Part 6

– Ahogy én ezt a Kádár professzort nézem, hat-nyolc hétnél előbb nem ereszt vissza a csapathoz.

– A hatból négyet István bácsiéknál töltünk, mint magánáponcok.

– Jó lesz megint egyszer a diványon hasalni és Kárpáthy Zoltánt olvasni.

Azután édesen elaludtak, mint egykor édesanyjuk ölében. Az orosz nehéz ütegek pergőtüze, a támadó szibirjákok urrá-kiáltása, a mult heti szuronyharc vad képei nem zavarták őket.

Álmukban is élvezték a szoba enyhe melegét és a ruganyos ágyat. Mind a ketten valami egészen halk és kimondhatatlanul kedves zenét hallottak: a vérük zsongott és muzsikált a fülükben.

Az idő már éjfélre járt, midőn Arató és Katalin a lakásukba érkeztek.

István útközben elmondta, hogy a fiukat a harctérről először Kassára szállították. Ők a család előtt el akarták titkolni sebesülésüket, de a kassai kórházparancsnok, midőn megtudta, hogy a két önkéntes Arató tanár öccse, távirati értesítést küldött Istvánnak.

A tanár különben szokatlanul nyomott kedvében volt. A tifusz-járvány robbanó erővel terjed az északi hadseregnél, a védő-oltások pedig lassan haladnak… A hajnali vonattal maga siet a frontra, hogy gyorsabb ütemet vigyen bele a munkába…

Mindjárt lefeküdt és két perc mulva már mélyen aludt.

Hajnalban csizmásan, kardosan Katóka ágyához lépett, hogy megcsókolja. Az asszony érezte a bőrszagot, pillái közül látta az aranygallér csillogását, de annyira fáradt volt, hogy csak halk nyöszörgéssel terjesztette szét a két karját, midőn arcán érezte az ura száját, beszélni nem tudott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Péter és Pál jól érezték magukat a kórházban.

Megengedték nekik, hogy naponta néhány órát fennjárjanak és ők fölfedező utakra indultak a termeken végig és hamarosan összebarátkoztak a doktorokkal, ápolónőkkel és betegekkel.

Midőn megtudták, hogy Milka százados úr is a kórházban van, egy gyors, ijedt pillantást váltottak egymással… Midőn pedig véletlenül összetalálkoztak vele a folyosón, valósággal megdermedtek nagy zavarukban.

A kapitány azt hitte, hogy a nagy tisztelet bántja őket, pedig a fiúk csak szégyelték magukat, mivel olyasmit képzeltek, hogy a Milkának kínos lehet a velük való találkozás.

Annál nagyobb volt örömük, hogy fölfedezték Ijjártó káplárt. Vidám üvöltéssel rohanták meg és azontúl idejük egy részét a hármas számban töltötték. Úgy látszott, hogy ezt a parasztembert nagyon a szívükbe zárták.

Háborús élményeket nem tudtak mesélni, hiába faggatta őket egy csúcshurutos önkéntes, aki még nem járt a fronton. Olyanformán voltak a háborúval, mint a hazaszabadult diák az iskolával: untak rá visszagondolni.

Csak jelentéktelen epizódok foglalkoztatták őket, a háború arabeszkjei. A barna kis kutya, mely a zászlóaljhoz szegődött; a gólya, mely az égő parasztház fölött keringett; a Botlik őrmester kiégett nadrágja.

Azzal hamar tisztába jöttek, hogy Katalinnal valami baj van. Hármuk közt azelőtt valami szabadkőmüves-egyetértés volt, amely főleg abban érvényesült, hogy más emberfia előtt érthetetlen okból olykor a pukkadásig tudtak kacagni.

Most azonban hiába dobálták apró arany horgaikat a sógornő felé, azok lesiklottak az asszony zárkózott lelkén.

– Dehát a háború! – vigasztalták egymást.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sárréthy főhadnagy, a pótzászlóalj segédtisztje, a kórházba jött, hogy meglátogassa a lófő Stowassert.

Ott véletlenül meglátta az Arató-fiúkat.

– No nézd, hát ti itt vagytok? Az ezred meg mindenütt kurrentál… Éppen most írtam át a kassai kórháznak, hogy mi van veletek.

– Mi baj? Történt valami? – kérdezték a megszeppent fiúk.

– Az történt, hogy mind a ketten soronkívül zászlósok lettetek. Egyiktek azonfelül megkapta az arany vitézségit, a másik a nagy ezüstöt. De hogy melyiket kapta Péter és melyiket Pál, azt már nem tudom, talán maga a honvédminiszter sem tudja.

– Lóvá akarsz tenni, főhadnagy úr?

– Becsületszóra! – mondta Sárréthy szigorúan.

– Tiszti becsületszóra?

– Az én felelősségemre felvarrhatjátok az aranysávot. Az érmeket pedig délig ideküldöm.

Valami kitüntetést ugyan vártak, tudták, hogy fölterjesztették őket, de ennyit még sem reméltek. Nem is műveltek ők valami különös dolgot. A visszavonulás alkalmával parancsot kapott a századjuk, hogy a luznai hídfőt tartani kell, tartani minden áron, mig át nem kelt az utolsó trénkocsi a tulsó partra.

Ők hát tartották. Akkor is, mikor már mind a két tisztjük és a legénység kétharmada az árokban feküdt. Az alezredes parancsolta, hát hogy mert volna engedetlen lenni a két fiu?

Hanem ebből most már nagyszerű meglepetés lesz Katalin és Ijjártó számára…

Este a fiúk zászlósi díszben, a vitézségivel a mellükön – Pál kapta az aranyat, Péter a nagy ezüstöt, bár fordítva is eshetett volna – beosontak a fehérnemű-raktárba.

Ez volt a Katalin saját külön birodalma. Egy kis íróasztala volt az ablak mellett, az asztalon két szál rózsa virított a pohárban.

Péter és Pál elbújtak a fehérneműs polcok közt és türelmesen vártak.

Jó ideig tartott, míg végül megnyílt az ajtó. A fiúk igen ravasz arcot csináltak… Valóban Katalin jött. De nem egyedül! Valaki vele volt: Milka százados úr…

A fiúk visszafojtott lélegzettel lapultak meg búvóhelyükön, azok ketten pedig beszélgetve mentek végig a polcok között.

Azaz csak a kapitány beszélt…

A terem végén kinyílt a másik ajtó, mely a kötözőbe vezetett, majd becsukódott megint a távozó pár mögött…

Az ikrek még most is ott állottak a búvóhelyükön… Krétafehér arccal néztek össze. A lábuk remegett, meg kellett kapaszkodniok a polcokban, hogy el ne vágódjanak…

Mit mondott az az ember Katalinnak? Mit merészelt –? Katókának, az István bácsi feleségének! És a sógornő némán hallgatta… Nem ütötte arcul, nem szaladt el, nem kiáltott segítségért!

Ez annyira monstruózusnak tetszett előttük, hogy meg sem merték érteni…

Katalin! Az ő Katókájuk! István bácsi felesége!

Hiszen ők is láttak már valamit az életből. Tudtak egyet-mást a nőkről. De abban a szent hitben nőttek fel, hogy van a nőknek egy osztálya, amely csillagok magasságában fölötte van minden gyanúnak és gyöngeségnek, fölötte talán a természet rendjének is, azok nem is emberek, azoknak nincs is nemük, édes, tiszta, szent és jóságos semleges lények: ők az Arató-család asszonyai.

A két fiú valósággal rosszul lett… A gyomruk émelygett… Levették mellükről az érmet, zsebükbe gyűrték és a szégyentől betegen visszabújtak a szobájukba.

Katalin, mielőtt hazament volna a kórházból, egy percre még benézett az ikrekhez. Azok már ágyban voltak.

– Éppen most beszéltem Kádár professzorral, – mondta a sógornő. – Jövő héten meglesz az engedély, háziápolásba mehettek és akkor nálunk fogtok lakni.

Hosszú szünet. Végül megszólalt Péter. Csendesen és szárazan mondta:

– Jövő héten mi már nem leszünk itt.

– Nem? Hát hol lesztek?

– A fronton. Holnap reggel szolgálattételre jelentkezünk.

Kata meglepetten nézett hol az egyikre, hol a másikra.

– Elment az eszetek? Mért akartok most egyszerre visszamenni?

– Ott jobb nekünk, – válaszolt Palkó szárazon.

– Jobb mint itt?

– Jobb!

Az asszonynak feltünt, hogy egyikük sem viseli már nyakán az ő Szent Katalin-érmét…

A szájuk körül az a bizonyos kemény vonás vonaglott, amellyel Arató István szokta leplezni a felindulását. Az oltvai mosoly! Most valóban meglepően hasonlítanak az Álarcos Szűz trónja mellett álló ifjú trombitásokhoz…

Katalint elfutotta a hirtelen méreg. Vállat vont és faképnél hagyta őket. Úgylátszik, a sihedereknek fejükbe szállott az általános kényeztetés! Nos, holnapig talán megjön az eszük…

De azoknak nem jött meg az eszük. Komor elszántsággal, dühös türelmetlenséggel mentek előre, amerre a rögeszméjük hajtotta őket.

Jártak, keltek, fölebbvalóiknál jelentkeztek, folyamodásokat írtak, protekciót kerestek, könyörögtek és ravaszkodtak, csak küldjék őket már az ezredükhöz.

A pesti levegő méreg nekik, sem enni, sem aludni nem tudnak már itt, minden lélegzetvétel kín.

Katalin növekedő nyugtalansággal figyelte őket. A szíve fájt. És mit szól majd ehhez István?

Milka százados, akinek elpanaszolta baját, magára vállalta, hogy beszél velük. Bizott benne, hogy fölebbvalói tekintélyével megpuhíthatja a gyerekeket.

Alkonyatkor föl is kereste őket a szobájukban. Csukaszürkében voltak már, lábszárvédővel, sárga pisztolytokkal az oldalukon. Melegen és bizalmasan, az apai jóbarát rezgő basszus-hangján szólott hozzájuk. Tegezte őket.

Azon kezdte, hogy a Kárpátokban most véres harcok dúlnak, ecsetelte a téli hadjárat borzalmait, elismeréssel emlékezett meg eddigi magatartásukról, egyszersmind azonban óva intette őket attól, hogy fiatalos buzgalmukban túlzásokra ragadtassák magukat… Mert hiszen két emberen úgy sem fordul meg a háború sorsa!

A fiúk némán hallgatták. Feszes vigyázz-állásban voltak, de mind a kettőnek arcán kaján gúnymosoly jelent meg.

Milkát ez némi zavarba hozta… Úgy gondolta, hogy jószándékú buzgalmában talán békésebb nézeteket is talált vallani, mint katonához és fölebbvalóhoz illik és igyekezett kimagyarázni szavait. Hogy ő nagyon lelkesedik a személyes bátorságért, szépnek találja a hősi halált is, de persze csak úgy, ha azzal valami magasabb célt szolgálunk…

Az ikrek gúnyos mosolyából most már gőgös és megvető vigyorgás lett. Ifjú arcukon olyan különös volt a kegyetlenség kifejezése, mint májusi hó a muskátli-ágyakon.

Milka megsejtette, hogy azok most mire gondolnak. A saját arca forróságából érezte, hogy elpirult… Tovább beszélt, közbe mind nagyobb zavarba jött, mert érezte, hogy már csupa sületlenséget fecseg.

Egy pillanatra fölágaskodott benne a hajdani Milka százados, az irgalmatlan vasember. Hiszen majd ráncba szedi ő ezt a két elbizakodott fajankót!

De amint közeledett a feszesen álló ikrekhez, a sötét szobában két gonosz, acélkemény, a gyűlölettől szikrázó szempárba tekintett.

A kapitány nem értette a féktelen gyűlölet okát, de érezte, hogy ez a két megvadult farkaskölyök most mindenre képes.

Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, mint a zaklikovi éjszakán…

Zavartan hebegte:

– Hát tegyenek, amit akarnak…

És kiment a szobából.

Péter és Pál egész idő alatt egyetlen szót sem beszéltek.

A kapitány akkor háborgott csak igazán, mikor már a fehérnemű-raktárban beszámolt a küldetésével. Biztos volt benne, hogy a két arrogáns kölyöknek az ő idegsokja ellen van kifogása, de ezt persze nem mondta meg Katának, aki egyébként maga is ilyesmit gondolt.

– Oh, azok az Aratók! Hallatlan, hogy mit merészeltek velem! Úgylátom, teljesen megbódította őket a vitézségi érmük… Szóba sem állottak velem, hátat fordítottak, a szemem közé nevettek!

Katalin ijedten kapott a százados keze után, mintha meg akarná védeni…

Milka folytatta:

– Soha életemben nem bántak velem ilyen sértően, mondhatnám: ilyen megvetően… Mintha nem is a fölebbvalójuk, hanem valami egészen közönséges – mintha a legutolsó nemtudommicsoda volnék… Ha nem tekinteném, hogy az ön rokonai –!

Abba hagyta és lemondóan legyintett. A hangja egyszerre nagyon mélyen zengett, amint azt mondta:

– Legyen nyugodt, semmit sem fogok ellenük tenni. Semmit. Mindent eltűrök tőlük. Mindent. Ők azt a nevet viselik, mint ön!

Katalin szeme könnyes volt, a szíve teli volt keserűséggel.

– Köszönöm, – mondta – köszönöm és bocsánatot kérek öntől… Mindennek én vagyok oka. Sejtenem kellett volna – hiszen ismerem az Aratókat!

Óh, azok az Aratók! Most már nagy távolságból nézte őket, mint valami idegen fajt. Minden Arató hideg, gőgös és gúnyolódó. Mind azt hiszi, hogy az emberek feje fölött járhat. Egy kicsinylő mosollyal akarnak végezni az élettel és a halállal… Az ikrek is ilyenek, István is…

Kata fejében megfoghatatlan sebességgel rajzottak a gondolatok… És egyszerre felbukkant előtte a keserű kérdés: Vajjon szereti-e a feleségét István?

Vajjon tud-e egyáltalában szeretni? Szüksége nincs az asszonyra, annyi bizonyos. Épp oly kevéssé, mint a templomtoronynak nincs szüksége a fecskére, mely az eresze alatt fészkel.

De erről beszélni sem lehet István előtt. Mert mindjárt megjelenik az arcán az a bizonyos Arató-mosoly… Oh, hogy fázott Katalin az oltvai bikaölők kaján mosolyától!

– Milka, – mondta a síró nők édes és puha hangján, – felejtsük ezt el… És ha jó akar lenni hozzám, ha nagyon jó akar lenni, akkor hozassa most át gordonkáját. Ma Schumannt szeretném hallani. Ő meg fog gyógyítani…

Katalin eddigelé nem sokat értett a zenéhez, de Milka művészete megnyitotta előtte a harmóniák kapuját.

Ezt a zenét megértette, ez olyan volt, mint a forró fürdő, melyben a fázó lelke kéjesen alámerülhet, ennek ingerét minden csöpp vérével szomjazta.

Valahányszor a gordonka szólott, elszabadult gondolataik párhuzamos szárnycsapásokkal kalandoztak és ha Milka végül letette a vonót, szinte különös volt, hogy akkor megint a hétköznapok közömbös nyelvén tudtak egymással beszélni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Péter és Pál már útrakészen voltak.

Ijjártó, aki ugyanazzal a menetzászlóaljjal indult a Kárpátokba, előrement a vasútra a podgyásszal, azok ketten pedig még sietve búcsút mondtak a kórháznak.

Az orvosok és ápolónők szidták őket és mindenki sajnálta őket.

Katalintól is el kellett búcsúzniok. Kezet csókolnak neki, egy szót sem szólnak, mennek…

A raktár előtt egy sárgaképű apácával találkoztak össze.

– Benn van a sógornő? – kérdezte Pál.

– Benn van.

– Ki van vele?

– Ki volna? A kapitány! – sziszegte a szürke néni. Egy szúrós pillantást vetett reájuk és elment, a sokráncú szoknyáját suhogtatva.

A fiúk leforrázottan állottak az ajtó előtt. Odabenn fülledt csönd volt. Pedig ha beszélnének, kihallatszanék a hangjuk… Miért nem beszélnek?

Péter és Pál nem mertek egymás szemébe nézni. Szégyelték magukat és ifjú szívüket keserű féltékenység marcangolta.

Egyszerre hangot adott a csönd. Odabenn megszólalt a gordonka. Vontatott, forró, buján remegő hangon… A szfinx-kandúr miákolt az esthomályban.

A fiúk visszafojtott lélegzettel füleltek. De aztán az egyik is, a másik is lerázta magáról a hanghinár langyos ölelését.

– Gyerünk!

És istenhozzád nélkül elmentek.

Az utcán azt mondta Pál, hogy Kántor kutyától mégis el kellene búcsúzni. Péter ezt rendjében valónak találta. Ha az ember háborúba megy, akkor azt akarja, hogy valaki sajnálja egy kissé.

Kántor nem mutatta magát érdemtelennek a fiúk rokonszenvére, mindenáron velük akart menni a harctérre és még akkor is szűkölve kaparta az előszoba ajtaját, mikor távozó jóbarátjai már lenn jártak az utcán.

Katalin igen elkeseredett, midőn megtudta, hogy a sógorai búcsu nélkül ugrottak meg.

– Óh, azok az Aratók! Szíve egyiknek sincs! De ezt majd el fogja panaszolni Istvánnak.

Péter és Pál azalatt egy bérkocsiban ültek, amely elé igen nagy, sovány pej volt fogva. A pej furcsa ugrásokban haladt előre, közben mindig bal felé rázta a nagy fejét.

A körúton, amelyen végigmentek, vakítóan ragyogtak a mulatók lámpái. Egy-egy fényárban úszó kapu előtt csoportosan állottak a föltűrt gallérú urak és a kurtaszoknyás, magascipős hölgyek…

Végre – végre benn ültek a homályos, szivarfüstös másodosztályú fülkében és a vonat csikorogva, döcögve megindult alattuk…

Még hat tiszt volt velük a fülkében és mind a hat már javában aludt. Ki jobbra, ki balra dőlve az ülésén, némelyik gőgösen horkolva, a többi szerényen szuszogva.

Jó volt, hogy aludtak az urak, így a két Aratónak nem kellett restelkednie a forró gyermekkönnyek miatt, amelyek addig peregtek a szemükből, míg végül álomba nem sírták magukat.

Tavasz a kórházban

Az asszisztens egy orvosnövendék kíséretében gyors zergeugrásokkal vágtatott le a földszintre.

A medikus, aki borotvált képével és elszánt arckifejezésével a magyar-amerikai tipus képviselője volt, a pesti nyelvhumor szándékosan éneklő hangsulyozásával mondta:

– Úgylátszik tavaszodik, „mamuska“ szerelmes.

A lépcsőfordulón a két fiatalember majd hogy bele nem ütközött az emeletre fölhaladó aranygalléros katonaorvosba.

Az asszisztens belesápadt nagy zavarába, amint meghajolva köszöntötte.

Odalenn a földszinten halkan és dühösen hördült rá a növendékre:

– Tudja maga, ki volt az? Arató professzor!

A medikus öklével a homlokára ütött és fojtott hangon hörögte vissza:

– Látott már ilyen állatot, mint én vagyok?

Arató István időközben fölért a lépcsőház hatalmas ablakához. Onnan le lehetett látni a kórház udvarára.

A tanár szeme idillikus kis jeleneten akadt meg.

Az udvaron vadgesztenyefa áll. A fa fekete váza könnyed elegánciával nyújtja ágait ég felé. A délutáni verőfényben izzó rügyek – ezer kis arany ököl – remegő erőlködéssel szorongatják markukban a feszülő, bontakozó tavaszt.

Holnap szétrobbannak az öklök és aranyzöld lombbal szórják teli az ágakat.

A fa alatt heverőszék áll, a székben egy délceg, szőke katonatiszt pihen. Sebkötése nincs, de szenvedőnek látszik. Mellette fehér-főkötős, karcsú ápolónő ül és édes komolysággal olvas a piros kötésű könyvből.

Ilyenféle képes levelező-lapokat tíz fillérért árulnak a szerényebb igényű közönségnek. „Tavasz a kórházban“.

De nini, hiszen az ápolónő Katóka!

Arató, aki ebben az órában érkezett vissza a fővárosba, egy pillanatig habozva állott az ablakban, de azután mégis úgy határozott, hogy előbb Kádár kollegájával fog beszélni.

Az talán meg tudja neki magyarázni, mit jelent Péter és Pál elhamarkodott bevonulása, amiről csak elkésetten értesült Katóka panaszos leveléből.

Kádárt azonban hiába faggatta.

A fiúk eleinte ugyancsak élvezték a kórházi vakációt, de aztán egyszerre olyan szilaj türelmetlenséggel rohantak vissza a harctérre, mintha angyalok szólongatnák őket aranytrombitákkal.

Ennyit István is tudott.

Katalinnal a lépcsőn találkozott. Fáradtan vonszolta fel magát és szó nélkül csókra nyújtotta hideg homlokát.

– Azt hiszem, egypár napig itthon maradhatok most, – köszöntötte a tanár. – Addig te is szabadságot kapsz a kórháztól.

Az asszony meghökkenve emelte föl komoly arcát.

– Lehetetlen, István! Nekem itt annyi a dolgom, – annyi a dolgom… És ha az ember valamit elvállalt –

Az éretlen fanatizmusával már szinte idegessé tette Aratót.

– Éppen most beszéltem Kádárral… Azt mondja, semmi olyan dolgod nincs most, amit helyetted akármelyik nővér el nem végezhetne… Rád fér már egy kis pihenés, – fáradtnak látszol.

Katalin megadással csüggesztette le fejét.

Egypár dolgát azonban mégis el kellene még intéznie. A raktárkulcsokat is át kell valakinek adni… Szóval, István menjen csak előre, estebéd előtt ő is otthon lesz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Arató szobája mellett volt a fiúk egykori tanyája.

Most is teli volt még az ő tartalékba került civil holmijukkal: furcsa szabású sportruhákkal, vívókeztyükkel, tennisz-ütőkkel, tornázó, lovagló, csónakázó és fürdő ifjak és leányok képeivel.

István szimatolva állott a küszöbön, mintha itt keresne választ a kérdésre, amely mindjobban nyugtalanította.

Mi történt a fiúkkal? Azelőtt minden apró-cseprő ügyükben ki szokták kérni bátyjuk véleményét, – még golyvás galambot is dehogy vettek volna az ő hozzászólása nélkül! – ezúttal azonban úgy viselkedtek, mintha éppen ő előle szöknének.

Kató azt mondja: „fejükbe ment a vitézségi érem.“

Ez azonban semmiképpen sem vall Péterre és Pálra, sőt a mondás maga nem vall Katókára.

Az asztalon fekete bőrdoboz áll. Ez is egyik fiúé. A zára megromlott és a gazdája fiatalos feledékenységében elmulasztotta megcsináltatni.

A dobozban lepecsételt nagy boriték van: „Végrendeletünk, – csak halálunk után bontandó föl.“

Az ünnepiesen lendülő íráson látszik, mennyire hízelgett a fiúk önérzetének, hogy ők végrendeletet írhatnak…

Igaz azonban, hogy mikor első ízben vonultak hadba: kisebb gondjuk is nagyobb volt a végrendelet írásnál.

Kerek kis gyógyszerész-skatulya indult meg zörögve István ujjai alatt.

Kinyitja: vékony láncon egy-egy aranypénz, – a Katalin-érmek, miket a sógornőtől kaptak.

Itthon hagyták?

A tanár visszaemlékezett rá, hogy milyen mélységes örömet szerzett a fiúknak az amulett… A Mária Terézia-rendért sem lelkesedhettek volna jobban és azzal a szilárd eltökéltséggel akasztották nyakukba, hogy a halál sem fogja leoldani onnan.

És most mégis önként levetették… Péter és Pál már nem akarják viselni Katóka emlékét.

Itt valami fájó titok lappang… Száz kérdés rajzott fel István fejében, de a fiúk alkalmasint éppen azért szöktek meg, hogy ne kelljen válaszolniok ezekre a kérdésekre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A lakás végében megcsendült Katalin hangja.

Úgylátszik, már az imént hazajött, de nem jött be Istvánhoz, hanem a konyhában érdeklődött az estebéd iránt.

A tanár nagysietve civilbe öltözött. Cipőgombolóra volt szüksége, de nem találta meg és csöngetésére nem jelentkezett senki.

Egy idő óta mintha bomladozóban volna az egész háztartás. A cselédek hatásköri összeütközéseket rendeznek és igen önérzetesek lettek, az örökké fáradt Katóka pedig hallgat és nem törődik semmivel.

A tanár a magára hagyott férfi ügyefogyottságával jár-kel és keresgél a szobákban.

Olykor egy gyöngéden érdeklődő szempár tekintetét érzi: Kántor kutya mindenütt a nyomában van. Óh, csak tudott volna segíteni, szegény Kántor, milyen édes-örömest megtette volna!

A kutya az asszony kék-szobájába is követte gazdáját, aki ott férfiszokás szerint a legvalószínűtlenebb helyeken kereste a cipőgombolót.

Még a Katóka éjjeli szekrényének fiókjába is belenyúlt. Gombolót ott sem talált, ahelyett egy fotográfia akadt a kezébe: Milka százados képe.

Ez mit keres itt?

Kétszer-háromszor fogott kezet a kapitánnyal és mindíg azt a csendes és titokzatos kis undort érezte, amellyel az ő természete bizonyos emberi fizikumokkal szemben tiltakozni szokott.

Tudta azonban, hogy Katóka kedveli a századost, aki „neki köszönheti életét“ és azért leküzdötte idegrendszerének előítéletét.

De mégis – mit keres Milka a felesége fiókjában?

Egyszerre valami förtelmes gyanú vicsorgatta rá a pofáját, – hirtelen jött, mint a skatulyából kipattanó ördög… De ő rögtön elnyomta megint.

Még csak az kellene! – Milyen komiszak is vagyunk mi férfiak tulajdonképpen. A legtisztességesebb közülünk is annyi mocskot látott már életében, hogy nehéz hinnie a tisztaságban.

Katalin! Katóka! Az ő felesége!

Alapjában véve István is, bár sok mindent látott már az életben, úgy osztályozta a nőket, mint az Arató-fiúk: a miénk és a másé. Ember- és nőismeretünk szabályai csak a más asszonyára nézve érvényesek.

Később a dolgozóban találta a feleségét.

Bolyhos nagy kendőjébe burkolózva, fázékonyan, magába süppedve ült a karosszékben.

Most is szórakozottnak és levertnek látszott, mint ujabban mindíg. (Szegény gyermeket hogy kimerítette a kórházi munka!)

Ideges ujjai körül egy ezüstláncot forgatott, a láncon olló és fehér kis írótábla kalimpált. A kórházi ruhája övén szokta ezeket viselni.

A tanár szándékosan nem vett tudomást a felesége rossz kedvéről, hanem a jövő kilátásairól kezdett beszélni. Közbe azonban Milkára és az Arató-fiúkra is gondolt.

A jövő kilátásai nem voltak valami verőfényesek.

Ha az ellenség, aki véres csökönyösséggel ostromolja a határszorosokat, fel tud jutni a rahói hágóra, akkor ki kell üríteni a hármas számú nagy barakkórházat…

– Imádkozzál, Kató, hogy ne jöjjön távirat, – fejezte be halkan Arató. – Ötezer beteget a hegyeken keresztül költöztetni: hátborzongató gondolat!

Katóka azonban szót sem értett abból, amit az ura mondott.

Mozdulatlanul gunnyasztott, a szeme üresen bámult maga elé, a szájára valami idegen mosoly fagyott rá – csak a kínos redőkbe vont homloka árulta el, mennyire unja István hangját és mennyire terhére van az örökös járkálása…

Arató meghökkenve mérte végig. Ilyennek még sohasem látta… Katóka most olyan, mint egy üres színpad, amelyről elhordtak minden dekorációt. „Itt ma nincs előadás, a társulat másutt vendégszerepel“.

Igen, Katalin abbahagyta a játékot. Nem akart tetszeni. Nem bánta, ha István üresnek, fakónak, közönségesnek találja is.