Part 3

– Kérem, – mondta a segédorvos és bizalmaskodva fogta karon – a kedves mama, úgy-e bár…

– Meghalt.

– És ön az egyetlen gyerek…

Idegesen kérdezte a fiú:

– Nos, az apám?

– Orvosi kötelességem, – szólt a kis doktor, még mindig cukros mosollyal – orvosi kötelességem… önnek megmondani, önt előkészíteni…

A fiú kihúzta a karját a doktoréból. Szigorúan nézett rá:

– Rákja van?

– Igen.

Hirtelen kérdezte tovább:

– Operálják?

– Nem.

Melege lett. És az ijedtségnek, a nagy ijedtségnek az érzése ment végig rajta.

– És…

– Néhány hete van. Orvosi kötelességem volt…

Hirtelen, köszönés nélkül akarta otthagyni, felrohanni, – talán tegnap, mikor még elkényeztetett gyerek volt, így tett volna, – de most, a lakásából, az új életéből jövet férfi volt, és ez volt az első lökés, amely után egy kicsit megtántorodva, de meg kellett állani a lábán, szilárdan, egyedül. A kezét nyujtotta a doktornak:

– Köszönöm, hogy megmondta. De bocsásson meg, most visszamegyek az atyámhoz.

Ez a szó: „atyám“ az „apám“ helyett, ez már az önálló férfi komolysága és póza volt. Meghajtotta a fejét és felrohant az emeletre, kettesével ugrálva át a lépcsőket. Az ajtó előtt várnia kellett, úgy lihegett. Megpihent. Aztán csöndesen és unottságot színlelve ment be. Most már égett egy kis ernyős lámpa az éjjeli szekrényen. Egy ápolónő tányért és evőeszközt vett ki a szekrényből, s kiment. Megnézte Andort.

– Már rég ment el a doktor? – hazudott a fiú.

– Pár perce. Épp küldeni akartam érted.

– Mit mondott?

– Hogy adnak végre egy kis morfiumot, ha nem leszek követelő.

Andor megint leült a székre, az ágy mellé és malmozni kezdett a kezével, hogy közömbösnek lássék. Hallgatott.

– Hol vacsorázol? – kérdezte az apja.

– Nem is tudom. Felmegyek Rácz Miklósért a szerkesztőségbe és majd onnan megyünk valahova.

Kis szünet után hozzátette:

– Éjfélre otthon akarok lenni.

Ezt már melegen és belül nagyon elérzékenyülten mondta. Ez ajándék volt a haldokló apának.

A tányérra bámult, meg az evőeszközre.

– Ilyen korán kapsz vacsorát?

– Igen. Hét órakor.

A lábát lógázta, minden gyanút el akart oszlatni, úgy tett, mintha unatkoznék itt, csak valahogy meg ne lássék rajta, amit tud.

– Jó a koszt?

– Jó… csak étvágyam nincs.

Fölkelt, a nadrágzsebébe dugta a kezét:

– Pedig az a fő.

Az ablakhoz ment, kinézett rajta. Ez is a nyomorult sötét kertre nyílt. Látta a kavicsos út fordulóját, ahol az imént beszélt a doktorral. És a világos földszinti ablakot, ahonnan a nő ránézett. Mikor ez eszébe jutott, felnyult ő is, mint az a nő, biztosra véve valami zsinórt, ami a függönynek szól. Oda se nézett, a zsinór gombja engedelmesen adta magát a kezébe. Lehúzta a függönyt, gépiesen.

– Köszönöm – mondta az öreg az ágyból.

Megfordult. Egy kicsit meleg lett az arca, hogy mondta:

– Apa… ne haragudjál, hogy a betegségedben ilyesmivel izgatlak… nagyon sokat gondolkoztam az éjjel, nem fogom elvenni Turnovszky Ellát.

Ez volt a második ajándék. Az öregnek alig változott az arca, inkább valami aggodalom látszott a szemében.

– Komoly ez? – kérdezte.

– Komoly.

Mint ahogy komoly is volt. Épp az utolsó pillanatban harapta el a lélekzetét, már majdnem a becsületszavát adta, amikor eszébe jutott, hogy otthon, a szülék előtt ezt a szót már tönkretette Attól félt, hogy ha a becsületszavát adja, az öreg kétkedő megjegyzést fog tenni. „Borzasztó“ – gondolta magában – „egy ember, aki nem meri adni a becsületszavát, mert azzal még lerontja, amit mondott.“ Az ágyhoz ment. „Ezen segíteni kell“, – gondolkozott a rövid úton – „a becsületszót vissza kell állítani, majd künn, a világban vigyázok rá.“

Az ágynál őszintén, csöndesen beszélt:

– Nem szeretem már. Most kezd a szemem kinyílni, ez gyerekes dolog volt és most, a végén már tűrhetetlen… már nem volt más, mint érzékiség… csókolózás és fogdosódás… ez nem egy egész életnek szóló valami… tegnap este végleg szakítottam vele. Komolyan. Örökre.

Most kezdett csak elégedett lenni az öregnek az arca.

– És a szülei?

Könnyen hazudott, örült, hogy jót tehet, dobálta az ajándékot a haldoklónak:

– Beszéltem velük. Turnovszky belátta. Az asszonyt bántotta a dolog, ezt nem csodálom. De aztán… ő is… belátta.

Rágyújtott, nagy zavarában. Hirtelen letette a cigarettát:

– Pardon… egészen hülye vagyok…

– Nem, nem… csak szívjál. Én is szoktam. És a lány?

– Olyan volt, amilyennek vártam. Belement. Semmi sírás. Ő is csak úgy szeret engem, mint én őt.

Nagyon nyugtalan lett, mialatt ezt mondta. Mert ezalatt arra gondolt, hogy a bolond Turnovszky mégis csak ide talál jönni, hízelegni, ha hallja, hogy rosszabbodik az öreg állapota, és akkor… De nem, ennek úgyis elejét veszi a levél, amit ma ír a lánynak. „Még ez is jó“, – gondolta – „most már sietnem kell a levéllel, a szakítással.“

– Okos fiú vagy. Jó fiú vagy.

Ahogy maga elé bámult, jól esett neki ez. Nem a dícséret, hanem a tény, hogy ennek a halálra ítélt öreg embernek még adhatott valami örömet. Most nekibuzdult. Folyamatosan hazudott:

– Rácz Miklós bemutatott a főszerkesztőnek.

Az öreg fölemelkedett az ágyban. Boldog arccal szólt:

– És nem ezzel kezdted? Hát hogy volt?

Dűlt belőle a hazugság. Hogy próbaképpen egy hosszú tanulmányt írt a parlamentárizmus alkonyáról és ezt Rácz odaadta a főszerkesztőnek. A méltóságos úr látni kívánta őt és ő fenn volt nála.

– Mikor?

– Tegnap.

– A szakítás után?

– Nem. Mielőtt Turnovszkyékhoz mentem.

Elhúzódott egy kicsit az éjjelilámpa fényköréből, mert észrevette, hogy elvörösödik. A füle is égett. Elmondta, milyen bókokat kapott a főszerkesztőtől, aki előtte hálálkodott Rácznak, hogy ilyen tehetséget fedezett fel a lap számára. És hogy úgynevezett „második cikkeket“ fog írni a lapba. És hogy milyen kedves, milyen úriember a főszerkesztő, ez a régi, gazdag és hatalmas politikus, a régi szabadelvűpárt egyik legtiszteltebb alakja.

– Igen, igen. Megölelt.

És hogy tulajdonképpen ez adta meg neki a bátorságot, hogy a rég tervezett szakítást huszárosan, azonnal elintézze Turnovszkyéknál. Hogy emberré kell lenni és meg lehet utálni ezt a semmitcsináló, éjszakázó úrifiú-életet, az embernek ki kell kaparni magából, ami tehetség és kvalitás van benne, és „rájöttem, apám, hogy az embernek le kell magáról rázni az ilyen akadályokat és egy Turnovszky Ella még nem a világ és ha egy kicsit szokatlan lesz is most egy pár napig, hát a fene egye meg, férfi vagyok, és… hát az ember…“

És ezt már hitte is.

Felállt, járkálni, mert az apja szemén olyasvalamit vett észre, mintha az öreg ügyvéd túlságosan szépnek és hirtelennek találta volna ezt az egész ideális állapotot, – pedig csak káprázott a megfigyelőképessége, az öreg ember az ő nagy apai szerelmében és egyre növekvő esti lázában valósággal boldog volt. A fiú, ahogy járkált itt e mellett az ember mellett, aki az ő tudatában már nem is volt, már nem is élt, most teljesen férfinak, önállónak érezte magát, sőt az volt az érzése, hogy ő a családfő, ez itt egy szegény, elmúló gyerek, akivel úgy is beszélt, mint gyerekkel szoktak. Szégyelte, egészen a kínlódásig, hogy ennek az itt fekvő apának, aki ránézve még egy órával ezelőtt a mindenható hatalom és felsőség volt, már semmi jelentősége nincs, hogy most már ő az Aradi-család, az Aradi-iroda, az Aradi-vagyon, és most már egyáltalán ő az Aradi. Viharzott benne ennek a hirtelen változásnak az égető szélvésze, a jövő érzése dolgozott benne, magasabbnak, erősebbnek, idősebbnek képzelte magát, de ugyanakkor csalónak és rablónak, aki eleven élettel járkál itt egy lény mellett, aki nem tudja, hogy már nem is él, – egy detronizált király, aki mellett ő az egyetlen hű ember, a régi udvarmester, aki még mindig felségnek szólítja és könnyes szívvel hazudik neki.

– Andorkám, – jött feléje a halk és boldog hang az ágyból – most, hogy a magad lábára álltál, nem fogsz tudni meglenni abból a kis pénzből… reggel majd intézkedem, hogy a bank minden elsején ötszáz koronát fizessen neked…

Az a kis pénz háromszáz korona volt. Egy napra tíz koronát adott neki az apja most két év óta. És most ötszáz… hatezer korona egy évben…

Valósággal fájni kezdett a szíve, mikor ezt hallotta: az öreget, amint nagy jósággal rendelkezett a pénzről, ami már nem is volt az övé. A száműzött király vezényli a hadseregét, ami már másé… az udvarmester átveszi a parancsot és künn, az előszobában könnyezve dobja el a papirt…

Kezet csókolt neki. Nagyon megköszönte. Az ajtó nyilt, hozták a vacsorát. Utálatos mosollyal mondta az ápolónő, kezében a tányérokkal:

– Itt a jó vacsora a kedves nagyságos úrnak.

Búcsúzott és fölvette a kabátját. Az ápolónő otthagyta a tányérokat és hozzáugrott, segíteni. Úgy utálta, hogy el akarta lökni magától. Ez is az élethez, az élőhöz, a túlélőhöz húz, otthagyja a halálraítéltet, ide hízeleg, ettől fogja kapni a borravalót, biztos, már ez is tudja, hogy vége szegény apának.

„Istenem, – gondolta a lépcsőn lefelé menet – hány nap ez még? Mit fogok még elhallgatni, hazudni, mi mindent… És ami aztán jön, aztán…“

Undorral és gyűlölettel nézte az aranysapkás portást, nem is viszonozta alázatos köszöntését, utálta ezt az egész helyet, a drága csillárt a lépcsőházban, a rézrudas puha piros szőnyeget a lépcsőn, ezt az egész gyalázatos szanatóriumi pompát, és ezt az egész világot itt, amely mind csak őérte van, aki túlél, nem a szegény betegért, aki meg fog halni, annak már talán nem is köszönnek… Egy pillanatra elakadt a lélekzete a gondolatra, hogy vissza kellene rohanni, kopogás nélkül berontani az apja szobájába, rajtakapni a hízelgő ápolónőt, mikor durván lökdösi elgyöngült szegény apját…

Az utcán már sötét este volt. Egy konflis állt a szanatórium előtt, épp hozott valakit. Andor félreállt, megvárta, míg kifizetik, aztán beült a kocsiba, odakiáltva a kocsisnak a nagy lap szerkesztőségének a címét, ahol Rácz Miklós dolgozott, és ahol a főszerkesztő oly édesen ölel, buzdít, ígér… Kinyitotta a kocsinak mind a két ablakát, hogy levegőt, jó hideg levegőt kapjon.

– „Egyedül vagyok“ – mondta magának. – „Ember leszek.“

IV.

A szerkesztőség piszkos előszobájából egyenesen Rácz Miklós szobájába lépett. A szolga ismerte, csak felnézett rá az estilapból, amit a szenesládán ülve olvasott, és nem köszönt neki. Szerkesztőségi szolgától ez a legnagyobb bizalom jele. A redakció két átalakított magánlakásból volt csinálva, ahol nagy szobákban három-négy íróasztal állt a telefirkált és teleragasztott falak mellett. Rácz Miklós, aki a külpolitikai rovatot vezette, különös kegyből megkapta a lakás volt fürdőszobáját, amiből ugyan mindent kiszedtek, ami fürdésre emlékeztetett volna, de ami mégis mindörökre fürdőszoba maradt, mert fölötte és alatta is fürdőszoba volt, s örökké csurgott, korgott, zuhogott a víz a falaiban. Rácz nem volt benn a kis szobában, mikor Andor belépett. A fiú leült az íróasztalhoz, és piszkálni kezdett a papirszeletek közt, amiket Rácz „a munkám“-nak nevezett. A Presséből és néhány berlini lapból kivágott kis cikkek hevertek az asztalon. Akkor abból állt a külpolitika, hogy ezeket a gót betűkkel nyomtatott nagyképüségeket nagyképű magyarra kellett fordítani. Ez volt az a külpolitika, amit Rácz Miklós űzött a lapnál. Ő maga csak előkelő haláleseteknél jutott szóhoz, mert még „A francia kormányválság“ című cikket is németből kellett fordítani. Ha egy kancellár meghalt, vagy egy orosz miniszterelnököt meggyilkoltak, akkor Rácz Miklós kinyitott egy szekrényt, amelyben már nem is poros, hanem homokos régi ujságkivágások voltak, s ilyen három-négy elsárgult ujságszeletből írta meg az életrajzos és mindig méltányló hangú cikket, amely másnap megjelent.

Végre bejött és kéziratcsomót dobott az asztalra. Mialatt Andor egy rozoga vas-karosszékbe ült át, bejött a kisebbik szolga és kávéházi csészében kávét hozott, föllel, egy kiflit, egy pohár vizet és a tálcán az aprópénzt, ami egy forintból visszajárt. Az igazi ujságírók a nap és az éj minden szakában tudtak tejeskávét inni, föllel. Vacsora előtt és vacsora után, éjfélkor és hajnalban. Rácz beleaprította a kifli felét a kávéba, mialatt Andor elmondta neki a három nagy ujdonságot: hogy az apja meg fog halni, hogy ő szakít Turnovszky Ellával és hogy ma beköltözött az új lakásába.

Rácz Miklós olcsón, de komolyan öltözködő, szűkszavú fiú volt. Andor szerette szigorúan tanáros arcát, amelyben vastag pápaszem mögött érdeklődő szem csillogott. Sok pedantéria volt benne. A szerkesztőségi órák alatt kétszer-háromszor is megmosta a kezét, nem azért, mert a kézmosó-vízvezetéket benne hagyták a fürdőszobában, hanem mert rendes ember volt, és úgy látszik, ambicionálta, hogy a sok hideg víztől és rossz szappantól vörös legyen a keze. Egy szakadt régi kabátját használta munkakabátnak és elmenés előtt ronggyal mindig gondosan letörölte a cipőjét. Andor a kávéházban ismerkedett meg vele, egyszer-kétszer meghívta ebédre a szülei házhoz, ahol Rácznak nagy sikere volt a komolysága és az érett, férfias beszédmodora miatt. Andor egy kicsit lányosan ragaszkodott a katonás beszédmodorához, a gyors és kíméletlen ítéletéhez, a szűkszavúságához és a titokzatos, magányos, senki által nem ismert magánéletéhez. Mikor az életéről gondolkozott, azt szokta magában konstatálni, hogy Rácz az egyetlen barátja.

– Nem kell most már ugrálni a lány körül, – mondta Rácz – te egy puha alak vagy és ha már egyszer okos voltál életedben, ne rontsd el. Azonnal írj neki egy levelet és pont, soha többé ne lásd, ez az egy mód van.

Egy nagy darab, a kávéban dagadtra ázott kifli tette a pontot a katonás mondat végére.

– Levél? – kérdezte Andor kissé ingadozó hangon, megijedve ettől a gyökeres és azonnali szakítástól.

– Öt sor – mondta az ujságíró.

– De miféle öt sor?

Előbb egy darab csöpögő kávéskifli ment le, aztán nyelés után ugyanazon az úton keményen jött a felelet:

– „Kedves kisasszony, én önt nem szeretem, tisztességes ember vagyok, soha nem fogom önt feleségül venni és soha többé nem akarom önt látni, kitünő tisztelettel Aradi Andor.“

– Rettenetes – mondta Andor és fölkelt. – Ez borzalmas.

– Hát vedd el – mondta bele a csészébe az ujságíró, amint ivott belőle.

Ez rémesen szólt, ez a csésze öbléből, mint hangnagyító tölcsérből kongva hangzó beszéd. „Vedd el“ – kongott és búgott a fiú agyában, mint fellebbezhetetlen ítélet, mint az egyetlen lehetőség, ha nem írja meg az ötsoros levelet.

– De megmagyarázni neki, szépen…

Rácz csudálkozva nézett ki a csészéből:

– Megmagyarázni… beszélni vele?

– Esetleg azt is.

– Esetleg azt is? Na fiam…

Mosolygott, kis körökbe forgatta a csészét, a maradék löttyel fölizgatta a cukrot a fenekéről és kihörpintette.

– Na fiam, – mondta – ha te még beszélni akarsz vele, akkor ráértél volna idejönni azután. Általában, mit akarsz tőlem? Tudhatod, hogy az ilyen nyavalygást nem szeretem, de nem is értem. Vagy, vagy.

– Jó, jó, – mondta Andor – ne dühösködjél, tudod, hogy egy kis energiáért jövök hozzád, ne riassz el, inkább befolyásolj… igazad van, hát persze, hogy írni kell neki… de te mindjárt türelmetlen vagy és rámkiáltasz, hogy vegyem el.

Rácz megtörülte a száját, eltolta a tálcát és fölkelt:

– Ülj le. Írd meg. Majd én diktálom.

Leült.

– Levélpapir?

– Semmi levélpapir. Ott van a kéziratpapir. És itt van kék kuverta.

Esetlen, üzleti borítékot vett elő a fiókból.

– Jó lesz ez. Írjad. „Kedves kisasszony… én egy pillanatig sem áltathatom önt tovább… mert tisztességes ember vagyok… pont… Nem szeretem és nem fogom feleségül venni soha… pont… Mi ketten egymást többé az életben nem ismerjük… pont… Kitünő tisztelettel Aradi Andor.“

Rágyújtott és az első szippantás után, amit mélyen a tüdejébe húzott, benézett Andor válla fölött a levélbe, s elégedetten szólt, a füsttel egyszerre eresztve ki a beszédet:

– Ez világos.

– Igen – mondta a fiú, és nem téve le a tollat, némán elolvasta, még kétszer-háromszor, ezt a néhány sort. Mikor harmadszor olvasta, a villám gyorsaságával ment át a fején, hogy a jégpályán egyszer bemutatta Rácz Miklóst Ellának, és meglátta a szenvtelen arcon, hogy tetszik neki a lány. Lágyabb és gyanakvásra hajló jelleme most azt dobta oda átmeneteket és vígaszokat kereső szívének, hogy ez az ember Ellát akarja, eddig talán nem is akarta, de most, öt perc óta, ez a hirtelen és brutálisan cselekvő férfi feltette magában, hogy érte megy. Vele eldobatja, hogy magának megszerezze. Ez nem meggyőződés volt Andorban, hanem valamelyes formája a lázadásnak a gyors cselekvés ellen.

– Mit nézed? – hallatszott erélyesen a háta mögött. – Tedd a kuvertába és címezd meg.

Gépiesen írta a borítékra a címet, de lassan, mert azalatt, mint ahogy hullám a hullám nyakára kapaszkodik nagy szélben, egyik gondolata a másikat hajtotta: „igen, ez érdekes, ostoba ember vagyok, erre nem is gondoltam, ez az ember cinikus és lelkiismeretlen, jó, megírtam, megcímezem, de nem küldöm el, ilyen durvaságot nem lehet cselekedni, mert Istenem, mennyi tervezgetés, mennyi ígéret, mennyi csók, mennyi minden…“

Pillanatok alatt lélekszakadva rohant fel benne minden kis érzéki emlék. Ez az a bizonyos perc volt, amely közös nagy betegsége minden hiú, határozatlan, szakítani akaró és mégse akaró, kissé még szerelmes férfinak: nagyobb jelentőséget tulajdonítani érzéki dolgoknak, mint amekkorát bármily tisztességes nő is tulajdonít nekik. Hogy mit fog érezni ez a lány, akinek a meztelen nyakát csókoltam, akit vadul és célzatosan szorítottam magamhoz félórákon át, akit a hátába sikló forró kézzel öleltem csókolózásközben, hogy úgy éreztük, mintha ruhátlanul érintenők egymást vér-fűtött perceken át… Dolgok, amik a világ teremtése óta csak férfiak szemében voltak fontosak, a jövőre kötelezők, az emlékezésben súlyosak és feledhetetlenek. Dolgok, amiknél komolyabbak és vastagabbak se jutnak eszébe egy nőnek, aki szakítani akar, aki előtt kimeredt szemű könyörgéssel térdel egy férfi és sírja vagy ordítja az örök szavakat: „… a forró éjszakák, mikor együtt reggelig… és a tested égett az enyémmel… és el tudod felejteni, hogy véresre haraptuk egymást…“ egy nőnek, aki, ha már egyszer nem szeret, úgy hallgatja ezt, mint a legüresebb jónapotot vagy hogy van-t, nőnek, nőknek, akikben úgy hal meg minden érzéki emlék, ha már nem szeretik a férfit, hogy annál hidegebb és örökebb halál nincs is a természetben, s akiknek, ha mondják az égőszemű könyörgők, hogy: „hát lehet ezt elfelejteni?“ – még csak azt se gondolják, hogy: „hát lehet erre egyáltalán emlékezni?“ – hanem csak néznek az emberre üres szemmel, vagy szomorú szemmel, már amilyen a természetük, és csak a beszéd végét várják, semmi mást. Nincs a világon tisztább, érzékiségmentesebb, szellemibb lény a nőnél, aki már nem szeret.

– „A kötelékek“ – gondolta Andor, és ezekre a kis koldusan érzéki kötelékekre gondolt, amelyek csak hadd kötelezzék őt, hadd akadályozzák még egy kicsit az elhatározásban, hadd hazudják lovagiassággá azt a kis szerelemfélét, ami olyan rémítő nehezen hagyja magát baltával agyonvágni.

Az ajtó nyilt és a főszerkesztő lépett be:

– Mondja, Rácz, – kiáltott rá – mi van a Bunyitay képviselő cikkével? Meddig várjak még rá.

Ezalatt, hogy ezt mondta, Andor felugrott, meghajolt és azt mondta, hogy „jóestét, méltóságos uram“ – de a főszerkesztő se erről, se Andorról nem véve tudomást, ordított:

– Maga miatt nem mehetek vacsorázni? Mit fogad itt vendégeket, mikor munkája van?

Rácz épp lélekzetet vett, hogy feleljen, mikor a főszerkesztő már ki is ment, már be is vágta az ajtót, úgy, hogy vakolat hullt le a falról az íróasztalra.

Pillanatnyi csönd lett. Vizek rohantak le a falban, a felső fürdőszobákból, aztán halkan és hosszan zúgtak.

– Ordináré disznó – mondta Rácz. Kissé sápadt volt. – Add ide a leveledet, Andorkám, rögtön elküldöm, ajánlva.

Kiszólt:

– Kálmán!

A szolga átvette a levelet, azzal, hogy azonnal, biciklin viszi a főpostára, ajánlva adja fel. Andor még a főszerkesztői durvaság hatása alatt kapkodott levegőért, mikor a szolga már indította a biciklit az előszobában. Hallatszott a kis csengő, ahogy megrezzent, mikor a szolga a vállára vette a gépet, hogy levigye a lépcsőn.

Az apjára gondolt, aki most magában bizonyára szereti és áldja a főszerkesztőt.

– Igy kell ezt csinálnod, – mondta Rácz Miklós egy kicsit törött hangon, miközben visszaült az íróasztalhoz és kisimította a kéziratcsomót, amit az imént behozott magával. El akarta felejteni és feledtetni a méltóságos úr komiszságát. – Igen… – mondta – most már szaladhatsz a bicikli után.

Ahogy a papirlapok sarkait emelgette, nézve, hogy hány lap a cikk, mint ahogy a bankpénztáros olvassa a nagybankót, egy kicsit reszketett a keze.

– Szervusz – mondta Andor.

Rácz felnézett rá:

– A bicikli után szaladsz?

– Ugyan…

Andor a kalapja bélését nézte. Ő se a lányra gondolt most, hanem a főszerkesztőre. Mosolyogva szólt:

– Nem vagyok én annyira puha, mint ahogy te hiszed.

Gyöngéden a vállára ütött és indult kifelé. Rácz utána szólt:

– Este?

– Visszajövök érted egy óra mulva. Megyünk vacsorázni valahova, és aztán… egy kis zenét hallgatni… a Moulinbe… csak dolgozzál most. Kilencre visszajövök. Sétálni megyek… levegőre. Nagyon sok minden történik ma velem. Na írjál, írjál.

Kiment. Az utcán megnézte az óráját. Nyolc óra volt. „Egy órát sétálok, a liget felé és vissza“ – gondolta. „Szellőztetem a fejemet. Pardon.“ – Ezt hangosan mondta, mert nekiment két hölgynek, aki karonfogva jött vele szembe. Kiállt a tolongásból a gyalogjáró szélére, egy percet pihenni, mielőtt elindul. Zavaros volt a feje. Egy biciklis ember suhant el előtte, majdnem súrolva a gyalogjárót. „Iszonyú gyorsan mennek ezek a biciklik“ – gondolta – „ennyi kocsi közt.“ Utána nézett, már nem is látta. Elindult, a gyalogjáró szélén, a fákon és lámpákon kívül, ahol senki sem jár.

„Ezt nehéz lesz meghódítani“ – mondta magában, félrehúzva a száját, mikor a főszerkesztőre gondolt. Sajnálta Rácz Miklóst, amiért megszégyenítették előtte. Ezt az erélyes férfit. Meglepő, hogy milyen jól tudta fegyelmezni magát. Igaz ugyan, hogy idő se volt, mert a főszerkesztő jött, ordított és ment, mint a szélvész. De lehet, hogy Miklós nem is az a kemény férfi, akinek mutatja magát. Csak már annyi sikere volt erélyes fellépésével és rövid, határozott beszédével ebben a puha zsidó világban, hogy megmaradt ennél, ebből csinált magának egyéniséget.

Az Andrássy-úton ment kifelé, nyitott felöltővel. Lágy és üde este volt, jobban esett volna a fejének egy kis éles, hideg levegő. Borzalmas, egy lányt elhagyni, ezekkel az emlékekkel. El fog vörösödni, ha a csókokra gondol. Vagy napirendre tér? Milyenek a nők? Mit csinálnak ilyenkor? Azt mondta magában: „én kevésbé szeretem, mint ő engem, mert hisz én hagyom el. És nekem ilyen nehéz. Neki tehát bizonyára sokkal nehezebb“. Aztán: „miért esik az nekem jól, hogy neki nehezebb?“ Aztán, később: „Talán, mert még szeretem?“ Még később, túl az Oktogonon, a csöndesebb vidéken: „És ha velem is így fog beszélni az a főszerkesztő?“ Letért egy mellékutcába és állt egy kicsit a gyalogjárón. „Bizonyos“, – gondolta – „hogy van most valahol egy idegen nő Pesten, akit imádni fogok, aki tiszta és nagy szerelmem lesz, a feleségem lesz, csak most még nem tudja. Zongorázik valami ablak mögött. Vagy vacsorál a szüleivel és hallgat. És ő fogja mondani a soffőrnek, mikor beszáll: „az uramért megyünk a pártkörbe“ – és illatosan ül majd a nagy autó mély ülésén, a sarokban, nézi a virágot, ami jobbról és balról kis függő vázában lesz az autó ablaka mellett.“ És elképzelte magát, amint a pártkörben az órájára néz: „mi az, még nincs itt a feleségem?“

Szeretni kezdte ezt az elképzelt, finomtermetű, sötét angolruhás kis nőt. A szó szoros értelmében valami szerelemfélét érzett iránta. Fekete lakkcipője van, és ahogy beszáll az autóba, finom fekete lábikrája, mint a megfordított hosszú boros butélia. És az asszony imádja őt, nagy fekete szemmel függ minden szaván. Az arcát nem látta tisztán. De feléje érzett, feléje sóvárgott, bolond dolgokat gondolt, azt mondta: „Istenem, miért nem tudom, hogy melyik az, micsoda időveszteség, amíg megtalálom, mily kár ezért a sok napért!“