Part 7

Ez az ellenséges nemtörődömség meglátszott az arcán, amely elvesztette mosolygó szeretetreméltóságát, a haján, amely rendetlenül lógott homlokába, a nőietlen testtartásán, meglátszott még a szoknyája félszeg gyűrődésén is…

Arató lelkén hirtelen villámfénnyel keresztül cikázott a meggyőződés, hogy ez az asszony most egy férfira gondol. Egy idegen férfira.

Férfivágyak fluidumja hizelgi körül az ő feleségét és az kéjes-tehetetlenül viteti magát a langyos árral…

Szinte érezte orrában az ellenség gyűlöletes szagát, – rémület, düh, undor fagyasztotta meg szívét!

Az ő különös intuiciójával, amely olykor néhány parányi elmosódó foltból, mit a górcső alatt látott, egész nemzedékek bűneit és bünhődését tudta kiolvasni, egyszerre megértett mindent, ami körülötte történik.

… Katalin szerelmes… Abba az emberbe, akivel ma is látta a vadgesztenyefa alatt… Akinek képét az éjjeli szekrényében őrzi… Régebben nagyon sokat írt róla a leveleiben, újabban nagyon sokat hallgat róla…

A gondolatai villámgyors cikázással rajzottak a fejében… Eszébe jutott a borotváltképű medikus ordináre pesti mondása: „mamuska szerelmes…“

István a fogait csikorgatta – mit csinált ez az asszony az ő nevével?!

És most már világos volt előtte Péter és Pál dolga is! A fiúk megtudtak valamit, talán megláttak valamit a kórházban… Elmentek, István elől szöktek, vádolni nem akartak, hallgatni nem tudtak… Vérző szívvel, hitüket vesztve, büszkén hallgatva és halálra szántan mentek vissza oda, ahol az ágyúk mennydörögnek.

Igen, ez a „kibuvó“ rávallott az Arató-fiúkra!

De hát kivel élt ő együtt öt esztendeig?

István szembe ült a mitsem sejtő asszonnyal és egy ujságlapot vett a kezébe. Katalin is ujságba temetkezett.

Egyikük sem olvasott azonban. A feleség meredt szemekkel nézte a hirdetéseket és a kapitányára gondolt, a férj gondolatai pedig leselkedve követték a magasból, mint vércse a vonuló fürjet.

A tanár kutató tekintete megtalálta Katalin kis írótábláját, melyet az imént az asztalra dobott. Idegen kéz furcsa, önmagukba visszakunkorodó vonásokkal betűket és számokat írt rá:

Szt. Ján. I. l. IV. 18.

A hirtelen undorból, amit érzett, tudta, hogy ki irta.

Letette kezéből az ujságot, fölkelt és lassan a könyves-polcokhoz lépett, hogy megkeresse az új testámentumot, de nem találta a helyén.

Erőt vett magán, cigarettára gyújtott és sétálva cserkészett a lakásban.

A fekete kis könyv ott feküdt a zongorán, ahol Katalin felejtette.

János apostol első levelében ilyen szavakat talált:

„A rettegés nincsen a szeretetben, hanem a teljes szeretet kirekeszti a rettegést: mert a rettegésnek gyötrelme vagyon: aki pedig retteg, nem tökéletes a szeretetben.“

Katalin tehát még fél és a szentírásban járatos kapitány az apostol szavaival bátorítja!

Istvánt ugyanaz a fizikai rosszúllét környékezte, amely néhány nappal ezelőtt gyomorémelygést okozott a fiúknak.

Miféle asszony ez?

Öt esztendeig éjjel-nappal együtt voltak, akkoriban Katalinnak minden gondolata az övé volt… Most először hagyta magára és az első ember, aki az utcán jött, fölnyalábolta és magával vitte, mint valami gazdátlan jószágot.

Ez volt Arató Istvánné? Kántor kutyával sohasem lehetett volna ilyet tenni!

Kivel élt ő együtt annyi ideig?

Perzselő kiváncsisággal nézte a feleségét, mintha most látná életében először. Bátran nézhette, az asszony oly mélyen alámerült langymeleg ábrándjaiban, hogy semmit sem vett észre abból, ami körülötte történik.

Aratónak valami furcsa, babonás ötlete támadt:

Az ő Katókája meghalt. Aki szemben ül vele, egy idegen asszonyszemély, gonosz komédiából vette magára Kató lárváját…

Hiszen a két nő külső hasonlatossága sem valami nagy… Hová lett az igazi Katóka arany mosolya, amely még álmában is ott világított arcán? Hová a gyermekded szerénysége, a kecses méltósága?

Az arcot, amelyet most maga előtt látott, valami édeskés, fülledt melanchólia, valami éretlen fontoskodás vonásai torzították furcsává…

Egyszerre az a keserű gyanúja támadt, hogy a régi Katóka sem volt soha az övé. Katóka bájos alakját talán csak ő álmodta meg és az ő játszó fantáziája vetítette reá egy idegen asszonyi testre…

Hiszen valahányszor bele akart nézni, mindig csak a maga képét látta Katóban, más semmit. A Kató lelke tele volt Arató gondolataival, a szíve Arató érzéseivel, a szája Arató szavaival, a homlokán Arató büszkesége világított… De hol volt maga Katóka?

Lehet, hogy nem is igazi ember, csak egy üres tükörkeret, amelyben minden férfi, aki akarja, önmagát találja meg.

De azért Arató mégis tüzes dühre lobbant, ha arra gondolt, hogy ez a nő az ő férfilelkének intimitásait odavitte és odaajándékozta egy idegen himnek.

Mert mindaz, amit Milka megkivánt az asszonyban, nem a Gráczián-, hanem az Arató-faj tulajdona volt. Ennek a furcsa és fajtalan keveredésnek gondolata fölháborította és lealázta.

Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ráijesszen az alvajáróra. Vajjon fölébred-e? Ha durva kézzel megérinti szívét, vajjon fölsír-e?

– Mondd csak, sok betegetek van még? – kérdezte.

Katalin csodálkozva bukkant föl álmainak mélységéből és szomorúan nézett rá üres szemével. Jó ideig tartott, míg megértette, hogy válaszolnia kell.

– Nem sok, nem nagyon sok, – mondta mély, fátyolos hangon.

– Az a szimuláns kapitány ott van még nálatok? – kérdezte István gonosz nyugalommal.

Katalin fölneszelt.

– Miféle szimuláns –?

– Milka kapitány…

Az asszony elfehéredett. Mozgatta a száját, de jó ideig nem beszélt. Később keserű és kihivó kis mosoly torzította el sápadt ajkát.

– Szimuláns! – sziszegte. – Hogy beszél maga az emberekről! Persze – csak maga! Csak maga –!

A megvető mosoly oda ragadt a szája széléhez. Az orrcimpája vonaglott. A szíve pedig forrt és reszketett a lázadó rabszolga alattomos gyűlöletétől.

Egy másodpercig csodálkozva farkasszemet néztek a szakadáson keresztül, amely köztük támadt.

A tanár nem tudta tovább nézni. Fölkelt, átment a szomszéd szobába.

Valaki utána osont: Kántor kutya. Ő a gazdája pártjára állott…

István úgy érezte magát, mint valaki, akit orvul belöktek egy hideg, fekete mocsárba, ahonnan nincs többé szabadulás.

A társa lökte le, akivel az imént még kart karba öltve, bizalmasan, boldogan jártak. Micsoda gyalázat!

A feje szédült, a szíve fájt és zakatolt…

A könnyfátyolon keresztül, mely a szemét takarta, egy méla önhittséggel mosolygó, szőke férfifejet látott.

És ekkor régóta elporladt őseinek, a hirhedt zsoldos katonáknak vére pezsdült meg ereiben.

A bosszú, a botrány, az erőszak, a vérontás vágya lobogott benne, mint sűrű éjjeli villámlások a sötét hegyhátak mögött.

Talita Kumi

Amitől félni kellett, az bekövetkezett.

Távirat érkezett. A kárpáti nagy barakokat sietve ki fogják üríteni, az ellenség megszállotta már a rahói hágót.

Hajnalban autók indulnak a határra, Arató velük fog menni.

Zsebre gyűrte a táviratot. Katalin a szobában volt, de nem kérdezett semmit. Bánta is ő most a rahói hágót, bánta is ő az egész háborút!

Megint fülig beágyazta magát a puha ábrándiszapba, édesen és bágyadtan sütkérezett, amellett azonban kész maradt arra, hogy az első ellenséges érintésre mérgesen fölhorkanjon.

Az ura azonban nem akarta már bántani.

Az üvegerkélyen állott, elnézett a Dunára.

Miféle világ ez? A tavaszi levegő teli van vészharangok kongásával, egy egész világrész fölött állandó véreső permetezik, a barakokban ötezer csontvázzá aszott férfi fekszik és lázban égő szemmel hallgatja a közeledő ágyúzengést, – itt pedig gondtalan urak cigarettáznak a Dunaparton, vidám nők mutogatják nekik a lábszárukat, a szobában meg egy asszony ül, aki az ajkát harapdálja és aki meg van róla győződve, hogy a világ minden fájdalma nem ér föl az édes kis borzongással, amit ő most az idegeiben érez.

Ki tud kiigazodni ebben az összevisszaságban?

Odaát, magasan a királyi vár fölött, fényes tavaszi felhők sétálnak a menny acélkék rétjén.

Nyolc-tíz egyforma alakú felhőfoszlány, a kisebbek elől, az öregek hátul, szelíden és illedelmesen, mint egy túlvilági leánynevelő növendékei.

Arató elnézte őket. Úgy tetszett neki, hogy régi jó ismerősei. Egyszer már látta őket, talán kisfiú korában. Akkor is tavasz volt a Harkály-hegy fölött, akkor is ilyen békésen vonultak és szerényen örvendeztek a rózsaszínű ruhájuknak.

Lehet, hogy akkor éppen iskolába mentek és a leckeórájuk most ért véget. Lehet, hogy a felhő-iskolában harminc esztendeig tart egy óra.

Sokáig nézte a levegő leányainak tündöklő játékát és ekkor megint az történt vele, amit a lelki ernyedés óráiban már többször is tapasztalt…

A felhők fölismerték az erkélyen álló halandóban az ő garabonciás játszótársukat és alattomos süldőleány-gyöngédséggel fölszívták magukhoz, a napfényes magasságokba.

A tavasz gigantikus folyamából, amely láthatatlanul áramlott végig az égboltozaton, egy hullám átcsapott Arató lelkébe. Az egész ember egyszerre megtelt kristálytiszta nyugalommal.

Ugyanaz a természeti erő emelte a magasba, amely a felhők vonulását szabályozta. A felhők: az ő édes hugai.

A kuszált és kicsinyes hangzavar, amely az imént még remegésben tartotta idegeit, eltompult, elhalkult, elhalt a mélységben.

Arató most már csak azt a grandiózus és szomorú szimfóniát hallotta, amelyben ötezer beteg ember halálfélelme lüktetett.

Ötezer ember várta őt a barakokban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

István már ágyában feküdt. Katalin még az öltözőjében motoszkált.

Vajjon átjön-e jóéjszakát mondani?

Most megroppant odaát az ágy… Lefeküdt! Nem jön át. A hableány barlangja elsötétedett. Hát így is jól van!

Csendesen feküdtek, de egyikük sem aludt, mindegyikük visszafojtott lélegzettel fülelt át a szomszédszobába…

Tavaszi éjszaka volt és mégis nehéz, őszi ködök ereszkedtek le reájuk. Novemberi szél zizegett végig a hálószobákon.

Ez a búcsú éjszakája, a fonnyadásé, az őszé, a halálé.

A mi tegnap még virágzott és illatozott Arató lelkében, az ma száraz lombesőként hulladozott körülötte.

A múlt emlékei, a jövő reménységei, gyönyörű napok, mosolygó percek fáradt libegéssel szállottak az árnyékos mélységbe.

Kinek fognak most már nyiladozni a harkályvári fehér orgonák? Ki fogja etetni a pávagalambokat?

Kató türkizszínű kimonója, amelyet a reggeli szél dagasztott az oltvai málna-bokrok közt, fonnyadt nagy virágként merült el a homályban…

A harkályvári zenélő-óra dallama, amelyet oly gyerekes áhítattal hallgatott, egy rút díszakkorddal kettészakadt…

Tájékok, melyeket együtt láttak, könyvek, melyeket együtt olvastak, érzések, melyeket együtt éreztek: elhervadtak, lehullottak, meghaltak…

Füstté lett a rozsdavörös Róma is, az ametisztszínű Páris, a gyöngykagylófényű Velence, hol együtt jártak a múltban és párává lett Athén elefántcsontsárga dicsősége, párává az arany Bizánc, a hová együtt akartak elmenni a jövőben…

Minden eltünt az őszi árnyékban.

Az enyészet melanchóliája betöltötte az éjszakát és ránehezedett Katalin szívére is. És egy percre fölébredt benne a forró honvágy az elmúlt nyár után.

Egy ideig küzködött ellene, de a múlt erősebb volt, legyőzte, rabul ejtette, magával hurcolta az asszonyt. És István egyszerre neszt hallott a kék szobából: engedelmes kis lábak közeledtek feléje meztelen topogással…

Gyöngyvirágszagot érzett – az asszony ott állott ágya mellett.

Megkereste az ura kezét, kissé viaskodott vele, azután hirtelen ráborult és elkezdett keservesen sírni.

Az éjszaka és a távolság ködén keresztül egy ismerős arc világított: Katóka régi, bájos arca. Katóka ámulva ismert önmagára és az urára. Mi történt itt?

Arató nem szólt hozzá egy szót sem, csak szeliden magához vonta. A nyakán egymásután szaladtak végig az asszony forró könnyei.

Bizonyos, hogy visszaveheti, ha akarja. Holnap reggel magával viszi és nem ereszti többet maga mellől… Kató meg fogja vele osztani a veszedelmeket és nélkülözéseket. Kolerásokat, tifuszbetegeket fog ápolni – igen, tegye meg, hiszen azért az ő felesége…

Egy hónap múlva elfelejti azt az embert. Két hónap múlva sírva csókol kezet az urának: köszönöm, hogy nem voltál büszke, köszönöm, hogy megmentettél magamtól…

És három hónap múlva? Három hónap múlva Katóka olykor minden érthető ok nélkül el fogja magát nevetni, a világért sem fogja megmondani, miért, – de István tudni fogja, hogy most arra a furcsa, pudvás Milka százados úrra gondol.

Óh igen, visszaveheti, ha akarja…

Katalin szepegve és forrón bújt az urához.

A tanár valami kis fájdalmat érzett a nyakán. Az amulett volt, mit a keblén viselt az asszony.

De nem a régi Szent Katalin-arany, hanem valami új amulett: egy zománcozott kis kereszt.

No lám, a harmadik, az utolsó Szent Katalin is lekerült a gazdája nyakáról!

– Nem viseled már a Katalin-aranyat? – kérdezte halkan.

Az asszonyban egyszerre megdermedt a lélek. Szinte érezni lehetett, mint hül ki a teste.

– Nem viseled már?

– Elszakadt – a lánca elszakadt, – hazudta.

– Ezt a keresztet hol vetted?

– Ezt a keresztet –?

– Hol vetted?

– Kaptam.

– Kitől?

– Az – az apáca főnöknőtől…

Tudta, hogy az ura nem hisz neki.

Jó ideig mozdulatlanul, mereven és hidegen maradt István mellett. A lélegzetét is visszafojtotta, csak a szíve tétova kopácsolása hallatszott nagy távolságból.

Az alexandriai veretű régi Katalin-aranyat pedig még leánykorában kapta Istvántól. Már akkor tisztában volt vele, hogy az ajándék után az ajándékozó is az övé lesz.

Az aranyból a székely ezermester medaillont csinált és Kata az ura arcképét őrizte benne.

A hátsó lapjára, parányi betűkkel, ezt a bibliai mondást vésette reá István:

_„Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.“_

Katának az a babonája fűződött hozzá, hogy addig lesz csak szerencséje, míg nyakában hordja. Egyszer elvesztette a tengeri fürdőben és akkor két napig beteg volt az izgalomtól, míg csodamódon meg nem került a kincse.

Akkor kijelentette, hogy az aranyat vele együtt kell majd eltemetni. Illetőleg _velük_ együtt, Katalin ragaszkodott ötletéhez, hogy ő és az ura egy napon fognak meghalni.

És most levetette a medaillont egy kereszt kedvéért. Egy zománcos kis keresztért, mit hosszas alkudozás után Ruzicska régiségkereskedőnél vett meg Milka százados.

És különösen: a hűtlenségnek ez a szimbóluma szinte jobban fájt Aratónak, mint maga a hűtlenség!

Nem, igy mégsem lehet!

Visszalopni a feleségét a tolvajtól –? Nem! Az ilyen esthomályban orzott szerelemben több volna a lealázás, mint a boldogság.

Nem tudná többet a magáénak tekinteni. Nem tudna többet a szemébe nézni.

Vagy van lelke Katónak, vagy nincs.

Ha van, akkor határozzon a maga eszével és menjen a maga lábán oda, ahová mennie kell. Ahhoz, hogy István ölben hozza vissza, már nagyon is messzire elkóborolt hazulról.

Ha pedig nincs lelke, akkor – –

Amit az ember ilyen könnyen elveszíthet, azt nem érdemes megtartania…

Ez tiszta számadás!

– Holnap korán kell kelnünk, – mondta István.

Katalin megértette. Azonnal fölkelt és szó nélkül áttopogott a zománcos keresztjével a kék barlangba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Korán reggel Arató már útra készen volt.

Midőn benézett Katalin ajtaján, az asszony erősen lehunyt pillákkal feküdt ágyában.

A kék függönyön beszűrődő hideg reggeli fényben makacsul összeszorította a száját.

A szeme alja karikás volt, tehát ő sem aludt az éjjel…

Nem mozdult, pedig biztosan ébren volt! Az egész márványfehér asszonyi test csupa makacsság, csupa tiltakozás és visszautasítás volt.

Nem akart már visszaemlékezni arra a Katalinra, aki az éjjel mezítláb kelt ki ágyából.

Megint állig beburkolózott büvös köntösébe, mely kifelé jéghideggé tette, befelé pedig édes tűzzel sütötte tagjait.

István jó ideig elnézte…

Nekik nem voltak gyermekeik. De mennyi szellemi magzatnak adtak életet! Azok most halva hevertek a hálószoba szőnyegén, megtört szemmel, rémülten kitátva kicsi szájukat. Édes anyjuk meggyilkolta őket, mint Medea a gyermekeit.

Édes anyjuk, aki most alattomosan lehúnyt szemmel, a hazugságtól megfertőzött ajakkal, sápadtan és csökönyösen feküdt ágyában.

Gonoszság ez? Óh dehogy! Arató rajtakapta magát, hogy Katalint még jobban sajnálja, mint önmagát.

– Isten veled, Gráczián Katóka! – mondta halkan.

Midőn keresztülment a dolgozószobán, az asztalon látta Kata kis írótábláját.

Kezébe vette és az ő energikus kardvágás-betűivel két szót írt a Milka kapitány írása alá:

Talita Kumi!

Aki szereti a jámbor idézeteket, ezt is megkeresheti Márk evangéliumában. Aram nyelven van, magyarul annyit jelent, hogy: Leányzó kelj föl!

Tulajdonképpen csak azért írta oda, mert restelte már a bujkálást. Csodában azonban nem hitt, érezte, hogy Jairus leánya ezúttal nem alszik, hanem megholt.

Egyedül ment ki az előszobába.

Ott azonban már várta és megrohanta valaki, valaki, akit nagyon boldogtalanná tett a búcsú gondolata.

Kántor kutya.

És milyen különös az emberi szív! – Arató Istvánnak jól esett a tudat, hogy mégis van valaki a házában, aki sajnálja a távozását.

Lehajolt Kántorhoz, megveregette a nyakát és mosolyogva mondta:

– Igen, Kántor, tudom: azért van hűség a világon!

Katalin még akkor sem mozdult meg ágyában, midőn ablaka alatt már fölzúgott az induló gépkocsi.

A szemét sem nyitotta ki, a pillái közül azonban nehéz könnycsepp szivárgott elő.

Katica

Míg István itthon volt, a felesége mindig valami rohamra kész, bősz és tehetetlen ellenségeskedést érzett, mint a rab a börtönrács láttára.

Amióta távol járt, Katalin már minden harag nélkül, sőt bizonyos kegyeletes részvéttel tudott rá visszagondolni, akár valami tiszteletreméltó, idegen halottra.

Arató két hétig nem adott magáról életjelt, de az asszonynak ez jóformán föl sem tünt, olyan édes, olyan nagyszerű, olyan valószínűtlen holdvilágkedvében volt ő mostanában.

A szavakat, melyeket Milka mondott neki, a pillantásokat, melyekkel megsímogatta, úgy hordta az emlékezetében, mint az eleven parazsat.

Estebéd előtt, ha a kapitány bejött a fehérneműraktárba, tündökölve föllángolt benne minden, ami addig csendes izzásban volt.

Arany ködben ültek. Semmit sem láttak, csak egy-egy szempárt, amelybe gyöngéden beleszédült a lelkük.

A fiatal medikusok, ha ilyenkor elmentek a raktár ajtaja előtt, gonoszul elfintorgatták arcukat. Pedig nem volt igazuk, – Milka még meg sem csókolta az asszonyt!

Ők csak beszélgettek. Igaz azonban, hogy egyes szavak úgy hullottak a zenétől elpuhult lelkükbe, mint remegő csókok.

A szerelem pünkösdi csodája megihlette és ékesszólókká tette őket. Fantáziájuk a szavak szivárványos szárnyán csodálatos magasságokba lendült és ott fönn édes ámulattal szemlélték egymást.

Jók, nemesek, egyszerűek és egymáshoz méltóak akartak lenni.

Milka, a hazugságok betege, az igazságot és tisztaságot imádta az asszonyban, Katalin pedig a kapitányban a megfékezett erőt szerette, az erőt, amely engedelmesen jár utána selyempórázon, mint az oroszlán Erosz után.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Milka föltünően sokat foglalkozott Katalin elmult házaséletével. Úgy látszott, mintha szerelmes telhetetlenségében az asszony jövőjével együtt magába akarná szürcsölni a multját is.

De tulajdonképpen ebben is csak az ő kisértet- és vámpir-természete nyilvánult meg. Szeretni csak úgy tudott, hogy magába szívta más ember szerelmének vérét.

– Őszinte lesz, ha kérdezek magától valamit?

– Tudja, hogy maga előtt nincs titkom, Károly.

– Ugy-e, magát kényszerítették, hogy Aratóhoz menjen?

– Nem, nem kényszerítettek, önként mentem hozzá.

Egy édes, mélabús és kissé gúnyos Leonardo-mosoly görbítette fölfelé az asszony ajkát. (Milyeneket kérdezel tőlem, – pedig tudod, engem csak _egy_ dolog érdekel!)

A kapitány azonban kéjesen tovább ásta magát a Katóka multjába, mint a rózsabogár a virágban.

– Én nem beszélek fizikai kényszerről. Egy szóval sem mondom, hogy magát erőszakkal hurcolták oltár elé… Egy tapasztalatlan fiatal leánnyal szemben azonban száz módja van az erkölcsi kényszernek…

– Hogy érti ezt, Károly?

– Grácziánék nagyon rosszul bántak magával.

Bágyadt kis martir-mosoly világította meg Katalin arcát.

– Szomorú ifjúságom volt, nem tagadom. Sokat szenvedtem. Hiszen tudja: a születésem –!

Erről már többször szó esett köztük és idővel Gráczián nagyapó, a nagyhíd-utcai potrohos háziúr, afféle kevély és kegyetlen ballada-apává nőtte ki magát, egy újabb Tankred herceggé, aki képes volna arra, hogy elküldje az oltvai Ghismondának a kolozsvári Guiscardo véres szívét.

Milka szeme forró részvéttel símogatta Katalint.

– Gyakran imádkoztam, bár halnék meg, – susogta az asszony, aki roppantul szerette, ha sajnálják.

Lélekharang jajongott a szívükben, de azért ez a szomorúság is olyan édes volt!

– Szegény Katicám…

Katicának nevezte és Aratóné szerette ezt a nevet, mellyel eddig még senki sem illette.

– Mikor Arató megkérte a kezemet, a szabadítómat láttam benne.

– Pedig nem szerette, nem szerette!

– Hát tudtam én akkor, mi a szerelem? Én csak annyit tudtam, hogy elpusztulok, ha tovább is a nagyszüleimnél kell maradnom… Én akkor még igazi gyermek voltam, az életről csak annyit tudtam, hogy – fáj!…

Ezzel a mondásával úgy meghatotta önmagát, hogy könnybe borult a pillája. De a kapitány világos nagy szeme is gyanús fényben úszott.

– Ez az, amit én erkölcsi kényszernek nevezek, – mormogta megilletődve.

– Nem szeretem ezt a szót, Károly! – kérlelte Katalin-Katica szelid komolysággal. – Az uram mindig jól bánt velem, megérdemli, hogy tisztelettel beszéljünk róla.

Milkának tetszett ez az előkelő fölfogás. Sőt ezt el is várta Katicától.

Az is tetszett neki, hogy Aratóné tegnap óta már nem viseli ujján a jegygyűrűjét… Azzal az ürüggyel, hogy akadályozza a szükséges kórházi mosakodásoknál, levetette az aranykarikát.

– Én nem vádolom az urát, csak Grácziánékat, – mondta előzékenyen, – Arató Istvánt nálam senki jobban nem tiszteli.

Gyöngéden összemosolyogtak: így már megértették egymást.

– Arról nem tehet Arató, hogy nem tudta magát boldoggá tenni, – szólt később a kapitány.

– Én nem tudtam még akkor, mi a boldogság… hiszen gyermek voltam, – válaszolt Katica.

Milka keserűen mosolygott:

– Csodálatos, hogyan kötik nálunk a házasságokat! Egy fiatal leányt, aki sem az életet, sem önmagát nem ismeri, kiszolgáltatnak egy idegen embernek!

Ez ellen semmit sem lehetett fölhozni, mert hiszen sajnos, igaz volt.

Katalin-Katica azonban szükségét érezte, hogy ma kiváltképpen nagylelkű legyen az urával szemben.

– Mint Aratóné egy nagy nevet viseltem, ezért áldozatokat kellett hoznom.

– A maga szempontjából igaza is volt, Katica, de Aratónak nem volt igaza, hogy elfogadta az ilyen áldozatot…

Milka jól tudott, szeretett is beszélni. Most nemes tűz lobogott a hangjában

– Egyik emberi élet annyit ér, mint a másik és minden embernek joga és kötelessége, hogy egyéni életet éljen… Maga gazdag és erős egyéniség, de Arató oldalán nem érvényesülhetett… Mi volt maga az ura házában, Katica? Virágtő, amely a szobát ékesítette, drágakő, amely István úr kezén fénylett – egyéb semmi! Ha keserű akarnék lenni, rosszabbat is mondhatnék… (Cselédet is mondhatna.) De elég ennyi: a maga élete nem volt emberhez méltó, a maga házassága nem volt házasság!

Az asszony fölemelte a fejét.

– Engem senki sem hallott panaszkodni! – mondta halk méltósággal.

– Senki, mert maga büszke és előkelő természet.

Gyakran bonyolódtak bele ilyenféle beszélgetésekbe.

Milka időközönkint szükségét érezte, hogy exhumálja Katica meghalt házasságát és hogy összemérje a maga eleven erejét Arató porladó csontjaival.

A halottal szemben valóban nagyon elevennek érezhette magát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A verőfény azonban addig sütött csak a szívükbe, míg a multban kalandoztak. Amint első ízben szóba került köztük a jövő, már fekete lett fölöttük az ég.

Ime, itt van egy asszony, akit a törvény egy idegen férfihoz láncol. Katica természetesen nem szereti az urát, sohasem lehet boldog az oldalán, de az igazi nő gyönyörű rövidlátásával azt mondja: inkább meghal, semhogy megsértse a hálát és a tiszteletet, amellyel Aratónak tartozni vél.