Part 33

Merőn nézett a szemébe. „Szörnyű volna,“ – gondolta Andor – „szörnyű volna, ha ezt a lányt is én mérgeztem volna meg.“ Átrohant a memóriáján az a néhány perc, amit ezzel a szép szomorú gyerekkel töltött az életben, átfutólag, otthon, a konyhában, az előszobában, egyszer a szanatóriumban… „Nem hiszem, hogy csalódnám“ – gondolta, mialatt fáradtan nézte a megvilágosodott arcot.

– Miért szenvedtél? – súgta feléje.

– Szerettem valakit – jött lehellet-finoman a felelet, a lány nem mozdította el róla a tekintetét, nyugodtan és merőn nézett rá, a szemét a fiú szemébe tűzte, de mintha keresztülnézett volna rajta, nem a testébe nézett, hanem valahova mögéje, vissza, a multba. Aztán felkelt, némán és nesztelenül kiment, a konyhába. Ahogy Andor a szemével követte, csudásnak találta a könnyűségét, amivel járt. A lány most hosszúnak és vékonynak hatott, semmi testies nem volt rajta, mikor eltűnt az ajtónak oly kicsiny kinyílásán, hogy szinte csuda volt, hogy kifért rajta. És a nehéz ajtó oly lágyan csukódott utána, mintha paplanból lett volna.

– „Csudálatos este ez,“ – gondolta a fiú – „különös, csudálatos… mi van velem?“

Elfujta a gyertyát, és az ágyat kimondhatatlanul kellemesnek, puhának kezdte érezni. El tudta képzelni, hogy ő most kis gyerek, s azt a nagyszerű testi érzést érezte, amit a kisgyerekek, mikor hosszú könyörgésre a nagyok ágyába fektetik őket, s amitől rögtön el is alszanak.

VIII.

Harmadik napja ült le velük a vacsorához. A Kender-utca egyik emeletes házában talált kiadó szobát, most ott lakott két nap óta. Több levegőt érzett maga körül, hogy divatos nőket és elegáns férfiakat nem látott. Ezeknek a szegény józsefvárosi házaknak az élete, amely alapjában véve éppoly nyomorult és szennyes volt, mint azé a másik társaságé, amelynek látása elől idemenekült, most tisztának és boldogítónak tűnt fel előtte. A szegény emberek és az idegen emberek más világot ringattak körülötte. „Nem gyógyulok meg itt“ – gondolta – „de talán egypár nappal tovább bírom.“ Tegnap egész délután kis gyerekekkel játszott Gubásék udvarában. „Ha örökre köztük maradhatnék“ – gondolta. Aztán, mikor a gyerekek hazaszéledtek, azon töprengett, hogy ez mind nem egyéb, mint menekülés az életből, idegenek közé, gyerekek közé, csupa olyan helyre, ahol állandóan mégse maradhatott meg. Tegnap este már ránézett a vacsoránál Kubényi Sándor, de még mindig nem szólt hozzá. Pedig említette az asztalnál, hogy most egyidőre ő is Juli néni kosztosa lett. Már kétszer-háromszor felmerült benne a gondolat: mindent otthagyni, idejönni, munkásnak lenni, a Kubényi Sándorok nyilt, bátor és új életét élni. De úgy össze volt törve benne minden, hogy ezt az eszmét mindannyiszor, ahányszor felmerült, szomorú mosollyal végezte ki. „Korábban kellett volna…“ Aztán: „Pfuj, micsoda gyűlöletes dolog lehet ez az ő szemükben: egy gazdag úrfi, aki élet-undorában és bánatában úgy megy közéjük, mintha kolostorba vonulna“.

Ezen a harmadik estén a két szocialistának nem terítettek a Gubásék asztalán. Gyűlésen voltak, s ilyenkor kocsmában vacsoráztak. Andor szabadabbnak és nyugodtabbnak érezte magát. És ezúttal különösen kedves és nyugalmas volt az őszies este. Künn egy kis szél járt, s itt benn, a petróleumlámpa alatt az egész napi erős munka után üldögélő emberek szent csöndessége… Andor is pihenést érzett. Egész délután kóválygott a Józsefváros külső részein, egészen a Kálváriáig járt, bekalandozta a Koszorú-utca, a Szűz-utca vidékét, a hosszú Práter-utcán kiment végig, minden udvarba hosszan benézve. Úgy állt meg a házak kapujában, mint a kirakatok előtt szokás. Kétszer is megesett vele, hogy megszólították:

– Kit tetszik keresni?

– Senkit – mondta, és tovább ment.

Mikor a második helyen kérdezték tőle, hogy kit keres, ezt felelte egy asszonynak:

– Magamat.

A nagy sétában elfáradt, de azért vacsora előtt még játszott a gyerekekkel a nagy udvarban. De ma nem tudta mulattatni őket, mert nagyon szomorú lett közöttük. Nem figyelt rájuk, nem felelt minden kérdésükre, úgy, hogy cibálták és püfölték, mikor elgondolkozott. „Ezek közt se birok“ – gondolta, megsimogatott egyet, de az ráütött a kezére. „Jól van,“ – mondta neki – „igazad van“.

Vacsora után csöndben ültek és hallgatták a hegedűszót, amely az udvar végéből hangzott. Egy jogász hegedült ilyenkor, s ki szokta nyitni az ablakot, hogy a nagy udvar lakói jól hallják a zenéjét. Aztán Andor meglátott egy ujságot a pamlagon.

– Istenem, – mondta – milyen régen nem olvastam már ujságot. Nem is tudom, mi történik a világban.

Fölkelt, érte ment és leterítette a lámpa alá, az asztalra. Boldog-szomorú öröm, ezeknek a kedves szegény embereknek este, vacsora után, a családi lámpa fényében felolvasni az ujságot. A hegedű édesen szólt a csukott ajtón keresztül. A jogász érzelemmel játszott. Mikor abbahagyta, tapsoltak az udvarban.

Az ujságban meglátott egy cikket, amely alá a kis költő neve volt írva, a kis költőé, akit a Moulinben úgy utált, akit a korzón hallott vitatkozni, s akit most úgy üdvözölt a szeme az ujságpapiron, mint valami régi ismerőst. Felolvasta a cikket. A kis költő a cikkben szerelmet vallott Budapestnek, olyan különös apacs-módon, ahogy köztük divat volt nőknek is szerelmet vallani. Lehordta, piszkos rablóvárosnak nevezte, csalónak és tehetségesnek, komisznak és imádandónak, megszidta és megcsókolta a lármáját, a piszkosságát, a nyers és kulturátlan erejét, aztán dunai Hamburgnak, dunai Marseillenek nevezte, – a kis költő kinyitotta a fantáziáját és elképzelte ezt a várost száz év mulva, amikor a földrajzi helyzetéből kifolyólag okvetlenül Európa központja lesz, túlszárnyalva népességben és forgalomban Párist és Londont, mint a Nyugat nagy kereskedelmi világítótornya Kelet és Délkelet felé, a Duna királya, őre, zsarnoka, – feldicsőítője a magyar erőnek, okosságnak és szerencsének…

Mikor vége lett a felolvasásnak, hosszan hallgattak. A kis költő cikkének volt egy kis beteges alaphangja, amely folyton azt muzsikálta a sorok közt: „de ezt már mi nem érjük meg, ehhez új, erős, munkás embereknek kell születniök“ – valami lemondásos szeretet volt benne a város iránt; a kis költő, aki alig mult húszéves, mint az ifjú Budapest nagypapája látszott a cikk mögött, aki csak megmutatja az ígéret földjét, de ő, istenem, ő már nem megy oda… jöjjön az új erő… majd az…

Ez tetszett Andornak. Ő is alig mult húsz éves, mégis a régiekhez számította magát, a fáradtakhoz, azok közé, akik nem mennek át a hegyen, csak itt állnak a kis Mózes mögött és néznek, néznek, amerre az ő ujja mutat, a harsogó és élettől kicsattanó jövendőbe… Ahogy így elgondolkozva gépiesen még lapozott egyet-kettőt az ujságban, a „Házasság“ rovatra nézett. Az első volt _Waldbaum Mór_ (Pércs), aki nőül vette _Weisz Rezsinkét_ (Újdabas). A második _Somogyi Endre_ színművész, aki házasságot kötött _Gyulai Olgával_ (Budapest). Behajtotta az ujságot. Azt mondta magában: „Mi ez, ha nem üldözés, az élet részéről: hetekig nem kerül ujság a kezembe, és mikor egyet találok egy pamlagon, abban a vérpadra megy Gyulai Olga.“ Az egyetlen hatás, amit ez a két sor reá tett, mélységes meggyűlölése volt ennek a színésznek, ennek a bélyeges arcú hazugnak, ennek a félig magyar-hős, félig bócher-zsidó testnek, ennek a kétfajú delfinnek, ennek a szörnyű lénynek, aki ezt a büszke, és gőgös szűzességtől illatozó hallgatag királylányt most belegyűri a maga szemét életébe, mint valami bűzös ragadozó a hattyút… ezt az emeltfejű, tisztaságra vágyó lányt, ezt a szerencsétlen vértanut, ezt a… ezt a… Szerette volna a legszebb dolgokat gondolni róla, miközben a homlokáig elvörösödött, arra a gondolatra, hogy ő kergette a hattyút ennek a nyomorultnak a horgas karmai közé.

Gubás bácsi aludni tért, s ő kiült a nagy udvarra, a lócára, amely a hervadozó akácfa mellett állott. Itt korán csöndesedett el minden, alig volt egy-két ablakban világosság. A jogász ablaka is be volt már csukva és halvány gyertyafény szerénykedett mögötte. A jogász bizonyára olvas az ágyban. Orosz regényeket olvas, ezt tudni lehetett róla, mert Mariskának is ilyet adott kölcsön. Az ég halványan sugárzott, az udvarban nem volt sötét. Nem lehetett tudni, a kelő hold enyhe világa volt-e ez, vagy a város bűnösebbik részének az égre-sugárzása, amit néha a vonatról lát az ember, egy órányira Pesttől… ezt a megvilágosított, nyugtalan égfoltot, így őszi estéken…

– Egyedül?

Halk hang kérdezte ezt. Mariska állott előtte.

– Igen – mondta. – Oly szép az este.

Mióta az ágya mellé ült, könnyedén és eltűnően, mint egy jelenés, nem beszélt vele néhány közömbös szónál egyebet. Most rámosolygott és félrehúzódott a lócán.

– Ülj le – mondta neki. S mikor leült: – Nem is tudom, miért tegezlek… már nem is illenék tegezni ilyen nagy lányt. Ilyen szép nagy lányt.

Ránézett:

– Maholnap férjhez mégy – mondta neki atyáskodó szeretettel. A lány lassan ráemelte a tekintetét:

– Férjhez megyek, – mondta azon a meglepő halk hangon, ahogy Andor mást sohse hallott beszélni – férjhez fogok menni és elviszlek a szívemben.

Zavar nélkül nézett a fiúra, szomorún, de nyugodtan, mint aki ezt már rég elintézte, akit nem érhet meglepetés, aki nem akar semmit a világon. Andor nem szólt, ez megrendítette, de örömtelenül. El volt erre készülve, de ez a szó most úgy hatott rá, mintha azt jelentette volna: „innen is el kell menned, azonnal, ide is bajt hoztál és fertőzést, mint a szegény Csirkéhez, mint a szegény Olgához, menj innen, menj…“

– Elviszlek a szívemben, – hangzott mellette édesen, lágyan, szenvedés nélkül, nem is emberien – elviszlek a szívemben, mint igazi férjemet Isten és Jézus előtt, mert te vagy a menyasszonyi koszorú az én fejemen… te vagy a virág az én aranyos koporsómon…

A derengő-sötétben fénylett nagy, elsötétült szeme, amint nem is Andorra nézett, hanem melléje, el, messzire, a földszintes tető fölött a fénytpárázó ég felé.

– Mariska, – suttogta a fiú – én neked barátod és testvéred vagyok… én nem adtam okot arra, hogy így beszélj rólam… A te jó anyád a mi öreg cselédünk… és a családunkhoz tartozik… én hozzád soha egy rossz szót nem szóltam, hamis szót soha nem mondtam… hogyan… hogyan jutottál erre a gondolatra?

A lány felemelte az ujját:

– Hallgass, – súgta – ez nem a te dolgod, ez az én dolgom… te ezt nem tudhatod… ez az én dolgom és az én Jézusomé, vele én ezt sokszor megbeszéltem, és ő megvigasztalt engem, mert neki csak mink vagyunk kedvesek, mink szenvedők, nem pedig ti gazdagok, nem…

Felderült, éghezszóló mosollyal ingatta a fejét, ismételve: „nem… nem…“ – és Andor számára ijesztő volt e pillanatban, mintha az őrültséggel járna jegyben, mikor ezt mondta:

– Tehetsz te róla, hogy imádtalak, mikor először láttalak? Te ártatlan vagy, csak én voltam bűnös, mert megkívántalak, de most már tisztának érzem magamat, mert nagyon szenvedtem és megöltem a lelkemet.

Andor nem mert szólni, maga elé nézett és mélyen elszomorodott. „El kell mennem innen.“ Fájt neki, hogy kergetik, mindenünnen kergetik, még azt sem engedik, hogy megsebzett életét vonszolja a sűrűben, mielőtt elfolyik a vére. Kergetik, mint valami meglőtt vadat, a tüskén, bozóton keresztül, ezt a pár utolsó napját is elveszik… Lopva a lányra emelte a tekintetét, aki most a távolba mosolygott. Az ajka lassan megmozdult, s a fiúra se nézve, suttogta:

– Mennyei szerelmesem vagy. Majd ott… odaát…

Sápadt és magasztos volt az enyhe éjszaka fényében. A vizionárius parasztlány meggyőződött nyugalma derült az arcán, a szemében üdvözlet ült, valami felé, amit csak ő látott. Talán, ha falun maradt volna, búcsújáró-helyet csinált volna a falujából. Ezek, a hozzá hasonlók látják meg alkonyatkor a kútban szelíden felmosolyogni Máriát, ezeknek a felfelé rajongó, átszellemült arcára csöppen a Krisztus könnye az útkeresztezésnél a bádogfeszületről, ezek borulnak le zokogva a kis források mellett, amelyekben a gyermek Jézus édes arcvonásait ringatja a hálózó-gyűrűző hegyi vizecske, hogy aztán sok-sok száz éven át sántákat és folyós-szeműeket gyógyítson, azzal az isteni szerelemmel és rettenetes hittel megtelve, amivel egykor egy mélyen a fenekére néző boldog szempár sugárzása töltötte meg.

– Mennyei szerelmesem, – súgta alig hallhatón – oly szomorú nekem itt veled találkoznom a földön.

Andor felkelt:

– Édes kis lányom, – mondta neki, megrendülten és tisztán – elmegyek az utadból, felejts el engem, imádkozzál értem, elmegyek, már rég nem vagyok itt… rég halott vagyok…

Szerette volna felfelé emelt kis gyönyörű arcát megsimogatni, de nem mert hozzányúlni. Oldalt fordult, nézte egy kicsit a jogász alig-világos ablakát, aztán elment, nagyon lassan, végig a nagy udvaron, ki a kapun, a csöndes Kender-utcába. Már tíz óra volt. Sorra hangzottak a kapuk a néma utcán, amint becsukódtak, különböző visszhangos döngéssel, egyik a másik után. Mintha egy nagy, mély zongorán tompán kongó skálát játszott volna az éjszaka láthatatlan ujja. Andor éjfélig sétált a kisvárosias köveken, künn, a nyugalmas kocsiút közepén, amit lassanként elárasztott világló-ködös derengéssel az őszi hold.

IX.

A szobáját felmondta az emeletes házban, a holmiját belecsomagolta a két bőröndbe, amely a nyáron a Margitszigetről indult el vele, hogy elkísérje a tengerhez, onnan a pesti szállodába, s most ide, a jobb és egyszerű emberek világába. „Megyünk,“ – mondta nekik csomagolás közben – „innen is megyünk, tudja Isten, hova megyünk, meddig megyünk…“

Még ma este náluk vacsorál, de már nem alszik a Kender-utcában, visszamegy az aranysapkásokhoz, a dunaparti szállodába. Mikor estefelé bement a földszintes házba, az udvaron keresztben ment el előtte Kubényi Sándor az ékszerésszel. Elfordították a fejüket, nemcsak hogy nem köszöntek neki, de még az ő köszöntése elől is elfordultak. „Mindegy,“ – gondolta – „úgyis vége, nem láttok többé.“

Mariska a konyhaajtóban állt és látta ezt a jelenetet. Lejött a két kopott lépcsőn, elébe ment Andornak:

– Mondja, – szólt – mért nem szereti maga Kubényi Sándort?

Így nappal józanul és egészségesen szólt a hangja.

– Nem szeretem? Dehogy nem szeretem.

– Olyan haragosan mennek el egymás mellett.

– Én? Hogy mondhat ilyet? Énnekem nagyon rokonszenves a Kubényi Sándor is, meg az ékszerész-miska is, nem tudom, mi bajuk van velem. Azt mindig éreztem, hogy a Kubényi Sándor gyűlöl, de eddig legalább az ékszerész-miska volt kedves hozzám. Nem tudom, miért fordult el most ő is, mikor meglátott…

Mariska mosolyogva nézett maga elé:

– Bolondok – mondta halkan.

– Nem leszek már sokáig terhükre, – vont vállat Andor – ma este utoljára vacsorázom nálatok. Visszamegyek a hotelbe, sok dolgom van, annyit mulasztottam.

A lány komoran nézett a szemébe:

– Elmegy?

– El.

– Nem jön többé hozzánk?

– Nem.

Egyre mélyült a komorsága:

– Kubényi Sándor miatt?

– Dehogy…

S hogy most meglátta a lány arcát, gyanú ébredt benne:

– Te Mariska, – mondta neki, közelebb lépve hozzá – talán mondott neked rólam valamit ez a Sándor?

A lány nem felelt.

– Mért nem felelsz? Beszéltetek rólam?

– Igen.

– És mit beszéltetek?

– Oh, nem most. Már nagyon régen. Tavasszal beszéltünk egyszer, a Kubényi akkor még magát nem is ismerte.

Andor kezdte megérteni a fiatal munkás viselkedését.

– Mit mondtál neki?

– Mikor a kezemet megkérte, megmondtam neki, hogy a felesége leszek, mert szeretem, becsületes, jó fiú, szép, erős ember, de várni kell, míg a szenvedésem meggyógyul.

– Engem említettél neki?

– Igen. Megmondtam, hogy a Jézus megvigasztalt és most még várnom kell őszig, amíg tökéletesen meggyógyulok. A Kubényi Sándor akkor megcsókolta az arcomat és azt mondta, hogy vár, ameddig akarok, mert ő szeret engem és az uram akar lenni és szép gyerekeket akar és velem akar megöregedni munkában és becsületben. Ezt mondta Kubényi Sándor. És mi akkor eljegyeztük egymást és ő azóta az én földi vőlegényem, Kubényi Sándor.

Egy kicsit felforrott a fiúban a harag:

– Ugyan – mondta. – De neked nem volt jogod engem megnevezni előtte. Én erre semmi okot nem adtam. Neked nem volt jogod.

A lány a szemébe nézett:

– Neked nincs jogod – mondta halkan. – Neked nincs jogod, semmihez sincs jogod, mert tőled nem akarok semmit. Neked nincs jogod beszélni az én életemről, ez az én dolgom és Kubényi Sándoré, az én uramé. Ne bánts te engem.

– Én?… Téged?…

Végtelenül megsajnálta. Most hozzányúlt: megsimította dús szőke haját, aztán megérintette az állát, aminél fogva gyöngéden felbillentette az arcát, hogy rálátása legyen. Mint a bárány, úgy engedelmeskedett a lány az ujja legkisebb mozdulatának is.

– Mondd meg édesanyádnak, – szólt Andor, és eleresztette – hogy már ma este se vacsorázom itt. Mondd, hogy azért jöttem csak, hogy ezt megmondjam. Mondd, hogy dolgom van.

– Hazudni? – mosolygott a lány.

– Nem te hazudol, én.

– Soha, – mondta, idegesen mozgatva jobbra-balra a fejét – soha, soha… mindent megmondok, nem hazudunk, tudják meg, hogy jóságból maradsz el innen… pedig mindegy, ha jösz, ha mégy, nekem akkor is itt vagy, ha elmentél, te semmin nem változtatsz, de ők tudják meg, hogy milyen nemes vagy.

– Az Istenért, – mondta a fiú – ne okozzál másoknak szenvedést… a világért se tedd. Egy szót se szólj. Parancsolom.

Alázatosan hajtotta le a fejét a lány. Andor csöndesen szólt:

– Még ma itt vacsorázom, jó.

Megmozdult, hogy a konyha felé menjen.

– Imádlak – mondta neki tisztán, érthetően és nyugodtan a lány, megfordult és bement előtte a konyhába. A két lépcsőn, ahogy felment az ajtó felé, mintha szállott és suhant volna, oly könnyen lépett. Megint hosszúnak és vékonynak látszott, csonttalannak és hústalannak, az érzékekhez nem szólt rajta semmi. Kimondhatatlanul idegenszerű és nem földi mozdulat volt ez a fellebbenése Andor szemében, úgy, hogy még sokáig nézett utána, még akkor is, amikor már rég eltűnt a konyha esti homályában. Nem akart rögtön utána menni, megfordult, hogy cigarettára gyújtson és még üldögéljen egy kicsit a lócán, mielőtt enni hívják. Ekkor meglátta Kubényi Sándort és az ékszerész-miskát, amint az udvar túlsó oldalán, a házmester ajtaja előtt állottak és őt nézték. Most megnézte őt Kubényi Sándor és ő megértette a pillantását. Nyugodtan ment a lócához és leült. Felborult az a kis nyugalma, ami rácsöndesedett itt néhány nap óta. „Most ez azt gondolja rólam,“ – mondta magában – „hogy úri csábító vagyok, azért járok ide, hogy elcsábítsam ezt a szép kis bolond lányt, undorító!“ Szívta a cigarettáját, s nem nézett a két munkásra, de a fülével érezte, hogy mozdulatlanul áll mind a kettő, némán, gondolkozva. A néma ottállásukban az volt a nyomasztó, hogy most Ecker Miska is úgy viselkedett, mint a sápadt Sándor. Bizonyos, hogy beszéltek róla, megtárgyalták az ittlétét és mind a ketten egy véleményen vannak. Dacosan tette egyik lábát a másikra, bensejében fel volt háborodva az igazságtalanságuk miatt. Aztán ezt gondolta: „Nem csuda, ha gyanusítanak, hogyan értsék meg, hogy itt kóválygok közöttük, honnan tudhassák, hogy vergődni jöttem ide, utolsót lélekzeni jöttem ide?…“ Nagyon elkeseredett. „Ha tudná ez a Kubényi Sándor, hogy mennyire szeretem.“ Keserves dolognak érezte ezt a helyzetet. Tíz lépésnyire tőle áll egy ember, akit szeret, akinek a boldogságát kívánja, aki az ő szemében férfi-ideál és irígylendő, de nem irígyelt, boldog ember… Itt áll, tíz lépésnyire tőle és nemcsak, hogy nem tudja ezt, de az ellenkezőjét hiszi. Mért van olyan nyomorultul megcsinálva a világ, hogy ő most nem mehet oda megmondani: „Sándor, én szeretem önt és már megyek is innen, mert az ön menyaszonya bolondokat ábrándozik.“ Mért van az, hogy ennek a derék fiúnak a keze soha sem fogja melegen megszorítani az övét? Mi az a fal, ami közöttük van? És mi az az erő, ami még most is visszatartja őt attól, hogy odamenjen hozzá, mi az, ami ideszegezi a lócára? Ez volna az, amit önérzetnek neveznek? Vagy szeméremérzés ez? Vagy félelem attól, hogy Kubényi Sándor nem fog neki hinni, mert angol ruhája van és betétes lakkcipője, s mert egy rothadt, gazdag, gyűlölt társadalomból jött ide? „Mért nem fogadtok be magatok közé?“ – sírt fel benne a kérdés – „mért fordítjátok el a fejeteket tőlem?“ Aztán, mikor a konyhaajtó megint nyilt, és Juli mosolya jelent meg, vacsorához híva mindenkit, ezt gondolta, mikor felkelt: „Elvesztettem az irányomat. Irányom nincs, ez a halálom.“ Nem értette, de ösztönével érezte ezt a mondatot. Irány alatt a célt, erőt, jövőt, egészséget, életkedvet, mindezek összességét értette. „Utolsó vacsora“ – mondta magában, mikor a kedves szobába benyitott, amelyet már majdnem megszeretett.

A vacsoránál ma nagy feszültséget érzett a levegőben. Ma még vita sem volt Miska és Sándor között. És Mariska sápadtabb volt, mint tegnap. Kubényi Sándor hosszan nézte Mariskát, s a lány a tányérra menekült a tekintetével a szeme elől. „Fertőzök, mint egy járvány,“ – gondolta Andor – „Révész úr életét is megfertőztem, most szegény idegen Kubényi Sándor életét rontom, elmegyek, elfutok tőletek, nem akarom, hogy ti is kínlódjatok.“ S mikor egy kis bort ivott s megint érezte, hogy emelkedik benne a világ, egészségesebb gondolatok jártak a fejében: „Ebből is férj lesz, ebből a derék Kubényi Sándorból“. És utálni kezdte egy kicsit Mariskát. „Akárhogy nevezitek, akármilyen szépre cifrázzátok, egykutya: nem bírtok egy férfi mellett maradni, nem elég nektek egy férfi, állatok vagytok, csalók vagytok, nők vagytok, erkölcstelenek vagytok, tisztátalanok vagytok.“ Ahogy Kubényi Sándorra nézett, szép emberpéldánynak találta: izmos férfinak, fiatalnak, munkásnak, eszesnek, lelkesnek. „A legszebb, ami férfi lehet, a tökély.“ Sajnálni kezdte. Vele érzett, Mariska ellen. „Ezt a szép, erős életet fogja rontani ez a holdkóros macska.“ Elgondolta, mennyi baja lesz még Kubényi Sándornak ezzel a beteges rajongóval az életben. „Miért nem lehet félreülnöm vele egy órára, egy egész éjszakára, a nőkről beszélni, elmondani neki az életemet, hogy okuljon belőle.“ Most már nem bánta, hogy nem néz rá a legény, sajnálta, mélyen, mint valami makacs gyereket, akinek hiába is beszélne az ember, aki szenvedélyesen rohan a vesztébe. „Olyanformán szeretem,“ – gondolta magában – „mint szegény Pécsit.“ Ránézett: „Te is egy Pécsi vagy, izzadni, dolgozni, utazni, kínlódni fogsz, és ő majd átrajong valakihez, nem hozzám, de bizonyos, hogy átmegy egyszer valakihez…“

Úgy tervezte, hogy holnap levelet ír Juli néninek, szép pénzt küld neki a kosztért és megírja, hogy nem jöhet többet, dolga van. Nem akart vele beszélni erről, el akarta kerülni a nagy magyarázgatást, búcsúzkodást. Vacsora után még ültek egy kicsit az asztalnál. Kubényi és az ékszerész már korábban elment, mint rendesen. És Mariska, aki eddig csak lopva nézegetett rá, most mintha igazolni akarná a ma este támadt nőgyűlöletét, a két fiatalember távozása óta nyiltan és állandóan nézte. Most már elpárolgott a pillantásából az a földöntúli elem, ami eddig távoltartotta Andortól, ami szinte eltaszító hatást gyakorolt rá. Úgy látszik, ezt a viziós rajongást az éltette, hogy Andor távol volt tőle, elmult az életéből, s csak tűnő-múló képe éldegélt benne, soványan táplálva a pubertás első fojtott viharait. Most, hogy itt élt mellette, a rajongásába – Andor ezt ma este vette észre először – valami praktikum vegyült, ez vette el a szemének azt a látnoki, baljóslatú merengését. „És ez nemcsak őrá nézve rossz,“ – gondolta a fiú – „de hozzám is közelebb hozza… földivé változtatja…“ Felkelt az asztaltól: „Igen, el innen, el“ – gondolta, mikor kiment. Még kapuzárás előtt mehet ki, úgy tervezte, gyalog megy ki a körútig a József-utcán, a körúton villamosra ül és visszarobog a zajba, az éjjeli fénybe, száműzi magát a tiszta csöndből, visszakeveredik a ragyogó piszokba, amelyből idejött, s amely, úgy látszik, a végzete.