Part 4

Újra elindult és amikor Turnovszky Ella eszébe jutott, megrémült a nagy meglepetéstől, ami érte. Turnovszky Ella, amint megjelent az elméjében, oly hirtelen ült bele ebbe az egész előbbi ábrándozásba, hogy most már világos volt: ez a szerelemféle érzés még mind neki szólt, ő most csak új tárgyat keresett ehhez a meglevő érzéshez. Most vette észre: a hang, amin a nő a soffőrnek szólt, az Ella hangja volt, az angol ruha bársonyból volt, a borosüvegszerű finom láb az övé, ahogy egyszer felszállt előtte a villamosra. Ezért nem akarta ez a nő megmutatni az arcát. Ella ült a képzelt autóban és elégedetten mosolygott, mintha azt mondta volna: „nem sikerült Rácz Miklósnak“. És most jóság és hála öntötte el a fiút, egyszerre csak minden ok nélkül sietni kezdett, nagy akarat feszítette a mellét, – „drága szegény kis lányom“, – gondolta – „drága kis pénztelen babám“ – és síró szemeket látott, és olyanokat gondolt, hogy ő volt az első, a legelső, és látta elbággyadni a kamaszos csókok alatt, hallotta a gyerekes szavát: „örökre veled“ – és sietett, most már okkal és határozottan a Turnovszkyék lakása felé, a jó ember diadalával a rossz fölött, aki hiába diktált rövid levelet és hiába gurította a biciklit a főpóstára, szamár, pápaszemes, erélyes, aki azt hiszi, hogy útjába állhat egy újra feltámadó, rohanó és mindent elöntő fiatal szerelemnek.

Mielőtt a házhoz ért, egy hosszú férfit látott befordulni az iskolának azon a kapuján, amely az igazgatói lakáshoz nyílott. Hirtelen megállt:

– Pécsi Lajos – mondta majdnem hangosan.

A férfi eltűnt a kapu alatt. Pécsi Lajos igen távoli rokona volt a lánynak, miniszteri titkár, aki egyszer már megkérte a kezét.

Elöntötte a vad féltékenység:

– Hogyan? Hát ez még jár ide?

Olyan lendülettel ugrott be utána a kapun, hogy ha Pécsi Lajos szembefordul vele és útjába áll, úgy gázolja el és töri össze, mint az autó a kutyát. Benn, a lámpa alatt érte utól. Az izgatott lépések hallatára a férfi megfordult és ijedten nézett rá. Nem Pécsi Lajos volt, idegen öreg ember volt, csudálatos, hogy nem látta meg az imént az ősz haját. Hogy lehet ez? Andor elsietett mellette, továbbra is megtartva a rohanó lépést, hogy igazolja magát az idegen előtt. Az idegen lement a pincelakásba az iskolaszolgához, Andor pedig megállt a nagy, sötét udvaron. Még dobogott a szíve.

– „Pfuj“ – mondta. – „Ez szégyen volt.“

Lassan kifelé indult az iskolából, mintha csak azért jött volna ide, hogy Pécsi Lajost ellenőrizze. Ment visszafelé, nem gondolva semmire, csak azt konstatálva, hogy egyre távolodik az épülettől. Mintha ezzel a felrobbanó féltékenységgel együtt kirobbant volna belőle minden kínlódás, ami idáig hajtotta. Üres szívvel ment, elfáradt már a fantáziája ahhoz, hogy most újra kezdje magát beleizgatni a szerelembe. „Csak akkor van ez,“ – gondolta – „ha magam csinálom.“

Ment, vissza az Andrássy-úton, ki a Dunáig, végigment egyszer az üres korzón, aztán visszasétált a szerkesztőségbe Miklósért. Rácz már rendes kabátjában várta, már a cipője is meg volt törülve, a keze is meg volt mosva. Gyönyörködött a körmeiben.

– Mehetünk – mondta és vette a kabátját. A lépcsőn lefelé menet szólalt meg megint:

– Mikor bevittem neki, ennek a buta Bunyitaynak a cikkét… megmondtam neki a véleményemet.

– Mit mondott?

– Belátta. Kért, hogy ne haragudjam, ideges.

– „Nem igaz“ – gondolta Andor.

V.

Megvacsoráztak a vendéglőben és felmentek a Moulinbe. Féltizenegy volt. A Moulin tele volt, a sok kis asztal mind el volt foglalva, csak középütt volt négyszögű üres térség a táncok számára. Egy asztalnál két kéz emelkedett a levegőbe, jelezve, hogy „itt vagyunk“.

– Somogyi… és Máté Ödön… – mondta Andor.

Odaültek hozzájuk. Ezek a rendes kávéházi társaság tagjai voltak, Somogyi színész és Máté ügyvédjelölt. A parketten három pár táncolt, a cigány itt is iszonyú lármát csapott, hogy kiáltani kellett, ha az ember azt akarta, hogy megértsék. Ivlámpák ragyogtak és már bőven volt füst. Szorongtak a kis asztal körül, mindenfelől ültek a nyakukon mások, vidékiek, bámész társaságok pezsgősvödrök és kövér, komoran tekintő asszonyságok közt. Az asztaluk a szabad térség szélén állott, előttük folyt a tánc.

– „Az apám“ – gondolta Andor.

Fel akart állni erre a gondolatra. De ahogy körülnézett, rengeteg tömeg volt körülötte, alig hogy ide tudott tolakodni a sűrűn állított asztalkák közt, amelyek körül kétszerannyi ember ült, mint kellett volna. „Az apám ott a fehér szobában és én idejövök…“

Egy vörösruhás kis táncosnő ugrott el előtte, a rövid és felbodrozott tüllszoknya széle megcsapta az asztal szélét, úgy, hogy Somogyi ijedten húzta beljebb a poharakat. A poharakban nem volt semmi. Kapucinert ittak.

– „Ha most felállok és hazamegyek, mi jót teszek ezáltal apának?“ – gondolta nyugtalanul. – „Milyen ostoba előítélet az ilyen. Ha a rokonok meghallják, hogy én a mulatóhelyen ülök, mialatt az apám haldoklik, szörnyűködnek, összecsapják a kezüket. Pedig én tudom és érzem, hogy ez mindegy… valahol csak kell lenni és énnekem itt éppúgy fáj a szívem szegény öregemért. Nem mindegy, hogy az ember hova teszi a testét?“

A vörösruhás lány most a térség közepén táncolt.

– „Nem mindegy“ – mondta benne valami. – „Éppenséggel nem mindegy, mert ha jobban fájna érte a szíved, képtelen volnál itt ülni.“

Úgy gondolta, hogy ez nem közömbösség, ami belsejében így csatázik, hanem a fiatalság életvágya. „Piszkos, piszkos fiatalság, önző fiatalság!“ A kavargásba bámult, átadta a fejét a cimbalmos zsivajnak. „A fiatalság az, hogy gyorsabb az élet tempója, az indulás igen erős és rohamos az embernél, mikor élni kezd“, – gondolta – „innen ez a mohóság és ez az önzés, ez a kapzsi ragaszkodás minden pillanathoz.“

– Ki ez a vörös lány?

Ide ritkán jártak, ebbe a Moulinbe. Amit ők lumpolásnak neveztek: a zenétlen kávéház után a zenés kávéházban való nő-szemlélést és néha egy kis szesszel élénkített, reggelig való üldögélést és fecsegést, az az orfeumkávéházban szokott történni. Ott ismerték őket. Ez itt balekfogó hely volt, ahol nem szerették a kapucineres vendéget. A vörös lányra nem emlékezett.

– Ismered – mondta Somogyi. – A multkor láttad, mikor oroszt táncolt.

– Oroszt?

– Négyen táncoltak nagymazurt, zöld orosz ruhában, két nő, két férfi, a négy sarokban álltak fel, úgy kezdték. A mellükön összefonták a karjukat, dobbantottak…

– Ez az?

– Ez.

A vörös lány most a túlsó parton igyekezett kifelé a négyszögből, a haja hátulját igazgatva. A tömegben leült egy asztalhoz, egy fiatalember mellé. Legyezte magát a zsebkendőjével, vizet ivott. Tetőtől-talpig vörösbe volt öltözve sovány kis teste. Vörös, bóbitás sapka volt a szőke fején, mélyen kivágott dereka vörös atlaszból volt, a ballerinás bodros, rövid szoknya is vörös volt, vörös a vékony kis combja, és inas, száraz gyereklába, vörös a magassarkú atlaszcipője. Ahogy ott fáradtan mosolygott a szomorú és nem elegáns fiatalember mellett, furcsa kis figura volt: nagyon fiatal lehetett, gyönge kis melle alig domborodott, valami fiús volt az egész megjelenésében. Nevető szürke szeme volt, az orra egy kicsit nagy és csontos, a szája is nagy volt, de gyerekesen nagy, mint az elemi iskolás fiúké. Tiszta arca volt, s azonkívül ki is volt festve; mégis, nem a színében, hanem a hamiskás kifejezésében az arcának volt valami a nagyszemű kisfiúk maszatosságából. Valami komolyan-nem-veendő, jelentéktelen, nem nőies, huncut vonás, valami abból, akihez így szólnak: „eredj, te taknyos, mert mindjárt kapsz egy barackot.“

– Furcsa kis dög – mondta Somogyi, a színművész.

Andor elvette róla a szemét:

– Jól táncol.

Egy mozdulata jutott eszébe, amire oda se figyelt az imént, mikor az apjára gondolva összehúzott szemmel nézett az egész kavargásra. A fekete emberalakok, fehér asztalkák közt egy lángvörös pillanat: amint elől hirtelen csomóba kapva a vörös szoknyafodrokat, leszegte a fejét és a térdét felkapta az orráig, ezalatt oldalt eltartva az útból a két marokra fogott vörös tüllcsomót. Csontos kis térde volt és csontos, magasnyergű lábfeje.

– Hogy hivják? – kérdezte Rácz Miklós.

– Csirke.

– Mi? – kérdezte Andor, és visszanézett rá. – Csirke?

Somogyi mindent tudott:

– Előbb Csibinek hivták, most Csirke. Igazi neve Brenner Mariska. Ő magát Bárány Micinek nevezte, próbálta ezt lanszirozni, de nem sikerült, a pincéreken akadt meg minden, azok egyszer hallották a Csirkét, azóta nem is lehet más névről szó.

Igazuk volt, a vörös kis ugrálóban volt valami a csirkéből: a csontos, sovány éretlenség, a kicsit csőrös arc, a nagy szem, a vékony, hosszú lábacska, a seszínű, fakószőke hajnak, szemöldöknek a majdnem szürke semmis színtelensége, az egész jelenségnek az egyénietlen olcsósága, mint amiből sok van a világon…

Félfüllel hallotta, hogy Máté, a rövidnyakú ügyvédjelölt, aki okos akart lenni, Oroszországról és Romániáról beszélt, ahol a Csirke már sokat járt, Bukarestről is volt szó és a lodzi Urániáról, ahol „Pomponette“ és „Polaire II.“ néven táncolt, – csak az érdekelte, mikor azt hallotta, hogy tizenhét vagy tizennyolc éves.

Két órakor fizettek és a ruhatárba mentek. Hivták Rácz Miklóst, hogy menjen velük még az orfeum-kávéházba, egy üveg italra. Rácz az órájára nézett és a füléhez szorította az órát. Soha életében nem hitt neki. Az hiába mutatta pontosan az időt, amíg szerény hűséggel bele nem ketyegett a gazdája fülébe, addig nem volt hitele.

– Ez az én időm – mondta, hogy a lépcsőn lementek, ahol csak úgy dőlt felfelé az újabb publikum: hármas-négyes férficsoportok, hangosan beszélgetve, némelyik már nekivigadva, feltürt gallérban a legtöbb.

– Jobban tennéd, ha te is hazamennél.

A kapunál elváltak. Rácz hazament, a másik három az orfeum-kávéház felé ballagott. A tisztalevegőjű, kellemes, csöndes tavaszi sötétségből bementek a másik szikrázó világosságba, zsivajba, füstbe, melegbe. Itt nem volt tánc, csak erős zene és nagy sétálása a tollasoknak és dekoltált suhogóknak. Az örök, olcsó Médoc jelent meg az asztalon.

– Az a fiatalember, akivel ült, a babája?

– Igen.

– Kereskedősegéd?

– Nem. Építési rajzoló. Révész úr. Ezt tudni kell, ha valaki tagja az éjjeli életnek.

– Strici?

– Nem. Ami kis pénze van, azt a Csirkének adja. A Csirke nem keres sokat, mert nem megy más férfiakkal. Csak a Révészszel megy. Az ott ül reggel hatig.

Öt órakor kifelé mentek az Andrássy-úton, az élesen színesedő hajnalban. Egy-két kocsi messzi fekete pontját leszámítva, végig üres volt az út. Most már csak ketten voltak, Máté is hazament, a Hajós-utcába, ahol hónapos szobában magolta az ügyvédi vizsga végtelenségét. A kocsiút közepén mentek, mint a vándorok az országúton. A liget fái fölött delivörös volt az ég, a vörös alatt lángban égő sárga folyt szét a fák és villatornyok fekete rajza mögött. Az Andrássy-út mégis szürkén derengett, a messze tüzelő színek még csak a házak tetejét, meg a negyedik emeleti ablakokat csípték el, de azoknak az üvegjét aztán meggyújtották, hogy szinte lobogtak.

Sokat ittak.

Somogyi zsidó volt, ami nem lett volna baj a pályáján. De amért most a részeg ember minden fájdalmas őszintesége öklendezett belőle: zsidós volt az arca. Itt hiába volt minden, még harminc éves se volt, és évek óta egyre görbébb lett az orra és duzzadtabb a szája. Az arca valahogy nem vett tudomást arról, hogy ő római és magyar hősöket tudott játszani, gyönyörűen és hangzatosan beszélt magyarul, testtartásban, a mozdulat méltóságában és fejhordozásban nagyszerűen és méltóságosan magyar volt. Annál kétségbeejtőbb volt ezen a nyakig szép heroikus magyaron az egyre jobban, szinte szándékosan, kárörömmel zsidósodó fej: a sáppadt arc, a túlpiros, megduzzadt száj, a horgas orr és a nagy fekete szem az alacsony homlok alatt. Minél szebben beszélt magyarul és minél méltóságosabban állt ki, annál komikusabb volt. Ezt panaszolta most is. Ha egy kicsit ivott, végleg oda lett. Ilyenkor, mintha valami csökönyös és szívtelen tükör járt volna előtte, mindig csak magát látta, ifjúi és heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommal viselt az a néhány kaftános ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenet néha magára ismert.

– „Határozottan elfelejtettem Ellát“ – mondta magában Andor, mialatt mellette ennek a tragikumnak a nyomorát jajveszékelte a részeg színész. – „Igaz, hogy most fáradt vagyok és ittam, de ez nagyszerű… nagyszerű…“

Ahogy mentek, már a liget közelében, ki-kipróbálta magát, mert oda se figyelt Somogyira. Ellának a nevét mondta, behúnyta a szemét és táncolt vele a budai kerületi körben, a folyosó végében felhevülten megcsókolta, először, érezte a szája friss mandulaízét, nagyszerű volt, igazán nagyszerű, hogy semmi hatással nem volt rá. Gondolatai közt el voltak rakva különálló páros jelenetek képei, amiket annakidején, a szerelem napjaiban este az ágyban újra elképzelt, megrögzített, ezeket is sorra szedte. „Gyalog haza együtt, Zebegényben, nyáron, bál után, előre siettünk, sötét volt, fehér csipkeruha, fölemeltem, ölbevettem, úgy vittem, szájam a száján, vittem, a lábait átfogva, milyen szerelmes voltam!“ Bársonyruhás képek jöttek: „az íróasztalon ül, én előtte, ki van pirulva, csókolom, a jobbkezem a gömbölyödő vállát fogja a ruha alatt, nagyszerű, nem is törődöm vele.“ Korcsolyázás együtt, fagyos lábbal, fagyos orral haza együtt, a meleg szobában egymásnak rohanás, hideg kis arca, forró tekintete… tervezgetés… szerény lakás a Dunaparton, kilátással a budai hegyekre… a gyerek, az édes, forró, forraló, a felhőkig röpítő hitvesi gondolat… És ha mástól lesz gyereke? Kis totyakos kétéves fiú, aki hasonlít valakire: Pécsi Lajos, Nagy Ervin, Dombauer Laci orra, szeme, szája, vére, ami keveredik az övével…

Somogyi behurcolta egy pálinkásbutikba, ahol házi törköly és falusi abált szalonna van, ez a specialitása Roth Jakabnak. Furcsa pillanat volt: a villanyvilágítás a kerületnek ebben a részében másfél órára meg volt szüntetve, mert a vezetéket javították, és Roth Jakabnál palackokba dugott gyertyák égtek a sötét butikban, mintha valami messze-messze pusztai csárda lett volna Roth Jakab. Egy foltos, hosszú asztal végében leütötte őket a törköly, végleg. Somogyi két karjába dugva az arcát, borult az asztalra. Nem lehetett tudni, aludt-e, rosszul volt-e, sírt-e. Bizonyára mind a hármat csinálta egyszerre, ahogy csak részegek tudják. Andor kifizette a szalonnát és a törkölyt, és kicipelte Somogyit a levegőre. De részeg volt ő is. Ha egy pillanatra behunyta a szemét, forogni és lengeni kezdett a világűrben. Hát jól kimeresztette a szemét és fákba, lámpákba, kocsikba kapaszkodott a tekintetével. Somogyit konflisra rakta és elindult az új lakása felé. Égett két orcája a pálinkától, bizonytalan volt a járása és émelygett benne a cigarettafüst és a törkölynek kegyetlenül befészkelt bundaszaga. De boldogság felhői szédelegtek az agyában, a gyomor, a torok, a szájíz betegségei fölött, a tétován kapkodó álmos szemek fölött, sőt úgy érezte, mintha az agya fenekén is még gomolygás és émelygés volna, csak egészen fönn, a hajgyökereknél, a fejbőr alatt tisztulna, mint ködös napon az ég, felül, ott kéken világosodnék és üdülne boldogan, frissen, reménnyel és életvággyal, végtelenséggel és világossággal szellősen, nagyszerűen, édesen, a magasba emelően, repülően és távolságot nem ismerően, – úgy, hogy levette a kalapját, mint valami akadályát ennek a derülő felszállásnak, még a haját is végigszántotta öt ujjával, hogy levegőt bocsásson közel az agyához, a sűrű fürtök fülledtsége közé, mikor egyszerre csak azon vette észre magát, hogy új lakásának nagy, arisztokratikus kapuja elé érkezett, amelynek mindkét szárnya nyitva volt, mintha a nagy udvart szellőztetnék. Mikor a fehérbolthajtásos kapualjba lépett, az udvar felől két fekete paripa dobogott fel a visszhangos, fakockás burkolatra. Idegesen, türelmetlenül, kíméletlenül verték patáikkal a kongó fakockákat: az egyik lovon báró Horn ült, a kis száraz báró, zsakettben és gömbölyű kemény kalapban, fehér nyakkendővel, a másikon a szőke és testes báróné, fekete amazonban.

A fal mellé húzódott, s ahogy ott állt, részegen, sápadtan, levett kalappal, a falnak szorult testtel, hogy el ne tiporják, szinte önkéntelenül hajolt meg. Köszönt a reggeli lovaglásra induló báróknak, mint valami koldus kutya, egy füstös és szeszes éjszaka minden nyomorával részeg fejében, züllött borotválatlanságban, és a meghajlásnál a homlokába hulló rendetlen hajjal. A báró csak épp hogy ránézett, de a kövér, szőke, szép báróné csinált mosollyal bólintott vissza neki, épp abban a pillanatban, amikor a kapualj közepén a báró lova sarkantyút kapott, nagyot dobogva ugrott el és magával vitte a báróné lovát is, amelyen a kövér hölgy a nyergen túlduzzadó ültéből felzöttyent egy pillanatra. Aztán vad dobogás után, ahogy a ló galopphoz rakta a lábát, kirohant, kissé elmaradva a másik lovas mögött, az immár napfényes utcára, ahol csöndesedő trappban távolodtak el a sárga homokon.

– Telefonon keresték – mondta a házmesterné, mikor a lakása ajtaját kinyitotta előtte, de ő ezt nem is hallotta, elment az asszony és a mondat mellett. Becsapta az ajtót, ledobta kalapját és felöltőjét, ruhástól az ágyra vetette magát, csukott szemmel, mert már oly kábult volt, és talán csak egy pillanatig volt ébren, mert csak addig érezte a párna hűvösségét, már el is aludt, nyitott szájjal, pirosan égő arccal. Ez utolsó éber, gyorsan kihunyó pillanatában még mindig látta az ágaskodó és galoppba ugró két fekete paripát, amely most nagy nekivágtatással mély és süket álomba rántotta őt.

VI.

Hétfőn reggel, mikor az új élet kezdődött, nyolc órakor bejött a hálószobájába a házmesterné és felhúzta az ablakon a redőnyt. A zajra felriadt legédesebb álmából. Borzas-harciasan ült fel az ágyban:

– Mi az?

– Nyolc óra, nagyságos úr.

Akkor jutott eszébe, hogy szigorúan megparancsolta az este, költsék fel nyolckor, ha törik-szakad.

– Jól van – mondta, dacosan vágódott vissza a párnára, a fülére húzta a paplant és onnan dünnyögött:

– Jöjjön be egy félóra mulva.

A házmesterné lábujjhegyen ment ki és Andor elszenderedett. Jókedvű nyárias nap sütött be az ablakon, ennek hátat fordított.

Tegnap este igen komolyan vette a hétfőt, az új életet, a tanulást és az erkölcsi komolyságot. A fiúkkal vacsorált egy lármás körúti vendéglőben, katonazene mellett, ott megvárta, míg megjön a színházból Rácz Miklós, akinek a vasárnap volt az egyetlen szabad estéje, s ezt mindig valami komolyabb színházban töltötte. Aztán hiába volt a fiúk hívása, bosszankodása és gúnyolódása, tizenegy órakor hazament a Horn-palotába, hogy reggel korán kelve, nekilásson az új életnek. Mikor hazaért, álmos volt. Valami emelkedett érzés fogta el, mikor éjfélelőtt lefeküdt a tiszta ágyba, örült a nyugalomnak és a holnap reggeli friss ébredésnek, eloltotta a lámpát és boldogan aludt el. Egy negyedóra mulva felébredt és nem tudott újra elaludni. Megpróbált mindent, amit az ember ilyenkor szokott, eredmény nélkül. Olvasott, megmosakodott hideg vízben, próbált lámpafénynél és próbált sötétben aludni. Hajnali három óra körül úgy felmelegedett alatta az ágy, hogy azt hitte, láza van. Szétteregette az ágyneműt, ingben sétált ötszáz megolvasott lépést a szobában, visszafeküdt a kihült ágyba, de ez sem sikerült. Egyik cigarettát a másik után szívta, felkönyökölve a párnára, félig ülő helyzetben, fél hatig. Szervezete, amely az utóbbi időben megszokta az éjjelezést, sőt a lefekvés előtti kis alkohol-kábulatot, most tiltakozott a hirtelen átmenet ellen. Fél hatkor kapta magát rajta az első ásításon. Ennek megörült, hamar eloltotta a lámpát, a paplan alá bujt és hat órakor már aludt. Az alvás előtti percekben elhatározta, hogy mindenáron felkel nyolckor, így tér át a polgári életre, mert különben sohse fog éjfélelőtt aludni tudni.

Nyolckor még adott magának egy félórát, az álmából felvert ember optimizmusával, hogy az majd segít rajta. És fél kilenckor, mikor a házmesterné újra bejött, fel is kelt, ingerlékenyen az első percekben, de megnyugodva és felfrissülve a mosakodás alatt. A magát ki nem pihent ember túlságos élénksége égett benne, szenvedélyes dalokat énekelt öltözködés közben, és amikor felöltözve kiment a másik szobába, amely boldog reggeli napfényben fürdött, nagyszerűen érezte magát. Az íróasztalán nagy fatálcán várt a reggelije: kávé, vaj, tojás, zsömle, ennek hatalmas étvággyal esett neki, jóízűen ivott meg egy pohár friss vizet és rágyújtott. Hátradőlt az öreg Aradi régi karosszékében és elégedetten nézte a házmesternét, aki összeszedte és kihordta a reggeli maradékait.

– Parancsol még valamit?

– Nem kell semmi. Csak ne zavarjanak. Ha akárki keres, nem vagyok itthon.

Az asszony kiment és Andor még úgy maradt kissé a karosszékben, előrenyújtott lábbal, hátradőlve, félig fekve, boldogan.

– „Még három szippantás“, – mondta magában, nagyon élvezve az első cigarettát – „aztán minden, minden elkezdődik.“

A második szippantás után egy kis szomorúság fogta el.

– „Még csak egy“ – mondta – „és vége a züllésnek.“ Úgy érezte, hogy ezzel az utolsó szippantással a fiatal életétől kell elbúcsúznia.

Megtörtént a harmadik szippantás, mély, a tüdőre húzott lélekzettel, s mikor a sűrű füst kitódult a száján, úgy tett, mint az uszodák félénkjei, akik hosszas locsolódás és lábujjheggyel való vízkóstolás után behúnyják a szemüket és egyszerre dobják magukat a vízbe: hirtelen előrehajolt, az asztalhoz rántotta a széket, kikapott a többi közül egy nagyon vastag könyvet, lenyomta a cigarettát a hamutartóba, megragadta a sárgaréz papirvágó kést és felvágta az első lapot. Egy pillanatnyi öröm: a címlap mögött még nem volt tanulnivaló, hanem fehér oldal, a közepén ezekkel a szavakkal: „Méltóságos dr. Kautz Gyulának, egykori tanáromnak, hálás szeretettel ajánlva“. Megállt itt, ez egy kis állomás volt a való és édes fiatal élet határán, a végtelen szövegtenger partján. Ez még emberség és élő valami volt, amin a szeme megállhatott, búcsúzni a létezéstől, mert a következő lap már zsúfoltan és kikezdések nélkül volt tele holt szöveggel, amely alatt apróbetűs lábjegyzetek húzódtak meg, tele római és arabs számokkal, betűk és sorok sivár és végtelennek látszó világa, amely se nem jó, se nem rossz, nem édes és nem fáj, csak sorakozik és következik, folyton következik, végig ezen a vastag könyvön és a többin, ami még ott volt felvágatlanul az asztalon, s még azon túl is, végig a könyvtáron, az egész életen végig, talán a koporsóig. Rövid bámulás után hirtelen a közepére nyitott a vastag könyvnek, amely megreccsent a gyors mozdulatra. Friss nyomdaszag jött belőle, nem is kellemetlen, de ott is, ahol kinyilott, sűrű és sorakozó, áldatlanul egyforma szöveg volt benne, s megint egy csomó apró lábjegyzet, számok, rövidítések: „V. ö. 1875: XXV. t.-c. 2. és 3. §. és 1889: XXVIII. t.-c. 4. és 5. §.“

Ebbe is belebámult egy kicsit, majd lassú mozdulattal cigaretta után nyult, a szájába vette és megörült, hogy nem égett, mert a gyufa után lehetett nyulni, el lehetett nézni a könyvtől, – a gyufaskatulyán pirosnapernyős nő volt sárga ruhában, kék harisnyában, egy kis sötétkék kutyával és egy kékeszöld bokorral, amelyen sárga és piros virágok voltak, és apró kék pontocskák százaiból csinált ég volt fölöttük, – a gyufaskatulya képes felén, mint ablakon, ki lehetett nézni a jogi könyvből az élő világba, ahol azúr ég, piros ernyő, sárga hölgy, zöld bokor és kék kutyuska örül a világ frisseségének, – érdekes, ezeket a gyufaskatulyákat sohse szokta volt megnézni, és most hosszan hajolt rá, közelről nézte, mintha rövidlátó volna. És hogy ragyogott ez a buta kis kép, hogy csillogott attól a fénylő máztól, amivel be volt vonva, úgy égtek a színei a ráeső napfényben, mint a drágakövek.