejéről a sapkáját és mély alázattal mondá:

– Hatszáz forintért.

István gróf kivette a tárczáját és fizetett.

– Hadd szálljon le a lórul az a személy. Azután vitesd el a kocsimra, direktor; ott áll a nagyvendéglő udvarán.

Donna Estella csinos leány volt, pompás idomokkal, nagy mellel, hajlékony, mint az aczélpenge, vörhönyeges haja jól illett vakító fehérségű, kissé szeplős arczához. Szemei nem voltak sem egészen kékek, sem feketék. Éppen a szemek különös alakja és szine tette a leányt érdekessé. Mintha két beszterczei szilva villogna, csillogna a rőt pillák alatt.

Sajátságos japán tipus volt, bár a direktor nehezen hozta Japánból, de Granadából sem, mivelhogy Donna Estella, azonkívül hogy németül, tótul tratyogott valamit, csak magyarul beszélt, azt is gömöri akczentussal.

Nem sokat ért. Látszott a szemeiből, az arczából, egész lényéből, hogy már nagyon _sokat tapasztalt_. A sok tapasztalat pedig csak a férfiúnak ékesség.

De nem is valami gyöngédebb érzelmek húzták feléje István grófot, csak egy ötlet, hogy valami asszony legyen ezentúl a várban. Egy várasszony.

Az ördögbe is, ez pompásan fog festeni. Az ódon szekrények a várfolyosókon úgy is tele vannak aranypaszomántos szoknyákkal, asszonyi kaczabájokkal, picziny karmazsin czizmákkal, gyöngyvarrottas czipellőkkel, hadd viselje őket valaki. Bolondságnak is elég bolondság lesz, de ezenfelűl ki is fizeti magát.

Így került Donna Estella a nedeczi várba és lassan-lassan nélkülözhetetlen lett a grófra, – ki tovább élt az ő különczködéseinek. Délelőtt kisebb hadgyakorlatokat tartott cselédjeivel és az ujonczokkal, akiket lépni tanítgatott. – Szeno – szlama, szeno – szlama! (Szalma- és szénacsutak volt lábaikhoz kötve.) Estella, mint markotányosnő, rövid ruhában, csinos patrontáskával, két kulacsból bort és rozspálinkát szolgált fel a katonáknak. Aki jól viselte magát, szabad volt neki az Estellát megcsókolni. A hadjáratoknál mint amazon lovagolt és verekedett a gróf balján. Pont délben messze, egész Moisig, Podzámekig elhangzó kürtszó jelentette a környéknek, hogy Nedecz várának ura ebédhez ül. Minden programm szerint ment. A hatalmas ódon lovag-terembe, mely ebédlőül szolgált, már úgy nyított be Estella, mint egy középkori várasszony, brokátselyem-ruhában, tollas barettel; széke mögé szőkefürtös, selyemharisnyás apród állt, ezüstvirágos kék bársony rococo frakkban, egész térdig érő, skófiummal kivarrt fehér atlasz mellényben.

Az asztalhoz ülők kezet csókoltak az úrnőnek, elsőben maga Pongrácz István, lovagi módon térdeplőre hajlítva a jobb lábát, amelyikre nem biczegett, utána az «ezredes» (voltaképen tisztartó), Pamutkay János, azután Holub Mihály udvari káplán és a «hadsegéd» (voltaképen Kovács János várnagy), majd a «saját lengyelem», ahogy Pruzsinszky Szaniszlót nevezte s végre az iródiák, Bakra Ferencz, ki a hadjáratok történetét irogatta tornyos czellájában, szép kalligrafikus betükkel, pergamen levelekre, úgy mint réges-régen volt szokásban.

Minden ételt előbb a várnagy kóstolt meg s ha ő kegyelmén nem látszottak mérgezési tünetek, akkor sorba ment a tál. A pecsenyénél felállott Pongrácz István s egy felköszöntőt mondott Ferencz József király egészségére (mindennap azt az egy felköszöntőt), amikoron is három mozsár-lövés dördült el odakünn. A következő tálnál a többi urak közül emelkedett fel valamelyik, aki soros volt, ékes szavakban kiemelve Nedecz urának érdemeit és hadi vitézségét, mire újra három mozsár pukkant el a vár előtti sánczban.

Ebéd után csibukra gyujtott a várúr s környezetével kiült az erkélyre, egy nap úgy, mint másnap, intvén a várnagynak:

– Hozza elő kegyelmed a kincstárt!

Kovács János elő is hozta a «kincstárt», körülbelül egy rőfös zacskót, mely tele volt rézkrajczárokkal, imitt-amott úszkálván köztük egy suszter-tallér.

Künn az erkély alatt már össze voltak gyülve a környék gyerekei, koldusai és léhütői, várván a mindennapi pénzszórást. Különös öröme telt ebben István grófnak, amint belemarkolva a zsákba, két kézzel hajigálta le a garasokat és krajczárokat olyanformán, mint mikor buzát vetnek, hogy a pénzek minél szélesebb ívben szóródjanak el az árokba, a bozót közé, a tövises bokrok alá. No volt ott zsibongás, lárma és dulakodás, amint egymás hátán bukfenczezve rohantak a zsákmány után. István úr úgy kaczagott, tapsolt, mint egy gyermek.

Az erkélyről, miután a pipák kiégtek, a csontterembe vonultak az urak, kivévén a káplánt, annak nem volt szabad.

– Az úr szolgája ne mászkáljon az ördög vermeibe – figyelmeztette István gróf mindannyiszor.

A káplán nem ment be a csontterembe, ahol minden csontból volt (minden bútora szarvasagancsokból készülvén), de a leggonoszabb csont volt Estella, aki már ott várta őket tricotban, kurta tüll szoknyában, mely a csipőit verdeste kaczérul, mint a lepkeszárny.

A terem át volt idomítva trapez-mutatványokra s Estella kedvvel csinálta nyaktörő produkczióit, mígnem István gróf végigheveredve a pamlagon, elszenderedett. Akkor azután beszüntek a mutatványok, az urak és Estella kiosontak lábujjhegyen és csak az apród maradt benn, hogy egy-egy zöld galylyal a legyeket kergesse s az alvó főúr arczára hűs szellőt hajtson.

De még ezzel nem telt be a napirend. Mikor a gróf fölébredt, kikocsizott, ha ugyan Estella megengedte, mert Estella úgy tett, mintha szerelmes volna bele, mintha őrjöngne utána. Valószínű, hogy csak ravaszkodott, hogy csak a szerencséjét akarta megalapítani. Azt gondolta magában: «Ez a bolond gróf utoljára is feleségül vesz, ha okosan viselem magamat.»

És próbálta magát okosan viselni. Mikor át akart kocsizni valamelyik szomszéd kastélyba, ahol kisasszonyok is voltak, Estella a kellő pillanatban odaugrott és a négy prüszkölő ló elé vetette magát, szétszórt hajjal, a szenvedélytől égő arczczal kiáltva:

– Csak az én holttestemen keresztül megy ön oda!

Máskor pedig, amint megindult a négy ló, egy hirtelen iramodással felugrott az ostorhegyes hátára és ott ült a szőrén, hosszú kék ruhája úszni látszott a ló balján, mint egy felhő, kivette a zsebéből a kötését s míg a ló száguldott alatta, hányta-vetette a kevély fejét, ő egész nyugodtan kötögetett. Igazán olyan szép volt ilyenkor, mint egy boszorkány. A népek útközben, ha így látták, ugyancsak vetették magokra a keresztet.

István gróf pedig részint nevetett, részint boszankodott. «Csak nem mehetek így szégyenszemre Motesiczkyékhez!» Otthon azután vette a korbácsot és, mint valami makranczos gyereket, ütötte, verte Estellát, hogy kék foltok maradtak a vállain napokig.

Az csak összeszorította az apró egérfogait és gondolta magában:

«Jól van, csak üss, de azért mégis Pongrácz Istvánné lesz belőlem.»

Ez ugyan nem látszott valószinűnek, mert Pongrácz István csak úgy szerette Estellát, ahogy egy állatot szokás, egy ügyes kutyát; meg se látta benne a nőt. Hiába várta a szép komédiásnő évekig, hogy egyszer csak vacsora után mégis kedve támad kifűzni a saját kezeivel a ruhaderekát.

Nem, nem. Hisz vacsora után más volt a programmon. A vacsora után együtt borozgatott a lengyelével, Pruzsinszky Szaniszlóval (hiszen minden jóravaló várban kell, hogy legyen egy lengyel). Pruzsinszky anekdotákat beszélt neki és mindenféle történeteket, amiket jártában-keltében fölszedegetett.

Mikor a tizenegy órát ütötte, megveregette a Szaniszló vállait:

– Derék ember vagy, lengyelkém, soha ki nem fogysz a beszédből, hanem most már eredj a szobádba és feküdj le. Az inas majd bevisz egy kulacsot a párnád alá, hogy, ha éjjel fölébredsz, húzhass belőle egyet.

Azután maga is bement a hálószobájába, levetkőzött és behívta az apródját, meg a diákot.

Az apród a lábait vakarta, a diák pedig ősei történetéből olvasott fel fejezeteket. Az ősök elringatták a hóbortos unokát, ki tovább szőtte azt álmában, amit ők megkezdtek s ki tovább csinálta másnap ébren, amit éjszaka ő közöttük álmodott.

Hogy bolond volt-e Pongrácz István? Ki tudja! A vélemények megoszlottak e felett a környéken. Bolond-e valaki azért, hogy úgy él, mint egy király? Hogy az emberi akarat erejét tovább nyujtja, mint a többiek. «Én nem akarok a XIX. században élni, visszamegyek a XVII-ikbe, mert nekem úgy tetszik. Az idő jöhet, mehet, de engem nem visz, oda állok, ahova akarok.»

Normális agyvelő volt-e, egy kis különczködéssel, vagy pedig tényleg hiányzott az egyik kereke? Nyegle allure volt-e nála ez a várurasdi, vagy betegség? Hisz minden egyébről okosan, rendszeresen beszélt és gondolkozott.

Meglehet, hogy az embereknek nem csak a sorsát gyúrják át a viszonyok, hanem az agyvelejét is. Ha nem örökölt volna egy várat Pongrácz István, talán lett volna belőle ügyvéd, orvos és nem tudom én mi; de mert egy várat örökölt és egy várhoz való nevet, hát lett az «utolsó várúr», ahogy magát leveleiben aláírta.

De különben az őrültség relativ dolog. Az abnormis embernek a rendes ember látszik különösnek. S ha az abnormis emberek volnának többségben, akkor talán a rendes eszüeké volna a Lipótmező.

Nem, ezekbe én nem avatkozom, egyszerűen úgy beszélem el Pongrácz István dolgait, ahogy történtek.

Ő maga is tudott arról, hogy bolondnak tartják s szinte jól esett neki. Egyszer Podzámeken megszólított egy cseperedő parasztleánykát:

– Hogy hívnak?

– Ancsurkának – szólt a leányka reszketve, haloványra váltan.

– Ugy-e, félsz tőlem? Ugy-e, azt mondták neked, hogy bolond vagyok? No, ne hazudj, valld meg, hogy azt mondták. Itt van az ujjam az orrodon, megösmerem, ha nem szólsz igazat.

– Hát igaz, azt beszélik.

– No látod. Ezek az emberek! (Szomorúan mosolygott.) Pedig lásd, senkit se bántok. Jó ember vagyok én. (Megsimogatta a gyermekleány szőke haját.) De te is derék leány vagy. Mit hozzak neked a városból?

A gyermek elpirult, fölemelte köténykéjét az arcza elé s az alól selypíté szégyenlősen:

– Egy kis festéket hozhatnál, uraság!

– Ejnye te kis ringyó! – kiáltá a gróf hirtelen megdühödve s úgy vágta pofon két oldalról, hogy majd kicsattant az orczája a vörösségtől. Nem kellett ahhoz már festék.

Undorodott némelykor az emberektől, a mostaniaktól, az élőktől. Szive ott volt a régieknél, órákig elnézte a Medicis Katalin arczképét (abba volt szerelmes), gyakran hozott neki virágot is, tele tüzdelve a kép rámáját szegfűkkel, jáczintokkal. Hiszen a jáczintokat szerette Katalin!

Így élt, semmit se törődve a jelennel, (ujság nem járt a várba), mindennap az az élet és soha abban évek hosszú soráig semmi változás; reggel mise, aztán hadgyakorlatok, délután a pénzszórás, trapez-produkcziók a csontteremben, este korhelykedés a lengyellel. A körülötte lévő emberek is maradtak a régiek és apródonkint olyan bolondok lettek, mint az uruk; kezdték komolyan elhinni, hogy egy középkori oligarchát szolgálnak a középkorban és hogy mindez egész rendben van, csak a káplán, Holub kötötte ki magának a jövő évi konvenczióban, hogy ő is bejárhasson ezentúl a _csontterembe_. (Hát igaz is, miért ne gyönyörködhetne ő is a művészetben?)

Nem, talán sohasem történt volna semmi változás a várúr életében (s én most meg se írhatnám ezt az elbeszélést), ha olyan bolond szomszédjai nem lettek volna, mint Behenczy Pál báró és a fia, Károly.

A lapusnyai szelid-gesztenyeerdő fölött, egy kődobásnyira a fürge Vágtól, amelyen a «tót flotta» jár (fát és terményeket szállító tótok talpakon), egy völgyhajlásnál kibukkan a Behenczyek várkastélya. Van az tán ezer esztendős is; olyanok a falai, mint a korom. Elhagyatva, dülőben áll itt, lakatlanul, a balszárnya össze is horpadt, csak a jobboldal áll a hatalmas toronynyal, melyben csak akkor kondul meg a harang, ha egy Behenczyt temetnek valahol a világon.

A Behenczyek roppant gazdagok voltak; mikor Pál úrnak az apja meghalt Bécsben, így szólt fiához halálos ágyán:

– Annyi aranyat hagyok, fiacskám, ha megolvasztva leves helyett eszed, bor helyett ha iszod, még se bírsz rajta túladni.

Két nagy uradalom volt Trencsénben (a vitéz Thurzók után), egy az Alföldön, palota Bécsben, Pesten, tömérdek készpénz, műkincs.

S mégis mind elfogyott. Mert hát Behenczy Pál nem levesre és borra olvasztotta fel az aranyakat (így nem bírt volna velök), hanem asszonyi csókokra, az az igazi nektár.