Part 34

Befordult a hosszú, alacsony kapualjába és az utca felé igyekezett. A kapu alatt zöld bádoglámpában gyertya égett, ennek az imbolygó-gyenge fényében meglátta, hogy két ember áll az utcán, a kapu nyitott szárnya előtt. Még mielőtt a küszöbig ért volna, a két ember gyorsan bejött a kapu alá és egyenesen feléje tartott. Már akkor, mikor háttal álltak neki, megismerte őket. Kubényi Sándor volt és az ékszerész-miska. Most megdobbant a szíve, mikor komoly arcukat meglátta. „Leszámolás“ – gondolta villámgyorsan és megállt.

Kubényi előbbre lépett és felemelte az ujját a levegőbe. Halálosan sápadt volt. A szeme nagy és fekete.

– Megálljunk – mondta csöndesen.

Andor nyugodtan nézett rá.

– Csak annyit mondok, – szólt Kubényi Sándor fojtottan-halk hangon – ha még egyszer meglátom, hogy a menyasszonyommal beszél, leütöm.

Andorban, mint a napsugár, ömlött el a lelkiismerete tisztasága, a nagyszerű, bizonyítható ártatlanság érzése, és valami véghetetlen, sajnálkozó szeretet ez iránt a remegő ember iránt:

– Sándor, – mondta neki – maga téved.

– Nem vagyok Sándor – mondta ez keményen. – Én Kubényi úr vagyok, nem vagyok neked Sándor.

– Téved – ismételte nyugodtan Andor. – Énnekem semmi közöm a menyasszonyához, én tisztességes ember vagyok, én…

Tompán ordított rá a fekete legény:

– Akkor mit mászkálsz itt nálunk?

Még mindig hullámzott benne a jóság és a szeretet:

– Meg tudnám magyarázni… meg is tudom… de az nagyon hosszadalmas. Ha türelme van, jöjjön velem, mindent elmondok. De ez félreértés, szegény jó Sándor…

Ennek már elhidegült az arca:

– Ne sajnálj! – ordított rá, s a földre nézett, elébe. – Ide ne merj jönni többet. Pusztulj innen.

Még utolsót lobbant Andorban a fájdalmas szeretet, a megbocsátás, a részvét, a saját tisztasága érzete:

– Kérem, – mondta – én magát szeretem, én a maga testvérének érzem magamat, mért nem akar megérteni, mért nem akar meghallgatni?

Most közelebb lépett hozzá Kubényi:

– Svindler – mondta egészen közelről, az arcába. És a szemébe nézett. – Lator!

Andor felemelte a fejét. Dac lövelt fel benne. „Le akar ütni,“ – gondolta hirtelen – „belém akar kötni, szamár, szamár, szamár…“ Összeszorította a fogát. Elkeserítette az érzés, hogy vérző, vonszolódó, haldokló testét még ezek a véletlen idegenek se hagyják békén, ezek is kinézték maguknak, hogy beleharapjanak.

– Micsoda beszéd ez? – szólt felrohanó haraggal. – Mi jogon beszél velem így?

Kubényi egyre nézte:

– Svindler vagy, úri gazember vagy. Ide többet nem jössz.

Andor zsebredugta a kezét. A kabátzsebén át megtapintotta a revolvert, amit a nadrágzsebében hordott. Keserű mosoly ment át a lelkén. „Nem miattatok viselem. Ha tudnátok, ki számára van nálam.“

És mikor Kubényi szeméből meglátta, hogy a legény mozdulni akar feléje, hirtelen kirántotta a kezét a kabátzsebéből és a nadrágzsebébe nyúlt.

– Revolver? – súgta az arcába Kubényi Sándor, hátrahúzódott egy pillanatra, s mint a villám, ököllel az arca közepébe csapott.

– Te… – sóhajtotta Andor, elborult benne az élet, a nadrágzsebéből kifelé rándult a keze, görcsösen fogva a kis revolver markolatát.

Akkor hirtelen nagyrameredt szemmel nézett Kubényi Sándorra, mert annak nagy rémületet látott az arcán. A pillanat ezredrészén ez villant át az agyán: „Mért rémül ez így meg?“ De rögtön gyöngeséget érzett, valami nagyon kis fájdalmat az oldalában, s valami meleget, ami folyt a ruhája alatt. Megszúrták. Zavarosan hallotta ezeket a szavakat:

– Tisztességes ember… menyasszonyát… csábítani…

A falhoz támaszkodott. Aztán leült a földre. Nagyon gyönge lett. Azt akarta nekik mondani, hogy menjenek segítségért, csináljanak valamit, ne álljanak itt, de nem tudott mondani semmit, csak fájdalmasan mosolygott rájuk, a száját nyitotta és ernyedten csukta, a szemét félig lehúnyta. Még rémlett neki, hogy Ecker Miska hozzáhajol és Kubényi Sándor mond valamit, elmegy. Akkor lecsukta a szemét, azzal a gondolattal, hogy végtelenül álmos. Majd halkan, mint valami sűrű anyagon át szűrődve, hangokat kezdett hallani. Érezte, hogy nehéz a szemhéja, erről tudta meg, hogy a szeme kinyitásával kínlódik. Mikor valamennyire kinyitotta a szemét, sok embert látott. Az az érzése volt, hogy ezer meg ezer ember áll körülötte. Érezte, hogy emelik. Már akkor be volt kötözve. Nagyon sokan emelték, azt világosan érezte, hogy nem kínlódnak vele, hanem könnyen viszik, mint a pelyhet. Levegőt érzett, sok összevissza hangot hallott, érezte, hogy az utcán van, a hangok szabadabbak voltak, nem kongottak, mint az elsők, ott a kapu alatt. Valami piros fényt látott, lámpa lehetett. Motor zúgott a fülébe. „Automobil?“ Aranygombos-sapkás fiatal arcot látott. Könnyek szivárogtak a szemhéja alá. Lassan küzködő, fél-éber gondolkodásában ez szállongott határozatlanul: „A mentők, áldott jó, szegény orvosnövendékek… ilyen későn este… ilyen messze künn.“ Már csönd volt körülötte, érezte, hogy megy, viszik. Zökkent és zúgott alatta valami. „Mégis csak automobil…“ Még mindig nem tudta összekapcsolni agyában a két fogalmat: a mentőket és az automobilt. A mentők, ez az ébredő, homályos valóság volt. De az automobil, ez álomszerű volt, utazás, országút, boldogság… Csak nagykésőn olvadtak össze benne a mentők az automobillal. Most már kezdte megállapítani, hogy hanyatt fekszik egy nagy automobilban és rajta kívül mások is vannak a kocsiban. Halvány fény pislogott, lobogott, egy arc hajolt föléje, kérdeztek is tőle valamit. Ő érezte, hogy nem tud felelni, de azt akarta, hogy lássák, hogy hallotta a beszédet, hát erőltetetten elmosolyodott. Erre megint forró nedvességet érzett gyülekezni a szemében. Összeszorította a szemhéját, hogy kipréselje alóla a forró nedvet. Most hirtelen meglátta csukott szemével azt a színes cseréptörpét, ami ott a tengerparti szálloda előtt állott a gyep közepén, undokul vigyorogva. Soha életében igazán nem haragudott senkire, csak erre a majolika-törpére, akinek fénylő hegyes sapkája volt, olyan arca, mint egy öreg gimnáziumi igazgatónak, kisgyerek-teste, rövid nadrágja, nagy facipő-féle a lábán. Szívtelen vigyorgása volt. Mit keres ez most itt? „Mit akarsz tőlem,“ – gondolta – „hisz én olyan tiszta vagyok, mint egy bárány… mit nevetsz rajtam?“ Aztán szédülni kezdett, de erőltette az ébrenlétet, gondolkozott tovább: „Tiszta vagyok… szomorú vagyok… nagyon szomorú vagyok…“ És váratlanul felszakadva felsírt benne a tehetetlen nagy szerelem az asszony iránt, aki most pezsgőt iszik a terraszon, az illatozó tenger mellett, ott messze…

„Vagy ölelkezik?“ – indult meg benne a régi gépezet. „Ölel valakit… Pécsit?… A másikat?“

Aljasnak érezte, idáig hallotta a könnyelmű nevetését. „Engem visznek, megszúrva, egy sikátorból… és te nevetsz?“

Felordított benne valami, olyan fájdalmasan, hogy talán a torkán is hangot adott, erre lehetett következtetni abból, hogy megint az arca fölé hajolt egy fej. Valamit mondtak neki, nyugtatták.

– „Igen,“ – gondolta – „hogyne.“

Könyörgő kifejezést öltött az arca. Mondani akart valamit, nyögött benne az akarat, tehetetlenül. Azt akarta mondani, hogy az Istenért, ne legyen itt félreértés, ha ő most meghalna, mielőtt beszélni tud, nem ezek szúrták meg ott a sötét kapu alatt, ezek a szegény ártatlan emberek, ezek csak áldozatok… „Te szúrtál meg,“ – zokogott fel benne – „te szúrtál meg, nem, nem, nem fogom elhallgatni, te szúrtál meg, igen, te szúrtál meg, hiába nézel úgy rám…“ És valahonnan messziről az asszony arca nézett rá csudálkozva, meglepetten, mintha azt mondaná: „Én? Én??“ – nagyra nyitva a szemét, fel-felrezzentve babvirág-piros szép felsőajkát és mentegetőzőn a keblére téve rövidujjú, rövidkörmű kis kezét.

X.

Az első emberi szó, ami a száján kijött, Veress doktornak a neve volt, a kedves, komoly morfiumos varázslóé. Visszavitték a szanatóriumba, ahol rövid ideig olyan boldog volt. Mikor a vörös Jolánt meglátta, amint az ágya fölé hajolt és igazi rokonszenvvel nézett fehér arcába, a szemében bús köszöntés jelent meg, s az a kérés, amit oly jól és rögtön megértenek az ápolással foglalkozók.

– Igen, – felelt a vörös Jolán – itt maradok, én fogom ápolni.

Napokig nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul kellett feküdnie, s abból, hogy mást, mint orvost és ápolónőt nem látott, arra következtetett, hogy súlyos az állapota, nem eresztenek be hozzá senkit. Valóban, az ajtaján künn függött a nyomtatott kartonlap, amely tiltotta a bemenetelt. Az orvosok, mielőtt kimentek volna, mindig sokat beszéltek halkan a vörös Jolánhoz. Látszott, hogy valamire tanítják. Komolyan suttogtak vele, néha fel is emelték az ujjokat és Jolán minden hosszabb suttogó-strófára fejbólintással felelt. A fehérkabátos szanatóriumi orvosok közt megjelent egyszer egy feketekabátos úr is, ez valami idegen tanár volt. Egyszer, álmodozó-kábult szemével látta, hogy gyűlés van az ágya körül. És a vörös Jolán most órákig ült némán a fehér szobában, nem kérdezett tőle semmit, sőt, ha az ágyához lépett, intett neki, hogy ne beszéljen ő sem. Megint beleszokott abba a fáradt-álmos, fél-éber életbe, aminőt már élt itt egyszer. Nem félt a haláltól, nem is gondolt rá. Furcsa ez: kórházban az ember azt hiszi, hogy itt csak meggyógyulni lehet. A gyógyulni-akarásnak ez a környezete áldott-puhán simogatta a szívét, érezte, hogy nagy bajban van, de nem nyugtalankodott.

Egyszer egy feketeruhás kövér nő hivatta ki a vörös Jolánt a szobából.

– Nem lehet bemenni, – mondta ez – senkinek se lehet…

– De csak tetszik engem ismerni, én jártam hozzá, mikor először feküdt itt. Mindennap itt voltam nála. Mondja meg neki, hogy Juli van itt, Gubás Jánosné.

A főorvoshoz utasították.

– Hová gondol? – rivallt rá Veress doktor. – Meg van bolondulva? Inkább vigyázott volna, hogy ne szúrják meg ott a kegyed tiszteletreméltó családjában!

– Nálam, kezit csókolom?

Sírva fakadt és bő beszéddel mentegetőzött. Hogy ő? Hogy ha ő ezt csak sejtette volna is!

– Menjen a fenébe – állt fel doktor Veress.

– Nagyságos uram…

– Takarodjék, mert kilököm – ment feléje a doktor, és ahogy most Julira nézett, valószínűnek hangzott, amit mond. Juli elment. A nyers erőt különben is tisztelte, de most annyival inkább hatott rá a testi fenyegetés, mert azon az éjszakán, mikor Andort a mentők elvitték a Kender-utcai házból, Gubás János azzal a természetes és józan ösztönnel, amely az érettkorú parasztot jellemzi, úgy elverte a jó Julit, hogy még hajnalban is vonított. Már igazán azt kezdte hinni, hogy ő a hibás ebben a szerencsétlenségben.

Szeptember utolsó napján levették a táblát az ajtajáról, de Veress doktor szigorúan meghagyta az ápolónőknek, hogy ha valaki be akar menni hozzá, azt előbb küldjék be az irodájába. Így jelentkezett ott Rácz Miklós.

– Csak arra kérem szerkesztő urat, – mondta neki az orvos – hogy ne maradjon nála sokáig. Remélem, mondanom sem kell, hogy semmi olyasmit, ami izgatná…

– De kérem…

– A nehezén már túl van. Most már megmarad, hála Istennek. Nem is tudom, de úgy megszerettem ezt a szegény gyereket. Ön régi barátja?

– Igen.

– Nekem sok ember fordul meg a kezem alatt. És mindig, szinte minden évben van egy vagy kettő, aki különösen érdekel. Pedig ez nem jó. Sebésznek nem szabad szívének lenni, csak eszének és kezének. Ha a szíve beiktatódik az esze és a keze közé, ez rossz. Sok örömem volt már emiatt a prakszisomban, de sok rossz órám is. Mindegy, na. Tessék felmenni hozzá.

– Szóval főorvos úr úgy gondolja, hogy meggyógyul.

– Úgy gondolom. De most másodszor van a kezem alatt, mint sebészi beteg, és most másodszor látom, hogy az idegei sokkal betegebbek, mint a teste.

– Másodszor? Mint sebészi beteg?

– Igen. Ön talán…

Meglepődve nézett rá:

– Mindegy, – mondta – úriemberrel beszélek… én elszóltam magamat, pedig akkor titoktartást fogadtam neki. Először azért volt itt, mert magába lőtt.

Rácz Miklós zavartan nézett a vastag szemüveg mögül. Visszaemlékezett az utolsó találkozásukra. Most szerette ezt a szamár fiút, aki akkor eltitkolta előtte a baját. És némileg haragudott magára, amért akkor olyan keményen viselkedett.

– Fődolog, – mondta – hogy meggyógyuljon.

Veress doktor az ajtóig kísérte:

– Az segítene rajta, ha legalább egy évre elmenne egy külföldi szanatóriumba, a testét edzeni és kiszabadulni ebből a környezetből, elfelejteni ezt az ő speciális esetét azzal a hölggyel…

– Önnek elmondta?

– Soha egy szót se szólt.

– Máshonnan méltóztatik tudni?

– Jó doktornak mindent kell tudni – mondta Veress, kényszeredetten mosolygott, meghajtotta a fejét és becsukta Rácz mögött az ajtót. Rácz felment az emeletre. A lépcsőnél a vörös Jolán várta.

– A főorvos úr megengedte – mondta Rácz.

– Tudom, épp most szólt fel a telefonon. Kérem a kabátot meg a kalapot. Ne tessék kopogtatni.

Rácz elfogult lett ettől a ceremóniálétól. Nagyon megcsöndesedve és alázatosan lépett be Andor szobájába, s mikor látta, hogy nem alszik, lábujjhegyen ment az ágy felé. Ezen a rövid úton önvádat érzett. Úgy gondolta, meg kellett volna mondania az orvosnak, hogy haragban van a beteggel. Akkor talán fel se engedte volna hozzá.

Andor nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyban. A haja hosszúra nőtt meg, az arca fehér és még inkább lesoványodott volt. Hosszan elnyúló vékony teste alig emelte meg a síma fehér paplant. Rossz hatást tett Ráczra a paplan végében az a kiemelkedés, amely a hanyattfekvő fiú lábafejét jelezte. Ezek a hanyattfekvő ember lábaujjától magasra emelt fehér paplanok valahogy a halál formáit mutatják. Rácz megállt egy lépésnyire az ágytól. Andor fáradtan fordította feléje a szemét, de az arcán semmi meglepetés nem mutatkozott. Lassan megint visszafordult a tekintete a mennyezet felé, amit eddig is nézett. Csönd volt. Se Rácz nem szólt, se Andor. Rácz halkan és vigyázva ült le egy fehér karosszékbe, úgy, hogy szembefordult a beteg arcával.

Andor mostanában napok óta nem beszélt. Gyógyulása jobb napjaiban már halkan szólt néha Jolánnak egyet-mást, sőt Veress doktorral egész mondatokat beszélt. De aztán minden látható külső ok nélkül egyszerre csak elhallgatott, nem felelt az ápolónő kérdéseire, s mikor egyszer meghallotta, hogy Veress doktor ezzel lép be:

– Na Jolán, hogy van a beteg?

És Jolán erre így válaszolt:

– Jobban van, de nem akar beszélni…

Akkor valami oktalan dac ébredt benne, amely azt tanácsolta neki, hogy a doktornak se feleljen. A doktor hiába ült az ágya mellé, hiába fogta meg a kezét, hiába nógatta, hogy szóljon hozzá, makacsul nézett a levegőbe és nem felelt. Úgy érezte, hogy most valami rendkívüli új dolgot csinál, büszke volt erre a némaságára, valami gonosz elégtételt érzett az egész világ felett, amellyel szemben ilyen konokul hallgat.

– Ön intelligens ember, – mondta akkor neki az orvos – ne erőltesse magára ezt a némaságot, mi ezt ismerjük, ennek tudományos neve is van, ne essék ebbe bele, beszéljen, feleljen nekem.

Valami fájdalmas kajánság arra késztette, hogy most csak azért se feleljen. Ettől fogva nem beszélt egy szót se. És ez a hisztériás kajánság most új erőre kapott benne, mikor meglátta Rácz Miklóst, aki szinte kapóra jött jó prédának: íme megint valaki, akinek a szemébe lehet hallgatni…

– Andor, – mondta elfogultan Rácz – én vagyok. Ha fáraszt a beszéd, ne szólj hozzám. Eljöttem megnézni, hogy vagy.

Azt akarta neki mondani: „édes fiam“, de nem jött ki a száján. Kínlódott ezért egy pillanatig, s ettől az arca komor kifejezést nyert. És mikor nagyon sokáig nem kapott még csak egy tekintetet se a fiútól, megszólalt:

– Hallom, hogy már egészen jól vagy. Nagyon megnyugtatott az orvos.

Erre se jött semmi válasz, még csak egy szemrebbenés sem. Csöndesen folytatta, miután várt egy kicsit:

– Csak megnyugtatásodra mondom, hogy az egész esetről a világon senki nem tud semmit. Gondoskodtam róla, hogy ne kerüljön a lapokba.

Most a tekintet megmozdult. Rácz Miklós megörült ennek és sietve folytatta:

– Mikor a rendőri riporter behozta a hírt este tizenegykor, azonnal a telefonhoz ültem és az összes lapokhoz telefonáltam… mint személyes kérést… kértem, hogy ne hozzák… A fiúk olyan kedvesek voltak, egyetlen lapban se volt egy szó sem. Nehogy… emiatt… csak egy percig is bánkódjál…

Elvörösödött, olyan vihart csinált a vérkeringésében ez az utolsó pár meleg szó. De kinyomta magából, künn volt. Andor elmosolyodott, nem a szájával vagy az arcával, csak a szemével. Ezt gondolta: „Szamár jó fiú, mit bánom én a te világodat, a lapokat, a riportereket…“ Most először tűnt fel előtte kicsinek Rácz Miklós, ahogy ide, erre a végső és szent helyre behozta a praktikus élet kicsinyes szennyét, a kis baj kis elhárítását, a kis sikert… „A fiúk kedvesek voltak.“ – Mit bánta ő a fiúkat! Hol vannak ezek mind, valahol lenn, messze, ködben, ahogy a hegy tetejéről lát az ember elmosódó városokat, falvakat… embereket alig…

Még mondott egyet-mást Rácz Miklós, de erre nem is figyelt. A szeme sarkából látta, hogy óvatosan felemelkedik a székből. Most őt fogta el a félelem egy szentimentális jelenettől. Megijedt attól, hogy Rácz Miklós az ágya fölé hajol, a kezéhez nyúl, vagy mond valamit. Lassan lehúnyta a szemét, tudta, hogy ez tökéletes védelmet ad. A betegnél ez olyan, mint a királynál az, ha összeüti a sarkantyúját. Elég volt. El lehet menni. Nem is látta, mikor kiment, csak hallotta lábhegyen való áhítatos kifelé csikorgását, az ajtó halk neszét, a gyöngéd becsukódást, s akkor fellélekzett. Nem volt meghatva attól, hogy Rácz Miklós eljött hozzá. Valami szuverén gőgöt érzett, amit csak a császárok és a nagy betegek ismernek az emberekkel szemben, valami felettük-lebegést, közéjük-nem-tartozást, mélységes senkivel-nem-törődést. Egyedül lenni. Hallgatni. És valahogy eszébe ne jusson valakinek meggyújtani a lámpát.

XI.

Néhány nappal ezután, mikor reggel felébredt, a rendesnél nagyobb éhséget érzett. Türelmetlenül várta a reggelit, amit a vörös Jolán szokott a rövidlábú asztalon az ágyára tenni. Megszólította a lányt:

– Milyen idő van kint?

– Na végre – mondta ez. – Csakhogy végre beszél.

Reggeli után egy kis testi elégedettséggel dőlt vissza a párnájára. Jól esett neki a víz, amellyel Jolán megmosta a kezét meg az arcát. Lehúnyta a szemét, mikor Jolán gyöngéden fésülte. Suttogva mondta:

– Adjon egy tükröt.

– Nincs – mondta Jolán.

Fáradtan mosolygott:

– Képzelem, milyen az arcom… ha nem adnak tükröt…

Jolán kedveskedve rázta a fejét:

– Nincs… Azért nem adunk, mert nincs…

– Jó, jó.

Betakarták nyakig, pokrócot tettek a paplanjára, ablakot nyitottak, takarítottak a szobájában. Enyhe, szabadillatú levegő jött be az ablakon.

– Jolán, – mondta – mért nem mondja meg, milyen idő van?

– Gyönyörű szép, napos. Szép őszi idő.

– Még nincs tél?

– Dehogy van. Meleg őszi idő van. Gyönyörű.

– Köszönöm – mondta és bágyadtan húnyta le a szemét a friss levegő-illatra, beletartotta az arcát, örült, hogy lengedezik körülötte a lágy októberi délelőtt hervadt langyossága. Olyasmit érzett, ami feltűnően hasonlított az élethez. „Csalódás“ – gondolta.

Mikor megint becsukták az ablakot, magára maradt, felkönyökölt az ágyban. Belső mosollyal egy kicsit kinevette magát. „Haldokolni akarok“ – gondolta – „és most mintha jól esett volna élni…“ Sokáig visszatartott gondolatok most berohantak a fejébe, mint a tolongó karzatjegyesek a színházba, mikor ajtót nyitnak. „Na, na, na“ – mondta nekik – „csak ne olyan hevesen… sor kerül mindenikre…“ Az első gondolat, amit beeresztett a fejébe, az volt, hogy vajjon tiszta-e ő? Azt mondta magában: „igen.“ – „Tettem valaha valami rosszat?“ – „Soha.“ – „Semmit.“ – „Nem csaltam, nem hazudtam, senkit soha szándékosan meg nem bántottam…“ Valami kérdezte benne: „Igazán?“ – Dacosan felelt: „Igazán.“ – „Minden bűntől irtóztam…“ – „A másét nem kívántad?“ – „Igen, de… nem, nem, az nem volt a másé, az az enyém volt.“ – Kereste a tisztességes momentumokat az életében: „Csinos, gazdag, fiatal gyerek voltam, soha házasságot nem törtem…“ Itt megakadt. Való igaz, hogy soha asszonyhoz hozzá nem nyúlt, de – szent Isten – milyen nagyon hozzányúlt volna valakihez, ahhoz a valakihez, milyen vadul, rettenetesen, milyen megveszetten nyúlt volna hozzá, ha… ha…“

– „Mért csinosítom úgy az életemet?“ – kérdezte magától. – „Véletlen alibi ez mind… csupa véletlen, hogy nem követtem el semmit… azért én mégis gazember voltam.“

Délután elhivatta doktor Vadász Imrét, aki az apja ügyvédi irodáját átvette és most vezette. Ez kezelte az apjáról rámaradt értékpapirokat és ez vigyázott a svábhegyi telekre. Megbízta, hogy a legrövidebb idő alatt adja el az értékpapirokat és tegye pénzzé a svábhegyi telket. Ha lehet, még ma. Vagy holnap. És rögtön jelentse.

Este magához kérette Veress doktort és altatószert kért tőle.

– Hogyne – mondta ez. – Még csak az kéne. Mikor az a sok piszok fehér por vette le a lábáról.

Altatópor helyett hideg borogatást csavartak a gyomrára és a lábára. Azt mondták, hogy ennek nagyszerű hatása van, nincs jobb és ártalmatlanabb altató, mint ez az éjszakára való priznicrendszer. Kínlódott ebben a hamar felmelegedő nedves-hűvös bilincsben, de elaludt.

Reggel bejött hozzá a vörös Jolán:

– Kérem, – mondta – az este is itt volt az a kövér nő, az a Juli néni, aki idejárt, mikor először tetszett nálunk lenni. Már ötször volt itt, de a főorvos úr sohse eresztette be. Most megengedte a főorvos úr, hogy az üzenetét átadjam.

– Mit üzent?

– Hogy délután ide akar jönni a lánya.

Sokáig nem kapott feleletet.

– Valami Mariska – mondta halkan.

Andor vállat vont az ágyban:

– Jöjjön – mondta.

A vörös Jolán kifelé indult. Andor utánaszólt:

– Itt van?

– Kicsoda?

– Az a kövér… Juli…

– Itt vár kint, a válaszra.

– Jó – mondta. – Ne bocsássa be. De a lánya eljöhet, ezt megmondhatja neki.

Mikor Jolán visszajött, idegesen szólt rá:

– Ne beszéljen, nem vagyok kíváncsi semmire. Ha délután jön a lány, eresszék be. Most menjen ki, Jolán. Hagyjon, hagyjon… egyedül akarok maradni…

Feltápászkodott az ágyban, a párnáit a háta mögé gyűrte, hogy ülni tudjon. Felült, törökösen húzta maga alá a lábát és nyugtalanul kezdett gondolkozni. „Te jó Isten,“ – mondta – „úgy látszik, te azt akarod, hogy éljek. Én nem bánom.“ Hullámozni kezdett benne valami, s bár rögtön érezte, hogy rajongások és világtól elrugaszkodott képzetek szállnak fel benne, mohó örömmel ült a szárnyukra és vitette magát velük. Lehúnyta a szemét és olyasmit érzett, amit akkor szokott érezni, mikor nyolc-tíz pohár konyak volt benne: a fantázia és az életkedv nagy szabadságát. Azt mondta belül magának: „A szép szűz idejön.“ Hátrahajtotta a fejét a párnacsomón. „Isten báránya idejön hozzám, mit akarhat tőlem?“ Kevélység fogta el, a kényeztetett, nagyon-ápolt beteg szuverénitása: „A nagybeteget csak úgy lehet megmenteni, ha egy szűzlány vérét ömlesztik át beléje.“ Elmosolyodott ezen a szamárságon. Aztán a mosolyból lassan komolyra változott át az arca, merőn gondolkozva szegezte maga elé a tekintetét: „Szerelmes belém, idejön, meg fog menteni engem, az enyém akar lenni, te nagy Isten, te küldöd hozzám ezt a tisztaságot, te fel akarsz emelni engem…“

Nagy mohóság fogta el, belemarkolt kétoldalt a lepedőbe: „Élni fogok…“ Kiáltani szeretett volna, énekelve kiáltani, felzengeni az égig: „Élni fogok, repülni fogok, fel, fel, minden szenvedésnek vége!“ Édes-mohó gondolatok jártak benne: „Szerelmes belém egy tiszta szűz gyermek, egy romlatlan parasztszűz, messziről jön felém, int felém, hozzám akarja csatolni magát, meg akar váltani, meg akar menteni, fel akarja áldozni magát értem!“

Az ebédet visszaküldte, hirtelen rámérgesedett Jolánra, aki megpróbálta rábeszélni, hogy egyék. Izgatott volt, nem akarta, hogy bármi is zavarja lelkének ezt a meginduló, egyre lendülőbben ringó hullámzását, ami folyton feljebb vitte, boldogabbá lengette.