Part 6

– „Mért megyek én ezzel ebédelni?“ – kérdezte magában Andor, érezve azt a kiábrándító érzést, hogy boldogtalan színésszel nem lehet egyébről beszélni, mint az ő esetéről. Visszafelé keresgélt elméjében és megtalálta azt a pillanatot, amikor a korzón elhatározta, hogy Somogyiért megy. Ez igen rossz pillanat volt, akkor fel volt vérezve a hiúsága, mert érezte, hogy hogyan siklik ki a kezéből a lány, aki már az övé volt. Embert keresett, akivel a maga dolgáról beszélhessen, nem is sokat; nem is tanács vagy vigasztalás kellett, csak az életnek józan felfogásában akart megmosakodni, mint hideg vízben. Ráczra azért nem gondolt, mert ha Rácz nem cselekszik, akkor hallgat, Rácz túlságosan kemény és metsző volt, most inkább józan, de puhább ember kellett, akiben egy kis érzelmesség is van, hogy ne mondjon brutalitásokat.

– Mire gondolsz? – hallotta Somogyi hangját.

Ránézett. Épp felelni akart, mikor ez megint szólt:

– Szerelem?

Ettől elment a kedve:

– Nem – mondta.

– Mit is tudtok ti erről… – sóhajtott a színész.

Megérkeztek, leültek a vendéglő terraszán.

– Mit tudsz te erről, – tért vissza a tárgyra Somogyi a levesnél – a te síma kis életeddel.

Andor szomorúan mosolygott. A szinész büszkén mondta:

– Én, én vagyok a nyomorult! És egyre rosszabb!

Végig kellett hallgatni az újabb részleteket, amelyek Somogyi szomorú szerelméről szóltak. A színháznál köztudomású volt ez a boldogtalan szerelem, Somogyi második számú élettragédiája. Somogyi halálosan szerelmes volt Gyulai Irmába, már évek óta. A jószívű Irma kedvesen bánt Somogyival, oly gyöngéden és tapintatosan, mint ahogy csak az ilyen nők tudják megbecsülni a reménytelen szerelmest. A szőke Irmának tíz év óta volt viszonya egy nem is fiatal ügyvéddel, akinek felesége és két felnőtt lánya volt otthon. Az ügyvéd nem volt rendes ember, lóversenyezett, kártyázott még kávéházban is, sok pénzt keresett, de nem pörökkel, hanem üzletekkel, puffadtarcú, fáradt ember volt, aki Irmát tartotta tulajdonképpeni feleségének, s ezt otthon is éreztette. Már többször el akart válni a feleségétől, hogy Irmát elvegye, de az asszony nem akart válni: ő azt mondta, hogy a két nagy lány miatt, most nem, majd ha azok férjhezmentek… de valójában azért nem vált, mert kétségbeesetten szerette az ügyvédet, szerelmes volt belé húsz évi házasság után épp úgy, mint menyasszony korában, sőt jobban, egyre jobban, minden szenvedéstől és megaláztatástól még szerelmesebben. Pedig évek óta már csak névleg éltek hitvesi életet, az ügyvéd hetenként kétszer-háromszor aludt Irmánál, de amikor otthon ebédhez ült, egy hervadó asszony nagy fekete szeme tüzelt feléje, némán és szemrehányás nélkül, boldogtalanul és mégis boldogan, mint a bálvány felé, aki arra való, hogy mások térdelve kínozzák magukat előtte. Szegény asszony már odáig jutott, hogy Irmára nem is haragudott, már úgyszólván szerette is, tudomásul vette, odatelefonáltatott hozzá délelőtt, ha az urát olyankor keresték, amikor hajnalig bakkozott a kaszinóban és onnan Irmához ment aludni. És a jó Irma is sajnálta és szerette a szegény szenvedő asszonyt és ezek ketten talán legjobban szerettek volna egymás keblére borulni és zokogni, ha illett volna ismerniök egymást. De hát az élet olyan, mint amilyen, és így csak jött-ment közöttük, ide-oda, mint az óra ingája, a puffadtarcú ügyvéd az ő örökös zsakettjében, csinos kis hasával, őszbeboruló nyírott fejével, ebédelt otthon, vacsorált Irmával, és a kártyanyereségből hol a felesége, hol az Irma hálószekrényére tett le egy ezrest, pedánsan és igazságosan, hogy az egyik kétszer ne kapjon egymásután, amire egyébként Irma is vigyázott, többször kérdezte: „otthon is adtál?“ – és az igenlő fejbólintás után: „Azért!“

Ebbe a nyugodt, megállapodott hármas viszonyba rontott be a szép zsidó színész két évvel ezelőtt. Lelkendezve és harsogva szeretett bele Irmába, akiben a színháznál mindenki ismerte és tisztelte a feleségi rangra méltó tisztességes és házias metresszt. Somogyi, aki új ember volt akkor a színháznál, felületes volt az ítéletében, mikor csak a mollett, szőke, tehetségtelen és szorgalmas segédszínésznőt látta meg benne, akivel csak foglalkozni kell egy kicsit, hogy az ember aztán állandóan berendezkedhessék vele. Mire megtudta a való állapotot, vagy talán azért, _mert_ megtudta, komolyan beleszeretett. Feljárt hozzá, tanulta vele a szerepkéit, mindig hozott neki valami ajándékot: hónaposretket vagy spárgát, amit az ügyvéd örömmel evett meg, olcsóbb ibolyacsokrokat, verseket, pornografikus német könyvet, Karenin Annát, cseresznyét, néhány disznó fotografiát, Cantaloup-dinnyét, elhúnyt anyja arcképét, hangversenyjegyet, sőt egyszer asbest-talpbélést is. De mindezekkel a szíve egy-egy darabja maradt Irmánál, aki végre meghívta vacsorára, de az ügyvéddel együtt, amikor is Somogyi smokingban jött és berúgott, sírva ölelgette az ügyvédet, és hajnalban holtrészegen távozott, áldást mondva mindkettőjükre, a fájdalomtól lüktető szívvel, mind a kettőt őszintén szeretve, hangosan áldva őket még a lépcsőházban és a kapualjban is, ahol feldöntötte a földön álló petróleumlámpát és tíz forintot adott a házmesternek, aki a kocsiállomásig kísérte és tartotta ott a fejét, mert rosszúl lett, mialatt egy kocsis hátulról ölelte át, hogy előre ne dűljön. Ezek a vacsorák átlag kéthónaponkint megismétlődtek és Somogyi önkínzó boldogtalanságának ünnep-estéivé váltak. Egy ilyen vacsoráról az utolsó pillanatban elmaradt az ügyvéd, telefonált, hogy nem jöhet, de egy hordárral forintos havannaszivarokat küldött oda Somogyi számára. Ez este Irma is többet ivott egy cseppel, mint szokott, és Somogyi az ügyvéd nagyfene szivarjával a szájában úgy érezte magát, mint egy igazi szívbeli szerető, aki a nagyúr metresszével édeleg. Kissé tolakodó lett és erőszakkal ajkon csókolta Irmát, aki mérhetetlen haragra gyúlt és kidobta. Az előszobában aztán letérdelt Somogyi és jobban mímelve a részeget, mint amilyen részeg volt, bocsánatot nyert és visszakönyöröghette magát az ebédlőbe, ahol hosszasan zokogott és megesküdött anyja síremlékére, hogy azon a napon veszi feleségül Irmát, amikor az miatta lemond az ügyvédről. Irma ezt gyerekesnek és elbizakodott beszédnek találta, de nem éreztette a színésszel, hadd higyje, hogy az egész világot rakta a lába elé azzal a dicső ajánlattal, hogy rongyos magyarosított nevét neki adja. De amikor Somogyi eldűlöngött és lehetett hallani, amint lenn dulakodik az öreg házmesterrel, aki nem hagyta a száját megcsókolni: „tessék inkább az arcomat vagy a fejemet“ – „nem, nem, csak az ajkadat“ – és aztán: „pfuj, a fene egye meg“ és a kapu zuhanása – mikor így elment, akkor szívében Irma nagyon megharagudott rá, mert ily tapintatlanul éreztette vele, hogy ő olyan nő, akit elvenni óriási áldozat és csak halálos szerelemmel, sőt részegséggel igazolva lehet. Azóta nem vacsorált ott Somogyi. Tehát este és délelőtt lógott mindig Irma körül, a színháznál. És mivel mással már nem tudta beszélgetésekbe bevonni, hát folyton a saját fontos ügyeit beszélte meg vele: „gyere Irma, őrült fontos dolgot akarok mondani“ – „életbevágó ügy, a tanácsodat akarom kérni“ – mint most is, mikor a szerződése lejáróban volt és ő elmondta hosszas tárgyalását az igazgatóval, folyton kérdezve, hogy jól tette-e ezt meg azt, és Irma türelmetlenül mindenre azt mondta: igen, – igen, igen, igen, igen.

– Okos, mint a nap! – mondta Somogyi, mikor a feketekávé mellől az egyik cukrot zsebretette. – Üzleti esze van, olyan józan és előrelátó, minden fontos ügyemet vele beszélem meg. – A kutyámnak viszem – mondta a cukorra, Andor tekintetét észrevéve.

Aztán hozzátette:

– Nincs nekem senkim. Ha ez a nő nem volna…

Andor a kis fürdőhotel kapuját nézte, amely felé egy öreg asszony bicegett az aranysapkás portás karján, gummivégű vastag botra támaszkodva. „Nincs… senkim…“ – hangzott a fülébe. Hát kinek van valakije? Neki sincs senkije. Az apja? Szegény… Nézte a feketefőkötős öreg dámát, aki a két lépcsőfok megmászása után most pihenőt tartott a kapuban. Az anyjára gondolt, ez az emlék mindig forró és könnyes volt, mikor megjelent benne, mindig egy kicsit vádoló, soha jóvá nem tehető és mégis oly jóleső… Semmi kedve sem volt a bolond Somogyinak elmondani valamit. Bezárkózott, visszahúzódott, mint a csiga, amely felé tüzes cigarettát tartanak, már szinte félt a színésztől. És Rácz Miklósnak látta a vastag pápaszem mögött tanáros eréllyel felvillanó szemét az első kétkedőbb szóra. Isten ments, azzal még egyszer erről beszélni!

De nem is kell.

– Írja össze az egészet – mondta Somogyi a fizetőpincérnek – és majd a nagyságos úr.

Sóhajtott.

– Senkim sincs. Egy kutyám sincs. Még az sincs.

Andor fizetett, lementek a terraszról.

– Et quid nunc? – kérdezte Somogyi latinul, de egy cselédlány után küldve szakértő tekintetét. – Quid nunc? – ismételte, egészen a lány után fordulva és komolyan mérlegelve annak hatalmas csípőjét.

Andor felnézett a kis hotelre, amelynek emeleti ablakai nyitva voltak. Az egyik ablakon egy nagyon sárga arcú öreg úr könyökölt ki, tajtékszipkából szíva a szivarját. Délutáni nyugalmas napsütés volt, lusta csend, a tavaszba ékelt, korán jött nyári nap elragadó bágyadtsága, ami oly végtelenül kellemes a városi embernek.

– Pardon – mondta – egy pillanatra…

Besietett a kapu alá, a portáshoz ment és azonnal kivette az egyik kis szobát, amelynek az ablaka errefelé nyilt. Ő is ki akart könyökölni olyan nyugalmasan és olyan elégedetten, mint a tajtékszipkás sárga öreg. És itt tanulni is jobban lehet.

– Bocsáss meg, – szólt kijövet Somogyinak – de én itt maradok. Felmegyek a szobámba.

– Hogyan? Neked itt szobád van?

– Igen.

– Hát… ezt nem is mondtad.

– Minek mondjam?

Lerázta a nyakáról. Somogyi a lóvonat felé indult, felhajtva a felöltője gallérját. Négy óra lehetett, az erős sárga napfény hirtelen megbágyadt egy kicsit és ijedt szellőcske kezdett járkálni az egészen friss, halaványzöld, ritka lomb között. Pest felől az ég szürkére vált. A sárga öreg behúzódott és becsukta az ablakot. A szomszédságában, a másik ablak mögött megjelent egy határozatlan, a szoba homályából lassan formálódó alak: Andor volt, aki ledobta kalapját és felöltőjét és az ablakhoz jött, hogy kikönyököljön rajta. Elhagyatottnak és szomorúnak érezte magát, most e pillanatban három lakása is volt ezen a nagyvilágon: egy Budán, a szülei házban, egy a Horn-palotában és a harmadik most ez itten, ez a régiesen berendezett kis hosszúkás hotelszoba, amiben semmi holmija nincs, de amely most a legkedvesebb volt a szivének. „Kapkodok egy kicsit“, – gondolta és félrehúzta az orrát, mint akinek nem tetszik valami – „kapkodok, de nem bánom, most egész délután nem tudtam volna mit csinálni“. Később hátralépett az ablaktól, a kényelmes öreg zöld karosszékben helyezkedett el, sokáig, nagyon sokáig nézte az egyre inkább homályba boruló mosdószekrényt sok gömbölyű fehér porcellánjával, fölötte a hályogos öreg aranytükröt. „Mit csináljak most estig?“ – tünődött magában – „mit csináljak estig… és holnapig… és aztán mindig… amíg öreg nem leszek és meg nem halok…“

VIII.

– Tetszel az Olgának – mondta egyszer Somogyi az ebédnél.

Somogyi gyakran ment ki hozzá ebédelni a szigetre. Ingyen is volt az ebéd, panaszkodni és boldogtalankodni is lehetett s Andor későn kelt, úgy, hogy próba után, fél háromkor még asztalnál találta a vendéglő terraszán. Az új darab premiérje megvolt, Somogyi patetikusan játszott benne egy selymes-szőke szakállú orvostanárt, aki a harmadik felvonás vége felé érkezik nagyképűen és automobilon, de a darab hősén már nem segíthet. Irma szobalányt játszott a darabban, fekete ruhában, erősen befűzve, kivágott nyakkal, fehér bóbitával, kacér fehér kötényben, lakkcipőben, selyemharisnyában és drága gyűrükkel hófehérre púderezett kis kövér kezén. Most már új darabot tanultak megint és Somogyi boldog volt, mert ebben is előfordultak mind a ketten: Somogyi a főpincért játszotta egy elegáns párisi vendéglő szeparéjában, Irma pedig kokott volt, más öt hölggyel együtt, saját költségén pompás estélyruhába öltözötten kellett jönnie és mikor Lebidois vicomte azt kérdezte a hölgyektől: „Milyen pezsgőt akartok, savanyút, vagy édeset?“ – akkor mindenkinek azt kellett rá felelni, hogy „savanyút“, csak Irma mondhatta: „édeset!“ – ami már valóban egyéni kis szerep volt, – „tudja édesem, én nem bánom, akármilyen kicsi a szerep, csak valami kis karakter legyen benne“ – hát ebben volt, ő pipiskélve és affektáltan mondhatta az általános „savanyú“-kiáltások után külön, humorosan és kedvesen: „édeset“, de ezt aztán jól kellett mondani, mert ez volt az egész szerep, se több, se kevesebb. Somogyi boldog volt, mert most megint próba volt három hétig és minden délelőtt együtt lehetett Irmával.

– Tetszel az Olgának…

Andor elbámészkodva ült vele szemben az asztalnál, nézni szokta, hogy milyen falánkan eszik és hallgatni szokta a panaszait pályája és szerelme ügyében. Ez jól esett Andornak, ez az érvénytelen sok beszéd, ez olyan volt, mint a vendéglői zene vagy a tengerparti hullámverés, emellett jól eltünődhetett az ember a saját dolgain. De ez a mondat valahogy kiugrott az önző színész állandó lírájából.

– Én? – kérdezte.

– Te.

– Miért… talán mondott valamit?

– Mindenkit lenéz, mindenkit fitymál, senki se elég komoly és elég előkelő neki és rólad mégis jól beszélt.

– De hiszen csak egyszer látott… futólag.

– Mégis.

Zabált, rakta magába a főzelékkel tetézett fekete húsokat és nagyokat nyelt a sörből. Sok kellett neki, hogy tagbaszakadt nagy zsákhordó-testét a kellő színvonalon tartsa. Ebéd után felment Andorral a hotelszobába, ingujjra vetkőzött, kinyitotta a nadrágja legfelső gombját és hortyogott egy órahosszat az ágyon. Andor a pamlagon próbált aludni, de nem tudott. Aztán együtt mentek be a városba. Somogyi Irmához ment, mert Irma fellépett a Bercsényi-telepen egy matinén és Somogyi átvette vele a verseket, amiket szavalnia kellett. Andor a kapuig kísérte s mikor ott búcsuzkodtak, Olga jelent meg egyszerre a kapualjban. Pontosan ugyanúgy volt öltözve, mint mikor Andor először látta, ugyanaz a dúsan suhogó fekete selyemszoknya volt rajta, a sötét angol kabát és a sapka. Úgy látszik, szegénynek ez volt az egyetlen rendes utcai ruhája. Halavány görög arca teljesen mozdulatlan maradt, mikor Andort meglátta. Most is olyan volt, mint mikor a portásfülkében az asztalon ült, szinte kihívó kifejezése volt az arcán annak, hogy nem törődik azzal, amit lát, ő magasabb és gőgösebb világban él.

– Szervusztok – mondta Somogyi és szaladva tűnt el a kapu alatt, neki Irma fontosabb volt, mint minden a világon.

Kényelmetlen perc következett, Andor nem tudta, mit mondjon a lánynak. De ő, aki annyira hozzászokott Ellához, hogy minden más csinos nővel zavartan beszélt az első percben, most valami nyugalmat, csekély biztonságot érzett, mert Somogyi a szigeten azt mondta, hogy ő tetszik Olgának.

– Nagysád itt lakik a nénjénél? – kérdezte.

– Nem vagyok telefonos kisasszony – mondotta Olga és egy kicsit lefelé görbült a szája. Andor nem értette. A „nagysád“ miatt volt ez.

– Bocsánat – mondta, mikor megtudta. – Hát hogy mondjam? Kisasszony?

– Nem vagyok szobalány.

– Hát akkor…

– Olga a nevem.

Andor mosolygott:

– Olga nagyon szigorú.

A lány felnézett, mintha azt nézné, hogy lesz-e eső és ismételte, helybenhagyó hangon:

– Olga nagyon szigorú.

Észrevétlenül már együtt mentek, nagyon lassan, az Erzsébet-körúton. Andor tulajdonképpen úgy tervezte, hogy innen az apjához megy, a szanatóriumba. De még ráért és most vitette magát ezzel a zárkózott lánnyal, ezzel a feszes és megkezdődni sehogy sem akaró beszélgetéssel. A „tetszel neki“ alattomosan motoszkált benne, talán ez tette, hogy már rég el nem ment. Lopva a lány arcára nézett: profilból még görögösebb és még fensőségesebb volt. Nem volt az, amit csinos lánynak neveznek. Olga valóban szépség volt a maga nemében, ami azt hozta magával, hogy minden második embernek nem tetszett. Ilyesmi a népszerű csinosakkal nem történik. És ez az ilyen lányoknak valami gőgös hidegséget ad, ezek nem elbizakodottak, mint a csinosak, hanem népmegvetők, mint a lángész. A ritkasági becsük tudatában nem is kell nekik a köznapi hódolat. Ők úgyis tudják. És aki nem érti az ő szépségüket, hát abban van a hiba. Szép volt, olyan komolyan és nemes-hidegen szép, hogy Andornak sem tetszett. Távol volt tőle az ilyen tisztult formája a női szépségnek. És fölötte volt az ő hódító-eszközeinek az ilyen komoly érték. Nem izgatta a becsvágyát. Ami érdekelte, az a „tetszel“ volt és még egy kicsit ez a hűvös márvány-modor, ami mögött csalhatatlanul egy kis konok butaság éreztette magát.

A lány hirtelen megállt és ráemelve árnyékos sötét szemét, élére állította a helyzetet:

– Merre megy?

De ez hidegen pengett, mint a kis kalapács az üllőn, ebben az volt: „ne higyje, hogy engem csak úgy lehet kísérgetni“.

– Amerre maga – mondta Andor és jól a szemébe nézett, szemtelenül és nyugodtan, mert a lány nem tetszett neki.

– Maga azt hiszi, – pengett tovább a kis acélkalapács – hogy amért a Gyulai Irma nővére vagyok, velem is lehet azon a hangon beszélni… mint a színháznál? Én nem vagyok színésznő és útálom a színésznőket és a színházakat és magukat mind, a maguk hangját, a maguk…

– Bocsánat, – szólt közbe Andor – ki az a „maguk“? Én nem vagyok színész vagy ujságíró, én doktor jurisz vagyok és úriember vagyok.

Legörbült a piros száj:

– Pesti.

– Még csak nem is az. Budai.

A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán, türelmetlenül, gyorsan, a kezét nyújtva:

– Hát… merre megy?

És melléje nézett.

– Ha megengedi, Olga, elkísérem.

És ezalatt azt gondolta: „Tetszem neki, mert mit törődik annyit azzal, hogy merre megyek?“

– Egy barátnőmhöz megyek, az Aradi-utcába – s elindult, hallgatagon beleegyezve, hogy Andor kísérje.

– Az én utcám – mondta ez csöndesen.

– Mért?

– Engem Aradinak hívnak.

Nem is mosolygott a tréfán. Sértően kérdezte:

– Magyarosított név?

– Igen.

Hozzátette, kis szünet után:

– De már a nagyapám…

És aztán:

– A maguk neve se lehet igazi. Gyulai.

– Az anyám színészi neve volt.

– Az… édesanyja… színésznő?

– Volt. Meghalt.

Elgondolkozott a fiú, hangosan:

– Gyulai… Gyulai…

– Nem ismerhette. Vidéken játszott.

Átmentek a körút egyik oldaláról a másikra. A sok kocsi közt Andor megijedt egy automobiltól és reflexmozdulattal, minden szándék nélkül, megfogta a lány karját. Kemény, furcsa, idegen kar volt, erősebb és fejlettebb, mint az Elláé. A lány ránézett, szigorún és egy kicsit ostoba rendreutasítással a szemében. De hiába, a pillanat ezredrésze alatt már le volt vetkőztetve, márványfehéren és a szobrok unalmas meztelenségében állt Andor képzeletében, haragosan égő sötét pillantással, nem szemérmeskedve, csak gyűlölettel nézve rá, tűrve ezt a meztelenséget.

– Gyulai… Gyulai… – mondta zavarában megint Andor, a túlsó oldalon, elfelejtve, hogy erre már megfelelt a lány.

– Miért? – mondta ez elvörösödve. – Miért ismétli annyiszor? Igenis, Gyulai, és mi az ő nevét viseljük, mert nekünk nincs apánk, mi mind a ketten törvénytelenek vagyunk. Most meg van elégedve?

Ezek a legkeservesebb kis tragédiái közé tartoznak a mindennapi életnek. Andor a kar érintésétől ruhátlanul látta őt és zavarában nem jutott eszébe más, mint amit utoljára mondott, ezt ismételte mechanikusan. És ez a könnyen sértődő, nem okos lány soha, de soha nem fogja megtudni az ő ártatlanságát. Nem is érdemes ilyenkor szólni. Csak rajongók és szamarak igazolják magukat ilyenkor. Minek, mikor úgyis hiába?

– Bocsásson meg, – mondta – igazán nem ezért…

– És ha ezért, az se baj. Nem szégyenlem. El vagyok én az ilyenre készülve… Pesten.

A „Pesten“ – ez a vidéki lány sértően gúnyos hangján hangzott. Nem szeretik ezt a várost. Andor felelni akart, megint ránézett, látta az arcán a megvetést és a felsőbbséget, ahogy ez a lány a pesti piszok fölött lebegett valami hűvös, úri és lovagias világban, ez most egy pillanatra érdekelte, sőt izgatta.

– Nem vagyok olyan, mint a pestiek, – mondta, némileg pózolva – boldog volnék, ha bennem különb embert látna, aki valami magasabb és tisztább… magasabb…

Belesült, de a lány ezt nem vette észre. Zavarba jött a belesüléstől, ezt a lány a maga hatásának érezte. Elfogadta a hódolatot:

– Nem magára értettem. Magának… bizonyára más a lelke… csak a beszédjük olyan… olyan…

– „A lelkem?“ – gondolta Andor, felhúzta a szemét.

– Megbántott – mondta hazug, csinált melankóliával.

A lány ránézett:

– Nem akartam. Bocsásson meg.

Ok nélkül mondta a fiú:

– Nem lehet. Nem lehet megbocsátani.

Megálltak, a lány egy ház előtt a házszámot nézte:

– Ez az a ház. Hát nem bocsát meg?

– Nem.

– De ha én kérem, hogy bocsásson meg…

– Akkor sem.

– Soha?

– Soha.

Most már mind a ketten tudták, hogy ennek mindnek semmi értelme nincs. A lány mégis folytatta:

– Soha az életben?

– Soha.

Hosszú kis kezét nyújtotta feléje, kissé elmosolyodva:

– De a kezemet csak elfogadja?

– „Igazi vidéki dolog“, – gondolta Andor és nyugodtan felelt:

– Nem.

A kalapja felé nyult, mialatt a lány kinyújtott keze a levegőben maradt előtte. Megvillant a fekete szem.

– Hallja, – mondta és sápadt lett – ha maga most itt hagyja a kezemet a levegőben várni… ennyi ember előtt…

Két köhögős zsidó ment arra, az egyik éppen azt mondta: „er ist nicht der grosse Mann, dem ich…“ A fülébe volt húzva a kalapja. A másik köpött. És egy asszony jött, batyuval a hátán.

… „Ennyi ember előtt“…

– Hallja, – mondta elhalványodó ajakkal – ha így hagyja itt a levegőben a kezemet… én ehhez a vicchez nem vagyok hozzászokva…

És remegett a hangja és a kis keztyűs keze is, ami még mindig a fiú felé volt nyújtva.

– Ezt velem nem lehet csinálni, maga nagyon téved…

Elfogta a fiút a gonoszság.

– Dehogy nem lehet. Látja, hogy lehet.

– Hallja, – mondta a lány sötét haraggal a szemében, de nyugodt arccal – ha maga ezt megteszi velem…

Most volt először szép Andor szemében.

– Megfogom a kezét, – mondta – de igérje meg, hogy nem haragszik rám és…

Megkapta a kezét, erősen szorította, hogy a lány most már ott ne hagyja:

– … és mondja meg, hol láthatom… hol beszélhetek magával, maga… maga…

Mikor a lány észrevette, hogy erősen fogja, húzni kezdte a kezét kifelé a fiúéból:

– Bocsásson el.

– Maga drága, szép…

Gonoszul mondta, hit nélkül.

– Bocsásson el. Mit akar tőlem? Először beszél velem az életben… Hallatlan.

Könny áradt el sűrű pillái alatt. Most hirtelen, szívből megsajnálta a fiú:

– Olga, – mondta – édes szép Olga… nem akarok magától semmit, de érzem, hogy valamit kell még mondanom… maga szép, komoly lány… maga tiszta, nemes… nem tűröm, hogy engem is olyannak nézzen…

– Bocsásson el.

A könny leszaladt az arcán, mint aki elvégezte a kötelességét s tudja, hogy most már nem lesz több dolga.

– Bocsásson el.

– Én… én tudom, hogy maga kicsoda… maga különb, mint a többi… és nincs senkije. Mint nekem.

Elbocsátotta a kezét. A lány nem mozdult.

– Olga, – mondta a fiú mélyen és halkan, őszintén – jöjjön este a színházhoz. Odamegyek és beszélgetünk még. Ez ne maradjon így.

– Isten áldja meg – szólt a lány.

– Ott lesz?

– Nem tudom.

Nem nézett rá, úgy ment be a kapu alá. Andor nézte, amíg a lépcsőház ajtajáig nem ért. Angolos, lassú, hosszúléptű járása volt. Komolyan járt. Érezhette, hogy nézik. Befordult a lépcső felé, anélkül, hogy visszatekintett volna. Andor bebámult az üres kapualjba. „Mért csináltam ezt?“ – gondolta – „Mért csináltam ezt az egészet?“