Part 35

– „Megvan,“ – kiáltotta benne a fiatal életerő utolsó maradványa – „megvan a megoldás.“ És összeráncolt homlokkal töprengett maga elé. A szegény szűz, a rajongó parasztcseléd el fog jönni. És ő, aki lelkében millió mérföldnyire szakadt mindentől, amiben eddig élt, magához fogja szorítani a kis szentet. Friss és ártatlan lelkét felszívja, mint a száraz föld a langyos esőt. Nem lesz itt sok beszéd. Itt fogja, el se ereszti, menyasszonyává, feleségévé teszi. Telefon, szolga, minden rohanjon: jöjjön Vadász Imre, szaladjon rögtön a hivatalokba, a polgármesterhez, mindenhová, intézze el rögtön, hogy megnősülhessen. A lány el se mozduljon innen, amíg a papirosok meg nem jönnek. Látta képzeletében Vadász Imrét loholva visszaérkezni: „Megvan minden, bejöhet az anyakönyvvezető?“ – És aztán különös, szinte perverz öröm: a cselédsorban felnőtt szűz megdicsőülése… Ami pénze csak van, azon mind selyemruha, dísz, fény, ragyogás, szédítő pompa, szépség és boldogság… Egy feltápászkodott élet megőrült hálája a tiszta gyermek iránt, aki megmentette. Cselédlányból királykisasszony… elszédíteni, felcifrázni, trónraültetni, menybemenetelt énekelni neki, ennek a gyönyörű-szerelmes gyermeknek, ennek az elragadtatott paraszt-angyalnak, amért érte jön és leborul az ő nyomorúsága előtt… „Milyen jó, hogy tele vagyok pénzzel… elboríthatom boldogsággal… mindent ráaggathatok és a lábához önthetek.“ Aranyakat és selymeket látott lecsukott szeme mögött, bíbor-bársony trónt, amelyen egy sápadt-rajongó lánygyermek ül… meztelen fehér lábacskái alatt dús, sötét bársony… szűzi kezei feléje remegnek, a szeme majdnem egészen le van húnyva… szép halvány szája idegesen mosolyog, meg-megrándul… sokat szenvedett és most égi derűben fel-boldogított arca fölött tompafényű régi arany korona a parasztos-szőke, vastag hajfonadékon…

Négy órakor hőmérőt tett a hóna alá. Harminchét és háromtized fok láza volt. Lerázta a higanyt az üvegcsőben, föltette magában, hogy ezt titokban tartja. Minden tudatlansága mellett érezte, hogy ez a lázacska nem testi bajtól származik, hanem a belső izgalomtól. Emlékezett rá, hogy egyszer hallotta, mikor a doktorok azt mondták, hogy azért reagál rögtön és könnyen lázzal, mert sok szeszt ivott az utóbbi hónapokban. Aztán türelmetlen lett, mikor az alkonyati nap rézsútos-sárga sugarait látta végigvetődni a szobán. Idegeskedni kezdett, igen rossz érzést érzett a mellében, már percről-percre halogatta azt az elhatározását, hogy csönget és a doktort hivatja egy kis megnyugvásért, mikor a vörös Jolán benyitott:

– Itt van az a kislány.

Sokáig nem felelt. Jolán engedelmesen várt, amíg megszólalt:

– Jó. Jöjjön be.

Jolán kinyitotta az ajtót és Mariska bejött, már a küszöbön figyelő-csudáló szemmel, a beteghez belépő világi lény elfogódott áhitatával. Jolán kiment. Mariska megállt a szoba közepén. Andor nem szólt neki semmit, csak ránézett. Úgy képzelte, hogy most magától, minden hívás nélkül hozzája vonzódik ez a légies, szinte átlátszón finom tünemény, az ágy fölé hajol, az arca fölé sugárzik. S akkor ő elsoványodott karjaival felnyúl a halálból, s minden feltörekvő életerejével magához öleli, a melléhez roppantja – nem is a testét – a lelkét, a lényét, az akaratát ennek a tiszta gyermeknek. Magához kapcsolja forrasztó erővel, beszívja magába az életét, és a fülébe lehel mindent, amit az imént elgondolt: bíbort és bársonyt és aranyat és lehetetlen menyországot, végtelen jövőt, együtt-repesést az ájúlt boldogságba… magával együtt szédíti fel az égig, valahogy úgy, ahogy ez a rajongó szokta képzelni, ahogy most róla átragadt őreá is…

Feléje rezzent a jobbkeze, az átlátszó-sovány keze, kérő-hívón nyúlt ki a levegőbe. A szeme sötéten élt, erősebben élt, mint a teste, most a szemében ült minden ereje, ezt érezte. A lány odament az ágyhoz, elfogadta kinyújtott kezét, lehajolt a kézhez és megcsókolta.

– Ülj le – mondta Andor erőtlenül, s felszívta a szemével a szomorú-komoly csudálkozást és ájtatosságot az arcáról. A lány, mintha csak a fele lett volna annak, ami azelőtt volt. De a szeme nem változott, ez az övé maradt, e fölött ő rendelkezett, nem mint a teste fölött, amit felfal az izgatott bánkódás, ez a láthatatlan húsevő. Sokáig néztek így egymásra. Andor bűntelennek és könnyűnek érezte magát. Érezte, amint lassan kinyílik benne valami, ami most olyan tiszta és érzékeny, hogy minden szentség befogadására képes. Földi gondolatoktól – úgy érezte – megtisztultan, kitisztítottan nézett a gyermek arcába.

– Jobban van? – kérdezte a lány.

Ez bántotta. „Mi az?“ – kérdezte magában – „rajongóbb volnék, mint ő?“ Prózai és sáros-nehéz volt ez a „jobban van?“ – mint a könnyű cipőre ragadt agyagcsomó.

– Te drága gyönyörű, – mondta neki halkan – milyen jó vagy, milyen édes vagy, hogy eljöttél hozzám…

A lány komolyan szólt újra:

– Jobban van?

Mintha visszahúzta volna a földre. A földön-kínlódás ragadós-agyagos, esős, borús, végtelen országútjára.

– Jobban vagyok – húzta ki magát belőle.

– Meggyógyult?

– Meg.

– Egészen?

– Egészen.

Derültebb lett a lány arca. Most úgy gondolta Andor, hogy túlzón gondolkozott előbb. „Hát persze, hogy ez az első gondja.“ Hisz kívülről jön, az ép emberek közül, a szabad levegőről… Rámosolygott és úgy érezte, hogy ez a mosoly most át-napsugárzik a lányon, felderíti és felszabadítja, ideszabadítja hozzá.

– Beszélj – súgta neki boldogan.

A lány komolyan nézte őt, földien és vizsgálódva, nem úgy, mint akkor este az udvarban. Andor úgy gondolta, hogy ez még mindig az a különbség, ami a beteg és az egészséges közt van.

– Boldogság, – mondta a lány – boldogság, hogy meggyógyult. Jézus akarta így, az én jó Jézusom.

Most végre ő is elmosolyodott, átvilágosult arccal. Közelebb húzta a széket a fiú arcához.

– Imádkoztam érted, – mondta – olyan erősen imádkoztam, hogy mindig majdnem elájultam, mikor a végére értem. De meghallgatta. És most azért jöttem, hogy megmondjam neked a bűnömet. Mikor imádkoztam, nemcsak teéretted imádkoztam, hanem őérette is.

– Őérette?

– Érette, aki most a börtönben van.

Andor hátrább húzódott a párnán.

– Börtönben?

– Nem szaladt el, – mondta halk-egyenletes beszéddel a lány – nem bujt el, nem futott el… Rögtön a kapitányhoz ment és feladta magát, de azok visszaküldték… felírták, visszaküldték… tudták, hogy becsületes… Hazajött és megölelt és sírt a vállamon. De aztán érte jöttek három nap múlva.

– Elvitték?

– El. Most a börtönben van miattam.

– Miattad?

Némán, lassan bólintott a lány. Most elszállt minden Andorból. Keserű lett a szájaíze:

– Miattad?

Megint bólintott, merőn nézve a semmibe. A fiú feldacosodott:

– Mit akarsz tőlem? Mért jöttél ide?

Nem felelt. Idegesen szólt rá megint:

– Mit akarsz tőlem?

– Őt akarom – mondta csöndesen.

– Tőlem?

– Tőled.

Hanyattdobta magát a párnán. Hosszan hallgatott, tudta, hogy minden összeesett benne, amit ma képzelt. Egyszerre gyűlölködni kezdett magában, megsajnálta a képzelgéseit, végtelenül szomorú lett. Nem beszélt. Hallotta, hogy a lány mond valamit, lassan kapcsolódott be a füle a figyelésbe:

– … és ha te meghalnál, akkor őt ott tartanák örökre… akkor ő gyilkos volna… érettem gyilkolt volna… de a Jézus nem akarta… és te ezért gyógyultál meg… és így lehet ő az én uram ezen a földön és az emberek előtt… felemelheti a fejét és jöhet énhozzám… mert ő nem bűnös… ő csak nagyon szeretett…

Hirtelen, felháborodottan ült fel az ágyban:

– Mit akarsz? – kiáltott rá keservesen. – Mit akarsz tőlem? Minek jöttél ide?

Nyugodtan felelt a lány:

– Hogy lássam… hogy élsz… hogy meggyógyultál… hogy megmentetted Sándort…

Keserűn vigyorodott rá:

– Igen?

A lány birta a tekintetét. Csak nézte, egyre.

– Igen? – mondta izgatottan. – Azért jöttél, hogy megnyugtasd magad… hogy nem gyilkos a vőlegényed?

A lány le-fel mozgatta a fejét: „igen“.

– Na, menj innen – mondta neki. – Menj szépen.

Visszafeküdt megint a párnára. A lány felállt, hozzálépett és rámosolygott:

– Mindegy, – mondta – mindegy, hogy te mit mondasz… imádlak téged, imádlak a halálomon túl, ott várok rád, ott kitárom feléd a karomat, ott várok rád, amíg utánam nem jösz… Ővele végigszenvedem a földi életet, ez az övé… De az igazi a tied, az a másik…

Hittel mondta, rémült-szerelmesen nézett le a fiú arcába.

– Na menj – mondta ez.

A lány lehajtotta a fejét:

– Gyerekem lesz – mondta egyszerűen.

Most felfigyelt Andor. Nem szólt semmit. Várta, hogy magától folytassa ezt a vallomást. A lány elvette a tekintetét róla. Az ablak sötétülő négyszögébe nézett, valahova messzire beszélt:

– Másnap, – mondta tisztán, de alig hallható halkan – másnap megölelt és megcsókolt. Azt mondta, hogy az akasztófáját csinálják. Énérettem.

Hallgatott. Aztán tovább mondta:

– Elviszik, eljönnek érte. Gyilkos lett… miattam… Az én Sándorom. Az én szép, szegény Sándorom. Az utolsó éjszakáján bementem hozzá és átkaroltam. És most ő a börtönben ül és én a testemben viselem az ő gyermekét.

Ahogy Andor felnézett rá, rettenetesnek találta a tekintetét, amely átszállt fölötte, mint sugáregyenes, végtelenbe-vesző híd ment át az ágya fölött, ki az ablakon, a sötét égbolt messzeségébe. Már nem foglalkozott vele magában. Mint valami idegent nézte, már elkívánta innen, hogy ne lássa, hogy ne is gondoljon rá többé.

– Mi ez? – kérdezte távolba-szegzett pillantással a lány. – Mi ez? Mi ez a földi élet? Ott messze, ott te vársz rám, ott túl, messze… ott te vársz rám, te édes, te boldog…

Mélyen, fájdalmasan sóhajtott:

– Meddig kell még szenvednem érted?

Andor lassan, fáradtan nyújtotta ki a kezét, megkereste az éjjeli-szekrényen a csengőt. Megnyomta. A vörös Jolán jött be az ajtón, nesztelenül.

– Gyújtsa meg a lámpát – mondta neki. Lehúnyta a szemét, mikor a fény rácsapott. Lezárt szemmel feküdt.

– Maradjon itt – mondta Jolánnak.

Sokáig nyugodott így. Halk neszeket hallott, nem akart figyelni rájuk, sejtette, hogy Mariska megy el, Jolán kikíséri, visszajön. Csak feküdt, mozdulatlanul. Mikor az ápolónő megérintette, – bizonyára a vacsora miatt, vagy talán másvalamit akart kérdezni tőle – még mindig lecsukott szemmel, idegesen kapta vissza a kezét, dacos-tagadón rázta meg a fejét és felemelte az ujját, fenyegetve intett, hogy ne szóljon, ne beszéljen senki, hagyják most, egy szó se legyen, hagyják békén, csönd legyen, csönd, csönd… egy szót se.

XII.

Vadász Imre eladta az értékpapirokat és a svábhegyi telket. Büszke lehetett arra, hogy mily sok pénzt csinált ezekből a dolgokból, mert mindenáron magyarázatokat akart fűzni a hosszú papiroshoz, amire az elszámolást írta fel. De Andor türelmetlen volt, a pénzcsomó borítékját fel se szakította, úgy dobta bele az éjjeliszekrény fiókjába. Aztán néhány szóval elintézte Vadász Imrét és egyedül maradt. Vacsora után nyugtalanul aludt néhány órát, s éjfél körül már megint ébren volt. Minden lámpát meggyújtott a fehér szobában, nagy világosságot akart. Félegy körül kopogtatás nélkül óvatosan benyitott valaki az ajtaján. Fáradt öröm futotta el, mikor meglátta Veress doktor arcát.

– Még nem alszik?

– Nem. Jöjjön be, kedves doktor úr… üljön egy kicsit nálam…

Veress doktor lefelé jövet nézett be hozzá. Már elaltatta a betegeket mind a három emeleten. Fáradt volt és álmosan fészkelte bele magát a karosszékbe:

– Nem bánom – mondta. – Úgyis kell magával beszélnem.

– Szidni akar?

– Nem. De mindenekelőtt vegye tudomásul, hogy a sebe maholnap meggyógyul. Hála Istennek, könyv szerint gyógyul. Ettől elmehetne nemsokára. Maholnap a kötését is leveszem, ha addig jól viseli magát és nem mozog sokat. De az egyebek most sokkal rosszabbak, mint tavaly voltak.

– Az egyebek…

– Bizony, azok nagyon rosszak. Az én tanácsom az, hogy itt szedjen magára egy kis húst, fürödjön ki magából annyi rosszaságot, amennyit csak tud, és akkor menjen el nagyon messzire, de egy évig haza se jöjjön.

A fiú szerényen, a konok betegek szemérmességével mosolygott maga elé. Az orvos iránt való szeretetből nem nevetett hangosan.

Egy kicsit magyarázgatta még neki a doktor a dolgot, de aztán abbahagyta. Tudta, hogy az ilyesmihez több idő kell. Mára elég volt neki ez az első figyelmeztetés, hadd gondolkozzék majd rajta a fiú néhány napig. Akkor majd lehet folytatni. Mielőtt kiment, ezt mondta:

– És még egyet. A napokban egy kis izgalmon kell keresztülmennie. Azt tudja, úgy-e, hogy az a fiatalember, akivel ez a kellemetlensége volt, le van tartóztatva.

– Tudom.

– Hát most magát ki akarják hallgatni. Az állapotára való tekintettel eddig még azt sem engedtem meg, hogy szóljanak magának erről. De most már bátran jöhetnek, egy kicsit összeszedi magát, nem fogják kínozni, tudják, hogy beteg.

– De mért tartóztatták le? Én föl se jelentettem.

– Én tanítsam magát, a jogászt?

Leintett a levegőben:

– Az én jogászi tudományom…

– Sokáig nem tudtuk, hogy mi lesz magával, hogy egyáltalán megmarad-e. És ha nem maradt volna meg, akkor az a temperamentumos fiatalember emberölési vádat kapott volna, vagy tudom is én, minek híjják: halált okozó súlyos testi sértésnek, vagy egyébnek…

– És így?

– Súlyos testi sértés, azt hiszem… vagy emberölés kísérlete… én igazán nem vagyok jogász. De ha lecsukták, hát biztosan valami szép komoly dolog. A fiatalember ügyvédje azt követelte, hogy a terhelt is jelen legyen az ön kihallgatásánál. És hozzám eljött, hogy ne halasszuk a dolgot, mert ez az ember addig a fogházban ül… és én úgy gondoltam, hogy maga se akarja kínozni…

– A világért sem.

– Igy hát… idejönnek egyszer.

– Mikor?

– A napokban. Holnap megtudom.

Elment. Andor felült az ágyban. „Kubényi Sándor“ – mondta ki a nevét félhangosan. Csudálatos, milyen idegen ember volt ez. Nemcsak, hogy nem haragudott rá, de mikor a maga sorsáról gondolkozott, folyton elfelejtette. Mindenki szerepelt ebben az ő ügyében, csak ez nem. Mit akar tőle a törvény? Szegény Kubényi Sándor. Tisztelni lehet Kubényi Sándort. Ez egy hétig se tűrte, hogy a menyasszonya olvadozzék valakinek a melegénél. Alaposan és férfiasan cselekedett. Ez kiállt és megvédte a nőstényét. És rögtön azután, hogy kést szúrt érette valakibe, megfogta és anyává tette. Gyorsan és bátran cselekedett: bélyeget ütött rá, hogy az övé. Aztán, – most már vihetik a rendőrök. Mint valami semleges harmadik személy, oly becsületesen csudálkozott ezen a szép férfiui életen. „Nem is lehet másként,“ – gondolta – „a férfi élete a harc és a cselekvés, nem valami olyan bágyadt úszás egy nagy folyó sodrában, lefelé, mint az enyém…“ De nem érezte hibásnak magát. Olyasmi járt a fejében, hogy erre születni és nevelődni kell. Ha ő ilyet csinált volna valaha, az balul ütött volna ki, mert ő nem való erre, mert ő… vagy talán épp az a baj, hogy ő ezen így el tud gondolkozni, és hogy törődik azzal, mi üt ki balul és mi nem?

Később eszébe jutott: „elutazni messzire, egy évig haza se jönni…“ Megint mosolygott. Csudálta Veress doktort, hogy ilyet mondott neki.

Mostanában, különösen, ha éjjel felébredt és sokáig nem tudott elaludni, gyakran kellett egy furcsa, újszerű sírási vággyal küzdenie. Az a borzasztó perc, mikor a Kender-utcában a kövér Juli mellén kisírta magát, mintha felszabadította volna benne azt a szeméremérzést, ami eddig sokszor visszatartotta a sírástól. Rémesen restelte önmaga előtt a sírást, mindig meg tudta állapítani, hogy ez csak testi szükséglet, amelyről az embernek le kell szoknia, mint sok másról, nevelés útján. De mióta egyszer szabad utat engedett ennek a rázkódásnak, azóta az gyakrabban jelentkezett, szemrehányón, hogy: ha egyszer igen, akkor többé mért nem? Ilyenkor úgy erőltette vissza magába a feltörekvő rohamot, hogy közömbös dolgokra erőszakolta a figyelmét. De néha megjárta ezzel is. Egyszer mérnöki dolgokra gondolt, nagy hidak konstrukciójára. Ezt erőltette a fejében, ezt a száraz számtani és fizikai képet, de a Margithíd kedves-megszokott, terpeszkedő szerkezete jelent meg előtte, s ez a híd, amely rá nézve oly sokáig a szomorú élet országútja volt, olyan érzékeny emlékeket vérzett fel benne, mint a faluról származott emberben egy-egy akácfa, régi kis földszintes ház, templomtorony… Ez volt az ő fiatalsága, ez a nagy kőlábú vasszerkezet. Tud ez úgy fájni, mint egy akáclombos alföldi templomtér.

Ma a kaszinóra gondolt és a bakkara-kártyára, az esélyekre, a bankár előnyeire, a valószínűségi számításokra. De az első percben meglátta emlékei közt Fischer urat, akit alig ismert, de aki sok pénzét nyerte el, s akinek most éles emlékezéssel jutott eszébe egy megjegyzése. Egy nagyon rossz éjszakáján, mikor csak úgy tudta valamiképpen kábítani magát, hogy nagy pénzeket tartott valakinek a kártyájára, hallotta, amint mögötte egy ember beszélget Fischer úrral. Az ember ezt mondta:

– Ez a fiatal gyerek milyen nagy pénzbe játszik.

Ez őreá vonatkozott. Hallotta, mikor Fischer úr erre súgva felelt:

– Az ilyeneket fel se volna szabad venni a klubba.

Akkor is ez bántotta, ez az: „ilyeneket“ szó. Most, hogy felkavarodott megint benne, szúróan fájt neki, úgy kínozta a szívét, mint az éles homok a szemet. Ő egy egész, fájó világot viselt magában, és Fischer úrnak mégis igaza volt: ő csak egy olyan „ilyen“, ő csak tagja, része, egy példánya az „ilyeneknek“, csak egység a sok ezer közt, és égigsikoltó kínjával együtt ő csak egy a sok közül, nagyon sok olyan van, mint ő. „Nem, édesem,“ – mondta keserű szájmozdulattal magának – „ön nem viseli az egész emberiség fájdalmát, ön egy eltűnő rongy, egy rothadó falevél, amin egészséges talpak nem-törődve gázolnak, ön nem csinált soha semmit, csak a beteg életét kímélgette és a szennyes kis fájdalmait csitítgatta, ön egy rongy, doktor úr, egy marék véres szemét, nincs az a leölt csirke, ami több ne lett volna, mint ön, mert avval legalább egyszer jóllakott valaki, de ki lakott jól önnel, ön szemét, ön szemét, szemét…“

Mégis csak ráborította az arcát a párnára és vigasztalanul fulladozott bele, igen keserves sírással. Aztán feltápászkodott, a homlokára csapzott haját félresimította, meredten nézett a lámpába. „De kutyamód kínlódom“ – mondta.

A sebe még be volt kötve. És nem lett volna szabad magát így végigvágni az ágyon. Most érezte, hogy túlnagyot mozdult. Rátette a kezét a kötésre. „Nagy vergődés ez“ – mondta magában. Most igazán hasonlított – úgy érezte – valami meglőtt fiatal szarvashoz, aki sebbel az oldalában vonszolódik a sűrűbe. Egy pillanat alatt ment át az agyán, hogy ha most leszakítja ezt a kötést és durván belekarmol a sebbe, egy ütéssel felmarcangolja és elpiszkolja – akkor mindennek milyen könnyen és milyen hamar vége… Ültében kinyúlt és felegyenesedett a felsőteste, úgy, hogy lazulni érezte magán a fehér pólya-kötést. „Na most,“ – mondta hangosan – „na most… most az egyszer.“

A keze már ott volt a kötésen és a hüvelykujja alája feszült. Akkor igen komoly lett, a keze mozdulása megállt, s ahogy a vaságy lábára meredt a tekintete, lassan eleresztette a kötést. „Nem“ – mondta – „én nem küldhetem a börtönbe Kubényi Sándort.“ Lassan visszaereszkedett a párnájára és érezte, amint a forró jóság elömlik benne, a jóság és emelkedett emberség, amit soha senki a világon nem fog megtudni róla. „Én vittem oda a fertőzést“ – jött vissza a régi gondolata – „én öltem meg Gyulai Olgát, a szegény Csirkét, a Mariskát… én öljem meg Kubényi Sándort is… és az ő gyerekét a Mariska testében?“ És felbőszült benne egy eddig soha nem érzett harag, mikor Ellára gondolt: „Teéretted? Temiattad?“ De nem bírta a képét. Az agya-gépezete ontani kezdte most olyan képeit az asszonynak, amiket erősen tartott meg, élesen megrajzolva tett el a memória-raktárába. Megint a csinosságai, az elérhetetlen üdeségei, a kínzó testi csintalanságai szállták meg, a hangjai, amiken a neki-szólt szavak csengettek, a ruhák alá titkolt gyötrő-kívánt formái, nyomorult, aljas, átkozott emlékbe-vésettségei olcsó ruharongyoknak: egy harisnyának, egy rézcsatnak, ami a szélviharban kivillogott a fodrai közül, azok a fodrok a maguk puceráj-tisztaságával, és a válla, a vizes válla a fürdőben, mikor viaszosan csillogott, a két gyermek-szép keble a vízfényes fekete selyem tapadása alatt, és ami már egyszer, sokszor, az övé volt: a dús-piros szája, azzal a kínba-kergető, felrezzenő felsőajakkal, annak a rugalmas érintése, a mandulatej-íze, a szeme közelről-kutató, aztán bágyadó tekintete… mindezek mögött Kubényi Sándor sápadt munkásarca és mély, gyűlölő szeme… a Mariska rajongó halványsága és a halk szó, amivel a gyerekéről beszélt…

– „Hohó!“ – mondta magában oly hangosan, hogy nem tudta: gondolta-e, vagy valóban kiáltott – „hohó, nem lehet!“

Most jól esett neki a sírás újabb rohama. De ez olyan erővel jött, hogy ahogy féloldalt fordulva feküdt, a fél párnát át kellett karolnia, hogy az arcára szorítsa, belefojtsa a csukló-fuldokló hangot. „Nem vagyok én „ilyenek“ – sírta belsejében a szöveget a rettenetes hanghoz – „nem vagyok én rongy… nem vagyok én szemét… én mégis, mégis csak egy egész nagy világ vagyok…“

Vonított a párnába, hosszan, már nem is sírva, csak panaszosan-jajdulva valami hatalom felé, amely értse és lássa őt. „Le kell ütni az ilyen állatot“ – gondolta – „ártalmas állatot… piszkos, önző állatot… De azért ő is valami… ő is minden… ő mégis csak az egész világ, istenem… mért nézem le magamat olyan nagyon… mikor így tudok sírni… és mikor egy ember így sír… az mégis csak az egész világ… ez az egész, nagy világ… – mindenki…“

XIII.

Harmadnap délelőtt mély álmából ébresztették fel. Veress doktor állt az ágya előtt.

– Már tíz óra – mondta. – Itt vannak.

Hamarosan rendbehozta magát, hideg vízzel dörzsölte ki szeméből az álmot, megivott egy pohár tejet, szétnézett a szobában, hogy rend van-e, aztán hátradőlt a párnákra, amiket a háta mögé egyengetett a vörös Jolán. Furcsa-szögletes fejű, vörösarcú kis ember jött be a szobájába egy hosszú barna fiúval. Bemutatkozott, hogy ő vizsgálóbíró.

– A jegyzőm – mutatott a hosszú fiúra.

Andor cigarettát tett eléjük.

– Köszönöm, nem dohányzom – mondta a kis ember, s erre a jegyző is tagadólag intett, szerény mosollyal.

– Doktor úr elég jól érzi magát ahhoz, hogy itt most egy kicsit faggassuk?

– Oh igen, csak tessék.

Még kóválygott-bujkált a fejében az álom ködje, s nagy fáradtságot érzett, mint utóbbi időben mindig, mikor felébredt. És ma különösen rossz kedvvel ébredt. Már az imént, mikor Veress doktort meglátta, pillanatnyi ok nélkül megint az a gyalázatos sírni-vágyás fogta el. Teljesen összetörtnek érezte magát, mintha hajnalban, mialatt aludt, fakalapáccsal verdesték volna össze a csontjait, ahogy a nyers húst szokták a konyhában.

– Neve?

– Aradi Andor.

És végig, mind ezt a sok semmit, ami fárasztotta és felizgatta. A nacionáléját elmondani, ez a szellemének ugyanolyan kín volt, mint a testének az a meztelenül kiállás, mikor sorozták. Csakhogy ez után nem küldték el azzal, hogy gyönge. Sőt most kellett erősnek lenni. „Mit bánom én őket“ – gondolta, lehúnyta a szemét. Így válaszolt a kérdésekre.

– Sötét volt a kapu alatt?

– Igen.

– Ecker Mihály nem bántalmazta?

– Nem.

– Nem is közelített ön felé?

– Nem.

– Láthatta Ecker Mihály, mikor Kubényi Sándor önt megszúrta?

– Lehet.

Kinyitotta a szemét. „Nagyon tisztességesnek kell lenni“ – gondolta:

– Kérem, – mondta – lehet, hogy ő semmit se látott, mert én se láttam semmit, se kést, se mozdulatot, én csak a… a Kubényi arcától ijedtem meg, mikor megszúrt, és csak aztán éreztem egy kis fájdalmat az oldalamban.

Ez a hosszabb mondat kimerítette. Nem is hitte volna, hogy igy felizgatja ez, mikor idegen emberek előtt kell beszélni róla.

– Ön udvarolt Kubényi menyasszonyának?

Felült az ágyban. Egy kicsit szédült. De nagy erővel kiabált benne valami: „Jóvátenni! Jóvátenni!… Ezt a nyomorult életedet… Jóvátenni! Mindent!“

A szögletesfejű halkan ismételte:

– Udvarolt ön Kubényi menyasszonyának?

– Igen! – mondta bátran. Forrón pirult el a hazugságtól és a vad-fiatal örömtől, hogy jót tesz, egy hanggal embereket éltet, börtönt nyit, boldogságot okoz. „Csak ne sírjam el magam, én rongy“ – gondolta. Összeszorította a fogát.

– Olyan módon udvarolt ön Kubényi menyasszonyának, Gubás Mariskának, hogy joggal kelthette fel a féltékenységet Kubényi Sándorban?