Part 2

Ez az Iván volt az, akinek Turnovszky bácsi vagy Turnovszky néni minden vacsora után kilenckor azt mondta: „Iván, menj be apa szobájába Ellához és Andorhoz és pont fél tízkor küldd haza Andort és Ella feküdjék le“. Azzal ők aludni mentek, Iván bement a fiatalokhoz, ült a nyakukon öt percig, s aztán tíz cigarettáért magukra hagyta őket. „Andor“ – mondta másnap a mama – „az este megint tizenegyig volt itt, ez nem illik, Iván meg is kapta a magáét“. De ez nem változtatott semmit a dolgon, a mama, aki más dolgokban keservesen szigorú és okos volt, itt beérte ezzel az elvi tiltakozással és Andor soha nem ment el tizenegy előtt. Igaz, hogy egy kis köhögés után bármikor be lehetett lépni „apa szobájába“, Ella az íróasztalon ült és Andor fel-alá járt előtte.

Ez ma este is ilyenformán volt. Tegnap, tegnapelőtt és azelőtt Andor nem jelent meg az igazgatói lakásban. Három vacsorát mulasztott egymásután, ami annak a jele volt, hogy összeveszett a lánnyal. Ma ott volt, apja betegségével mentegette magát a háromnapos szünetért és vacsora alatt nem szólt Ellához, szándékosan beszélt sokat a kopasz Turnovszkyval, politizált vele s néha nagyon udvariasan kapott a sótartó vagy egyéb után, ami felé a lány nyult. Mikor a vacsorának vége volt és Turnovszky végigszívta a virzsiniáját, kilenc óra lett és az öregek, rendes szokás szerint, fölkeltek. „Iván – mondta az asszony – fél tízkor lefekvés.“

– Kezét csókolom, én megyek – mondta Andor.

Turnovszkyné felderülten nézett rá, aztán a lányára, akinek most is közömbösen mosolygott a szeme.

Pillanatnyi csönd lett, de a lány érezte, hogy ha nem szól, Andor elmegy és megint nem jön három napig. Csöndesen mondta:

– Maradjon.

– Kérem – mondta a fiú. – Parancsol velem valamit?

– Igen, – mosolygott rá fölényesen a lány – mondani akarok magának valamit.

Andor kezet csókolt az asszonynak, szétnézett a kopasz után, de az már nem volt sehol.

– Gyerekek vagytok, gyerekek vagytok… – mondta a mama és elment, aludni.

Ella előrement az apja írószobájába. Fekete bársonyruha volt rajta, amely a nyakát meztelenül hagyta. Szép járása volt; a sötét bársony puhán rajzolta ki az idomait, és világított fölötte a fehér nyak és a friss, fényes szőke fej. Csinos és egy kicsit asszonyos volt így. Ahogy Andor utána indult, végigvágott tekintetével a lányon, a feje búbjától a cipője sarkáig. A biztos birtoklás nyugalmával nézte: „ez az enyém, ha akarom“. A vacsoránál való színészkedés miatt észre se vette, hogy valamivel több bort ivott, mint szokott, és most égett az arca.

Az írószobában némán dobott az asztalra egy marék cigarettát. Iván, aki már rég svindler volt, nem nyult rögtön a cigaretta után, hanem előbb lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott és fülelt, hogy aludni tértek-e már a szülék. Fontossá akarta tenni magát és veszélyessé a szívességet, amit tett, hogy a cigaretta állandóan biztos legyen. Csak akkor ment az asztalhoz a cigarettáért. Köszönés nélkül ment ki, mint aki csak éppen, hogy kimegy, de még visszajöhet.

Mikor egyedül maradtak, Ella felült az íróasztalra. A fiú lassan járt fel-alá előtte, aztán szembeállt vele.

– Ez nem megy – mondta.

– Gyere ide – nyújtotta ki felé karját a lány. A bársonyruhának rövid ujja volt. – Megint bolond vagy? Mért vagy bolond?

– Ez nem megy – ismételte a fiú és rágyújtott, ezzel jelezve, hogy nem akar csókolózni. A két fehér kar leereszkedett a fekete bársonyra.

A lány komolyabb lett:

– Ervin miatt?

– Ugyan! – És intett a cigarettás kezével.

Ervin egyike volt a pattanásoshomlokú táncosoknak. Régen, mikor még a budai körbe jártak, komoly és rossz táncos volt, jogász és kitünő tanuló, esetlen és egy kicsit piszkos is. Az egyetemen pápaszemet viselt, a szombati estéken restelte fölvenni, akkor az is látszott rajta, hogy rövidlátó. Mostanában, hogy ügyvéd lett, Andor ritkábban látta, de azt tudta róla, hogy jár a házhoz. Veszélytelennek tartotta mindig.

– Hiába, – mondta – hiába mondod már másodszor Nagy Ervint. Valami jobbat mondjál. Ettől én még nem izgulok. Tudom én, hogy mennyire érdekel téged Nagy Ervin. Jobbat mondjál.

– Tudok – nevetett a lány.

– Mondjál csinosabbat, urabbat. Gazdagabbat. Huszárönkéntest mondjál. Ervin… az nem… az nem… Különben minek is beszélek. Mondhatsz, akit akarsz.

Elsétált tőle.

– Nem megy, – mondta messzibbről – nem megy, mert nem szeretlek. Próbálom, de nem tudlak.

– Én se téged.

Ez komolyan hangzott. Egy kicsit igaz is volt. Ez is, meg a fiúé is. Korán kezdődött és túlérett mátkaság volt ez. Negyedik éves volt már, tulajdonképpen most kellett volna kezdeni. A lány most lett húsz éves, a fiú huszonnégy. Most kezdett forogni a szemük a világban, most nyílt meg a fülük, most élesedett bennük a mohóság és most gyúlladt meg a kíváncsiságuk és – egymáshoz voltak kötve. A gyerekesen szép, szomorú és szerelmes boldogságnak már vége volt. Andornak elég volt, ha az orfeum télikertjébe bejött egy pirosra pezsgőzött arcú elegáns ember smokingban, s mellette a szeretője, valami kígyóderekú metresz nagytollú kalap alatt, hogy dühbe guruljon, átkozza ostoba budai sorsát és korán eligért férfiéletét, ami valami hagymaszagú lakásban fanyalodik arra a kis ál-csinosra. Ilyenkor bent a mellében forró szárnyak kezdtek verni, az érzékiségével a sokasszonyúság szomja égett végig rajta, ezzel együtt a nagy élet és a gazdagság vágya, eszébe jutott az apja vagyona, ami az övé lesz, és a szabadság, és a jó modora és az érvényesülési tehetsége. És… kimenni a világba és frakkban járni és fiatalon méltóságos úrnak lenni és így, egy kicsit unottan lépdelni a csillárok alatt egy ilyen erősszagú vízben fürödt, feszes kis fehérkeztyűs cseléd mellett, akinek vékony franciás gyereklába van és bőfodros csipkék közt finoman izmos, hosszúkás combja, mint a fogolymadáré. Ez kell, ez meg is van, csak akarni kell, csak ott kell hagyni a gulyáslevest a Turnovszky-asztalnál, a szélesedést ígérő bársonyruhás kis ostobát az ő pattanásos táncosaival, akiknek nem jó közelről a fülükbe nézni, az ő egész kis rongyos jövőjével, és a bársonyruhával, megint csak a fekete bársonyruhával, a szegény lányok ez örökös, mindig visszatérő és egyetlen érzéki eszközével, ezzel a diákoknak való kontraszttal a fekete bársony és a fehér fedetlenség közt, nyomorult rabság ez, és nem élet ez, és fiatal vagyok és gazdag vagyok és nem is mondtam még soha, hogy el akarom venni és „hogy jövök én ehhez“… És még csak az kellett, hogy néha egy-egy ilyen nagytollú vagy gyémántrezgős frizurájú suhogó metresz, mikor fáradtan ült a vörösarcú smokingos grófja vagy zsidaja mellett, ráfelejtse a tekintetét a fellobogó arcú Andorra, aki az ő batisztba göngyölt kis testét a márványasztalon keresztül élesebben látta, mint ő az Andor megnagyobbodott és sötétacélkéken fénylő szemét, – még csak ez hiányzott, hogy ilyenkor le is igya magát egy üveg Médoc-kal, mert az erős volt, francia volt, sok volt és csak öt korona volt.

– Én se téged…

Komikus. És:

– Ervin miatt…

És szerelem, és Ervin, és majd hogy hol fogunk lakni és tudod, ha hazajősz, már készen lesz a vacsora és mindig az, hogy „tudod, milyen féltékeny leszel, és tudod majd ez, és tudod majd az… Már mint hogy ő, Andor. Féltékeny valami Ervinre vagy Péterre, ő, ő! Két szoba és konyha, és „majd ha gyerek lesz…“ És a lány még el se pirult ilyenkor, mint falusi lányokról hallani, hogy az ember szerethette volna a bárányi kis szűzességét, hogy meghatotta volna az embert azzal az ájult, vágóhídi rémülettel, amivel szűzi gyereklányok a nemzés misztériumaira gondolnak, – nem, ez nyugodtan, egy kicsit bálokon megfogdosottan, lányiskolában tiltottakat olvasottan, sugdosottan-dugdosottan, egy kicsit mindennel tisztában és fél-intellektussá hervadt tudatlansággal beszélt a gyerekről és a külön vagy nem külön hálószobáról, ebben a korban, egy huszonnégy éves városi fiúnak, aki volt olyan romlott, hogy csak a tökéletes és rémült szűziség hatotta volna meg, és volt olyan zöld, hogy egy kis zsidó báró félárú szeretőjének a kormozott szempillája alól jövő csaló sugárka úgy felgyúllasztotta, mint tikkadt nyáron a villám a szénapadlást.

– Én se téged…

– „Szamár“ – gondolta magában, mikor végignézett a bársonyruhás, molletnek induló kis szőkén, aki a maga kis szombat-estés világában, táncosai pofozkodásának hangjainál, rongy kispolgári démonságában királynőnek hitte magát ott az íróasztalon, vágyak ideáljának, parancsolónak és mindenhatónak.

– Nem megy – mondta neki. – Ezt okosan és becsületesen el kell végezni. Fiatalok vagyunk. Még… mink… mehetünk és tudja Isten… És nem, nem, nem szeretjük egymást. Nem.

– Nem – mondta a lány meglepően őszintén.

A fiú, halkan:

– Nahát.

Odament hozzá, megállt előtte, érintette a térdét. Egy pillanatra, futólag, de bántotta a hiúságát ennek a „nem“-nek a zamatos őszintesége.

– Nem? – kérdezte tőle, a fejét közelítve hozzá.

– Nem – mondta a szőke. Hátrahúzta a fejét.

A fiú elkapta és megcsókolta. A szőke viaskodott vele, de aztán hagyta magát. Kivörösödtek és csókolóztak, égtek egymáson, a fiú megbontotta a vállán a fekete bársonyt és ott perzselte a szájával, miközben a szőke reszketve szorította a kezét a fiú dús haja közé. Csak ezekben a pillanatokban hatotta meg a lány szűziessége. Ez a bálozó és ügyes városi lány csak a dekoltázsig volt gőgös, szemérmetlen és királynő. Szomorú kis izgatott cseléddé vált, mikor a mohó gyerek a kamaszság brutalitásával tépni kezdte a gombot a bársonyon.

Ide jutottak négy évi együttlét után, már nem maradt semmi beszélni valójuk, csak akkor voltak meg békében egymással, amikor így vacsora után az esti kis lázzal ölelkezhettek és kipirultan viaskodhattak. Ami élet-tartalma az együttlétüknek volt, az kiapadt a hosszú várakozásban. „Már csak az érzékeiddel szeretsz“ – mondta sokszor a lány, mikor a fiú únta a beszélgetést és türelmetlenné vált, ölelni akarta és oda se figyelve arra, amit mond, a száját kerülgette a szájával. „Legalább csak ezt hadd mondjam végig… Istenem, már beszélni se lehet veled… ne… nem…“ És szomorú lett a csókja alatt, néha ilyenkor nagyon és keservesen szerette, beleragadt az ajkaival, belül sírva, tűrve a fiú forró kezét, amint a nyakáról elsiklott és átfogta a meztelen vállát. És mikor elment, magára maradva, hogy egyszerre jött rá az álmosság az ágyban: „Nem szeretem én se… csak mikor felforral, csókol, ez is csak érzékiség, utálatos, utálatos…“

Tizenegykor elment és a lépcsőn határozottan érezte, hogy ennek itt vége van. A csókolózásra gondolt: „Momentán dolog“, – mondta magában – „momentán dolog.“ Az utcán, ahogy ment, tagadólag rázta a fejét: „Nem, nem, nem. Soha.“ Aztán: „Beleesem abba, hogy nő-szaga van, lány-szaga van, marha vagyok. Nem élek rendes férfi-életet, nyugodtan kellene hozzájuk felmenni, egészen nyugodtan és hidegen, akkor végig tudnám utálni és únni. Szeretőt kellene tartani, az kellene, hogy pénzem legyen. Nyugodtnak kellene lenni, nem így…“

– Borzasztó – mondta félhangosan. Az orfeum-kávéházba ment. Kereste Rácz Miklóst, a barátját, azt mondták, már hazament. Leült, közel a cigányhoz, mert máshol nem volt üres asztal, a nagy cimbalomlármában és klarinétvisításban kiáltva rendelte meg az üveg Médocot és ott ült egyedül, órákig. Ma valahogy nehezen és lassan ment csak a fejébe a bor, lehet, hogy attól a csattogó és visító lármától, amit a cigány csinált a közvetlen közelében, vagy attól, hogy ott eszébe jutott az utolsó éjszaka, amit a szülői lakásban fog tölteni. Később nagyon izgatott lett, talán a bortól, talán a cigányharsogástól, talán a nagy érzéstől, hogy elmegy lakni hazulról, talán az elhatározástól, hogy vége, vége Turnovszky Ellával, vagy talán mindezektől összevéve. Érezte, hogy átfűlik az arca, hátradőlt a széken és bámulta a detektívet, aki itt a cigány mellett ült minden este, sörösüvegek közt. Megint jöttek pirosképüek frakkban és smokingban, pasztelszínű ruhás metreszekkel, virágárúsnők kavarogtak el mellette, megint ránézett egy sétáló nagykalapos, a falon egy rossz freskó volt, amely a párisi nagy Opera csillárosan ragyogó lépcsőházát ábrázolta, amint frakkok és tábornokok közt meztelen női vállak, keblek, legyezők jönnek le a lépcsőn, a cigány pattogva és ingerlően vágta az angol táncot, a kávéház nagyon tele volt, csattanva törtek az olcsó poharak egy sarokban, ahol plasztronok és hűtővödrök ragyogtak a félhomályban, így most már melegen kezdett szállni a szájából, belül, a homloka felé a Médoc íze, egy kicsit elkábult ebben az áldott, megnyugtató lármában, egy kicsit elmosolyodott és gondolatban – nem gondolta, hanem mondta: – „Én se téged“… – előbb a lány hangján, úgy, ahogy Ella mondta, aztán mintegy feleletül erre, őszintén, mélyről, a saját hangján, kissé komiszan, a fejével lassan és megvetően bólogatva: „De én se téged.“ És gúnyosan, szinte gyűlölettel tette hozzá némán: „Nem, édesem.“

Innen indult haza a híd felé háromnegyed négykor.

– „Nem, édesem“ – mondta hangtalanul most megint, hogy az ágyában feküdt, a fal felé fordulva, és egy kicsit gúnyosra görbített szájjal nézve a tapétának egy kis világos foltját, ami épp az orra előtt volt, s amit megvilágított a redőny felső résein behúzódó első világosság. A tapéta zöld és barna akantuszleveleket ábrázolt, amint egymásba fonódott kettő-kettő, és ezen a színfolton felülről lefelé sűrűn vonult sok párhuzamos fekete vonal, hogy messziről gobelinszerű hatást tegyen. De így közelről, mintha sűrűrácsos finom kalitka mögött lett volna a zöld és a barna akantusz. Századszor, vagy ezredszer nézte már így ezt a régi tapétát, elalvás előtt, olyan közelről, hogy az orra szinte érintette. Így közelről az is látszott, hogy a tapéta nem síma, hanem végtelenül finoman bolyhos, mint valami bogaraknak való kis színes prém. Az egész gyermekkorát, egész első fiatalságát kísérte végig ez a jól és sokszor megnézett kis látvány, a legkedvesebb percekben, az elalvás előtti álmosság feledhetetlen gyermeki perceiben. Nappal soha meg se nézte, eszébe se jutott, nem is tudta volna talán megmondani, milyen tapéta van a szobájában, ez csak így elalvás előtt volt régi ismerős, aminek minden szögletét, szőrszálát, vonalát, színét ismerte. „Itt hagyom“, – gondolta – „itt hagyom, mindent itt hagyok, megyünk el innen, el kell kezdeni élni, mindent el kell kezdeni, ember leszek és csinálni fogok valamit, mindent fogok csinálni…“

Megijedt, egyszerre, úgy, hogy dobogni kezdett a szíve. Az ebédlőben halkan nyilt az előszobaajtó, mintha valaki észrevétlenül akarna belopózni, s ugyanakkor gyenge sárga fény jött be a nyitott ajtón át az ő szobájába. Riadtan kapta fel a fejét. A cseléd jött takarítani, a petróleumlámpával. Visszafeküdt, a falnak fordult. A lány lábujjhegyen jött, igen lassan, óvatosan és nesztelenül csukta rá az ajtót és a következő percben már hallani lehetett, hogy az ebédlőben nyílik az ablak, egy kis kocsizörej jön be tompán az utcáról és egy szorgalmas seprő szisszen meg a nagy szmirnaszőnyegen, ritmikusan, kedvesen, megszokottan, folyton-folyvást, álomba és gyermekkorba ringatóan. Forró és nedves lett a szeme a fiúnak, rövidült és kapkodni kezdett a lélekzete, csöndesen, idegesen, nagyon visszafojtva elsírta magát a párnán, amelyre utoljára tette rá összezavart és kínlódó gyerekfejét. Egészen a füléig húzta a paplant, végtelenül jónak, tisztának és szomorúnak érezte magát, mintha minden rosszaság és piszok a könnyeivel együtt kiforrt volna belőle meleg szemén keresztül, árvaságában és sírásában valami megnyugtatót, megtisztítót és fölemelőt érzett, csak a forrás fájt a mellében, ahonnan a sírás jött. A paplan alatt a mellére, a szívetájára tette a kezét, a hálóing alá, odaszorította erősen és ahogy szokott, némán, az agyában beszélve, mondta magában a mondatot, amitől újra bőven és forrón áradt el az arcán a könny:

– „Az apám is meg fog halni… szegény jó apa is meg fog halni…“

III.

Délután, mikor a bútorszállító utolsó rosszképű embere is összeszedte a köteleit és elment, kinyitotta az új lakás ablakát és kinézett az utcára. A bútoros-kocsi elhimbálózott, ezt követte a szemével addig, amíg a csöndes, kertes utcából bele nem fordult az Andrássy-út messziről tompán zajló kocsikavargásába. Az imént néhány percig esett az eső, de most már megint sütött a nap, hűvösen, a tavaszi délután sárga fényével. A gyalogjáró kövei száradoztak, és az ablak előtt, a csenevész kis előkertben már volt valami kevés zöld, amit tisztára moshatott a futó eső. Jó illat jött be a szomszéd kopasz kertekből, nem is annyira illat, mint a vizes földnek a friss szaga, ami a városi kövek közt a természet egyetlen őszinte lehellete így tavasszal. Szeretettel nézett végig a sárgaporondos rövid utcán, amely teljesen üres volt, se ember, se kocsi nem járt benne ebben a percben. Jól esett neki ez a nesztelen, úri, jómódot titkoló elhagyatottság. Szépek voltak a kis villák a kapuk fölött kiugró üvegfödélkékkel, az óriási, egy darabból való ablakok, széles csipkében végződő fehér függönyeikkel, a konzulok címerei a falon, szép volt ez a korán alkonyodó, mégis fényleni próbáló tavasz-délutáni napsütés – valóságos boldogság öntötte el, boldogság, amit az új környezet, új vidék, új látvány ad, ez az egyetlen komoly orvossága minden emberi szívnek, ami valamitől nehéz.

Tulajdonképpen semmi értelme nem volt annak, hogy elmenjen lakni hazulról. A régi cseléd, az ő kövér Juli szakácsnéjuk, aki már rokonszámba ment, kitünően viselte gondját, az apja nagyon keveset volt otthon, s az anyja halála óta szinte egyedül az övé volt a budai lakás. De a fejébe vette, hogy önállóan fog élni, a maga lábára akar állni és addig kínozta az apját, míg az beleegyezett abba, hogy végleg otthagyja a családi fészket. Nőkről nem igen szoktak egymással beszélni, de mikor a fiú csökönyösen és nagy indulattal hozta fel újra és újra a kérést, hogy a saját kis lakásában szeretne lakni, az öreg úr mindig arra gondolt, hogy e mögött a kérés mögött valami nő van, a fiúnak van valami jobbfajta szeretője, minden bizonnyal úriasszony, aki nem akar bérelt szobákban bujkálni vele. Mikor meghallotta, hogy a fiú a Horn-villában nézett lakást, megingott benne ez a gyanú, mert tudta, hogy a báróék első kikötése az lesz, hogy nőket nem szabad fogadni a garszonlakásban. Ez így is volt. Végül abban állapodott meg benne az apai ész és az apai hiúság, hogy a nő nagyon előkelő lehet, ha a fiú e tilalom dacára is ragaszkodik a villalakáshoz. Megmérlegelte a dolgot és a számítása jó eredményt adott: a báróék háza kizárja azt, hogy mindenféle nőszemély járkáljon oda, lumptanya tehát nem lesz ott. Olyan nő pedig, akiért a fiú megkockáztatja a kidobatást, és akinek külseje tiszteletet parancsol a házmesternek, az csak járjon oda. Sőt járjon oda minél többször és minél tovább, – az öreg Aradinak kedvére volt minden, ami még megakaszthatta fia házasságát a Turnovszky-lánnyal. Ő már tehetetlen volt ezzel a dologgal szemben és minden segítséget a véletlentől és egyéb külső körülményektől várt.

Andor becsukta az ablakot és szétnézett a lakásban. Két szobája volt: egy kétablakos úriszoba és egy egyablakos hálószoba. A házmesterék vállalták a takarítást, s most ott is piszmogott már a házmesterné, ronggyal dörzsölte a sárgaréz írókészletet, rabszolgája, a viciné pedig az ágyat vetette meg a hálószobában, hangosan pofozva a párnákat. Friss, jó érzés feszítette a mellét a fiúnak. A könyveit nézte, az íróasztalát, a régi karosszéket, a naptárt, amelyről, mikor kipakolták, letépte a másfélhónapos késést. Érezte, tudta, hogy új ember lesz belőle, elkezdődik a készülés az ügyvédi vizsgára, és ugyanekkor a barátja, Rácz Miklós révén, aki egy nagy lap munkatársa volt, meglesz a hasznos összeköttetés azzal a nagy lappal, ahol egy kis politikát lehet majd írni, – a világért sem irodalmat – csak politikát, olyan parlamenti és pártköri tudósításokat, amelyekkel ismeretségeket és összeköttetéseket lehet szerezni. Igy majd közben meglesz az ügyvédi vizsga, az apa irodája és egy kis politika, megint csak egy kis politika, – Andor politika alatt azt értette, amit az ő világában és az ő helyzetében ez alatt érteni szoktak: karriért, amelynek messzi ködében a képviselői mandátum, az udvari tanácsosság, egy kis újságokba való cikkezés, közgazdaság, bankpaloták képe és egy igen finom és igen gazdag, nagyszerűen öltözött fiatal asszony – a leendő feleség – kavarodott össze operai páhollyal, frakkal, saját automobillal és egy-egy nevetős, társas vacsorázással a Hungáriában, csupa smokingosokkal és ilyen fehérkezű, divatos asszonyokkal, cigányzene mellett, – nagy dolgozószobával, hatalmas íróasztallal és alázatos titkárral, aki szerényen mondja: „őméltósága kéreti a képviselő urat“ – és őméltósága, az ő, Andor, amint ül a nagy székben, és a képviselő úr az a mosolygó, zsakettes kopasz, aki megáll az ajtóban és már ott meghajol, mélyen, miközben ő, Andor, már mint őméltósága int neki és azt mondja: „na gyere, gyere, ne félj, nem eszlek meg, inkább gyújts rá“.

Nem, nem lehet elvenni Turnovszky Ellát. Nem lehet.

Felöltőt vett, elindult az apját meglátogatni a szanatóriumban.

– Szellőztessenek itt még – mondta a házmesternének – és ha kitakarítottak, zárja be a lakást és vegye magához a kulcsot. Amíg a második kulcs elkészül, addig így lesz. Vacsora után jövök haza.

– Kezét csókolom – mondta az idős asszonyság és előreszaladt, ajtót nyitni neki.

Ez mind nagyon jól esett az önérzetének. Lakása van, rendelkezik, jön és megy, amikor akar, személyzete van, amelynek nincs szemrehányási joga, mint Julinak volt otthon, amely csak szalad, ajtót nyit és kezet csókol. Mert azt is akart.

– Hagyja – mondta neki, mikor visszahúzta a kezét. Kiment az utcára és azt gondolta magában, hogy ide milyen könnyű lesz korán hazajönni. Vendéglőben vacsorál, azután benéz a rendes kávéházba, a fiúkhoz, éjfélre itthon lesz. Hétfőn elkezdi a tanulást. Ma csütörtök van. Hogy miért csak hétfőn? Mert… ma csütörtök, hurcolkodás, – aztán péntek, szombat, vasárnap, három nap, amíg rendbejön a lakás, három nap vakáció még, és aztán tanulás, munka, az élet nem könnyű és most már el kell kezdeni.

Mire a szanatóriumba ért, már erősen alkonyodott. Halkan kopogtatott az apja szobájának ajtaján és miután választ nem kapott, várt egy kicsit. Aztán gyöngéden megpróbálta a kilincset, az ajtó engedett. Bement. Alkonyi árnyékban volt a fehér szoba, a nagy, kórházi tisztaságban a fal mellett feküdt az öreg ember, fehér vaságyban. Nem aludt. Ahogy oldalvást feküdt, az ablakon át nézte a sötétedő eget.

– Nem hallottam a kopogást, – mondta – nem alszom.

És hogy a fiú a falhoz ment, a villanylámpa gyújtóját keresni:

– Ne, ne gyújtsd meg. Még világos van.

Az asztalon rubrikázott ív papiros volt, a láz naplója. Andor az ablakhoz vitte. Az öreg megmozdult az ágyban:

– Estefelé egészen kis láz, minden nap. Nem akar elmaradni.

– Miért nincs itt senki? – kérdezte a fiú.

– Nem kell, nem szeretem. Igy szeretek feküdni, egyedül, nyugodtan. Gyere ide. Ülj le.

Andor leült az ágy mellé. Az öreg szeretettel nézett rá, egy kicsit mosolygott, mikor kérdezte:

– Na, és az új lakás?

– Nagyszerű. Boldogság, igazán. Még egypár napig eltart, amíg rendbehozom, aztán hétfőn elkezdődik a nagy tanulás.

Hallgattak.

– Csak aztán elkezdődjék – szólt csöndesen az apa.

– Ha én mondom.

Egy fiatal doktor jött be, hosszú fehér köpenyben, a szanatóriumi segédorvosok kötelező vidám hangosságával. Új ember volt, akivel eddig még nem találkozott itt. Andor bemutatkozott neki.

– Eredj, fiam, addig a kertbe – mondta az öreg.

Andor lement. Fel-alá járt a sötét, nyomorult négyszögű szanatóriumi parkban, az óráját nézte. Nem lehet Turnovszky Ellát elvenni. Egy villanyfényes ablakban női alak jelent meg. Ránézett Andorra, Andor megállt és nézte. Csinos alakú, karcsú nő volt. Aztán a nő felnyult az ablakon és lehúzta a fehér függönyt. Eltűnt. Ennyi volt az egész kaland, de a fiúnak jól esett, hogy olyan bátran nézett vissza a nőre. „Szabad vagyok“ – gondolta.

A nevét hallotta a sötét kertben, maga mögött.

– Doktor Aradi úr?

– Igen – mondta és megfordult.

A fiatal segédorvos állt ott, a fehér köpenyben. Mosolyogva jött feléje:

– Talán kolléga?

– Nem. Jurisz doktor vagyok.