Part 5

Felállt, az ablakhoz ment. Hátratette a kezét és kinézett, a tárgyakat nem látva, mint mondják: a végtelenre beállított szemmel. „Nehéz ez így“, – gondolta aztán – „ha az emberben nincs jellem.“ Aztán egyideig meredezett, nemcsak a szemével, az eszével is, a semmibe, a tárgyak mögé. „Nem ilyenkor kell kezdeni, amikor nem aludtam ki magamat.“ És: „El kellett volna utazni, és nem éjszakázásba fárasztani magamat a lány miatt, nem italba ölni a dolgot“. Aztán: „Dolgot? Milyen dolgot? Mi az a dolog?“ Felelt magának: „Dolog az, hogy minden rendben van, csak még egy kicsit, egy egészen kicsit kellene várni, hogy a lányt egészen elfelejtsem. Akinek van jelleme, az agyonveri a lelkében az ilyen emléket, mint például Rácz Miklós. Ahányszor az emlék kidugja a fejét, az ember egy doronggal retteneteset üt a fejére, amíg csak egyszer aztán többé nem jön. De nem úgy, mint én, hogy ahányszor kidugja a fejét, egy kicsit ránézek, aztán leiszom magamat, hogy ne lássam, aztán kérem, hogy ne jöjjön többet, aztán addig fárasztom magamat, amíg elalszom, – persze délben, mikor felébredek, megint ott van.“

Az üveghez nyomta a homlokát:

– „Valami átmenet kellene, mert ez így nem fog menni.“

Sírhatnékja volt, mikor a könyvre gondolt. Úgy érezte, akkor kellett volna a tanulást elkezdeni, amikor még tiszta szerelmet érzett Ella iránt. Akkor lehetett volna tanulni, őérette, őneki, akkor még ez öröm is lehetett volna. De már későn lett volna tavaly is, amikor a szívbeli szép szerelem elment és nem maradt más a szemének és az érzékeinek, csak a serdülő lány meleg lélekzete, az éles fiatal tekintet szemtől-szembe, a fejlődő formák kemény duzzadása, mint azoké a nagy, de még zárt rózsabimbóké, amelyek szétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják piros húsukat, de kemények, mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük levő érett rózsák szagával dicsekszenek.

De most? Igy?

Maradt egy csúnya kis érzéki fájdalom és a jókora hiúság.

– „Ha többet volnék nők között, többet foglalkoznám velük, hogy a hiúságom is folyton abrakot kapna… és ha nem hagynám magára ezt az érzékiséget, hanem ezt is abrakolnám bőven és változatosan, egészen az elfáradásig és az unalomig…“

És az apja…

Nem szeretett erre gondolni, ezzel is úgy csinált, mint Ella emlékével, tolta át egyik napról a másikra, nem akarta megragadni, maga felé fordítani és a szemébe nézni. Majd holnap… és most nem… Pedig ennek is el kellett következni, ennek a búcsúnak a vergődő öreg embertől, aki egyre soványabban feküdt a szanatóriumi ágyon, már kevesebbet beszélt, nem tartotta olyan frissen nyitva a szemét, mint azelőtt és egyre fáradtabban kérdezősködött Andortól a világ dolgai felől. Mintha már sejtette volna, hogy mi fog történni vele, napokon át folyton mélyen gondolkozott, és komor gondolkozásban való hallgatását néha még Andor bejövetele és beszélni akarása sem szakította meg. Most már mind a ketten tapintatosak voltak: az öreg úr, aki sejtette, hogy meg fog halni, de ezt a világért sem éreztette volna a fiával, és a fiú, aki szintén úgy tett, mintha bíznék az apja felgyógyulásában. Hazugul mosolyogva beszélgettek így néha egymással, s mind a kettő fellélekzett, mikor az ápolónő bejött a vacsorával és vége lehetett a színjátszásnak.

Ellépett az ablaktól, nyugodtan, a jogi könyvre már nem is gondolva, telerakta a kis ezüsttárcáját cigarettával, zsebretette a szép képes gyufát, felöltözött és elment hazulról. Mikor az utcára kiért, olyan jó szaga volt a levegőnek, hogy most igazolva látott mindent. Ilyenkor nem szabad szobában ülni és könyvet magolni. Annak is megvan az ideje és akkor is átmenetet kell csinálni. Előbb ezek a dolgok intéződjenek el: „szegény öreg és a szívem teljes nyugalma“.

– „Furcsa“, – mondta magában, az Andrássy-útra fordulva – „azt hittem, a könyvtől fogom kapni a nyugalmat… és most kisül, hogy a könyvhöz nyugalom kell…“

Bement egy üres kávéház délelőtti csöndjébe, az ablakba ült és végigolvasta az ujságokat. Milyen más betűk és sorok voltak itt, mint a jogi könyv lapjain! Milyen kellemes, üde, érdekes dolgok! Még a politikai cikkek is, amelyek szavai hasonlítottak a jogi könyvből az imént kivillant szavakhoz, még azok is mennyi életet, szenvedélyt, gúnyt leheltek, mennyi kellemes, érthető felületességet, – még azok is érdekesek voltak.

– Rácz úr mikor szokott jönni?

– Tizenkettőkor – mondta a pincér, sárgán bámulva ki az utcára. – Akkor reggelizik.

– Kávét?

– Föllel és két kiflivel.

Fél tizenkettő volt. Türelmetlen lett, nem győzte volna még azt a félórát, amíg a pontos Rácz reggelizni jön. Fizetett és elindult a korzó felé. A szemét bántotta kissé a nap, a kocsik is kellemetlenebbül kavarogtak és zörögtek, mint máskor. Mégis érzi az ember, hogy csak két órát aludt. Egy dunaparti szük utca hűvös homályából kibukkant a naptól, égszínkéktől, vízfénytől ragyogó dunai korzóra. Jól esett a fülének a korzó muzsikája: emberi fecsegés, női csiripelés kedves-halk lármája, szekerek zörgése nélkül, ez a félbemaradt zenekar, amelyben hallgatnak a bőgők, csak a hegedűk kergetőznek.

Mikor a nőket figyelni kezdte, arra gondolt, hogy úgy kellett volna élnie, mint ahogy a többiek éltek, szabadon vadászni eközt a sok szoknya és furcsa kalap közt, nem kellett volna fejlődő férfiérzéseit, mint valami takarékpénztárba, Turnovszky Ellába rakni, napról-napra, évről-évre. Képviselők mentek el mellette. Három fiatal közt egy öreg totyakos, akinek a fejebúbján volt a kalap és politikai mondatokat mondott hangosan, miközben a legkisebb lányokat nézte, meg-megfordulva utánuk. Most már csak idő kérdése, hogy ő is itt fog menni ezekkel, minden rendben lesz, ha ma nem is kezdte el a tanulást, de a szándék és az elhatározás már megvan, ez egészen biztos, szilárd, mint a kő, ez megvan. Sokáig nézett a fiatal képviselők után, találgatta, hogy hány évesek lehetnek. Néhány ujságírót látott. Az éjjeli kávéházakból ismerte őket. Sápadt arcok voltak, egy öreg úr körül csoportosultak, aki vasszékben ült és süttette az arcát. Úgy tette fáradt, kopasz öreg fejét a széktámlára, az ég legteteje felé tartva lecsukott szemét, mintha a ravatalán feküdnék. Ez az öreg valami híres író volt, ezeket nem szerette Andor, mindig ellenséges érzést, néha utálatot érzett irántuk. Ahogy ment, négy kibontott hajú kislány lépkedett előtte. Karonfogva mentek, a fejüket összedugták és folyton nevettek. Mikor egy nagyon hangosat nevettek, az egyik hátrafordult, hogy nem hallja-e valaki, amit beszélnek, ez ottfelejtette a pillantását Andoron. Hátrafordított fejjel húzatta magát a másik hárommal, aztán mondhatott nekik valamit, mert a másik három egymásután fordult vissza feléje, csak az nem, aki az előbb megnézte. Elmosolyodott, aztán kissé zavartan a bajuszához nyult, ezt elszégyelte, megállott, hagyta eltávozni a négy lányt. Nem néztek többet vissza.

Csinos jelenség volt, tudta. Az utóbbi időben még halaványabb lett és a vállát, amelyet diákkorában hátrahúzva, katonás peckességgel tartott, mostanában már kissé előreeresztette, amitől egész felsőteste kényelmes, nagyon kevéssé meghajolt tartást nyert. A feje is engedett a magas nézésből. Kedvesebb, közlékenyebb lett ettől a megereszkedett válltartástól az egész megjelenése. Egy-két hónap óta fogyott, most vékony és elegáns figura volt, kitünő ruha és jó cipő volt rajta. Sűrű fekete haja, mint az angol fiúké, dús, de fényesen egyenletes masszába volt simítva, s a szemének valami álmodozó kifejezést adott lusta szemhéjja; ez olyan volt, mint a félig felhúzott függöny, amely hanyagul rejteget valami titkot.

Álltában jól megnézett egy nagymellű, fűzőbe préselt szőke asszonyt, aki egyedül jött az út közepén. Ahogy a széken ülők erős tekintetei előtt elvonult, zavarban lehetett, s ettől valami kétségbeesett merev koppanása volt a járásának. Az asszony élesen nézett rá, bátran a szemébe, szinte szemtelenül, de elment előtte, változatlanul egyforma járással. Nagyon magas cipősarka volt, ezzel kopogott olyan mereven. Andor követte a szemével, de az asszony nem nézett vissza. „Ha nagyon akarom“ – gondolta – „visszanéz.“ Nekiállt, erősen és a szemét meresztve nézett utána, hallotta, vagy olvasta, hogy ilyen kísérletek sikerülni szoktak, „akarta“, hogy visszanézzen, magában erőteljesen szótagolva mondta is, hogy „nézz vissza, _akarom_, hogy visszanézz“ – de a kövér szőkének eszeágában se volt visszanézni. „Nem tudok akarni“ – mondta magában és majd hogy utána nem indult.

Abból az irányból, amerre a begyes szőke elment, egyszerre csak a sok mozgó fej közül ismerős női arc mosolygott rá. Ahogy, még a szőkével foglalkozva, észrevette ezt az arcot, az első pillanat ezredrészében az az érzés villant meg benne, hogy Turnovszky Ella jön. Pedig Ella alacsonyabb, kövérebb és szőke volt, ez a lány pedig magas, nyulánk és barna.

– Margit – mondta örömmel és egy kicsit izgatottan, mikor elébe indult.

Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobb barátnője. Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygott és szótlanul nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nem minden zavar nélkül.

– Mi van? – kérdezte a lány a hosszú mosoly-duett után.

– Semmi sincs – mondta vállat vonva.

– Vége?

– Vége.

A lány megfogta a kezét:

– Nem hiszem, – mondta meglepetten – ezt nem hiszem. Hát lehetséges ez?

Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel is hidegen visszahúzódni.

– Megkapták a levelemet?

– Hiszen ajánlva küldte.

Gúnyos mosoly.

Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. De legalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb, bizonytalanabb dolog lett volna. A cselekvés nem is az némi brutalitás nélkül.

Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé. „Hiba, hogy lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, de határozottan ment, szinte ő vezette Kornély kisasszonyt.

– De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót se senkinek és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, ha megtudják, hogy én… éppen én…

Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészen komolyra, fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnő titkait. Csúnya és hervadt volt, ellenszenves, pedig este néha majdnem csinosnak találta azelőtt. És a szája is vértelen és nagy…

Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyja mérgesen és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kis Turnovszkynak majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, az asztalt ütötte, de elrohant a városházára gratulálni. A levelet a földre dobta volt, ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni, végül Iván szedte fel, olvasta el mohón és vágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem mutatták.

– Sírt?

– Nem.

Hallgatva mentek egymás mellett.

– Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban a lányban.

Ennyivel tartozott neki.

– És aztán?

– Egy szó se. Soha. Nagyon jól van.

Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni, de feleleteket várt.

– Jól teszi – mondta. – Soha nem is szeretett.

A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott Kornély Margit, nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“.

Úgy, hogy Andor kénytelen volt hozzátenni:

– De én se őt.

Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte Kornély Margitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidáris lány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak a barátnőről, mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik, amint magáról a női nemről van szó, a férfival való harcról, amelyben elvégre Kornély Margit is részt vesz.

Megint lépcső következett. Andor megállott:

– Hát… visszamehetünk, ha egyéb mondanivalója nincs.

– Ahogy akarja.

És indult, a lépcső felé.

– Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkül ugratva önmagát.

– Az? Boldogan.

És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudna beszélni, de nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki a csinos lány nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volna ittmaradni és hagyni felszaladni, köszönés nélkül“ – gondolta Andor, miközben két lépcsőt lépett egyszerre, hogy utólérje.

– Siet? – kérdezte fenn, kissé gúnyosan.

– Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezét nyújtotta.

– Tehát Pécsi – mondta Andor.

– Lehet.

Elszaladt ezzel a sikerrel, amit magamagának sohse tudott elérni.

„Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiú fejében, ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipője sarka. „Marha vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelen Ellától és Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagú előszobától, szinte örült, hogy ilyen jól utálja az egész történetet. Megnézte az óráját, és amint az órából felpillantott, közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a Turnovszky fiúval. Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz legény volt, vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös, erős kezei voltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a szemét, valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, – talán a nyári napfényen való sok evezés tette, hogy télen is hunyorított az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogy szándékosan nem köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a léptei irányába, de érezni lehetett, hogy azért látja az oldalt álló Andort. Valami kis vörösség suhant át erélyes arcán, fakószőke nyírott bajusza ettől még fehérebb lett. Iván rábámult Andorra, nem tudta, mit kell csinálni, de a pillanat múlott és így ő se köszönt. Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen hangosan mondta Ivánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok, mind a kettő.“

Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsi hosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthasson vele és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsi férfias és szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volt túlrövid pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohse beszélt így ezzel a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de se barátság, se rokonság… És ezek már mennek így együtt, mint a sógorok. Keserűen és gúnyosan mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ – mondta magában – „énnekem már nem kell, parancsolj méltóztatni.“ Most lett csak teljes az undora és némileg a gyűlölete is az egész Turnovszky-világgal szemben. Miért? Nem is tudta. Haragudott rájuk, mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen viselkednek“ – gondolta – „jól vannak szervezve.“

Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az imént látott rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ott most végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. A Kornély-lány megint szembe jött vele. „Most én leszek a Pécsi“ – gondolta magában, s elhatározta, hogy nem köszön neki. De Kornély Margit megint mosolygott rá azzal a hervadt mosolyával és egyenesen feléje jött, megállította:

– Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva – hogy maga se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinának kurizál, akit Csirkének hívnak, egy kokott.

Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsoda ostoba szavak. És „kokott“…

– Igen – mondta élesen. – Nem tetszik?

Kornély Margit egy kicsit megijedt:

– Dehogy nem tetszik. Maga szabad, tehet, amit akar.

És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta. Hallatlanul bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele a faképnél. Ahelyett, hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérges lett, hogy elvörösödött belé. Valami bosszantó győzelmet aratott rajta itt ma délelőtt az egész Turnovszky-népség. „Szédelgő lengyelek“ – gondolta, haragudott és önmagát okolta. Hidegen és elegánsan kellett volna viselkedni. Aztán: „bánom is én, tőlem ugyan…“

Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult a Dunára, pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá.

– Tessék? – riadt fel aztán. A kalauz állt előtte a jegyfüzettel.

– Ja, vagy úgy. Szakasz.

VII.

A színpadi bejáró előtt, a kis utcában gyűröttarcú, felhajtott galléros színészek sütkéreztek. Néhány fonnyadtan maga elé bámuló hölgy ült a székeken, amiket a portás rakott ki az utcára. A kisebb színészeket nappal meg lehet ismerni arról, hogy vagy a kalapjukkal, vagy a felöltőgallérjukkal van valami szándékosság. És az überciherjeik is sárgábbak, mint más emberé. Únottan álltak, az egyik a szembenlevő ház tetejét nézte és ügyesen pörgette a botját az ujjai közt.

– Mindjárt vége a próbának – mondta benn a fülkében a portás. Ismerte Andort, tudta, hogy Somogyi Endrét várja. – Somogyi úr végzi a darabot.

Izzadó túróslepényeket és szeplős kis almákat rakott be egy szekrénybe. Olyan darabot próbáltak, amelyben nagy segédszemélyzet vett részt. Ilyenkor erős tízórai-üzlet van. A nap egy kis kerek ablakon sütött be. Az ablak alatt asztal állt, az asztalon egy hölgy ült, mint ahogy Ella szokott, a lábait összefonva.

– Tessék leülni – mondta a portás, bezárva a szekrényt. Széket tolt Andorhoz, szemben az ablakkal és az asztallal. Aztán ismételte: – Somogyi úr végzi a darabot.

– Orvost játszik? – kérdezte Andor.

– Úgy van, – mondta a portás – a halált konstatálja Somogyi úr.

A hölgy, aki az asztalon ült, büszkén elnézett tőlük, mutatva, hogy neki ehhez a beszélgetéshez nincs köze. A portás kiment az utcára. Andor nézni kezdte a hölgy félrefordított arcát. Halavány arc volt, erős, keskeny és kissé görögösen görbült orral. Hosszú söprű-szempillák alatt nagy és komoly fekete szem. Rendes, szinte unalmasan szépre rajzolt piros száj, amely készebb a lefelé görbülésre, mint a nevetésre. Fekete haj, amely kétoldalt a fülek felét eltakarta. Fekete sapka, amely szinte a szemöldökéig ért. Sötét, testhezálló angol kabát, alatta dús fekete selyemszoknya. Korrekt, jól megfeszített selyemharisnya. Tökéletes lakkcipő. Még ültében is magasnak és egyenestartásúnak látszott. Gőgös, kissé fájdalmas és nem barátságos arckifejezés. Még leány. Színésznő, tipikus színésznő. A görög orr és a fehér, majdnem komor arc: valami tragikaféle. Andor nem ismerte, nem járt ebbe a színházba, mert itt prózai darabokat játszottak, ő ezt nem szerette. Operetthez járt csak, oda is ritkán.

Mikor a hölgy észrevette, hogy a fiú nézi, dacos mozdulattal leugrott az asztalról és a fülke küszöbéig ment, ott megállt a nyitott ajtóban, háttal Andornak. Valóban, sudár, erős lány volt, a fejét büszkén tartotta. Suhogott rajta a fekete selyem, amikor leszállt az asztalról. Még így, háttal is volt valami sértődöttség a mozdulatában. Néhány perc mulva beszéd és ajtócsapkodás hallatszott, vége volt a próbának, sietve jöttek ki a fekete folyosó torkából a színészek. Aki csak elment a fülke ajtaja előtt, mind bedugta a fejét a mozdulatlan lány mellett a fülkébe. A színészek mindig bekukkantanak a portásfülkébe, ha arra mennek. Mindig várnak, remélnek ettől a lyuktól valamit. A legtöbb bemegy, megfordul maga körül és kimegy. Némelyik hosszan állong benne.

Somogyi szép-zsidó feje jelent meg a lány mellett. Andor felugrott.

– Ejnye, de kedves – mondta Somogyi és bejött. – Értem jöttél?

– Igen.

– Megyünk ebédelni?

– A szigetre.

– Nagyszerű. Irma rögtön jön.

Ezt a komoly lánynak mondta. Gyorsan ugráló szeme észrevette, hogy Andor a lányt nézi.

– Nem ismered Olgát?

Andor kalapot emelt, szerényen:

– Nem volt szerencsém.

– Doktor Aradi barátom… Az Irma nővére, Gyulai Olga.

Ezt nem hitte volna. Gyulai Irma kistermetű, telt, vöröshajú nő volt. És ez a fehér-fekete, tragikus jelenség… Most gondolt csak arra, hogy Irma talán festi a haját. De ez mennyivel magasabb, egészen más faj… Irma lágyszívű és jókedvű, kicsit szabad beszédű. És ez milyen szigorúan néz, milyen kelletlen a mosoly az ajkán, mikor bólint a fejével, mintha rossz néven venné Somogyinak ezt a bemutatást, mialatt a kezét nyújtja.

– Olga, – mondta Somogyi – ez a mi kis Olgánk!

Átölelte a vállát, vígan-brutálisan rántotta magához, nem is vette nőszámba, ráütött a hátára, mint egy pajtásnak. A lány elvörösödött és eltolta magától. Haragosan nyilallott a szeme. Andor még fogta a kezét.

– Szintén színésznő? – kérdezte.

– Az nem – mondta szenvedélyesen a lány és határozott mozdulattal húzta ki a kezét az Andoréból, mutatva, hogy ő nem az, akivel szemben jogosult a hosszas kézfogás már a megismerkedés percében.

Somogyi vigyorgott:

– Ez a legrosszabb, amit mondhattál neki. Megsértetted. Olga utál bennünket. Igazad van, fiam.

Megint magához ölelte, hogy bosszantsa. A lány ellökte és a kezére csapott, hogy jókorát csattant. Megint hullámzóan piroslott végig az arcán a harag. Félrelökte az ajtóból Somogyit és kiment az utcára.

– Egy pillanatig még, – mondta Somogyi – csak Irmát várom én is… egy szót akarok neki mondani.

Most ő ült az asztalra, legénykedve, hangosan fütyülve és pálcájával csapkodva a cipője oldalát, mint ahogy a kis segédszínészek szokták idegenek előtt, mutatva, milyen nagyurak ők itt, milyen otthonosak, milyen hangosak…

Gyulai Irma jött be a fülkébe. Andor rég ismerte, de most érdemes volt nézni, mennyire különbözött a hugától. Kicsi és gömbölyded volt, jól ápolt, csinos nő, gyerekes-nagy kék szemmel, csupa jósággal és vígsággal az arcán. A haja vörösesszőke volt, ami nem nagyon illett polgári kedvességéhez.

– Igen, – mondta – a kis hugom a mult héten jött fel Váradról, meghalt az a nénije, akinél lakott, most az én nyakamba szakadt.

Somogyi félrevonta Irmát és komolyan suttogva magyarázott neki valamit. Irma mozdulatlanul hallgatta és minden mondat után hangosan mondta: „Igen“. Somogyi megint suttogott. „Igen“ – mondta Irma. Aztán megint, bele a suttogásba: „Igen“, majd türelmetlenül: „Igen, igen“ és végül még hangosabban: „Igen“ és elmenőben, miközben Somogyi még mindig suttogott: „Igen, igen, igen“.

A komoly lány sürgetőn jelent meg az ajtóban:

– Megyünk?

– Megyünk – indult feléje Irma. Andor felé ragyogtatott egy kedves mosolyt és kétszer-háromszor gyorsan biccentett feléje a fejével, a kezét nyújtotta, szinte tolta a fiú szája felé. Andor kezet csókolt. A fekete lány úriasan hajtott fejet Andor felé és kiment Irma előtt.

– Irma! – kiáltott utána Somogyi.

– Igen! – mondta Irma és a huga után szaladt. Eltűntek az utcán.

Somogyi nyitott konflist fogott, beleültek Andorral és kétfelé dőlve a kopott ülésen, mindenik a maga dolgáról gondolkozott. A kocsi lekocogott velük a szigetre és most puhán és kedvesen gurult a dunai úton a felsősziget felé.

– Elmondtam Irmának, – kezdte Somogyi – hogy ma tárgyalásom volt a direktorral. Lejárt a szerződésem.

– Ezt sugdostad neki?

– Ezt.

– Azt hittem, mást.

Szomorúan intett.

– Dehogy. Akkor nem mondta volna mindig, hogy „igen“. Én mindig megkérdeztem tőle, hogy jól tettem-e, hogy ezt meg azt mondtam a direktornak és ő mindenre azt mondta: „igen“. Okos nő.

– Az más.

Somogyi most benne volt már a témájában:

– Azért mentem el a Nemzetitől, mert nem bírtam, hogy elmaradok azok mögött a senkik mögött, akikkel együtt végeztem az akadémiát. De itt se kapok más szerepeket.

Befogta tenyerével a két szemét, aztán végigsimította az egész arcát, le az álláig, ezt a szomorú zsidó arcot, amely oka volt, hogy csak másod- és harmadrangú szerepeket kapott, egy-egy kevésszavú bárót (grófot már nem), egy-egy úgynevezett jellem-inast, főként pedig, mint most, az új darabban is, orvost, jobb esetben professzort, akit a beteghez hívnak.

Andor arra gondolt, hogy ki beszélhetett Turnovszkyéknak a vörösruhás táncosnőről, mikor ő alig érdeklődött iránta és akkor nem is volt ott más, mint Somogyi, Rácz és Máté. Csak Máté lehetett, de az meg nem ismeri Turnovszkyékat.

– Ha szakáll nem volna, – mondta Somogyi az állát simogatva – az az áldott jó szőke szakáll, amivel néha tele tudom ragasztani ezt a rettenetes pofámat, akkor meg kellene bolondulni. De szakállban is csak az egészen világos szőke segít valamit, mert barna vagy fekete szakállban megint olyan zsidó vagyok, hogy belesírok tőle a tükörbe…