Part 29

Még mindig a kendővel az orránál, halkan mondta:

– Chypret szoktál belekeverni.

Hirtelen vette el az arcától a kendőt és fehér fogával belekapott az alsóajkába. Andorra nézett. Elszólta magát ezzel a tegezéssel. Az arcán oly bizonyosnak látszott, hogy a tegezés véletlen volt, hogy Andor úgy tett, mintha ez nem tűnnék fel neki.

– Nincs rajta semmi, csak Farina, Jülichsplatz négy – mondta erőltetett-egyhangúan, miközben átvette a feléje nyújtott kendőt. De aztán hallgattak egyideig.

Itt volt valami a levegőben. Miért ült Nagy Ervin már az elindulás óta külön, a soffőr mellett, mintha semmi más nem érdekelné, csak a motor és a kis hajó egyenletes futása a síma vizen? Mikor a beszálláshoz gyülekeztek a fürdő mólóján, s Andor megérkezett, Pécsi kényszerű mosollyal szervuszolt vele. Pécsi Fiumában volt, mikor az asszony Andort meghívta. És most ez az erőltetett, ál-udvarias vigyorgás… Egészen bizonyos, hogy ezek közt tárgyalások voltak a meghívás miatt. De miért ül külön Nagy Ervin? Most úgy látszott, mintha az asszonyra mind a ketten haragudnának valamiért. Andornak az a furcsa érzése volt, hogy mind a kettő azért kedvetlen, mert Ella őt meghívta. „Lerongyolt életem,“ – gondolta most – „óh, lerongyolt életem, hogy én ennek ilyen rettenetesen örülök.“ Ahogy némán ült az asszony mellett és a két előregörnyedő férfira nézett a soffőr mellett, úgy érezte magát, mint egy király. És hogy az övé a hajó, az övé és Elláé, a kettőjüké. Az övék az együttlét és a gyors futás, és az a másik kettő ott külön, amint háttal ül nekik és bosszankodását motor-műszavakba fojtja, két fölösleges, kínlódó alak, két idegen. Oly közel ült Ellához, hogy nagyon gyöngéden bár, de érintette a felsőkarját. És ez az érintkezés, amely nem is a testeké, hanem csak a ruháké volt, úgy egybeforrasztotta az asszonnyal, hogy közös áramnak érezte a gondolatát, amely két testen át kering, mint összenőtt ikrekben a vér. Ezért nem beszélt semmit, ettől az elképzeléstől hallgatott, úgy érezve, hogy az asszony úgyis pontosan ugyanazt gondolja, mint ő.

Pécsi megmozdult. Visszanézett rájuk, felállt, és visszajött a helyére. Szembeült velük. Ella rámosolygott:

– Haragszik, Pécsi bácsi?

– Dehogy haragszom – mondta ez, egészen komoly arccal. – Én magára sohse haragszom.

Ahogy ezt élesen, minden kedvesség nélkül mondta, ez bántotta az asszonyt Andor előtt.

– Mert ha haragszik, – szólt – azt se bánom.

Olyan pillanat volt ez, amikor a harmadik – ha nem Andor lett volna – azt mondta volna: „De gyerekek, ugyan, ugyan, gyerekek!“ Igy nem mondta senki, és a pillanat éles maradt, mint a kés. Most mind a hárman kitünően hallották a motor taktusát. A feszültségben csak ő, a motor volt jókedvű és szorgalmas, sietve dohogott, mint valami rendes kis munkás, aki komolyan veszi a dolgát és nem törődik gyerekségekkel. Vízrongyok loccsantak meg a csónak oldalán. Kellemes szelet csinált a nyugodt levegőben a csónak futása. Ellának a bodros-szőke hajcsomó félrefúvódott a homlokából. „Most megint tizenhárom éves“ – gondolta Andor. Viharosan boldognak és szerelmesnek érezte magát. Pécsi keményen nézett Ellára és látszott a szemén és száján, hogy mindenféle mondatokat hallgat el, amik gyors egymásutánban jutnak eszébe. Aztán felkelt, s kissé megtántorodva, és meghimbálva ezzel a mozdulatával a csónakot, visszalépkedett, lekuporodott Nagy Ervin mellé. Hallatszott a halk kérdése:

– Ez négytaktusos motor?

– Igen.

– A hangja után kéttaktusos.

– Nem.

Nagy Ervin feleletei ilyen elharapottak voltak. A Zöld Hegy egyre közelebbről látszott. A nap sütött a hátuk mögött, de kissé sáppadt lett most az aranya. A Zöld Hegy gyepére nagy felhőárnyék borult. A fele világoszöld volt, mint a fiatal fű, a fele sötét, mint a fenyőlomb. Andorban feltrombitált a szó, amit Ella az imént elejtett, a „szoktál“… ami úgy röppent le róla, mint a kalap a szélben, hogy rögtön utánakapott… mikor az ajkát hirtelen becsípte a foga alá…

… „Szoktál“…

Ránézett, előbb csak a szeme sarkából, aztán lassan a fejét is feléje fordította. Az asszony rögtön visszanézett rá. Most elvesztette az eszét. Súgva mondta neki:

– Szeretlek.

Az asszony elnézett róla és Pécsi felé fordította a fejét. Andor is odanézett, de közelebb hajolt a füléhez és még egyszer mondta:

– Szeretlek.

Ahogy Ella még mindig Pécsi és Ervin hátát nézte, lassan felemelte egy kicsit az ujját a levegőbe, mintha azt mondaná: „vigyázz“. Ebben a pillanatban a két előregörbülő hátú ember azt a benyomást tette Andorra, hogy ez két halott, aki nem is tud megfordulni. Most vér rohant fel a nyakán, mintha a fülébe akarna tódulni. Ha Ella lassan le nem ereszti a fölemelt ujjú kezét, nem tudta volna magát visszatartani: elkapta volna, és aztán mindegy… minden. Az asszony nem nézett rá, a két hátat figyelte, meg se mozdulva. Ebben volt valami, ami ezt mondta: „na beszélj, beszélj, én figyelek, én vigyázok addig“.

Ültében a füléhez hajolt, a nagyon vékony, arany-selyem karikás hajacskák mellett, és forrón mondta – nem is mondta, inkább lélekzette – halkan-kínlódón:

– Nem is tudod. Magamba lőttem miattad. Hónapokig feküdtem.

„Hazudom“ – gondolta a beszéddel párhuzamosan. Az asszony nem mozdult, a görbült hátakat figyelte, ezzel bátorította. Andor csak a halántékát látta és szabályos kis fülét:

– Kint voltam a pályaudvaron, mikor nászútra mentél – lélekzette feléje, olyan közelről, hogy a kis hajak a füle előtt megmozdultak a lehelletétől. Vágtattak a homloka mögött a gondolatok: „Mi ez? Meghallgat? Vagy nem is hallja? De tűri… Hallja? Akarja? Mondjam tovább?“

– Ide is miattad jöttem…

Tűrhetetlen volt ez a mozdulatlansága. Kérdezni kell tőle valamit. Adjon valami jelet… mutasson valamit, mozduljon… Értelmesen, világosan súgta a fülébe:

– Megtűrsz magad mellett?

Most azok is hallgattak ott a soffőrnél. A motor hangosabban dohogott, mint valaha. „Dudududu… dudududu…“ – sietett előre, mintha szívességből lármázott volna, hogy Andor suttogását eltakarja. A kérdésre Ella nem mozdult, nem felelt, de a balkezét, amely az ölében nyugodott, lassan megmozdította és lebocsátotta maga mellé, a padnak arra a kis szabad részére, ami közte és Andor közt volt. A karjaik már érintkeztek, de itt elől, a térdeknél még volt éppen annyi kis hely, ahová a keze elfért. Most Andor is a két férfira vigyázott a szemével és a tenyerét lassú-gyöngéden ráborította az Ella kezére. Ebben a pillanatban nézett hátra Pécsi. Andor a tenyere alatt igen finom kis rezzenést érzett. De Pécsi nem láthatta a kezeket.

– Jó csónak – szólt hátra.

– Nagyszerűen szalad! – mondta víg-hangosan Andor, erősen rányomva a tenyerét az asszony kezére.

– Már itt a zsidó-öböl – szólt Pécsi. Nagy Ervin hangosan felnevetett. Nem fordult hátra. „Ez nekem szól“ – gondolta Andor. Ella lassan kihúzta a kezét a keze alól és felállt. Ügyetlenül lépkedett a két férfi felé a csónak fenékdeszkáján.

– Mondja, – szólt idegesen, kissé nagyot ütve Nagy Ervin vállára – maga mit fordít nekem hátat az egész úton?

Pécsi mögött állt meg, két kezével átfogta hátulról a fejét, lehajolt hozzá, és az arcát az arcához szorította. „Imádandó, imádandó… bestia!“ – mondta magában Andor, győzelmesen, diadalos szívvel, boldog-felrepülő szívvel. „Mit csinál ilyenkor az ember?“ – kérdezte magában féktelen vígsággal. – „Az ember rágyújt“ – felelt magának, cigarettát vett elő, hátat fordított a szélnek és az egész jelenetnek, rágyújtott vagy öt-hat gyufával egyszerre, aztán füstöt fújva, jóllakottan nézett vissza a három emberre. Ella most az ura és Nagy Ervin közt állt és a két kezét a két ember vállára tette. „Ez baj“ – vágott végig Andoron a féltékenység, és az asszonynak arra a kezére meredt, amely a Nagy Ervin fehér vászonruhájának a vállán volt. És akkor – erősen figyelve – észrevette, hogy a fehér vászon a váll alatt, a lapockán, ráncot kezd vetni, mintha fenn a vállon összemarkolnák. A kézre nézett és látta a hüvelykujjat begörbülni és a kézfejet feldomborodni. A másik kéz lustán nyugodott a férj vállán. De ez belemarkolt, szinte belekarmolt Nagy Ervin vállába, haragosan, bosszúálló-némán, jeladóan, türelmetlenül, mintha ezt jelezné: „mi az, mért bántasz, mért kínozol, mért hallgatsz, mit akarsz, mit gyötörsz, gazember…“

– „Képzelődöm?“ – gondolta, mikor ez az ijedt-fájó féltékeny hideg végigfutott rajta. De nem volt kétség. Nagy Ervin leeresztette a megmarkolt vállát, elhúzta az asszony keze alól, óvatosan, de dacosan, mintha felelt volna neki: „eridj, hagyj békén, eridj csak vissza sugdosódni“.

A csónak nagy ívben a part felé fordult. Előttük volt a Zöld Hegy, egyenletes gyeptakarójával. A kőhegyet üdezöld bársonyköpeny borította, amely itt-ott lyukas volt, mintha kikopott volna a bütykein, egyes darabkákon láttatta a fehér-szürke sziklakönyököt, kőtérdeket. A csónak befordult a sötétvizű öbölbe, amelyen apró hullámok fodrozódtak, mint valami mély tavon. Csak a Zöld Hegy volt füves és síma, az öböl többi hegyfalai erdősen sötétlettek a csöndes tó körül. Elsőnek Nagy Ervin ugrott ki a partra, utána Pécsi, aztán mind a ketten a kezüket nyújtották Ellának, mikor kiszállt a csónakból. Andor utolsónak maradt. A csónakból nézte, ahogy a fehérruhás asszony a két kézre támaszkodva partraugrik a csónak padjáról. Ella visszafordult feléje:

– Andor! – mondta. – A pad alatt van a kosár az uzsonnával. Hozza ki.

Andor kivitte a kosarat. Üvegek nyakai álltak ki, kandikálva a kendő alól, amely az uzsonnát takarta.

– Még korán van enni – mondta Pécsi, de hirtelen az égre nézett, mert valahonnan igen messziről dörgés hallatszott.

– Hopp! – mondta Nagy Ervin, az ujját felemelve és nagyra nyitva a szemeit. – Figyeljünk csak?

Füleltek mind. Elhalkuló mennydörgés gurult valahonnan messziről valahová még messzibbre. Hűvös kis szél szállt át az öblön. Pécsi lekiáltott a csónakra a soffőrnek:

– Mi az? Eső lesz?

A soffőr szétnézett, felnézett, elnézett, – aztán feléjük fordult:

– Lehet.

A láthatár végén, ahol a nyilt tenger egy darabkája látszott a messzi szigetfoltok közt, az ég színe erősen elvált a tenger színétől. Az ég szürke volt és a tengerdarabka komor-zöld. És mintha magasabban állt volna ez a haragos vízvonal, mint máskor.

– Ez hirtelen jött – mondta Nagy Ervin, kémlelve az eget.

– Jó lesz rögtön visszafordulni – szólt Pécsi.

A hegyek mögött a sápadó égboltra sötétgalambszínű felhők tolták fel a gyapjukat. Amint feljebb tolakodtak, a belsejük egyre kékes-feketébb lett. A Vázsonyi-öbölről eltűntek a fodrok. Sötét vize gyanúsan nyugodott, hallgatott. A Zöld Hegy elvesztette a fényét.

– Pech – mondta Nagy Ervin. – Egyszer kapunk egy jó tutajt.

Beborult. Pécsi a csónak felé ment. Andor követte.

– Hoztál kabátokat? – szólt vissza Pécsi Ellának.

– A pad alatt vannak – mondta az asszony. És mialatt Pécsi a soffőrrel tárgyalt, ő gyorsan és halkan beszélt valamit Nagy Ervinnel, de ez a végén hátat fordított neki és Pécsi felé nézett. Ellának haragos volt az arca. „Együtt vannak“ – mondta Andor. A hasában érezte a rémületet és a kijózanodást. „Hát akkor velem… miért?… vagy talán éppen ezért?“ Most ők ketten voltak a halottak: ő és Pécsi, ahogy a csónak mellett álltak és a kabátokra hajoltak. És a királyi pár künn volt a parton, kényeskedett és dacoskodott egymással, – „vagy képzelődöm?“ Ahogy egy pillantással Ervin sértődötten megemelt orrát és Ella haragosra sötétült szemét meglátta, nem volt kétsége.

– Tessék? – kérdezte Pécsitől, aki mondott neki valamit.

– A soffőr azt mondja, induljunk rögtön.

Andor kikiáltott a két fehérruhás felé:

– Halló!

De fátyolt érzett a hangján. Köszörülte a torkát, újra szólt:

– Halló! Megyünk vissza!

Pécsi már a csónakban volt és a kabátokat szedegette szét. Ervin és az asszony túlságos-lassan jött a part felé. Ervin nem nézett az asszonyra, de Andor észrevette rajta, hogy mozdulatlant mutató szája mögött beszél, titokban gyorsan beszél, mond valamit. Olyan ügyesen csinálta, hogy az ajkain nem látszott a beszéd, csak az Ella arcán és szemén, amint figyelve nézett rá, úgy jött mellette. Azt a pillanatot is lehetett látni, mikor Nagy Ervin bevégezte a beszédet, ezt is az Ella arcáról, a feje előre-fordulásáról és egy ránduló-gúnyos mosolyáról. „Hogy van, hogy Pécsi ezt nem látja?“ Egy percig azt hitte, hogy ez csak az ő rémlátása. De mikor látta, hogy Pécsi a csónakban háttal áll a közeledőknek, akkor megértette: a fogai közt sugdosó Ervin csak Pécsit figyelte onnan, s addig beszélt, amíg ez háttal állt. Vele nem is törődtek. Ella azért ült vele külön az előbb, hogy Ervint féltékennyé tegye… „Te szegény Pécsi,“ – mondta magában, a mellőzött szerelmes halhatatlan férj-pártiságával, – „te szegény Pécsi… itten téged megcsalnak.“ Aztán azok is odaértek a csónak mellé és Ella mosolyogva mondta neki:

– Szép kis kirándulás…

Akkor az égre nézett, hogy valahova nézzen, de az asszony rászólt:

– Nem segít?

Hirtelen szolgálatkészen nyújtotta a kezét, felsegítette az asszonyt a csónak peremére. Az erősen rátámaszkodó kéz végigkergetett valami meleget az egész testén. De már el is eresztette. Kicsit szórakozottan ugrott be utána a csónakba, belülről még a kezét nyújtotta Nagy Ervin felé és hallotta ennek a hangját:

– Köszönöm… csak hagyd.

Fejbekólintottan ült, mikor a motor megint puffogni és dudorogni kezdett és az indulás pillanatai remegtették alattuk a kis hajótestet. És már futásba siklott a csónak, mikor megint Pécsire gondolt: „Téged itt megcsalnak, te becsületes Lajos,“… de mély lélekzettel gondolta utána: „engem pedig megölnek.“ Így volt ez természetes, – gondolta – a férjet megcsalják, de a szerelmest szivenszúrják. „Hol van az a gyönyörű világ, ami még tíz perccel ezelőtt volt?“

– Pardon – mondta a soffőr, mikor melléje lépett a padra. A ponyvát feszítette fel a csónak fölé. Nagy Ervin ült a motornál.

– Mi az? Esik?

– Már kezd – szólt a soffőr, keményen kifeszítve, meg-meghúzva a ponyvát. Árnyék borult a csónakba, fedél alatt voltak. Ahogy ez alól kinézett, a tengernek haragos színét látta. Mint az olvadt palacküveg, olyan sötét, feketén-zöld és sűrű volt a víz. Hullámokat még nem lehetett látni, csak szakadozott, habfehér kis fodrokat a mély-zöld messzeségben, amint egyre közelebb sodródtak. A tenger fénytelen és sötétszínű lett, mintha a világos-derült felszíne lefordult volna a fenekére, s alulról felkerült volna a mély komor-zöld hidegebbje. Nagy Ervin visszaadta a motort a gépésznek. A ponyva feldagadt és lelohadt a fejük fölött. Hűvös áramlat ment el az arcuk előtt a levegőben és a csónak himbálódni kezdett. Hullámot még mindig nem láttak, de valami meg-megemelte őket, lassan és könnyedén, mintha méregetné, milyen nehéz is ez a csónak. Pécsi összegombolta a kabátot Ella mellén és az asszony most Ervin és Pécsi közt ült. Ezek szorosan húzódtak melléje, védőleg, hogy elfogják előle a szelet és a közeledő esőt. Andor szemben ült velük és Ella cipőjének az orrát nézte. Csöppek koppantak a ponyván, aztán egy-két koppanás után abbahagyták.

Ella felkelt a két férfi közül. „Ez Ervinnek szól“ – gondolta Andor. – „Ugratja.“

Az asszony előrement, kimászott a csónak orrára. Megkapaszkodott a vékony vaspóznában, ami a ponyva végét tartotta és nekidűtötte a mellét, az arcát a szélnek. Csattogott és repkedett mögötte a kemény fehér szoknya, amint ott elől állt, a szélben.

– Gyere onnan – mondta Pécsi.

Nem is felelt. A szél, mintha azt mondta volna, hogy Pécsinek igaza van, durván megrántotta a szoknyáját, oldalt lebbentette, úgy, hogy hozzákapott és össze akarta fogni. Fehér-feszes harisnyája térdig meglátszott egy pillanatra, s ahogy lehajolt, kapkodott, a harisnyakötő sárgaréz csatja csillant meg dús fodor közt.

– Gyere onnan – reccsent végig Pécsi hangja három pár szem mohó-egyenes sugarán.

A motor gyorsan kotyogott a csöndben, ami ezt követte. Aztán hosszan suhogott a széltől a ponyva. Feldudorodott, lelappadt megint. Aztán megrázta a szél, akkor ropogott, kemény zászlócsattogással. Kívül végigvágott rajta a kezdődő zápor egy suhintása.

– Gyere, hiszen esik!

– Hagyj, ez oly nagyszerű! – kiáltott hátra az asszony, és hátrahajtott fejjel ívelődött neki a szembefujó vizes szélnek, mint a nagy tengeri hajók orrára faragott arany-asszonyok. Valami lánykori viharért-rajongással, bakfis-vadsággal állt a hajócska orrán. Most már a szoknyája versenyt csattogott-ropogott a ponyvával. Nem látszott törődni azzal, hogy a hátul kuporgó három férfi a finoman-húzott izmú lábait nézi, vagy, mikor oldalt kapta a szél, a derekától a sarkáig élesre rajzolt formáját.

– Ejnye – mondta Pécsi, fölkelt, hosszú lábaival hozzábotlott és megfogta: – Egy-kettő, lejönni!

Visszafordult, szélfésülte szabad homlokkal:

– Nem. Nem!

A férj elrestelte magát a két másik előtt.

– Jó – mondta, visszalábolt a helyére és az ülésre zökkent. Mialatt az asszonynál állt, nekik kettőjüknek háttal, Andor Nagy Ervinre nézett. És észrevette, hogy a férj háta mögött Ervin jelt int a megfordult asszonynak, összehúzott szemmel megrázza a fejét, mint aki azt mondja: „ne izélj, ne bosszantsd“. És Ella, aki egy pillanattal azelőtt kétszer egymásután élesen mondta, hogy „nem!“ – most megjuhászodva, zavart mosollyal lépett be a ponyva alá, s hozzájuk botorkálva leült a két ember közé. A zápor felsóhajtott körülöttük, rézsút dőlt és sűrű pergéssel söpörte a ponyvát. A csónak mélyen leszállt, aztán magasra emelkedett fel. A motorhang egyenetlenkedett, hol nekiszaladt, hol visszarendesedett, aszerint, amint a csónak propellerje hátul a vízbe merült, vagy levegőre jutva nekiperdült a szabadságnak. Mindnyájan hallgattak, az asszony most összehúzta magát és félősen gubbaszkodott közöttük. Rohantak, himbálva futottak a megmozdult vízháton, érezték, hogy kínnal és küzködve jutnak csak előre. Mindnyájan előrenéztek. De ebben az erőlködő előretörekvésben, ahogy marsot dobolt a sűrű tengeri zápor a fejük fölött repeső ponyván, a sötétülő alkonyatban valami élet-halál feszültség volt köztük, valami szótlan gyűlölködése a három fiatal kannak e körül a didergő, puha-fehér madár körül, aki ravaszul sunyítva bujt közöttük melegét féltő testecskéjével, a komoran előreszegzett, de neki szóló és érte gyötrött tekintetek közt. A nagy-csöndes hallgatás mintha a zápornak és a haragos-sötét tengernek lett volna felajánlva, de alapjában véve a nőstényért való küzdésnek a konok némasága volt, amely házasságot, elmult vőlegénységet és kíméletlen udvarlást, mindent nivellált, – itt a tengeren a szélben és esőben oly primitívvé lett, mint az őshímek egymásra morduló harckészsége valami ős-nőstényért, kulturátlan, hazugságmentes és tisztán állati, hogy jobb is volt nem szólni, mert akárki akármit mondott volna, – úgy érezte Andor – egyszerre horkant volna össze mind a három, felvillanó szemmel, fogmutogatva, –

– „Vagy csak én képzelem így?“

Szakadatlan, de egyenletessé csöndesedő eső és sötét este volt, mikor a fürdő mólójánál kikötöttek és szaladva menekültek fel a szálló terraszának nagy ponyvája alá.

– Most átöltözünk, – mondta Ella – aztán az uzsonna helyett is vacsorázunk. De nem a szobában, Lajos, az étteremben, jó?

– Ahogy akarod, fiam.

– Hát menjetek, – nézett az asszony Andorról Nagy Ervinre – most fél nyolc… nyolckor legyetek itt, együtt vacsorázunk.

– Köszönöm, – mondta Andor – azt hiszem, én megfáztam. Iszom egy teát és ágyba bujok.

Ella kegyetlenül hirtelen szólt Ervinnek:

– De maga jön.

– Hogyne.

Búcsúztak, mosolyogtak, szétváltak. Mikor Andor a folyosó szőnyegén végigment, oly nehéznek érezte a járást, mint aki bő csizmában agyagsárban tapod. A hallban leült. Maga elé bámult vagy egy félóráig, amíg észre nem vette a nyitott kapun át, hogy elállt az eső. Még akkor se ment fel a szobájába. Kisétált a szálló elé, s fellélekzett a felfrissült, jószagú estében. Elment, keresztülballagott a csöpögős, lombtól sötét, nehéz-illatú babéros parkon, kábítgatta magát az eső után meleg és sűrű levegővel, ami ott megrekedt a kövér bokrok és hízlalt babérfák közt. Aztán megint kiment a tengerpartra, szórakozottan nézte a holdat, amint fekete felhők mögött bujdosik az üveges égen, sugárzó-fehérrel szegi a gyorsan úszó felhők foszló széleit. Majd felment a szobájába, lámpát gyújtott, eloltotta, csöngetett, megint fényt gyújtott, sonkát rendelt. Otthagyta, nem tudott enni. „Kezdődik, megint“ – mondta. És átadva magát a rajta eluralkodó gyalázatos gyöngeségnek, egy üveg konyakot hozatott. „Elkábulni, elfelejteni, elaludni.“ Remegett, mikor levetkőzött és a páradús levegőtől átnedvesedett hálóingét magára vette. „Lefeküdni, álomba dögleni…“ Az ablaka nyitva volt. Átlátszó égbolt világolt be, szinte olvasni lehetett volna a derült kékségben. Most megnyugodva söpörgetett lenn a tenger. Az eső elől elbujt madarak csipogtak egyet-kettőt, elhallgattak. „A halálom vagy“ – mondta magában. A Nagy Ervin néma beszédjére gondolt, meg arra, mikor az asszony oly engedelmesen lépett le a csónak orráról a szem-intésre. „Ringyó lettél“ – mondta felszakadó fájdalommal. Némán nevetett a párnán, hanyattfekve. „Régi önző gazember“ – mondta magának – „hát én mit akartam tőle? Hogy az legyen. Az enyém. De ő ott az, ahol ő akar.“ A saját formulája, az „ő akar“ élesen vágódott a hiúságába. A Nagy Ervin erőszakos száját képzelte el az Ella felszimatoló ajkán. „Éljetek jól, mulassatok, ahogy akartok.“

Felült az ágyban.

„Te jó Isten,“ – mondta, halálra rémülve – „ha akkor nem írom meg azt az öt sort, amit Rácz Miklós diktált a szerkesztőségben, akkor életben maradtam volna.“ Ez agyonvágta az utolsó okosságát is, ez az elképzelése annak, hogy milyen kis dolgon mult az élete. „Az életem?“ Ahogy megint leereszkedett a párnára, semmi fiatalságot nem érzett magában. „Rossz nevelés,“ – mondta zavaros-kábultan – „jómód, túl-engedékeny szülők, gyönge jellem… semmi munka…“ Majd hosszasan bámult ki az üvegkék semmibe, gondolat nélkül. És mikor megint megrohanták a gondolatok: „Terhelt vagyok… ki tudja, mit kaptam a családomtól.“ Melegedni kezdett a szeme. „Nem sírok, ez rettenetes volna.“ Aztán a dagadozó, fájó mellében felordított valami: „Ne hagyjatok megdögleni… apa! mama!“ Legörbült a szája a szégyentől, hogy ilyen férfiatlan. „Pfuj“ – mondta – „undorító.“ Majd próbálta cinikus hűvösséggel vizsgálni magát: „Egészen jól kínlódom, nem is lehet jobban.“

Ivott és elszenderedett. Arra riadt, hogy kopogtatnak az ajtaján. A hold magasra szállt fel és belátszott az ablakon. „Mi az?“ – mondta hangosan. Az ajtó felé rándult, felült. Megint kopogtattak.

– Szabad! – kiáltotta. Meggyújtotta az éjjeli-szekrényen a zöldernyős kis lámpát.

A félignyitott ajtón Nagy Ervin szólt be:

– Még nem alszol?

– Nem.

Bejött. Ránevetett a konyakos üvegre:

– Snapsz?

– Parancsolj – mondta neki, magához térve. Nagy Ervin nagyot húzott az üvegből. Cigarettát vett elő, neki is adott egyet. Leült az ágy mellé, a székre, ráült Andor levetett ruhájára.

– Bejöttem egy kicsit diskurálni – mondta.

Andor meglátta rajta, hogy rosszkedvű. Egetszagoló fitos orra most előreállt, a polgári életbe. Levette szeméről a monoklit és a mellényzsebébe dugta. Felbiggyesztette az ajkát, sárga kis bálibajusza szétfeszült, az egész arca savanyú-ravasz kifejezést öltött.

– Neked könnyű, – mondta – te kimásztál belőle, irígyellek. De én egy kicsit beleestem.

Andor hallgatott. Néma izgalom lelkendezett benne. „Ez beszélni fog. Mindent megtudok.“ Nem mert szólni, hogy el ne riassza.

– Nem nagyon, de beleestem – mondta Ervin és megint húzott egyet az üvegből. És most ő is hallgatott. Andor nyugodt közömbösséget erőltetett:

– Már lefeküdtek?

– Igen.

Keserűen vigyorodott el Nagy Ervin:

– Pécsi úr nagyon sietett. Egy kicsit meg volt ijedve tőlem. Ilyenkor sietnek. Viszik a nőt. Azóta már talán…

Andor elnézett róla. „Te is így vagy?“ – gondolta, s valami reményét érezte a megkönnyebbülésnek.

– De hiába – mondta Ervin. – Itt hiába siet.

Ez röhögősen-kárörvendőn szólt. Ervin keresztbedobta a lábát a másikon.

– Te, – mondta, az ágyra csapva a tenyerét – ez az asszony olyan szerelmes belém, mint egy… egy…

Nem jutott eszébe a többi. Mélyet húzott a cigarettából és a plafonra célzott a füsttel.