Part 5

Hogy gyávának ne tartsák, ok nélkül kihívó és erőszakos volt. Úgy járt-kelt a városban, mint a túltáplált ifjú tenyészbika. Ennek azonban megvoltak a maga veszedelmei, a rossz idegeivel és elpuhult izmaival állandóan attól kellett rettegnie, hogy egy nap szembe kerül a maga Dávidjával, aki leszedi róla a Góliát-vértet.

Szerencséje volt, hogy a külseje nagyon imponált az embereknek és az utolsó próbára sohasem került a sor.

Későbbi éveiben megértette, hogy valamint az ereje nem igazi erő, hanem csak vágyakozás az erő után: úgy egész élete is csak honvágy az élet után.

A legzajosabb társaságban is elhagyottnak érezte magát, nem tudott ember lenni emberek közt, mindig csak emberi alakban járó kísértet volt. Pedig hogy szerette, hogy kereste az embereket!

A bolygó hollandi… A hajója vágyakozva kerülgette az élet virágos partjait, de kikötni nem tudott.

Az ő dőzsölései, kalandozásai, barátkozásai, az ő fájdalmai és élvezetei nem igaziak, csak reflexérzések, miket nagy távolságból szuggerál neki az élet. A galvanizált békacomb élete volt ez.

Az epedő vágy, mely a Milka-családban az erő után élt, a katonasághoz vitte Karit. Olyasmit remélt, hogy magára kell csak vennie a tiszti dolmányt és az ő felemás élete egyszerre meg fog telni büszke erővel, forró valósággal. Az izomparvenű az erő arisztokratájává szeretett volna lenni.

A puha szívén erőt véve, arra kényszerítette magát, hogy szigorú fölebbvaló legyen. És ekkor úgy járt, mint a gyönge emberek szoktak: erős nem, csak kegyetlen tudott lenni.

A hadüzenet hírét látható örömmel fogadta. A háború brutális valósága talán mégis össze fogja törni az ő mozgó börtönének vastag kristályfalait és a résen át ki fog szabadulni az életbe. A nagy halál meg fogja neki hozni a teljes életet. Ő mindig külső eseményektől várta a maga megváltását.

De midőn a borús lengyel ég alatt meghallotta a közeledő ágyúmorajt, elszorult a szíve és sejteni kezdte, hogy most bírói szék elé kerül életének minden hazugsága.

Midőn pedig a zaklikovi éjszakában mennydörögve megnyílt előtte a véres és tüzes pokol, már tisztában volt vele, hogy ő ezt nem bírja.

Ez nem volt gyávaság – hiszen minden lélegzetvétele imádság volt: bár jönne már a szabadító halál! – az idegei egyszerűen csak kidőltek, elfeküdtek, mint az agyonhajszolt igásállatok.

Mások birták. A főhadnagya az égő házak tűzfénye mellett jelentést tudott írni az ezredeshez… És látta Ijjártó káplárt, amint pipával agyarában töltögette fegyverét… Az Arató-fiúk pedig, ezek a leányos képű suhancok, szuronyt szegezve, démoni üvöltéssel szaladtak neki az ellenségnek, csak úgy, mint egy pár évvel ezelőtt Oltván a nyelvüket öltögető oláh gyerekeknek…

De ő ezt nem birta, ő ezt nem értette.

Tompa aggyal, hüledező szívvel, dermedt tagokkal állott az orkánban. Tétlenül és tehetetlenül.

Hajnalban végül jött a nagy ütés, a gránátrobbanás. Minden összeomlott és szilánkokra tört.

Az erő komédiája véget ért. Eloltották a lámpákat. Milka százados egyedül maradt a sötétségben és nem törődött többé az emberek tapsával. Nem akarta már, hogy erős embernek tartsák.

Annak az embernek, akit kihúztak a fedezék romjai közül és aki most itt ült a kórház tiszti szobájában, alig volt már valami köze a délceg és hetyke kapitányhoz.

Ez megint a Milka Tódorné félénk, szegény kis fia volt, akit egykor Karola kisasszonynak csúfoltak pajtásai…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Édes jó uram!

A fiúk dolgában magam vagyok a hibás. Ők rendesen írnak, de én a nagy elfoglaltságom miatt nem jutottam hozzá, hogy Maga után küldjem a tábori lapjaikat. Nem haragszik, ugy-e?

Többször voltak már tűzben, szegény, vitéz gyerekeink, de úgylátszik, azért jól érzik magukat, legalább mindig jókedvvel írnak. Azt írják, hogy az én Szent Katalinom szerencsét hoz nekik.

Én jól vagyok, bár nagyon sok a dolgom. A kórház reggeltől estig elfoglal, sokszor éjjeli transzportunk is van.

Az oltvai Álarcos Szűz a tanúm, hogy Magának és Magáért dolgozom, miként minden cselekedetem és gondolatom különben is a Magáé.

Milka százados – a fiúk kapitánya, hiszen megírtam, hogy idegsokkal került hozzánk – búskomorság jeleit mutatja. Ha látná, mi lett ebből a hatalmas szál emberből! Borzasztó, borzasztó a háború!

Lássa, már megint hivnak a műtőbe! Nem írhatok többet. De talán sikerül, hogy az éjjel Magával álmodjam. Gondoljon reám és szeressen.

Sokszor csókolja

_szegény fáradt Katája._

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zaklikov: oroszlengyelországi falu a Szanna partján…

Egypár hét múlva Milka százados is tisztába jött ezzel az igazsággal és ekkor már nem is ismételgette a falu nevét.

De beszélgetést most sem lehetett még vele kezdeni és arra sem volt rávehető, hogy elhagyja a szobáját.

Mert amint előbújik odujából, csattogó fogú fenevadként ráveti magát és maga alá teperi a szégyen érzése.

Rettenetesen, kimondhatatlanul, halálosan szégyelte magát!

A fogait csikorgatva tapogatta körül szobájának falait… Hogyan menjen ő ki innen? Hogyan menjen most már emberek közé? Hogyan játsza megint a régi Milka százados szerepét?

Inkább beásná magát a padló alá, a földbe. Jó volna beleolvadni, eltűnni az örök sötétségbe, a csendbe… Megnémulni, megvakulni… Hogy ne nézzen a szemébe senki, ne kérdezzenek tőle semmit…

Kádár tanár megsejtette, hogy mi baja a századosnak.

– Ezt nem lesz könnyű visszacsalni az életbe… Valami hídat kellene neki verni, egy Ariadne-fonalat vetni… Akkor – talán…

– A zene! A zene hatalma! – mondta Katalin.

Hallott egyszer egy betegről, akit a muzsika fáklyája vezetett ki az örök éjszakából… Milka nagy muzsikus, az ikrek gyakran emlegették.

– El kell hozatni a kisbőgőjét! – indítványozta Stowasser, a lófőszékely, aki fehér sisakba pólyált fejével lebzselt a folyosókon.

A zászlós azt mondta, hogy Milka minden hangszerrel tud bánni, legszívesebben mégis a gordonkáján játszik.

Katalin már intézkedett. Némi utánjárással megkerült a százados violoncellója, melyet a bútoraival együtt valami raktárban őriztek.

Estebéd idején egyik kórházi népfelkelő bevitte a százados szobájába és utasításához híven szó nélkül a sarokba állította a fekete-lakkos hangkoporsót.

Azután valamennyien lesbe feküdtek, belekap-e a hal a csalétekbe?

Jó ideig hiába vártak. De azután egyszerre –

Egy bűvös hang zendült meg az éjszaka csendjében. Messziről és mélyről jött, mint a bányában daloló tündér hangja.

Halkan, a zokogását elfojtva, bátortalanul tapogatózva jött közelebb, mintha kételkednék benne, hogy van-e joga az élethez.

Azután hízelegve, forró, édes könyörgéssel kúszott még közelebb…

Egyszerre mohón és szomjasan fölemelte a fejét…

– Goldmark Suitejét játssza, – mondta az asszisztens, aki értett valamit a zenéhez.

Valami egészen különös muzsika volt az. Vadul buggyant ki a Milka szláv véréből és sok tarka kavicsot sodort magával, mit ismeretlen mélységekben elterülő kőzetekből mosott ki.

A kapitány idegrostjain átszűrődve minden zenei gondolat hihetetlenül lágy, édes, tüzes és érzékies lett.

Az ő vonója minden sarkot legömbölyített és minden szögletet lecsiszolt.

A zeneszerzők közül szerette a nagyokat, mindegyiket követni tudta röptében, de csak úgy, mint az elhízott vadruca a fennszálló gémet: lábát a békanyálban húzva.

Nála még Bach is édes lett, Beethoven is ellágyult. Ő a titánokból, akik világgömböket emelnek vállukon, hájizmú, barok virághordókat csinált. A zengő kathedrálisokat megtöltötte művirággal, selyemmel és pézsmaszaggal.

Neki a zene bűnös szenvedélye volt, narkotikum, hasis, melyet mohón és pirulva szítt magába.

A zene tüzében kiolvadt a lelkéből minden, ami erős és férfias volt és csak Karola maradt vissza, Karola, aki lágyan remegve csuklott össze régen elhamvadt zeneheroszok energiája előtt.

A zene földalatti, titkos üregeket vájt a lelkébe, ahol különös, színtelen, álomszerűen valószínűtlen lények csíráztak.

Tisztkorában, midőn Budapesten volt állomáson, oda tudott férkőzni a művészek, főleg a festők és szobrászok tanyáira. A „fiúk“ szívesen látták, nekik egyáltalában gyöngéjük az ilyen „pompásan buta tenyészember“.

Néhanapján játszott is nekik és a művészek nyugtalanítóan érdekesnek találták a muzsikáját és azt mondták, ez egy magyar genie.

Egy ilyen alkalommal a nagy szobrász, aki a hallgatói között volt, valami torzképet rajzolt a márványasztalra.

Milka később, miután a mester már otthagyta a társaságot, megnézte a rajzot és megdöbbenve ismert önmagára.

A kép egy szfinxet ábrázolt, amelynek puha nőstény-oroszlán testén Milka feje ül. A szfinx meredek sziklaobeliszk tetején áll, ahonnan nem tud lejönni, és előrehajolva, mint macska a háztetőn, ábrándos epedéssel sandít le a mélységbe.

Mit keresett odalenn, – a halált, az életet?

Vajjon a szeszélyes véletlen vezette a mester kezét, vagy Milka muzsikájának géniusza materiálizálódott benne?

Most tehát a kórház tiszti szobájában szólt a százados gordonkája…

A szfinx édes üvöltése felhangzott az éj csendjében.

Katalin a folyosón állott, az ajtófának támaszkodva. Két karját a mellén összefonva, áhítattal hallgatta a zenét.

Úgy érezte, hogy odabenn valami nagy és szent dolog történik. Egy emberi lélek lerázta magáról a sötétség békóit és boldogan szárnyal a világosság felé…

De a muzsika hirtelen megszakadt és Katalinnak az az ijesztő kép villámlott el a szeme előtt, hogy odabenn a küzködő ember fejjel visszazuhant a sötétségbe.

Gondolkodás nélkül benyitott a szobába.

Milka százados az asztalnál ült, homlokát tenyerébe hajtva, a könnyei patakokban folytak. Ezek a könnyek imádságszámba mentek: a partravetett hajótörött édes könnyei voltak.

És Katalin szeme is megtelt könnyekkel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Drága, édes, egyetlen Istvánom, nekem jó uram! Hűséges szeretettel köszöntöm Kegyelmedet és örömmel jelentem, hogy Milka kapitányt, akit olyan súlyosan meglátogatott az Úr, sikerült megmentenünk.

Azaz, hogy tréfa és szerénytelenség nélkül mondhatom: nekem sikerült megmentenem!

A tudós doktorok nem boldogultak véle, de nekem, szegény együgyű asszonyi állatnak, egy ötletem támadt és az fényesen bevált. Majd ha Maga hazajön, részletesen elmondom az egész esetet, tudom, érdekelni fogja.

Láthatja tehát, a Maga szegény kis oldalbordája nem lopja a napot a kórházban.

Komolyan mondom: igazán boldog vagyok, hogy a nagy nyomorúságból, mit ez a rettenetes háború reánk hozott, egy parányit nekem is sikerült enyhítenem.

Kádár azt mondja, a csodakúra után díszdoktornak fog előterjeszteni az egyetemen. Azt válaszoltam neki, beérem vele, ha nem jelent föl kuruzslás miatt.

A fiúk levelezőlapjait itt küldöm. A kozákok rémei csokoládét kérnek. Különben jól vagyok és Kántorral ketten hű szeretettel gondolunk a mi jó gazdánkra. És azon felül még százezer csókot is küld

_Katóka._

A szfinx és a nő

Minél jobban elmaradoztak a multban a zaklikovi emlékek, annál nehezebben tudta Milka önmagának elhinni, hogy ő valóban beteg volt.

Később már csak úgy volt, mint a kis fiú, aki merő makacsságból nem akar előjönni a sötét kamarából, ahová büntetésül zárták.

Csak abba ne hagyja! – gondolta magában, midőn Katalin megkezdte mentő kisérleteit.

De effelől ugyan nyugodt lehetett: a fiatal asszony annyira büszke volt a harcra, mit a sötétség szellemei ellen indított, hogy nem engedte ki többet a prédát rózsás karmaiból.

A szőke óriás pedig engedelmes gyermek volt és bágyadt megadással engedte át magát „Katalin nővér“ vezetésének. Az ő rendeletére evett, ivott, pihent és sétált, szedte az orvosságot és játszott a gordonkáján.

Senki sem kérdezte, honnan szerezte szokatlan hatalmát az asszony: idegbetegnél a legszokatlanabb dolog is megszokott.

Katalin mindennap, ha már elvégezte körútját a kórtermeken végig, bement még az ő külön betegéhez.

Többnyire a doktorok társaságában, néhanapján egyedül. (Arató István felesége megengedheti ezt magának!)

Folytatták a muzsikális gyógymódot és a kapitány az asszony egy szavára már térdei közé fogta a gordonkáját.

Ma megint Chopinnál időzött igen hosszasan.

A Nocturne forró áradásába a százados beleolvasztott egy hordónyi cukrot a magáéból és most, mint saját művészetének áldozata, kifordult szemekkel úsztatott a muzsikális puncsléban.

Az asszony, ha négyszemközt voltak, sohasem ült le, hanem az ajtó mellett állva hallgatta a zenét, miközben a doktoroktól eltanult kutató tekintetét a beteg arcán tartotta.

Ez az arc ma játékközben mindjobban elváltozott. A szemét erősen lehunyta, a duzzadt ajka meg-megvonaglott…

Katalin már tudta, hogy mi fog most történni: Milka százados keble annyira megtelt érzelmekkel, hogy az erőszakos kirobbanás elkerülhetetlen.

Már fel is ugrott és hangos szóval vágta el a mélabús párbeszédet, amit Chopin szellemével folytatott.

– De hát minek élni? Igen – minek?

A beteg egy-egy pillanatra visszaesik megint régi idegességébe; az ilyen szakadékon szelid kézzel kell átsegíteni…

És talán éppen a szelíd kéz érintése az, amit a beteg efféle összecsuklásaival el akar érni.

– Hagyjuk mára a zenét, százados úr. Elég volt. Kissé fel is izgatta magát, – mondja Katalin.

– Amint parancsolja, – válaszol Milka tompán.

– Holnap megint eljövök, akkor folytatjuk. Jó lesz? – kérdi Katalin jóságosan.

Milka fölriad – a gondolatai elkalandoztak valahol…

– Óh, nagyon jó lesz!

Az asszony keze már az ajtókilincsen van, de újra megszólal.

– Ami pedig azt a kérdést illeti: minek élni… Én Istenem! Az embernek vagy van valamije, amiért érdemes élnie, vagy nincs semmije…

– Nekem semmim sincs! A világon semmim sincs! – morogja Milka keserűen.

Katalin komolyan tekint reá.

– Nos, ha nekem semmim sem volna, akkor is volna valamim. Megvolna az a tudatom, hogy homo sapiens vagyok, nem ruhás baba… Nem a nemesség, hanem az értelem kötelez. Arra kötelez minket, hogy viseljük el tőlünk telhető méltósággal az élet nyomorúságait… Mert az élet nem majális!

– Milyen erős ön! Hogy irigylem! – csodálkozik Milka és a világos nagy szemével úgy nézi Katalint, mintha most látná életében először.

Valamit akar még mondani, de hirtelen megrázza a fejét: eh, minek? – és a fantáziája fáradtan, mint a hulló falevél, libeg a mélység felé:

– Esküszöm önnek, méltóságos asszonyom, a legokosabb, amit tehetnék, az volna, ha egy Frommer-golyót lőnék a koponyámba.

Katalin nővér összevonja fekete szemöldökét a fehér főkötője alatt.

– És én esküszöm önnek, százados úr, ha nem tudnám, hogy ez az életuntság is betegségi szimptóma, akkor most egy kicsit lenézném érte. Öngyilkosság? A zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.

Milka szőke nagy koponyája bűnbánóan lekonyul.

– Milyen erős! – mormogja fanatikusan.

Katalin arcát ekkor egy meleg kismama-mosoly világítja meg.

– Tudja mit, kapitány? Feküdjék le szépen, aludjék reggelig. Ha nyolc órát aludt – de nem szabad csalni! – akkor megengedem, hogy reggeli után meglátogasson a fehérnemű-raktáromban.

Menni akart, de Milka összekulcsolta a két kezét és forró könyörgéssel nézett reá.

– Egy szóra még! Engedjen meg egy kérdést… Régóta küzködöm már ezzel, de végül meg kell kérdeznem… Mondja, nem vet meg engem?

Megvetni? Kata enyhén mosolygott, mint a fiatal anya, mikor a kisfiú valami nagy ostobaságot kérdez. Ez a mosoly igazán széppé tette arcát.

– Megvetni? És miért? Mert egy gránát, amely egy templomtornyot is le tudna dönteni, leütötte a lábáról? Kedves százados úr, én még a templomtornyot sem vetem meg, pedig az szilárdabb anyagból készült, mint ön.

Megfogta Milka kezét és így folytatta:

– A tornyot újra fel lehet építeni, az embert pedig talpra kell állítani! És az embernek azért van esze és akaratereje, hogy ő is segítsen nekünk kissé a talpraállításnál… Nem gondolja?

Fölemelt fejjel, kedvesen fölényes mosollyal állott előtte a fehér ruhájában.

Olyan erős, olyan tiszta és büszke volt, mint a márványszikla a hegytetőn.

A kapitány nem emelte ajkához, hanem mélyen meghajolva csókolta meg megmentőjének aetherszagú kis kezét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Milka különben már a vasuti találkozás után is sűrűn gondolt Aratónéra. A gondolatai akkoriban valami furcsa, töprenkedő kíváncsisággal tipegték körül karcsú alakját.

Az asszonyt senki sem ismerte a fővárosban – Aratóék visszavonultan éltek, – de azért előkelő és vonzó híre volt. Egy nő, aki annyira le tudja kötni Arató Istvánt, maga is egy női kiadású Arató lehet.

A jó híre hófehér gyöngykoronaként fénylik okos homlokán.

Midőn most az irgalmasság lágy és komoly gesztusával lehajolt az egyszerű katonatiszthez, Milka egyszerre ráismert. Ő, aki egyébként olyan idegenül állott szemben a nőkkel, most megtalálta önmagában Katalin képét, mint ifjúkori álmainak édes ismerősét.

Micsoda asszony ez!

Olyan igaz és egy darabból való, olyan drága, mintha egyetlen nagy kristályból faragták volna. Megérzik már a teste üde illatán is, hogy a hazugság szennyje sohasem érintette.

Mindaz, ami után Milka vágyódik és amiről már-már azt hitte, hogy csak álomképekben van meg a csillagok alatt, mindaz mint szent valóság izzik és világít az asszony lelkében.

Milyen jó, hogy mégis vannak ilyen nők a rikácsoló nősténypávák seregében! Ők azok, akik meleggé, illatossá és otthoniassá tudják tenni ezt a nyomorúságos, rosszszagú életet.

Az élet! Milka most már nem is tudott volna jobbat kezdeni visszanyert életével, mint hogy odarakja Katalin keskeny fehér cipője elé.

Oda rakja áldozati ajándékképpen, hálából azért, hogy Katalin a világon van. Odarakja remény nélkül, mert hiszen tudja, hogy Katalin élete felhők magasságában vonul el az övé fölött.

A Chopin-est után bizonyossá lett előtte, amit eddig hinni nem mert: ő is lehetne még ember az emberek közt.

Egy ilyen nő meg tudná váltani a bolygó hollandit. Egy mosolyával meg tudná oldani Milka szfinx-életének minden fájó rejtélyét.

Odafenn már is megmozdultak a néma havasok. Amit eddig örök jégnek hitt Milka, az tavaszi virágzássá változott át.

És minden, amiben eddig nem mert hinni: az élet, az ifjúság, az erő, a nő, a szerelem: bódító illatú viráglavinaként siklik feléje.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Chopinnek szentelt est után Kata lefekvéshez vetkőzött.

Egy pillanatra megállott az öltözőszoba nagy tükre előtt és ekkor bensejében egy pajkos hang azt kérdezte: vajjon tudja-e a nagy katona, hogy milyen csinosak vagyunk mi?

A hang egy valakié volt, aki Kata iskolás leánykora óta ott tanyázott lelkének hetedik kamrájában és aki ma is szakasztott olyan kotnyeles volt még, mint tiz esztendővel ezelőtt.

A fő-Kata azonban csendre intette a mellék-Katát, ő ma merengő kedvében volt, nem szerette az efféle léhaságokat.

Annyi bánatos méltósággal, amennyi egy hálóingben levő, mezítlábas uriasszonytól kitelik, átment a kék bársonyszobába és sóhajtva bemászott özvegyi ágyának paplanja alá. A hableány barlangja ma különben hideg volt.

Nem volt még álmos, de azért rögtön eloltotta a lámpát, a nyakszirtje alatt összefonta két karját és várta rendes éjjeli látogatóit…

Éjjeli látogatói: Milka kapitány gondolatai. Ebben a csendes órában mindig odatalálnak az asszonyhoz, mint Bacchus isten szelíd párdúcai Ariadnehoz.

Ezuttal a Nocturne forró fuvallatának szárnyán érkeznek, az éjféli égbolton vonuló fellegekkel. Aranyfényű, lágy hullámzással magukhoz emelik és magukkal usztatják az ellenállásra képtelen asszonyt.

Szóval: Arató István felesége a széles Jacaranda-ágyban, mit egy székely ezermesterrel faragtatott neki az ura, egy bakakapitányról ábrándozott…

Katalin asszony ezúttal önmagának játszott az arany-hegedün:

Ez a legtisztább, leggyönyörűbb emberi érzés, ami valaha nő szívét megdobbantotta. De nem! Más nő, közönséges asszony, akinek udvarláson, mulatságon jár az esze, ilyet sohasem képes érezni.

Mert őt valami titkos lelki anyaság szálai fűzték ehhez az emberhez. Milka az ő teremtménye, az ő nevelése, az ő tulajdona volt.

Látta a kapitányt mint növényi életet élő, hangtalan embriót; látta mint gügyögő, botorkáló gyermeket; a gyógyulás későbbi fokán mint szégyenkezve bújkáló kamaszt; ma pedig mint egész férfit látta viszont a fölépült embert.

Csoda-e, ha most a nagy gyerek szőke feje gyöngéden és melegen tükröződött Kata lelkében?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A valóságban azonban még sokkal nevezetesebb dolog történt, mint Katalin maga is hitte volna.

Az történt, hogy a szép Zolky leánya új szerepkörbe lépett át.

Eddig csak a szerepeit cserélgette az élet színpadján. A jelmezei változtak és változtak a nóták, miket elpengetett arany hegedűjén, de a szerepköre mindig a régi maradt: ő volt a híres ember kicsi Katókája.

Ezúttal azonban új és magasabbrendű szerepkörbe lépett át. A bájos kis Senkiből Valaki lett. Egyéniség. Ember, akinek feje fölött egy emberi sors fellegei gyülekeznek.

A sok Katalin közül, aki egymásután már előlibbent fantáziájának függönye mögül, egyik sem volt olyan újszerű, olyan ingerlően érdekes, olyan komoly és nagyszabású, mint az, akinek képét most Milka kapitány szemtükre verte vissza.

Ez nem volt többé a bájos és jelentéktelen szubrettpofácska, hanem a heroina nemes, erélyes és megragadóan emberi profilja.

Milka századosban most megtalálta az ő legmegértőbb közönségét és így meg volt róla győződve, hogy megtalálta önmagát és életének igazi célját.

Proteus leánya mostani alakjában aratta legnagyobb sikereit és ennélfogva most élte legigazibb életét.

Az Aratók

Egy hónapig nem látta Kata az urát, a nagy zűrzavarban a híradásai is rendetlenül érkeztek az északkeleti országhatár különböző pontjairól, de azután egyszerre táviratot küldött Kassáról.

_Mind a két fiú megsebesült. Sebesülésük nem veszedelmes. Aggodalomra nincs ok. Kérek számukra helyet a kórházadban. Holnap délben érkezem velük a máltai vonaton._

Katában megdermedt a lélek.

Ő csodálatosképpen sohasem gondolt még arra, hogy a fiúkat valami komoly baj érhetné. A szive legmélyén az a gyermekes babona élt, hogy őket, Aratóékat, kivételes elbánás illeti meg a sors részéről.

Kádár professzor tőle telhetőleg vigasztalgatta. Ha nincs komolyabb baj – Arató mondja, és igy nincs is – akkor még inkább örülni lehet az esetnek. Egy időre legalább szárazra kerülnek a fiúk és az sem fog nekik ártani, ha rendesen kialusszák magukat.

Késő este lett, mire a máltai vonat megérkezett. Katalin és az asszisztens a pályaudvaron várták a három Aratót és autón vitték őket a kórházba.

A gyerekeknek igazán nem lehetett komoly bajuk, mert útközben szakadatlanul járt a szájuk. Jól is esett nekik, de restelték is a nagy feltűnést; azt mondták, szót sem érdemel, ostobaság az egész. Csupa szerénységből igen hangosak voltak.

A villamfényben úszó hófehér kötözőben maga Kádár szedte le róluk a régi kötést.

Ezek a fiúk a születésük pillanatától fogva szinte babonás következetességgel osztoztak egymás sorsában. Kanyarójuk is együtt volt, a kolozsvári gimnáziumból is együtt tessékelte ki őket a tanári értekezlet és most is ugyanegy orosz gépfegyver tüzében sebesültek meg.

Péternek a felső karcsontján, Pálnak a vállizmán szaladt keresztül a golyó.

– Mikor kaptátok a lövést? – kérdezte Kádár.

– Hat nappal ezelőtt.

– Ebcsont! – mondta a főorvos, aki szerette a goromba doktort adni. – Köszönjétek apátoknak, hogy ilyen jó vért hagyott rátok!

Megfürösztötték és ágyba fektették őket. Kissé lesoványodtak, míg oda voltak, talán meg is nőttek, az arcuk megbarnult, a vonásaik megkeményedtek.

Katalin, mielőtt hazament volna az urával, még benézett a különszobába. Egy-egy sztaniolba csomagolt töltött csokoládét vitt a fiúknak. A nyakukon, a nyitott hálóing alatt, ott látta Szent Katalin érmét.

– Mit üzentek Kántor mesternek? – kérdezte.

– Tiszteltetjük és holnapra várjuk a látogatását.

Péter és Pál azután magukra maradtak. Kiszámított lassúsággal ették a csokoládét, közben hangosan örvendeztek, mint a vakációra hazaszabadult iskolás fiúk.

– Hűj, de finom ágy!

– Holnap kilencig alvás.

– Reggelire kávé, kifli.

– Két tojással. Nekem két tojással. A hálás haza nekem két lágy tojással adósom…