Part 30

– Ne mondd – szólt Andor, most végső erővel mimelve a közömböst. – Ezt nem tudtam.

– Mint egy kutya – jutott eszébe Ervinnek a találó hasonlat. – Mint egy kis beteg kutya.

Andor ültéből lassan hanyatt-ereszkedett a párnára:

– Nem csudálom – mondta félholt hangon, de vigyázva, hogy gyanút ne keltsen, remegve a folytatásért.

– Kérlek, – szólt Nagy Ervin, mint aki nagy elbeszélésbe fog – ez az asszony már akkor is szerelmes volt belém, mikor ezzel a svábbal az anyakönyvvezetőhöz ment. Nem mondom, hogy bolondult értem, de jobban érdekeltem, mint Pécsi úr. Azt mondod, hogy mért nem vettem el. Jött volna. De ha én pénz nélkül nősülök, akkor primo: sírba viszem az apámat, secundo, öregem, hiába születtem erre a világra. Ilyen tragikus volt a helyzet, mikor a sváb ott erőlködött.

„Tragikus“ – ezen mosolyogni kellett.

– De ezt nem bánom, – folytatta csöndesebben Ervin – mert nem rendes asszony.

– Ezt hogy érted?

– Nem rendes asszony. Nem jó állás nála férjnek lenni.

– Gondolod?

– Ha nem gondolnám, nem volnék itt.

Andor megint feltápászkodott az ágyban, felült, átölelte a térdeit. Mintha most már nem is fájt volna semmi. Az az érzése volt, hogy meghalt, és csak szórakozottságból beszél tovább:

– Régi dolog? – kérdezte.

– Pardon, – mondta Ervin – nem akarok többet sejtetni, mint amennyi van. Még semmi sincs. Csak ígéretem van. De nagyon kell szorítanom, hogy beváltsa. Ugrat, kérlek. Ma például veled ugratott.

– Igen – nézett maga elé, a felhúzott térdére.

– Észrevetted?

– Nem, nem – riadt fel.

– Velem azonban megjárja, mert én visszaugratom. Most könyörgött, hogy maradjunk még együtt, igyunk pezsgőt, és Pécsi már maradt volna, de én elmentem.

– És… mit akarsz tőle?

– Micsoda kérdés ez?

– Hogy komoly-e ez… hogy szereted-e…

– Meg vagyok pörkölve egy kicsit, az bizonyos. Ezt nem tagadom. De nem annyira, hogy el ne ugorhatnám tőle. De nem akarok. Semmit nem szabad kihagyni. Nem szabad elmenni egy jóformájú asszony mellett, ha ő hajlandó egy kicsit megállni. Mindent, amit lehet. Mindent, amit az élet nyújt. Elvenni mindent.

Hallgattak.

– Egy folyosón lakol velük? – kérdezte Andor.

– Igen. Szembe. Ők a kétszáztizennégyben, én a kétszáznegyvenhatban.

– És az ígéreten kívül… soha… semmi?…

– Mióta asszony, semmi.

Most nagyon úgy kellett tenni, mintha érdeklődés nélkül kérdezné:

– És azelőtt?

– Semmi. Flört.

Magától folytatta Ervin, kérdezés nélkül:

– Annál a csúnya Margitnál találkoztunk egy párszor. Nem tudom már a másik nevét.

– Kornély.

– Igen. De ennek már több, mint egy éve. Te akkor jártál hozzájuk. Biztos, hogy megcsalt veled.

– Téged?

– Biztos. Különben… az volt az impresszióm, hogy veled el akarta magát vétetni.

– Lehet.

– De ez se volt sok… lanyha flört volt, egy kis csókolózás, aztán egyszer elvittem fiákeren a Népligetbe, semmi.

Ásítást nyomott el.

– Megyek, – mondta – aludj jól.

Kinézett a holdtól ragyogó tengerre:

– Nem melegek ezek a parti szobák?

– Nem.

– Az enyém előre nyílik, a térre. De az elég hűvös.

Kiment.

Andor eloltotta a lámpát. A szoba megtelt holdfénnyel és a tenger éjszakai illatával. Hanyatt feküdt az ágyon. Annyi idegereje se volt, hogy a konyak után nyúljon. És egészen üresnek érezte magát belül, mintha semmi se lett volna a mellében, a hasában. A kitisztított fehér bornyú jutott eszébe, ahogy a mészárosnál a fogason függ, tiszta kis fadarabbal szétpeckelve.

V.

Ahogy a forró délutáni időben, úgy három óra körül kilépett az étteremből a tenger felé nyíló ajtón, a rekkenő meleg álmos csöndjében beszélgetést hallott valahol a feje fölött. A félemeleten volt az olvasóterem, annak a tengerre szolgáló nagy erkélyén beszélgettek. Ők voltak, halkan mondtak egymásnak hosszú mondatokat. Az asszony is sokat mondott, Ervin is sokat felelt. Hogy mit beszéltek, nem lehetett érteni. De azokat a hosszú beszédeket gyorsan mondták. Néha hirtelen felelt egyik a másiknak, aztán nagy szünetet tartottak. És megint gyorsan és egymásnak rögtön felelve beszéltek.

Őt nem láthatták. Az erkély alá húzódott, s ahogy erőltetve fülelt, néha fel-felnézett a kőbalkon fenekére. Fájdalmas-irígy, kíváncsi figyelme, mint a spirituszláng a forraló alatt, settenkedve nyaldosta alulról ezt a nagy kőedényt. Mint a szeszláng, ami hol alattomosan bujkál, hol fellobog oldalt magasra sárga-irígyen, majd megint sunyikéken szelidül átlátszóvá és mozdulatlanná. Pécsi aludni szokott ebéd után, s ők most ezt az időt használják ki, hogy ott fenn, a nagy vörös ernyő alatt kibeszélgessék magukat. A kirándulás napja óta nem látta őket. Ez tegnapelőtt volt. Tegnap reggel a hajóval bement Fiuméba és a pállott melegben az átfűlt kövek közt töltötte a napot; egy kis Pestet csinált magának Fiuméból. Lapokat olvasott a kávéházban, vendéglőben ebédelt, s délután elkóborolt a piszkos és görbe utcákba, ahol a lányok laknak. A nyomorult testi fájdalom kergette arrafelé. De az első utca, amelybe betévedt, oly fülledt és bűzös volt, hogy mikor egy csíkos ponyva árnyékában egy földszintes ház előtt meglátott három lányt kártyázni, piros papucsban, az egyiknek a derekáról hátul lefüggő madzaggal, felfordult a gyomra. A lányok magyarul beszéltek, az egyik visítva nevetett, ki akarta venni a kártyát a másiknak a kezéből. Megfordult és lebotorkált a büdös sikátoron, kiment a mólók felé, a napverte nagy kőkockákra. „Iszonyú dolog,“ – mondta magában – „ilyen forró nyáron, ilyen égő nyáron szenvedni.“ Valahogy jobban bírja az ember ezt a keserves-mély kínlódást a téli hidegben. Vagy ősszel, mikor ráfoghatja egy hervadó kis erdőre, hogy vele búsúl. Egy parti kávéház előtt, a meleg árnyékban várta meg a hatórai hajót, azzal jött vissza. Már nem is nagyon bírta volna tovább a mozdulatlanul álló hő levegőt. A hajó fedélzetén tért magához. És már este hétkor az ágyában feküdt. Mégis, ma délelőtt, mikor felkelt, úgy gondolt erre a vakító-napos, forró kő-Fiuméra, mint valami megváltásra. Mert itt lenni…

Hazautazni, erre még csak gondolni is, nem volt ereje. „Voltam már gyengén,“ – mondta magában – „de ilyen gyengén még nem voltam.“ Úgy érezte, hogy nincs az a megalázkodás és aljasság, amire ne volna képes, csak azért, hogy mint egy haldokló kutya, ott vonszolhassa magát az asszony levegőjében. Látni nem akarta, ettől most már rettegett. De elmenni a közeléből…?

Ahogy az erkély alatt állt, várt és ijedezett, mert már percek óta nem hallotta fönn a hangjukat, valami csúnya megkönnyebbülést érzett magán. Mint aki felmentődött a világ minden törvénye alól, csak az utolsó életösztönének dobta oda magát, s ennek a szolgálatában most már mindenre képes. „Mi rosszabb történhetik velem?“ Mintha önmagát siralomházban őrizné, megkérdezte magától: „mi az utolsó kívánságod?“

És érezte, hogy mindent teljesít, amit a vergődő kis életfoszlány, ami még lábon tartotta, követelni fog tőle. Már nem is elszántság volt ez, hanem teljes felszabadulás minden kötelékből. Aludni, enni, fürödni… hol volt már mindez? A testre, a modorra vigyázni, a gondolatok tisztaságát, a cselekvések korrektségét ellenőrizni… Hiúság, tisztességérzet, a mások véleménye, a jövő, akár csak a holnapi nap is… hol volt már mindez!

Oldalt, a szálló mellett, a napon égő parkban ropogott a sárga kavics. Meglátta őket, amint lassan sétálva jöttek elő a szálló mögül és most nem is a szerpentinúton, hanem a lejtős, aszú gyepen átvágva mentek le a tenger felé. Fehérben voltak mind a ketten. Ella nagy fehér napernyőt tartott a vállán, ez mind a kettőnek a fejét elfedte Andor elől. Fáradt szeme előtt valami furcsa négylábú állattá egyesültek, amelynek a napernyő fehér félgömbje volt az óriási feje, s ez alól karok és lábak nyúlkáltak ki, ahogy elég szorosan símulva egymáshoz lépkedtek, gesztikuláltak. Mikor leértek a parti útra, s elindultak a tenger mentén, Ella hangosan nevetett. A fiú nem bírta tovább, utánuk osont. Miért? Restelte egy pillanatig. De menni, menni utánuk, bujva, lopózva, hogy észre ne vegyék, a sarkukban lenni… A keskeny tengerparti út bolondosan kanyarog és a magas kertek terraszai alatt megy, falak és sziklák tövében, ott jól lehet rejtőzve-követni őket. Furcsa volt, ahogy megint hallotta a sűrű beszédjüket, anélkül hogy értette volna. S mikor egy falkiugrás, vagy kidülledő sziklatömb mögött a kis öblöcskék mentén kanyarogtak előtte, egyszerre semmi se hallatszott. És odább megint a víg, asszonyi hang. Most már majdnem folyton az asszony beszélt.

Egy idősebb úr jött szembe velük, fehér nadrágban, sötétkék kabátban, hajóskapitányi sapkával a fején. Ez megfordult utánuk, sokáig nézte őket hátulról, s mikor tovább indult és Andor szembetalálta magát vele, különös, gúnyolódó kifejezést látott az arcán. Talán hallott valamit? Biztos, hogy magyar volt. Most Andor állt meg és nézett utána, mintha azon tünődnék, hogy megszólítsa-e, kikérdezze-e? „Egészen bolond vagyok“ – mondta, mialatt tovább loholt a négylábú, négykarú, gömbfejű fehér polip után, amely előtte mozgott tova, a sziklák árnyékából ki-kilépve a rekkenő-tüzes napra. Lázban főtt a feje, s mikor a kezefejével tapogatta az orcáját, az szinte tüzelt.

Egy helyen lassítottak, megálltak. Andor érezte a mozdulatukról, hogy vissza fognak nézni. A sziklafal kiugrása mögé húzódott. Ahol megálltak, ott a kerti terraszról sűrű bokorlomb dőlt ki a fejük fölé a keskeny útra, mint sötét mennyezet. És előttük két oszlopon kőerkély szögellett ki a terraszról a tenger felé, úgy, hogy az út az erkély alatt vezetett tovább. Hátranéztek, aztán álltak ott egy kicsit a mély árnyékban. Mikor Andor a fél-fejével kimerészkedett a szikla mögül, a napernyő a hátuk közepéig eltakarta őket. Nem látta sehol a kezeiket. „Ölelkeznek?“ Ervin az asszony felé fordult. A négy láb mozdulatlanul állott. Aztán az asszony két fehér cipője megmoccant, mintha egyhelyben lépne; tán csak egy centimétert közeledett a férfi felé, tán nem is lépett, csak igazította az egyensúlyát, s aztán megint állt, mozdulatlanul. Csókolóztak. De lehet, hogy csak megálltak, egymás szemébe nézni, valami nagyon komoly mondatnál…

Este ő kopogtatott be Nagy Ervin szobájába. Tíz órakor még nem volt otthon. Felment a saját szobájába, várt egy félórát, megint lement. Ezt kétszer csinálta, hiába. Harmadszorra találta csak ott, ahogy ingujjban rendezkedett: az ágyán szétnyitva fekvő sárga bőröndbe szennyes színes ingeket gyömöszölt.

– Mi az, utazol?

– Holnap reggel. Hol voltál? Két napja nem láttunk.

– Fiuméban volt dolgom.

Meg volt lepve ettől a csomagolástól:

– Hát mi az? Mért utazol?

– Csak pár napra jöttem… nem is hoztam magammal holmit… mindenem odaát van Porto-Malleban. Reggel elbúcsúzom Pécsiéktől és délelőtt megyek, úgy, ahogy jöttem, a motoroson. Azt is vissza kell már vinni Kartali-Kissnek.

Andor valami nyomorult, de kellemes gyanút érzett:

– Talán… történt köztetek valami?

– Semmi.

De nagyon röviden mondta.

– Öregem, – tette hozzá, valami halványkék ingfélével a kezében – most egy kicsit éheztetni fogom őnagyságát. Majd figyeld meg.

– Haragban vagytok?

– Körülbelül. Nem is mondtam neki, hogy elmegyek. Ezt majd csak holnap reggel, indulás előtt egy órával tudja meg. Őnagysága nagyon biztos a dolgában. Azt hiszi, engem lehet kínozni. De engem nem lehet. Majd aztán ír és sürgönyöz utánam Porto-Malleba, mint egy őrült. De most várni fog. Nem rohanok az első sürgönyre, mint most…

Gondosan csavarta keskeny hengerré a kék inget és belegyömöszölte a bőrönd sarkába, a ruhák mellé. Mosolygott, de nem valami vígan.

– Szervusz – mondta Andor. – Viszontlátásra.

Alig bírta viszonozni nagy kezének a kemény szorítását. Elpuhultnak, hidegnek, halottra-lesoványodottnak érezte a kezét az ő evezős-tenyerében. „Nektek való az élet“ – gondolta, mikor kiment, s behúnyta a szemét Pécsiék szobája előtt. Felszaladt a harmadik emeletre, a szobájába. Ma volt annyi ereje, hogy az ágyban leigya magát a bódultságig. Halkan dúdolt, a párnába, mielőtt elaludt, olyan részeg volt.

Reggel erősen késztette valami, hogy lemenjen a reggelihez a terraszra. Élesen kínozta a vágy: látni az asszonyt, hallani a kérdését: „hol volt két napig?“, látni a búcsúzását Ervintől.

Hárman ültek a reggeliző-asztalnál: az asszony, Pécsi és Iván. Pécsi ujságot olvasott. Mikor köszönt nekik, Pécsi fanyalogva nézett rá. „Szegény Lajos“, – ment át az agyán – „rám haragszol?“ De azért Lajos kérdezte tőle:

– Hol voltál két napig?

Az asszonynak egy kicsit fáradt volt az arca. Mikor Andor ránézett, megszólalt:

– Nem tudok aludni ebben a nagy hőségben – mondta. – Már azt hittük, elutazott.

– Fiuméban voltam.

Pécsi bólogatott a fejével:

– Szép mulatság, ebben a melegben.

Ella rátette a kezét az ura kezére:

– Szegény Lajosnak ma Pestre kell utaznia.

Andornak megállt valami a torkában. „Hát mégis van élet, mégis mozog az élet bennem?“

– Pestre? – kérdezte.

– Rettenetes, – mondta Ella, a Lajos kezét simogatva – szegény öregem, de legalább este utazol.

– Még csak az kéne, – mondta Pécsi, kedvetlenül nézve a fehéren tündöklő tenger-tükröt – hogy nappal utazzam. Ez már igazán állatnak való…

– És muszáj, – mondta Ella, szomorkodó gyöngédséggel – muszáj szegénykének, az örökség miatt, személyesen muszáj, mert a közjegyző előtt kell aláírnia az okmányt… megpróbáltunk mindent, de hiába, muszáj…

– És mikor mégy? – kérdezte Andor.

– Ma délután. Hatkor megy a vonat. Innen már négykor indulok.

– Súlyos – mondta Andor. – És mikor jösz vissza?

– Azonnal. Holnapután este.

A pincér Andor kávéját hozta. Ugyanakkor lépett ki az étteremből a ponyva alá Nagy Ervin.

– Üdv az egész társaságnak! – köszönt jókedvűen.

Ella ráemelte a szemét. Kissé félremozdult az ajka, mikor tréfásan mondta neki:

– Mi az? Már fel tetszett kelni?

– Hogyne! – vágta frissen a szót Ervin. – Már kilenc óra.

A pincérhez fordult, a vállára tette a kezét:

– Hát kérem – mondta. – Mit hoz nekem?

– Amit tetszik.

– Igen – mondta, szórakozottan. – Igen. Hát hoz egy teát, egy sonkát, két lágy tojást, vajat és egy üveg giesshüblit. Még pedig máris.

Egy kicsit meglódította. A pincér elszaladt.

– Szabad? – kérdezte Ervin, és leült a nagy, kerek asztalhoz. – Ma megint nagyon meleg lesz…

Friss otkolon-szaga volt. Megint újon vasalt fehér ruha volt rajta. És a szőke haja vizes kefével csillogóra fésülve. És a kis stréberbajusza, a puszi-szőke közhely az egészséges piros szája fölött… oly ápolt és kicsiny, oly utálatos a maga köznapi csinosságában…

– Te meddig maradsz itt? – kérdezte tőle Pécsi.

– Még három napig – mondta nyugodtan Ervin. – Csütörtökön megyek. Maradnék, de nincs itt semmi holmim. Mindenem Porto-Malleban van.

Andor a kávéscsészéjébe nézett. „Hogy van ez? Hiszen éjjel már csomagolt, ma délelőtt akart elmenni. Vagy talán csak hazudik, ugratja Ellát, és mindjárt megmondja, hogy egy óra mulva indul?“

– Képzelje, – mondta neki Ella nyugodtan – szegény Lajos ma hajnalban sürgönyt kapott, délután utazik Pestre.

Ervin az asztalra ütött, de egészen világos volt, hogy csak játssza a meglepetést:

– Ne mondja. Hát ez borzasztó.

– Bizony borzasztó – sóhajtott Ella.

Andor egy kiflidarabbal játszott a rózsaszínű abroszon. „Korán reggel értesítette,“ – gondolta rohanó indulattal – „ez már tudta, hogy Pécsi elutazik, azért marad itt. De hogyan értesítette? Benn volt nála? Cédulát írt neki?“

Felkelt, köszönt és elment. Most úgy fájt benne minden szó, amit itt hallott, mint ha mind égett seb lett volna. „Ezt én nem bírom“ – mondta lenn a tengernél. „Ma éjszaka egyedül marad, és ez itt lakik, szemben vele.“ Aztán, hogy messzire elment, gondolatok nélkül, s leült egy padra: „De hát ez a Pécsi ilyen… ilyen… ilyen buta? És Nagy Ervin milyen jól játszott. Velem nem is törődött.“ – „Gazember, gazember,“ – mondta magában, de nem Ervinre értette, hanem önmagára – „gazember, te ezt itt végig akarod kínlódni?“

Ebédután felment a negyedik emeletre, Iván szobájába. Iván a forró kamrában meztelenül feküdt egy kanapén, amelyre lepedőt terített.

– Te, – mondta neki egészen zavarosan, mintha a nagy melegtől forrott volna fel az agya – megint hozzád fordulok. Te tisztességes fiú vagy. A te nénéd megcsalja ezt a szegény Pécsit.

Leült melléje a kanapéra. Úgy kezdett neki magyarázni, hevesen, égő szemmel, mint ahogy a sokat szenvedett, visszautasított feltalálók magyarázzák valakinek már ezredszer a találmányukat, a sikertelenségbe egy kicsit belebolondulva:

– A te kötelességed… és én segítek neked… és ma délután… és ma este, ha már elutazott… és őrködni… és ma éjszaka…

S ahogy a romlott pesti gyerek egykedvűségét látta, amint az lustán fekve, az ő cigarettáját szíva nem nagyon bánta az egészet, inkább csak az ő láz-fűtött beszédjén szórakozott álmos-tunyán, rácsudálkozott:

– Téged ez nem is érdekel?

– Nem nagyon.

A nyomorult gyöngéknek azzal az örök ragaszkodásával, amivel mindig visszatérnek ahhoz, aki őket becsapta, tíz perc mulva már egészen kapkodó, szinte nem is normális hévvel pénzről beszélt neki, megint megvesztegette. Érezte, hogy céltalan, buta, gyalázatos és nyomorúságos, amit csinál, de mert ez cselekvés volt, valamit enyhített a sajgó nyugtalanságán. Mikor kiment tőle, rajtakapta magát, hogy idegesen nyulkál az arcába, minden ok nélkül.

Délután leskelődött a lépcsőházban. Látta Pécsit lemenni Ellával. A szolga bőröndöt vitt utánuk. Aztán félóra mulva látta Ellát egyedül visszajönni, s bemenni az olvasóterembe. A szobájába ment, kinézett az ablakon, erősen kihajolt, látta messzi a fehér hajót, amely Fiume felé vitte Pécsit. Vastag fekete füst göndörödött a kéményből és a hajó, mintha állt volna a vízen, csak épp, hogy egyre kisebb lett. Semmi kétség, Pécsi elment és Ella egyedül maradt itt. „Te nagy Isten,“ – mondta feldúltan – „egyedül vagyok a drága szőke babámmal a tenger mellett egy házban, végre, végre… és mégis…“ Arccal vágta magát végig az ágyán és belefojtogatta a fejét a párnába. A kínlódása olyan égető volt, annyira ment minden érzelmességtől, hogy nem tudott sírni. Ahogy fáradtan-csapzottan kiült az ágy szélére, próbált ön-megfigyelő, mint ő hitte: „cinikus“ lenni. Keserű szájjal mondta magában: „Ez rosszabb, mint az az éjszaka volt, mikor a revolvert magamba szúrtam.“ Az az éjszaka most valami simogatón-édes, ábrándos bánatnak tűnt fel előtte, valami áldott-bús, ártatlan fájdalomnak, ami… „istenem, mi volt az ehhez képest?“

Estefelé Iván kopogtatott be hozzá.

– Te, – mondta neki – te, Andor, Ella kéret, hogy vacsorázzál velünk.

Nem felelt, meredten nézett fölfelé az ágyról, amelyen órák óta mozdulatlan-ébren feküdt. Iván a pénzért mutatni akart valami vele-érzést:

– Biztosan azért kéri ezt, – mondta – mert nem akarja, hogy feltűnő legyen, mikor Nagy Ervinnel vacsorázik. Én nem számítok.

Hozzátette:

– Pezsgőzés lesz, képzelem.

– Jó – mondta Andor. – Hány órakor?

– Pont fél kilenckor. A terraszon.

Iván elment. Andor tetőtől-talpig megmosakodott hideg vízben. Csak annyi erőt és frisseséget akart, hogy tudjon a széken ülni velük. De ezt nem találta elég frissítőnek. Hét órakor lement a fürdőbe és megfürdött a tengerben az öreg urakkal, akik ilyenkor fürödtek, álmatlanság ellen. De ettől meg elbágyadt, úgy hogy vacsora előtt két nagy csésze feketekávét ivott meg, mindenikbe beleloccsantva egyet a konyakos üvegből. Most megint érezte azt a kétségbeesetten kellemes érzést, amit az okozott neki, mikor szenvedő fiatal testét rontotta, mérgezte, kínozta, hogy jobban bírja a keserves órákat. Félkilenc után öt perccel halaványan és kissé szédülten ment a terraszra, a kerek asztalhoz, ahol már ott ültek hárman.

– Ejnye, de sápadt vagy – mondta neki Ervin.

– Azt hiszem, – felelt halkan – hogy elrontottam Fiuméban a gyomromat. Halat ettem.

Ezt azért mondta, mert érezte, hogy egy falat se fog lemenni a torkán.

– Most majd koplalok egy kicsit – mondta szomorú mosollyal.

– De remélem, ebből iszol…

És pezsgőt töltött neki Ervin. Már most kezdték a pezsgőt, a vacsora elején. Mikor koccintottak, Ellára nézett. Ella elfogult volt, az ő arcán is volt valami kis bágyadtság, lehet, hogy a nagy melegtől, lehet, hogy a helyzettől: először volt egyedül, mióta férjhez ment. Meg is mondta, hogy ez furcsa, sőt nyugtalanítja egy kicsit, nem is hitte volna… Andor arra a percre gondolt, mikor a motoros-csónakon a fülébe súgta neki a vallomást. Se akkor, se azóta, soha, egy pillanatra se tett úgy, mintha azzal a legkevesebbet is törődött volna. Pedig a kezét melléje tette akkor és eltűrte a szorítását. „Ringyó vagy“ – mondta neki magában, a szemén át gyűlölködve vele, haldoklón-szerelmesen nézve a kissé zavart mosolyát.

Nem lett a vacsorából nagy pezsgőzés, bár Ervin mindent megpróbált. Ella konokul megmaradt amellett, hogy pont fél tízkor aludni megy. Nem maradhat lenn, ha az ura nincs itt. Még csak az kéne. A hotel tele van pestiekkel. De ideges volt. Pont fél tízkor felkelt, búcsúzott és felment a szobájába. Csöndesen-kínosan maradtak együtt hárman az asztalnál. Tízkor Nagy Ervin ásított.

– Borzasztóan lenyomja az embert ez a meleg – mondta.

Negyed tizenegykor azt mondta, hogy aludni megy és ő is otthagyta őket. Andor nem beszélt Ivánnal. Csak ültek ott, míg a vendégek egyre fogytak mellőlük. Aki nem ment aludni, az lesétált a tengerhez. Közvetlenül a víz mellett enyhülés volt, némelyek hangosan ajánlottak egyes kisebb öbölzugokat, ahol „halszag van, de direkt hűvös“. Vagy tíz perccel Ervin távozása után Iván felkelt:

– Kérlek, – mondta – ha szükséged van rám, a szobámban vagyok. Állok rendelkezésedre.

Elment. Andor csak azt várta, hogy elmenjen. Dehogy volt szüksége rá. Senkire se volt szüksége. Felsietett a lépcsőn és halkan kopogtatott Ervin szobája ajtaján. Ervin kidugta a fejét. Még teljesen fel volt öltözve.

– Gyere be – mondta Andornak. Ez érezte, hogy azért hívja, hogy mutassa: nincs nála senki.

– Köszönöm fiam – mondta. – Álmos vagyok, megyek aludni. Csak jójcakát akartam mondani.