Part 31

Nem tartóztatta egy pillanatig sem. Egy „aludj jól“-lal becsukta az orra előtt az ajtót. Most már bizonyos volt, hogy találkozni fognak. Várja. Vagy Ella várja őt. Vagy lenn fognak sétálni, éjjel. Elindult a lépcsőház felé, hogy felmenjen a harmadik emeletre, de még mielőtt a lépcsőhöz érkezett volna, nyitott ajtó előtt ment el, amelynek nyílásán világos kis szobába látott. Az ajtó tejüvegére ez volt írva: „Office“. A szobácskában vaságy és mosdó volt, az asztalon cipőtisztítószerek: skatulyák és kefék, s a földön, a fal mellett, sorbaállítva vagy húsz pár cipő. A hotelszolga szobája volt. Az ember valahol lenn hűsölhetett a parkban a cselédekkel, vagy cipőket járt összeszedni valamerre… „Mindegy,“ – gondolta – „ide bemegyek. Ha hazajön, pénzt kap.“ Bement, kissé behúzta az ajtót, azzal, hogy innen fog lesni. Ha kell, reggelig itt marad. „Mit mondok, ha visszajön a szolga?“ Nagyon egyszerűnek találta: megmondja neki, hogy szerelmes egy asszonyba és azt lesi. És pénzt ad neki. Sőt jobbszerette volna, ha már jön, mert akkor eloltották volna a lámpát itt a szobában, úgy jobban lehet kilesni a gyéren világított, éjjelre-homályosított hosszú folyosóra. De nem jött. Leült egy fakofferre és rágyújtott. A csöndes folyosóra jól lehetett kifigyelni innen. Hallott álmosan beszélgető embereket lassan feljönni a lépcsőn, ezek aztán a folyosón búcsúztak egymástól és aludni mentek. Még a kulcs fordulását is lehetett hallani, ahogy magukra zárták az ajtajukat. Egy-egy cipőpár koppant, ahogy kitették az ajtó elé. A behúzott üvegajtó nem érintette egészen az ajtófélfát, Andor hasadékot hagyott, ezen pontosan rá lehetett látni a kétszáztizennégyesre, a Pécsiék ajtajára. Most itt állt, ennél a hasadéknál, és hosszan meresztette a szemét a néma fehér ajtóra. Fárasztó volt ez. A szeme könnyezett az erős nézéstől. Egyik lábáról a másikra állongott, felváltva pihentette teste két oldalát, gyötrődve a kényszerű-görnyedt merevségben. Már az óráját is megnézte, abban a hitben, hogy legalább egy órája les. De még tizenegy óra sem volt, mindössze húsz-huszonöt perce állt itt a lesen. Akkor egyszerre némán megmozdult a kétszáztizennégyes ajtó és Ella feje látszott, amint kihajol rajta és szétnéz. Aztán kilépett az asszony az ajtó elé és figyelve állt egy másodpercig. Földigérő fehér ruhalepel volt rajta, csipkegalléros, kivágott pongyolaféle. Alig látta meg Andor az egész alakját, már eltűnt, beosont a szembenlevő ajtón, ami nem zörrent, úgy látszik, nyitva volt egy kicsit, vagy már akkor kinyilt, mikor Ella ajtajának a nesze odahallatszott. Ott is bizonyára állt valaki így lélekzet nélkül, az ajtóhasadéknál… A fiú hallása most oly éber volt, hogy azt is meghallotta, hogy Ervin ajtaja nem csukódik, csak koccan egy kicsit, mintha csak éppen behajtanák. Most minden gyakorlati gondolat eltűnt belőle. Nyugodtan lépett ki a folyosóra, nem is ment lábujjhegyen, úgy közeledett Nagy Ervin szobája felé. Nem tudta, hogy mit akar. Csak ment. Az ajtó mellett megállott, a falhoz lapult. Vékony-hosszú fényvonal jelezte, hogy az ajtó nincs becsukva.

– Nem engedem – ezt hallotta a szobából. Ella hangja volt. – Nem engedem becsukni.

Mély-halk mormolás. Ervin beszélt. Aztán az asszony:

– Nem, nem. Csak mert megígértem… mert kínozott… most itt vagyok… és már megyek is…

Árnyék jelezte, hogy az asszony hozzányúlt az ajtóhoz. Andor szinte beleolvadt a falba, úgy lapult hozzá. De nem mozdult onnan. „Ha meglát?“ Nem bánta. Semmit se bánt. Most csönd volt, másodpercekig.

– Nem, – hangzott fojtottan az asszony hangja – nem, nem…

És megrándult az ajtó, mintha a kilincset fogó asszonyt benn átkarolták volna, de ő nem ereszti el a kilincset.

Andor előrelépett, a szívére tette a kezét. Nagyon mélyen lélekzett. A halál nyugalmával ment az ajtó elé és minden lapulás nélkül, nyugodtan és elszántan nézett be a vékony hasadékon a szobába. Ha kinyitják az ajtót, ha rányitják… meghal valaki. Valakinek a torkára rámerevülnek a csontos ujjai. Ez tökéletes nyugalmat adott neki. Izgalom nélkül – úgy érezte – jéghideggé kihülten áll ott, szemöldökével érintve az ajtóhasadék szélét. A lélekzetét most nem hallotta, mintha egyszerűen megszűnt volna.

Az ajtó közelében, a villanylámpa túlerős sárga fényében állt Ella, földetsöprő könnyű fehér selyemben. És előtte, szemben vele, szinte érintve őt, Ervin. Ervin a két kezét fogta.

– Bocsásson, – mondta Ella – amit ígértem, megtettem… hogy ne menjen el… maradjon itt még nálam… de most bocsásson…

Ervin némán kapta el a fejét. Megcsókolta. Nagyon erős csók volt. Ervin a csók közben furcsa mozdulattal szinte ráágaskodott az asszony ajkára, ránehezedett a szájával, majd, még mindig ebben az egy csókban, tenyerébe vette a szőke koponyát, megtámasztotta. Az asszony egyik keze szabadon maradt, – a másikat fogta a férfi – ezt a kezét eltartotta a testétől messzire, szétnyitott ujjakkal. A csók közben, mintha szabaduló szót akart volna mondani, valami fulladt búgásféle nyögött az orrán keresztül.

Andor egész testében hideg nyugalommal ment el az ajtótól, visszament a szolga szobájába és leült a kofferre. Ugyanabban a pillanatban zajt hallott. Kinézett, s látta Ellát visszaugrani a saját szobájába, amelynek most már hangosan csapódott az ajtaja. És kettősen csattant benne a kulcs. Aztán csönd lett.

Mikor a látványról ott a hasadéknál levette a szemét, a lelkében érezte azt az érzést, amit az ember a testében érez, mikor sötét lépcsőházban egygyel többet lép, mint ahány lépcső van. Valami lerogyása volt ez az életének. Nem ütéstől, hanem valahogyan önmagától. Kábultan kódorgott ki a cselédszobából, lement, elballagott a kis sétatér felé. De a sűrű, tüntetően babéros kertben fulladozott. Az éji szélcsendben a meleg-édes babérszag megállott, megrekedt itt a tömött zöldben, leülepedett, mint a cukrosvíz édesebbje a pohár fenekére. Kiszaladt ebből a kínzón-fűszeres émelygésből. A tengerhez nem mert lemenni. Nem tudta, miért, de úgy félt most tőle, hogy a térde remegni kezdett, mikor a nagysötét víztömegre gondolt. Az utcán egyhelyben állt sokáig, amíg a fáradtságtól meg nem lódult álltában. Akkor visszament a szállóba, becsöngetett. A portásnak azt mondta, nagyon csöndesen:

– A számlámat, reggel négykor. Kocsit fél ötkor. A hat órai vonattal Pestre kell utaznom.

– Jawohl – mondta a német, az elutazás hírére felbuzdult portás-élénkséggel vágva le és fel a levegőben az aranyos sapkát.

„Elég nyugodt vagyok“ – mondta fenn a szobájában, mikor kinyitotta a nagy, kétszárnyú szekrényt és egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy hol kezdje a csomagolást.

VI.

Pesten egy dunaparti szállóban szállt meg és napokig úgy élt, mint aki beteg, de nem fekszik kórházba, mert halogatja az operációt. A holmiját se hozatta el hazulról. A két bőröndjéből ruházkodott, mintha külföldön volna. Lankadt, s mostanában semmire sem kíváncsi tekintetét egyszer a szálló ablakából végigküldte a Dunán, s akkor a távolban meglátta a Margithidat a sziget néhány facsoportjával. Erre a látványra rémület fogta el, leült az ablak mellett álló nagy karosszékre, s érezte, hogy hideget izzad a homloka. „Ebből látszik,“ – mondta magában – „hogy végleg ki vagyok merülve… az idegeknek végük.“ A Margitsziget látása olyan erővel hívta fel benne az öngyilkosság gondolatát, hogy megrettent tőle, bár a bágyadt-kódorgó napok a Pestre való érkezése óta sűrűn keltegették benne ezt az emléket. De a sziget most mintha hívta volna, vissza, oda, ahol egyszer már megcsókolta a fegyvercső a meztelen testét. „Pedig azóta már laktam ott, és akkor nyugodt voltam…“

Próbált az apja emlékéből valami támaszt csinálni, amely megtartsa, mikor dülöng és dülöngeni érez magával együtt mindent. De ez nem sikerült. Kettőjük közt soha barátság nem volt. Az apai szigor és apai szeretet az öreg Aradinál nem alakult át azzá az öreguras barátsággá, amely szerencsés családoknál jócimborákat csinál apából és fiúból, a mama elől bujdosó két lumpot, két kedves összeesküvőt. „Talán most lett volna ez, ha meg nem hal… most vissza akart vonulni, és akkor ráért volna velem foglalkozni.“

Elindult, azzal, hogy megkeresi ebben a nagy városban a Csirkét. A nevét már nem látta a városligeti mulató hirdetésében. Oda különben se tudott volna kimenni. „Nem bírok, zavar minden izgalom.“ Ha a szálló folyosóján lárma volt, olyan izgatottság fogta el, hogy revolverrel akart kirohanni. De azért vizsgálta magát, ijedten csudálkozott ezen a nagy ingerlékenységen. Elment a Csirke Dohány-utcai lakására. „Az egyetlen ember ennyi ember közt“ – mondta az ajtaja előtt és lehúnyt szemmel mosolygott.

Egy asszony dugta ki a fejét az ajtó mögül.

– Bárány kisasszony…

– Vadász-utca negyven – kiáltott ki és csapta be az ajtót az orra előtt a nő, azzal a sértő mérgességgel, amivel csak szoba-kiadó nők tudnak haragudni az elköltözött lakó utólagos vendégeire.

Elment a Vadász-utcába, a negyvenedik szám alá. A házmester a harmadik emeletre irányította, özvegy Breitner Adolfnéhoz. Özvegy Breitner Adolfné beszólt egy szobába:

– Nagysád, – mondta – keresik önt.

– Kicsoda? – jött ki a Csirke az előszobába. Özvegy Breitnerné előkelően mutatott rá Andorra, s méltóságteljes, öreg-grófnős fejbiccentéssel ment vissza a konyhába, mindezzel jelezve, hogy nem professzionátus szobauzsorás, hanem jobb napokat látott agg úrhölgy, aki anyagi kényszerűségből, büszke szenvedéssel ad ki szobákat.

A Csirke, mint egy ötéves gyerek, a meglepetéstől kezét-lábát szétterpesztve állt meg Andor előtt.

– Andor – mondta halk-csudálkozón.

Bementek a szobába. Szép, nagy kétablakos szoba volt, s a nyitott ajtón át egy másik szobát lehetett belőle látni, egyablakosat. Mind a kettőben elég rendes bútor volt.

– Két szobád van?

– Végre – mondta a Csirke. – Mindig egy szobában kínlódtam.

Andor leült, a kalapját a kezében tartva. A Csirke szembeült vele és nem titkolt kíváncsisággal nézte, igen figyelmesen, örvendő kis mosollyal, a fejét néha félrehajtva, mint a madár, mikor jól meg akar nézni valamit.

– Már nem táncolsz künn a ligetben?

– Nem.

– Miből élsz?

– Ejnye, – mondta a Csirke – de csúnyán kérdezted ezt.

Andor idegesen nézett körül. El szeretett volna menni, most mindjárt, kíméletből ez iránt a kedves teremtés iránt. „Nem való vagyok emberek közé“ – gondolta ingerülten – „durva vagyok, ideges vagyok, őrült vagyok.“

– A nyáron sokat kerestem, – beszélt a lány – jó fizetésem is volt és a szeparéban sokat táncoltam, ott sok pénzt kaptam.

– Grófoktól?

– Azoktól keveset. Azok csak finomak. De az idén sokat jártak ki a zsidó bárók, azok adnak. A szeretőikkel jöttek, hölgyeknek táncoltam.

Az asztalon porcellán hamutartó volt, abban félig elszívott szivar. Andor rámutatott és kérdőleg intett a fejével. A Csirke lenézett a földre.

– Szeretőd van?

– Nincs – és felkapta a fejét. Rózsaszínű lett az arca.

– Talán te szivarozol?

– Nem.

– Hát akkor… kié ez a szivar?

– Bocsáss meg, – mondta nagyra nyitva szemét a lány, nagyon nyugodtan – de nem értem, hogy mért kérdezed ezt ilyen idegesen?

„Én se értem“ – gondolta Andor. – „Minek jöttem ide?“ Bosszankodott magára ezért a gépies féltékenykedésért, aminek semmi alapja nem volt. „Nem vagyok normális“ – ment át rajta. Borzasztó, hogy így, szinte csak szokásból ilyen durva volt, hiszen semmi joga nem volt itt semmihez.

– Csak kérdeztem – mondta. – Igazán, csak érdeklődésből. Szeretném, ha jól menne neked.

A Csirke nagyon komoly lett:

– Te azzal ne törődj, – mondta – majd gondoskodom én magamról.

– Most meg vagy bántva?

– Dehogy vagyok!

Fölkelt, az ablakhoz ment, visszajött. Ahogy megint ránézett Andorra, ez úgy tett, mintha fel akarna állni:

– Elmenjek?

– Ugyan…

– Mert ha terhedre vagyok, csak szólj, megyek rögtön. Talán vársz valakit?

– Te bolond vagy – mondta a Csirke. – Te egészen bolond vagy, éppen olyan vagy, mint voltál.

– Mint voltam?

Elgondolkozva mosolygott. Most ő kelt fel, sétálni kezdett a szobában. A tükörasztalkán hosszú férfinyakkendőt látott:

– Ez kié?

– Az enyém.

– Ez? Ez a férfinyakkendő?

Felemelte a sétabotjával, feléje mutatta, mint egy döglött kígyót.

– Igenis, férfinyakkendő. Ajándékba kaptam, galléros blúzhoz viselem. Mit kutatsz a lakásomban?

Haragosan, de nem sértőn mondta ezt.

– Bocsánat, – szólt gúnyosan Andor – és gyöngéden tette vissza a bottal a nyakkendőt. Aztán közel ment a lányhoz:

– Mért titkolod, megmondhatod, most már igazán senkid és semmid nem vagyok… mért nem mondod meg, hogy együtt lakol valakivel?

– Én?

– Persze, hogy te. Új szeretőd van?

– Nincs.

– Hát kivel lakol itt?

– Senkivel.

– Révész úrral se?

– Azzal se.

– Nem is szeretsz senkit?

Mint régen, a vérszegény gyereklány haldokló arcával mondta:

– Nem.

Azok közé tartozott, akiket az érzéki elszerelmesedés nem gyújt élénkre-pirosra, hanem félholttá fáraszt. Megernyedtek az arca vonásai, a szája elhalaványodott, a szeme gyerekes-betegen, más világba fordulva nézett ilyenkor, rögtön kihült és elfáradt a belső izgalomtól. Ezzel az ébrenájulással mindig elárulta magát szegény. Úgy meglepte ez a hatás, amit a fiú rá tett, hogy minden vér elment a kezéből. Olyan fehér volt a keze, mint a bakfisoké, mikor elkötik a vért a csuklójukon és kézfehérségi versenyt rendeznek az iskolában.

– Te ördög, – mondta szomorú-fáradt kis mosollyal – te sovány fekete ördög… visszajöttél engem kínozni?

És vékony kezecskéjét nyújtotta feléje.

– Én? Téged kínozni? Te csacsi. Nem akarok én tőled semmit. Semmit ezen a világon.

– Akkor mért jöttél ide?

– Búcsúlátogatás – mondta keserűen.

A Csirke nagyot nézett:

– Búcsú? Elutazol?

– El.

– Hová?

– Nagyon messzire.

A torkán fulladt egy sóhajtás, itt most majdnem elsírta magát. De lenyelte ezt a szorongató érzést és kínosan formálgatta a száját, hogy valami mosolyfélét produkáljon.

– Na látod, – mondta, mikor a mosoly úgy-ahogy megvolt – nekem már megmondhatod, ha új szeretőd van, ha szerelmes vagy valakibe, ha együtt lakol valakivel…

– Nem, nem, nem! – kiáltotta a lány. – Nem lakom, nincs, nem kell, ne kínozz… nincs senkim!

S ahogy a mosolygó, de majdnem ijesztő arcra nézett, megint előjött benne valahonnan az az okosság és önvédelem, amely már annyi fájdalmat okozott neki. Ez mint valami hatalmas életösztön, uralkodott a csirkecsontú, madárbőrű kis testén, cérna-idegein, kis tyúk-eszén, hányatott kis moslék-exisztenciáján. Ez őrizte és védte, mint az alsóbbrendű állatokat a héjjuk vagy a színük, a természet odalökött alamizsnája, amivel azt mondja: „nesztek, hadd éljetek meg“ – s ami az állatnál a természet bölcseségének hat, de embernél mint az ő okossága jelentkezik. Érezte, hogy mindhalálig szereti ezt a nyugtalan és veszedelmes fiút, jobban, mint valaha bárkit a világon, de megsejtette, hogy ez az életébe kerül, hogy ennél csak tönkre lehet menni, ennél csak bele lehet pusztulni a szerelembe és a kutyaságba. Nem, nem! Halálra rémült attól, hogy ennek most megint kedve támad rá, int neki a szeszélyével, s ő, ha nem vigyáz, megy feléje, mint a holdkóros a hold felé, a háztetőn, a mélység fölött… nem, nem! Soha!

A fiú látta az arcát, ráismert erre az erotikus haldoklásra. Most kegyetlennek érezte magát, de valami vad fájdalom fogta el. „Ha meg kell halnom,“ – mondta magában – „miért sajnáljak másokat?“ Eszébe jutottak az éhező sarkutazók, akikről olvasta, hogy síró szívvel néztek a hű kutyára, mielőtt levágták, hogy végső kínjukban megegyék. És furcsa volt: ahogy most a lány egy kis mély fotelről felnézett rá, az olyan volt, mint aminőnek a sarkutazók a kutya utolsó, fájdalmas, mindent-sejtő tekintetét írták le. Kínlódó, éhező, búcsúzó férfiéletének kegyetlenül kellett most ez a gyönge martalék, amely tehetetlenül vergődött itt előtte.

– Senkid nincs? – nézett le rá.

– Senkim – súgta az elfehéredett arc, a fájdalomtól szinte vigyorogva. És megint a fiú felé nyúlt a sovány kéz.

Andor az asztalra mutatott:

– Kinek a szivarja ez?

A kéz türelmetlenül kereste, hívta a levegőben:

– Senkié, senkié…

Ez azt jelentette: „Akárkié volt, az most már senki, csak te vagy, senki más nincs, csak te.“

– Hazudsz – mondta Andor. A szekrényhez ment és kinyitotta. Két szekrény volt, de ezt eltalálta. Férfiruhák függöttek benne, gondosan akasztóra függesztett kabátok, és csiptetőbe szorított, fejjel lefelé lógó nadrágok. Alul egy cilinderes skatulya. A fiú hangosan felnevetett. Most visszaérkezett a vér a lány arcába. Felugrott, ellökte Andort a szekrénytől, bevágta az ajtót, ráfordította és levette róla a kulcsot. Dacosan és komoran nézett Andorra:

– Menjen el – mondta neki hangosan.

Ez nevetett:

– Kidobsz?

– Ki.

– Bevallod, hogy együtt lakol valakivel?

– Igen.

Ezt emelt fővel, bátran a szemébe nézve mondta, ahogy a forradalmárokat írják le, akik a vésztörvényszék előtt bátran vallanak. Andor meg akarta simogatni a fejét, de elkapta.

– Na… – mondta a fiú, elkomolyodott, erősen fogta meg a kezét. – Te…

A szemébe nézett. Még egyszer feltörekedett benne a fiatal férfi, a rabló:

– Te – mondta neki, erősen megmarkolta a kezét. – Figyelj ide. Nem kérdezem, kinek a ruhája ez, kinek a szivarja ez… nem kérdezek semmit… és a szavamat adom neked, hogy soha nem fogom kérdezni… de… hagyd itt, hagyd el, gyere velem, hagyd el, gyere velem…

Rázta a kezét, olyan erélyesen beszélt. Most már mind a két kezét fogta, egészen közel-szorult hozzá, egy arasznyiról nézett a szemébe. A Csirke nem felelt, mélyen és gyorsan lélekzett, merőn nézte a szemét.

– Gyere velem, – mondta a fiú – ments meg engem, én egy halott vagyok… gyere egy halottal… gyere velem, megpróbálunk élni… ha nem tudunk, meghalunk.

– Nem megyek – mondta fogát összeszorítva a Csirke és rémülten nézve a komor arcot. Viaskodva akarta kiszabadítani a kezét.

– Velem jösz!

– Nem megyek – mondta hangosabban a lány, most olyan volt, mint egy szegény cseléd, aki rendőrrel birkózik. – Eresszen el…

– Szereted… azt, akié ez a ruha… meg a szivar.

– Nem.

– Nem szereted? És engem?

– Igen.

Viaskodott, mialatt mondta:

– Téged… igen… csak téged…

Nagy gyerek-könnyek folytak az arcán:

– Téged… mindig téged… csak téged…

Hogy nem bírta kiszabadítani magát, lehajtotta az arcát a markoló-csontos kézre és remegőn, sírva megcsókolta. Most eleresztette a fiú. Megsimogatta a fejét:

– Csirke, – mondta neki – Csirke… te csacsi… mért sírsz? Mért sírsz, ha szeretsz?

– Azért sírok – mondta a lány. Most ő fogta a fiú kezét görcsösen, két kézzel, le se véve róla lázmeleg száját. Rábeszélt, rálehelt, rásírt erre a megvékonyult kézre, amely olyan volt, mint aminőket kórházi paplanokon látni.

– És mégse jösz velem?

– Mégse.

A fiú érezte, hogy miért nem jön. Igazat adott neki. Nagyon, nagyon igazat adott neki. Most már semmi kegyetlenség nem volt benne. Ez is csak olyan hamis hangulat-fellángolás volt, mint minden. Tele lett sajnálattal és valamivel, ami olyan volt, mint a testvériség.

– Révésszel lakol?

Kiengesztelve, most már emberi mosollyal nézett le a szőke fejre, amely a kezére hajolt.

– Igen – csókolta forrón-könnyesen a szót a kezére a lány.

– Na látod, fiam. Ezt igazán mindjárt megmondhattad volna. Ebben igazán nincs semmi. Jó fiú a Révész. Téged igazán nagyon szeret a Révész. Nem is láttam még… nőt így szeretni.

„Hát én?“ – kérdezte hirtelen magában. – „Az más,“ – felelt gondolatban – „én nem szeretek, én megdöglöm.“

Hogy a lány lassan megnyugodott, megint az asztal mellé ültek. Nem beszéltek. A Csirke lehúnyta a szemét és pihent a nagy fáradalom után. Andor az asztalra nézett és már rég nem törődött a Csirkével. Csak azért nem ment még el, mert tudta, hogy a kapu előtt olyan vihara fog fellármázni benne a szemrehányásoknak, úgy meg fogja utálni magát azért, amit itt most csinált, hogy meg fogja érteni azokat, akik állítólag már a falhoz verték a fejüket önbüntetésből.

– Te, – mondta szelíden a lány – most hét óra, én csak figyelmeztetlek, hogy hét órakor a Révész haza szokott jönni.

– Nem bánom.

– Jó – mondta a lány, és vállat vont. Oly jól esett most neki az, hogy Andor még itt van, hogy vállalta magában a kellemetlenséget, a veszekedést Révésszel. Utálatos lesz, de megéri.

Ültek és hallgattak, aztán a Csirke ezt mondta:

– Oroszországba megyünk a Révésszel.

– Okos – szólt Andor, maga elé bámulva.

Mind a ketten cigarettáztak és a Csirke asszonyos-anyásan nézte a fiút, mint valami idősebb hölgy, aki restelli, hogy szerelmes egy gyerekbe. „Az anyja lehetnék“ – gondolta magában, tizennyolc évével annyira okosabbnak, emberebbnek, komolyabbnak érezte magát nála. De imádta a szép fekete haját és a fehér homlokát, a szomorú szemét, amit most mind sorra szemügyre vett, az asztalra könyökölve: „Ez mind az enyém lehetne… ha el akarnék pusztulni… valahol a szeméten…“

Révész úr egyszerre csak kinyitotta az ajtót és bejött.

– Na, csakhogy itt vagy! – kiabálta túl meglepett arca kifejezését a lány. – Andor már egy félórája vár, nem akart elmenni, amíg nem jösz.

Andor kezelt vele, kérdezősködött a dolgai után. Révész úr kínos-udvarias volt. Lehetett érezni, hogy Andor távozása után rögtön ordináré lesz.

– Csak átutazom Pesten, – mondta Andor – akartam látni, hogy mit csináltok…

Aztán elbúcsúzott és elment. Révész úr kísérte ki a lépcsőházig. „Szegény kis lány“ – gondolta Andor, mialatt a régies, vörösmárvány csigalépcsőn lefelé ment – „most még veszekszel egy kicsit miattam, aztán, mielőtt elalszol, sokáig gondolkodol az ágyban…“

Ahogy a szállodája felé gyalogolt, egyszerre csak megállt. „Különös,“ – gondolta – „azok a fiúk, akik hasonló körülmények közt születtek, mint én, egészen más társaságban forognak: családokhoz járnak, egészséges férfiakkal és tisztességes nőkkel vannak mindig együtt… nekem az volt a bajom, hogy ezek közé a rongyok közé kerültem…“

Hangos fiatalemberek mentek el előtte. „Ha külföldre mentem volna,“ – gondolta – „az nagyszerű lett volna.“ Az apja nagy németbarát volt, folyton azt kívánta, hogy egy évre menjen Heidelbergbe vagy Jénába. Ezek az egyetemek szent helyek voltak az öreg diplomás ember szemében. De hiába beszélt, nem volt elég erélyes, engedett Andor anyjának, aki oda volt arra a gondolatra, hogy az egyetlen gyermek egy évig idegenek közt éljen. „És mégis, hogy itthagytatok mind a ketten az idegenek közt.“ Elképzelte a nagykezű, nagylábú, szőke-piros német bursokat, akik közt megemberesedett volna, a sörtől meghízott, megvállasodott volna, – csupa egészség, erő, éneklés, röhögés… Istenem, német diákélet! Azok a kedveskövér, vörös, vízszemű, forradásos német diák-arcok. Pécsi is ott kapta az arcára a vágást, Németországban, ahol egy szemesztert hallgatott. Liszt tanítványa volt, ezt sokszor említette. Pécsi… Most már bizonyosan visszautazott a tenger mellé. Nyolc óra. Most mennek le vacsorázni a terraszra. Felállnak a főhercegnek. Ott van még Nagy Ervin? Tulajdonképpen a főherceget irígyelte: ennek mozgolódott Ella, ez érdekelte, ennek mutogatta magát a fürdőben. Rettenetes volt az a pillanat, amikor kiszaladt a vízből és úgy tett, mintha azt a kis Samut békítgetné, aki félt a víztől, s közben egészen közel ment a főherceghez s ott épp előtte, a szeme előtt lehajolt a Samuhoz, – ez undorító és aljas volt. Istenem, istenem, mi lett ebből a tiszta szent lányból, aki olyan volt, mint egy ital friss víz, mi lett ebből? Azt mondta magában: „Tiszta volt? Mért mondom még most is, hogy tiszta volt? Ervinnel bújkált Kornély Margitnál, már akkor megcsalt, már akkor bugyborékolt benne a rossz vér, Ervin elvitte egyszer kocsin a Népligetbe… de már régebben, a tánciskolában is kacér volt, ezt látni kellett volna már akkor… ez nem született tisztességes feleségnek, az anyjáról is mi mindent beszéltek, és az apja svihák és az öccse kész kis gazember… szegény Pécsi megjárta.“

Szegény Pécsi…

„Sajnálom“ – gondolta. – „Szeretem. Nem különös ez? Ha most meggondolom, hogy kit szeretek ezen a világon tisztán, önzetlenül… apa meghalt, mama meghalt… Rácz Miklós egy más világ… a Csirke, szegény, megható, de van esze a saját életéhez… kit szeretek?“

Megállt a kocsik előtt, mielőtt a Fürdő-utca egyik oldalára átment volna a másikra:

– „Pécsi az egyetlen ember, akivel őszintén és önzetlenül rokonszenvezem“ – mondta.