Part 3

A bárányszelid ember eddig is gyakran vált a hóka-eszével minden ok nélkül rabiátussá, kötekedővé, de most még valami végtelen lehangoltság s megbánás járult ehhez. Ebéd előtt felült a Mókus nevű rőtsárga kanczájára és ellovagolt Budetinbe a honvédparancsnokhoz, aki felette nyájasan fogadta:

– Isten hozott, kedves rokon, mit hoztál?

– A békét. Eljöttem neked megmondani, hogy a háborúból semmi se lesz.

– Ugyan! De hát miért nem?

– Mert megszólnának miatta.

– Mióta lettél oly skrupulózus?

– Beállottam okos embernek.

S ezzel elrohant, hasztalan kiáltozta utána a parancsnok:

– István, István, gondold meg, mit csinálsz!

Éppen idejében ért haza az ebédhez, mely ma is úgy folyt le, mint mindég, a szokott tósztokkal és mozsárdurrogásokkal, csak Behenczy kóstolgatta szórakozottabban az ételeket. Amint hivatal valami, megúnja az ember. Aztán a sok kóstolgatásban egy idő óta másra támadt kedve. Az Estella piros, duzzadt száját szerette volna egyszer megkóstolni.

Hiszen nem lehet az nehéz dolog – de mégis vannak előzményei. Még arra a hitvány levesre is rá kell fújni előbb s csak azután viheti az ember a szájához.

Károly úr elkezdte a negyedik-ötödik pohár bor után az Estella lábait nyomogatni az asztal alatt, míg a káplánnal az égi testekről diskurált, a kis medvéről, a nagy medvéről, a sánta kaszásról, a fiastyúkról.

Estella csak állta egy darabig, de aztán felpattant:

– Ugyan Behenczy, hagyjon békét! Mit nyomogatja a lábamat? Szóljon nyiltan, ha valami baja van. Akar valamit?

Vidám hahota támadt e váratlan szavakra, csak a káplán pirult el szemérmetesen, Pamutkay a hasát fogta nevettében, a lengyel pedig felkurjantott: «Hej kópé, kópé» s éppen meg akarta a fejebúbját veregetni tréfásan, mikor egyszerre megfagyott benne a vér a csodálkozástól, látván, hogy a Behenczy helyén (a mellette való hely) senki sem ül.

– Jézus Mária! – sikoltott fel Estella s halotti halaványság borította el még csak az imént pajzán arczát.

Ő vette észre legelőbb, hogy a föld megnyilott s egy szempillanat nem sok, elnyelte zaj nélkül Behenczyt székestül, szalvétástól, mely a térdére volt terítve, még csak annyit se tudott mondani, hogy «mukk».

Dermesztő hangulat támadt. A várúr homlokán vészjósló piros foltok ütődtek ki.

– Így szoktak bánni a Pongráczok azokkal, – mondá fagyosan, mogorván, mintegy magyarázatul – akik a női szemérem ellen vétenek asztaluknál.

Egy darabig senki sem szakította meg a kínos csendet, melyet a meglepetés okozott, mert csak a várnagy ismerte az épület titkait s tudott az asztalon levő gombról is, amelynek megnyomása mozgásba hozza a sülyesztőt.

Ah, ravasz kis Estella. Bizony nem igen volt az ő szemérme megsértve, nem is igen botránkozott meg a csinos Behenczy-fiú _kezdeményező lépésein_, ő csak Pongrácz Istvánnak akarta tudtul adni: «Vedd már észre te mamlasz, hogy szép vagyok, hogy kívánatos vagyok, lám, mások észreveszik.»

Ördöngős Estella, most végre ki volt elégítve a hiúsága. Pongrácz István fölindult és elsülyesztette a vakmerő vállalkozót, a vetélytársat. Oh, milyen diadalmasan tombolt a szíve s hogy sietett vissza arczába a pillanatnyira eltünt vér, szemeibe a kaczér zománcz. Hiszen ez egy kis vallomás volt.

Hangja játszi lett, hajlékony, enyelgő.

– Ej, ej uram, ön nagyon kegyetlen. Így bánni ezzel az emberrel. Azért a csekélységért.

– Hát valami csekélységet akart? – kérdé a lengyel alamuszi bambasággal.

– Nem mondta meg, mit akart – felelte Estella gyermeteg naivitással. – Hiszen nem adtak neki rá időt. Nem tudom. Honnan tudnám?

S ez a kedves, tréfás affektálása az ártatlanságnak éppen ő tőle, oly igéző, olyan kecses valami volt, hogy az ember szerette volna agyon csókolni.

– Akármit akart, – fűzte odább a társalgást a lengyel, – de ezt bizonyára nem.

– Persze. De hát hol is van ő most voltaképen?

– Lent a várbörtönben, – felelte István gróf, kihez a kérdést intézte Estella.

– A börtönben? Szent Isten! (Ijedten csapta össze a kezeit.) És meddig marad ott?

– Amíg ki nem eresztem, vagy…

– Még vagy is van?

– Vagy amíg le nem fejeztetem.

Az asztalnál ülők összenéztek. No, ez lenne még csak a komédia. Valóban, a grófon gyanús tünetek kezdtek mutatkozni tegnap óta.

– Nem, az nem lehet, – rebegte Estella önkénytelen.

– Hogyne lehetne, – veté ellen a gróf könnyedén s némi csodálkozással, hogy mért ne lehetne, – hiszen van pallosunk a fegyvertárban.

– Persze, persze, – válaszolá szeliden, csillapítóan Pamutkay, – de nincsen már pallosjogunk.

– Ostobaság! Nem a jog szeli le a nyakat, hanem a pallos.

Asztalbontás után elmaradt a mai pénzszórás, a várúr rá se gyujtott, ki se ment a tornáczra, hanem a szobájába zárkózott. A visszamaradt urak aggodalmasan bújtak össze, hogy megbeszéljék a különös inczidenst.

– A gróf szerelmes önbe, kisasszony – vélte a lengyel – s könnyen elkövet valami országra szóló skandalumot. Egy raptus és megvan, olyat talál tenni, hogy arról koldulunk valamennyien. Mintha perczenkint borulna az elméje. Valamit csinálnunk kell. Menjen ön utána és kérjen Behenczynek kegyelmet.

– Ha tudtam volna, ha csak sejtettem volna – tördelte a kezeit Estella, de a sopánkodásain keresztülvilágolt az öröm. – Ha úgy van is, de eddig eltitkolta.

– Eltitkolta-e? – vigyorgott a káplán gonoszul.

Bármennyire érezte is Estella szerencséjét, nem titkolhatta önmaga előtt másrészt, hogy a gróf elméje bizonyos megfeszített állapotban van. Egy húr elpattanhat, egy sróf kieshet, tény, hogy a viselkedése meglepő és borzalmas.

Hamar átöltözött talpig feketébe. Volt a ruhatárban egy kosztüm, szakasztott a Medicis Kataliné, hosszú, uszályos bársony ruha, gyöngyökkel rakott dudoros derékkal és ujjakkal, malachit gombocskákkal, szép ametiszt-köves diadémmal. A Pongrácz grófnők színdarabokat játszottak itt valaha. Estella felöltözött, átidomította a fürteit a diadém alá s aztán parancsolá, hogy az apród fogja az uszályát (tudta, mennyire hatnak István grófra a czeremóniák) és lassú, méltóságteljes léptekkel benyitott a szobájába.

A gróf gondolatokba mélyedve, meredten, hülyén nézett maga elé, majd, amint fölpillantott, összerázkódék:

– Katalin! – susogta.

– Én csak az Estella vagyok, uram!

– Mit akarsz? – förmedt rá keményen a gróf.

Estella intett az apródnak, hogy távozzék; akkor aztán közelebb lépett hozzá és térdre vetette magát előtte.

– Kegyelem Behenczynek! Kegyelem!

– Ugyan ne ízetlenkedj – felelte István úr teljesen közömbös hangon. – Hadd lakoljon a jellemtelen kutya.

– De hiszen nem tett, uram, voltaképen semmi rosszat.

– Hálátlan. Ide vettem a házamhoz, mint földönfutót s ő mégis hozzád nyúlt, pedig azt se tudta, hogy nem vagy-e te a szeretőm? És mégis meg merte cselekedni.

Ujra megjelentek homlokán a veres foltok; a szemei szikráztak és egész testében reszketett a dühtől, míg a sánta lábával görcsösen ütögette a padlót.

Estella érezte, hogy elérkezett a helyzet magaslatára, most erről a pontról kell betörnie a szerencse kapuját. Egy villámgyors mozdulattal a grófra vetette magát. Nem térdepelt már, hanem a gróf nyakát tartotta átnyalábolva.

– István, te szeretsz engem!

István gróf felkaczagott, undorszerű mozdulattal igyekezett menekülni.

– Ugyan eredj! Ne dörgölődj hozzám a testeddel! Hát megőrültél, azt hinni, hogy szeretlek. Estella, te ostobább vagy egy libánál. Ugyan no, ereszd el a nyakamat. Ejnye, hol az a korbács, te rongy!

A leány sértődötten szökött fel, megszisszent, mintha egy kígyó marta volna meg, elöntötték szemeit a könyek, de e könyek alatt már gyúladoztak a villámok.

Az ajtónál hirtelen visszafordult:

– Igazán nem szeretsz?

– Takarodj! – kiáltá utána a várúr közömbösen, könyörtelenül.

Elment s künn, túl az ajtón, letörülte a könyeket, átment a várnagy lakására.

– Nagy baj van, Kovács bácsi, – mondá – Behenczyt le fogja az úr fejeztetni.

A szegény, becsületes Kovács János íziben gyomorgörcsöket kapott a hír hallatára. Jaj, hamar az ágyba, hozzanak zabzacskót, melegített tányért a gyomrára!

– Jaj, lelkecském, – nyögte – hisz akkor mi mindnyájan a börtönbe kerülünk. Istenem, istenem, hát már csakugyan megyen az esze? Eddig se volt sok, eddig is csak egy csepp volt, amennyi csak nekünk volt elég. De most már az sincsen. Hát mit tegyünk, édes galambom, kisasszonykám?

– Hát semmit se tegyen, János bácsi – felelte Estella, – csak hunyja be a szemét, de hunyja be jól, aztán ki ne nyissa jó sokáig. És a többit bízza rám. Mindent én vállalok.

Az öreg úr egyszeribe pedzeni kezdé a dolgot, behunyta a szemeit és a falnak fordult, Estella pedig felágaskodott a feje fölé és leakasztá nagy fürgén a drót karikáról a rozsdás, öreg börtönkulcsot.

Estella lábujjhegyen kiosont a szobából, hosszú uszályát maga körül tekerve, lement a nyirkos lépcsőkön a börtönig. Nem volt éppen nehéz ráakadni a Behenczy földalatti czellájára, mert éktelen lármával dörömbözött.

A nehéz ajtó-kulcs megcsikordult a zárban, Behenczy rekedt ordítása kihallatszott a földalatti folyosóra.

– Nyisd ki már, bátya, mert dühbe jövök.

Estella benyitott, de a sötét lyukban sem ő nem látta a foglyot, sem az őt.

– Micsoda buta tréfa volt az. Kikérem magamnak.

Behenczy azt hitte, hogy István gróf nyitja rá az ajtót.

– Lassan, Behenczy, – szólt Estella csendesen. – Én vagyok. Ne lármázzon olyan nagyon. Mert a dolog nem éppen tréfa.

– Hogy-hogy? Csak nem vagyok talán komolyan börtönbe vetve? Én, egy magyar főnemes. Ilyen még nem történt, mióta a világ áll.

– Hallgasson. A világ régen áll. Azóta sok történt. Még az is megtörténhetik, hogy István gróf lefejezteti.

– Engem? – szólt meghökkenve s a fogai vaczogni kezdtek. – De hát istenem, miért? Azért, hogy a lábait nyomogattam?

– Azért, mert az elméje elmenőben van…

– De hisz ebbe beleszól a törvény, az országgyűlés.

– Beleszólhat, de a fejét vissza nem ragaszthatja a nyakához. És miután csak egy feje van…

– Bizony, csak egy.

– A régi királyok – sajnos – nem adtak kettőt vagy hármat a báróknak sem.

– Ha adtak volna is – hasadozott ki az akasztófa-humor Behenczyből – hol lenne az én többi fejem már azóta! Óh Estella – tört ki most síránkozó hangon – óh édes Estellácska, mentsen meg. Hiszen úgyis maga az oka. Vagyis az én nagy szerelmem. Vagyis, hogy megszólalt az asztalnál.

– Hagyjuk ezt most, hiszen éppen azt jöttem megbeszélni, de úgy látszik, nem lesz könnyű dolog. Mert csak a szökésről lehet szó. De innen nem lehet kijutni, csak a várudvarra, s mit ér, ha a várudvarról szintén nem lehet kijutni a kapuőrség miatt. Hanem talán kigondolok valamit.

– Oh Estella, – kiáltá most páthoszszal, – feleségül veszlek, ha megmentesz. Báróné lesz belőled.

Kár, hogy a sötétben nem lehetett látni Estella arczán a hatást, de a felelet hangjában volt valami gunyoros.

– No iszen, nagy boldogság is a maga feleségének lenni, bárónénak, éhes macskának selyem pántlikával a nyakán. Ejh no, hát mit igér még?

– Örök hűségemet, Estella.

– Hm, az örök hűség szép dolog lehet, hanem megfőzve, megsütve nem táplál el két jó étvágyú embert.

– Hát az én tízezer forint járandóságom? Egy hét mulva lesz julius elseje. Fölcsípem a félévi öt ezrest s úgy élünk belőle kettecskén, ha jól beosztjuk, mint két gerlicze egy ágon.

– De ha az ág letörik?

– Ne kínozz Estella, adj inkább egy csókot. Huh, egy undok varangyos békára hágtam. Tele van ez a hely békákkal, patkányokkal. Ne fuss hát, Estellácska!

Behenczy Estella után iramodott, hogy átkarolja, de Estella elugrott és az ajtó felé menekült.

– Hát meg sem csókolsz? – lihegte Behenczy.

– Nem.

– Hát nem szeretsz és meg sem szabadítasz? – sziszegte tompán, hörögve.

– Várj – susogta Estella. – Eljövök.

Ezzel tovaillant, rácsukta újra a börtönajtót és a földalatti folyosórul kijutott a második várudvarra, ahol a cselédek, lovászok, katonák csoportokba verődve beszélték az elsülyedt Behenczy esetét. Egész regekör volt már akkor kiásva az emlékezetekből az ördöngős csapóajtórul. Még az ős várurak, még talán a Nedeczkyek csináltatták azt az ebédlőben.

Mert hát, ahol vár volt, mindég akadtak aféle legyeskedő lovagok, akik lanttal kezdték először az ablak alatt s aztán eljutottak az ebédlőig. Azok a tündérszép várasszonyok, akiknek a képeik ott függnek a mennyszínű teremben, bizony azok is szerettek belekóstolni az almába (tisztelet a kivételeknek) s néha ők kínálták, mint Éva Ádámot, néha pedig hagyták magukat rábeszéltetni. Ha aztán a várúr észrevette, bezzeg jó volt a csapóajtó, melyet nem ok nélkül alkalmaztak oda, ahová az asszony a legkedvesebb emberét ülteti az asztalnál.

– Nyergeld fel a lovamat, Matykó! – parancsolá Estella az egyik lovásznak.

Míg a kis fekete bonta lábú lovat nyergelték, azalatt átöltözött szokott házi ruhájába, kurta, gránátszín dolmányt vett, tengerzöld hosszú szoknyát s könnyedén pattant a nyeregbe, be sem téve lábát a kengyelbe.

Künn a kapunál oda szólt a tisztelgő strázsának:

– Nini, Makovnyik! (Makovnyik József káplár volt a strázsálók egyike). Egy zsák rózsakrumplit rendeltem a faluból. Ha valaki elhozná, át ne vegyék, míg én nem látom. Mert a multkor is megcsaltak.

– Értem, kérem alássan.

– Várjanak meg vele, vagy ha nem akarna várni az illető, jőjjön el holnap reggel.

– Igenis értem.

Piczi sarkantyújával megszúrta a Fecskét és elvágtatott. Még utána nézett a szép teremtésnek a strázsa egy kicsinyég. Makovnyik hamiskásan sodorgatta a bajuszát: «Uraknak való maszlag», aztán elnyelte az út pora, mely a délutáni napfény szikrázó morzsáival összekeveredve, fehéres, csillámló föllegnek látszott. Ki-kibukkant néha a ló és úrnője alakja, de csak halaványan úgy messziről, mint egy tejben úszó légy.

Estella megállt a legszélső falusi háznál; egyetlen ablaka volt, kék szegélylyel körülfestve s rozmaring-cserép volt benne.

Aláhajlott lován és bezörgetett:

– Itthon vagy, Ancsura?

Csinos, kaczkiás paraszt menyecske dugta ki a pirospozsgás arczát.

– Itthon vagyok, «nagyasszonyka». (Ez volt az Estella titulusa.)

– Hát az urad itthon van-e?

– Az uram fát fürészel az erdőben.

– No az jó – felelte Estella, leugrott a lováról és bevezette a kapuajtón az udvarra.

– Kösd be ezt a lovat az istállóba, de szaporán, Ancsura, nincsen veszteni való időnk, aztán gyere a szobába és vetkőzz le.

A lovat bekötötte Ancsurka mihamar, de a vetkőzés furcsának látszott előtte. Lesütötte a szemeit és zavartan nézett maga elé.

– No, szamár. Hiszen nem vagyok én férfi!

– De mikor mégis szégyenlem magam.

– De lásd, én is vetköződöm. Ruhát akarok veled cserélni.

Ez aztán felbátorítá s még inkább két fényes arany, amit Estella a markába nyomott. Egymásután hullottak le a szoknyák, egyre jobban szépült az egész formás alakja, minden szoknyával nyert. Az üde, egészséges női test illata, vagy a rozmaring virágé, betöltötte az egész szobát.

– Az ingvállat is levessem?

– Persze.

– Jaj, de legalább ide ne nézzen, nagyasszonyka.

Mikor átöltöztek, Estella lett a paraszt menyecske (ejnye, de helyes egy jószág) s Ancsura lett az úriasszony.

– Már most hozd elő a kordován csizmádat is, meg a kislingelt nagy fehér gyolcskendődet, hadd kössem be a fejemet!

– Teremtő istenem, mi lesz ebből?

– Semmise, te bohó. Átmégysz azután a kamrába és megtöltesz egy hosszú zsákot krumplival. De indulj is, egy-kettő-három, szaporán.

Indult volna, de a hosszú úri szoknyában nem tudott mozogni, minduntalan megbotlott, elesett, olyan ügyetlen lett a munkában, mintha egész életében kávén élt volna, utoljára is maga Estella rakta meg a zsákot krumplival, aztán fölhajította könnyedén, mintha csak egy kásmir sál lenne, a vállára (pehely volt ez az ő aczél izmainak) és megindult vele ruganyos, hetyke léptekkel a vár felé.

– Pochválem pan Jézis Krisztus – köszönté a strázsát a kapunál.

– Mindörökké ámen, édes hugom – felelte az egyik őr – nincs itthon a «panicska», kilovagolt, de azt üzente, hogy várd meg.

A csintalan Makovnyik még bele is kötött:

– Hopsza, valami hernyó van a hátadon – s ezen ürügy alatt egyet csípett a habfehér vállán, amelyről a zsák miatt mélyebben lecsúszott az ingváll.

A menyecske nem jött zavarba, visszafelelt nagy dévajkodva, kaczkiásan ringatván a derekát mozgékony csipőin.

– Ha kend hernyó, én akkor macska vagyok, ha kend csíp, én karmolok. Nézze meg az ember, milyen csúf nagy hernyó!

Ezzel eltünt a kapuboltozat alatt, a két emberből álló strázsa pedig járt a magasra emelt lándzsákkal tovább is fel s alá, nézegetve alant a varini kéményeket. Legjobban füstölt a paplaké. Vajjon mit főzhet most a tiszteletes asszony? A vidék álomra látszott készülődni. A kihült, szelid tekintetű égbolt éppen csakhogy még mosolygott, honnan pedig még egy órával előbb tánczoló szikraszemerkék szóródtak szét az erdőkre, a barna falusi szalmafedelekre. Az alkonyat tompa nyugalma közelgett nesztelen lépteivel s a nap bágyadtan, aléltan ereszkedék a hegyek czikk-czakkos kék palánkja mögé. Nem volt az már az az előbbi izzó, tündöklő égitest. A melege nélkül, a fénye nélkül az is elvesztené a tekintélyét. Olyan haszontalan czifraság volna az égen, mint egy vándorló tojássárgája…

Jó félóra mulva újra mutatkozott a menyecske a boltíves kapu alatt, hol buzogányok, csáklyák és bőrvedrek lógtak a falakról. Künn a varini toronyban megkondult az esteli harang. Talán szándékosan ezt a perczet várta, mikor a strázsa imádkozik és rá nem ér incselkedni.

– Nem jön még az «asszonyka», bátyikák? Mert már nem várhatom tovább.

– Hát csak eredj isten hirével, fiacskám. Hátrahagyta az asszony, hogy gyere el reggel.

Szive hangosan dobogott a félelemtől. Jaj, ha valamelyik megtapogatja a zsákot!

Már künn volt, szabadabban lélegzett fel s nekibátorodott léptekkel ereszkedett le a várkaputól a keskeny gyalogösvényre, mely mogyoróbokrok és páfrányok között levezetett a Roch-erdőbe. Szeretett volna sietni, de a zsák nehéz volt, még neki, az akrobatanőnek is. Csak bent az erdőben, a fenyők közt, eresztette le lihegve, fujva.

– No gyere ki már. Oh, de borzasztó nehéz vagy.

A megoldott zsákból Behenczy Károly bujt elő. Legelső dolga volt az összekuszált haját, bajuszát megigazítani, aztán tele szívni tüdejét a málnaillatos erdei levegővel.

– Majd megfultam ebben az átkozott zsákban. No, csakhogy itt vagyunk, de már most hova, merre? Mit gondol a _báróné_?

Estella a szeme közé mosolygott, míg a kendőjével a verejtéket törülgette felhevült arczáról. Csurom-csap volt a szép rőt haja is.

– Amerre akarod, te czudar. – S tenyerével megveregette, megpaskolta szerelmesen, incselkedően a balpofáját.

Köröskörül mély csend volt. Az erdő költészetet lehelt. Néha egy madár mozdult meg a galyon vagy a fészekben, az erdő füvei között egy gyík suhant s újra csönd támadt. Mintha hallani lehetne a föld páráját… ha nem zavarná a lupuchnai kenderáztatókból idehangzó békakuruttyolás. Az az időpont az, mikor a természet ruhát vált. Kocsonyaszerű vonalak ereszkednek az égből alá lassan, szinte láthatlanul. A legszemérmesebb asszony se tudná annyira észrevétlenül átcserélni az ingét, mint a természet. A szinek jönnek, mennek, illannak gyorsan, mind-mind barnábbnak adva helyet. Mintha egy láthatatlan, óriás kéz a festékeit keverné ebben a nagy tégelyben (amit mi világnak mondunk) s addig vegyítene a fehérbe barnát, barnábbat, legbarnábbat, míg egyszer csak hopp – éjszaka van.

– Gyerünk, siessünk, báróné, mert hátha üldözőbe vesznek.

* * *

És most már térjünk vissza a _bolond_ Pongrácz Istvánhoz. De hát igazán bolond volt-e?

Az isten tudja. Mi nem. Mit tud az ember, hogy itélkezni merjen egy koponya tartalma felett, a maga koponyájának az erejével.

Valóságos szemtelenség volna. A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszünél, egy félrőffel, egy olyan horizonba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hű-hót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.

Megállapodott határozatot akarnának hozni Pongrácz felett, hogy mi van a koponyájában; zürzavar van-e ott, a szerkezetben rendellenesség, vagy vízzel van-e elöntve az agyvelő?

Ugyan, – hát látunk mi oda? Hiszen ti bölcs emberek, nem hogy egy fejet belülről, de egy a fejről levett czilinderkalapot ha megnéztek, de jól megnéztek, (magam tapasztaltam akárhányszor) nem vagytok képesek a falon _még körülbelül sem_ eltalálni, hogy az a kalap a földre téve meddig ér fel – s ti akarnátok meghatározni, mekkora nagy és mekkora kicsiny egy koponya _belülről_?

Könnyű kimondani könnyedén Pongráczról, hogy a bolondok házába való, de biztosak vagytok-e abban, hogy ma az lenne a véleményetek róla, akkor is, ha ezelőtt négyszáz esztendővel él s húszezer katonája lett volna?

Ugy-e nem? Ugy-e csak annyit lehet megállapítani higgadtan, hogy Pongrácz István egy visszamaradt bölény, egy későn született ember, mint ahogy vannak _előre született_ emberek, akiket szintén hajlandók a bolondok házába küldeni szűkeszű kortársaik.

Íme tehát az a hübnere a ti óriási bölcseségteknek, hogy mindenekelőtt kívántatik _pontos, alkalmas időben való megjelenés a világon_. Ez a nagy archimedesi pont, ahonnan itélkeztek.

S még jó, aki előre születik – mert azt még megbecsüli egy eljövendő kor és szánón mosolyog felettetek, bolondokon, akik felfogni nem tudtátok, de mit tegyen egy _elkésett lény_, például a mi Pongráczunk; annak a kora vissza nem térhet tanuságot tenni a józansága mellett. Azért kell az elkésett embert nagyobb óvatossággal tárgyalni, nagyobb kimélettel elemezni.

Éppen lefeküdt volt már későn este és a lábait vakarta az apród, mikor Ferencz diák, hóna alatt a krónikával, azt a hírt hozta, hogy Estella délután kilovagolt és még mostanáig se tért haza.

«Hadd fújja ki magát a szabad levegőn» – gondolta a várúr, eszébe jutván az ebédutáni jelenet s nyugodtan intett a diáknak, hogy olvasson.

De még két-három lapot se fordított, mikor egyszerre csak megkondult a vártoronyban a lármaharang, szaggatottan, féloldalra verten: bim-bum! bim-bum!

Fürgén ugrott ki ágyából a várúr. Ez a veszély szava! A veszély gondolata gyönyörűséget okozott neki, visszaadta kedvét, ruganyosságát. Bezzeg a diák ijedtében még fület se csinált a könyvben.

Egy percz alatt felöltözött s künn termett a gyülekező, megriadt várnép között.

– Mi a baj? – szólott le férfias, csengő hangon.

– Megszökött a rab – hörögte Kovács várnagy.

– Semmi az – felelte a várúr hidegen, nyugodtan, – arra valók vagytok, hogy elfogjátok. Nyolcz «kozák» azonnal lóra üljön és visszahozza.

Egy percz alatt már nyeregben ültek a kozákok. Tetszett a gyorsaság István grófnak, a zaj, a harczias kép az éjben, a megcsillanó lámpások, a fegyvercsörgés, az induló paripák lábdobaja, mindez szinte visszacserélte a vígabb lelkét, jókedvűen petyegetett az ujjaival.

… De hogyan szökhetett meg Behenczy? Ez volt az első fölmerült kérdés. Nosza hamar törvényszéket ülni, vizsgálatot tartani, tanukat kihallgatni. Meg kell gyujtani a fáklyákat. Költsétek fel a káplánt, hadd hozza el a feszületet. Eskü alatt tegyen vallomást mindenki. Jaj a fejének, aki vétekben leledzik.

No ugyan nem volt nehéz az igazságot utólérni, fölismerni. Ott terpeszkedett, mint egy keresztbe tett gerenda a találgatás útján. Az őrök láttak bejönni egy parasztasszonyt, krumplis zsákkal a vállán, a várnagy látott a börtönben egy zsáknyi krumplit szétgurulva, az őrök újra láttak egy asszonyt kimenni teli zsákkal. Hát vagy az történt, hogy Behenczy átváltozott a börtönben burgonyává, de ez nem valószinű, vagy az, hogy őt vitte ki a zsákos asszony, aki nem lehetett más, mint Estella. Olyan világos ez, mint a napfény. Ilyen vakmerőség, ilyen furfang! Maguk az ördögök ringatták annak a personának a bölcsőjét.

– E leányzónál kettős bűntény forog fenn, ezredes – mondá István gróf Pamutkayhoz, megelégedetten simogatván a szakállát. – Egy az, hogy megszöktette a rabomat, hűtlenség és árulás; a másik büntény az, hogy ő maga megszökött.

– Ő nem volt rab.