Part 28

Egyedül maradt. Most ő dőlt hátra a székkel együtt, úgy hogy majdnem hanyattesett. Teljesen józannak érezte magát, de részeg boldogság énekelt és ujjongott a szívében. „Te szép élet!“ – mondta magában. – „Te abszolute szép élet!“

Sokáig ült így, egyedül. Hűvöskés szellő jött a tengerről. „Te nagyszerű szép élet,“ – mondta – „téged akartalak itthagyni?“

Fizetett és felment a szobájába. Az ablakból kinevetett a holdfényben fürdő tengerre. „Jojcakát, te szép ezüst tenger!“ – mondta neki halkan, vígan. Levetkőzött, lefeküdt. A hűs ágy először ízlett neki, mióta itt volt. Még elszívott egy cigarettát a holdfényben, ami a nyitott ablakon át fehérlett be. Ez is ízlett neki. Minden ízlett neki. Édes álmosság szálldogált a fejében. Eszébe jutott ez a szó: „holnap“. És ez a szó, amely már idestova egy éve mindig sóhajtást húzott fel maga után belőle, most ringató-kedves, megnyugtató és reményteljes volt. „Holnap,“ – mondta félhangosan magában – „holnap… holnapután…“ Mintha csak most kezdett volna hatni rá a pezsgő. Lehúnyt szemmel mosolygott az optimizmustól. A párna puha, rugalmas és hűvös volt. A takaró könnyű és kellemes. A félhomály enyhe, nyugalmas, őrködő, otthonos… És lenn halkan, nagyon halkan söpörgetett a tenger, mintha csak valami tessék-lássék éjjeli inspekciót tartana, hogy mutassa, hogy nem alszik… Vajjon veszekszik-e most Pécsi Ellával? Vagy már kibékültek? Valami nagy bizonyossága áradt el rajta annak, hogy duzzogva alusznak el, hátat fordítva egymásnak, szót se szólva. Ez egészen bizonyos. „Abszolute“ – mint Ella mondta. Milyen kedves volt, milyen kedvesen viselte magát a részegségében. Nevetett a párnába. „Milyen részeg volt!“ – mondta félhangosan, és még sokáig mosolygott nyitott szájjal, könnyű-boldogan szédülve az első jó és ízletes álomba annyi, annyi idő után.

III.

– Ott, aki most leült…

– A katona?

– Nem. Mellette a civil. A fehérruhás.

Az égő déli órán kevesen voltak a fürdőben, de mind arra néztek. A part sziklái mögött, a „Strandweg“-en volt egy fehér pad. Arra most leült a főherceg egy öreg tábornokkal. A főherceg fehér vászonruhában volt. Rögtön a szeméhez emelte nagy gukkerét és a fürdőzőket kezdte nézni. Aztán nagyokat nevetett azon, amit a tábornoknak mondott. Andor kijött a vízből és szemügyre vette a főherceget. A főherceg ránézett a gukkerrel és megint odanevetett valamit az öreg generálisnak. „Csak nem Ellát várja?“ Azóta már háromszor hallotta Ellától, hogy programmszerűen ül oda a padra, mikor ő fürdik, és valósággal fixirozza a katonai látcsövön keresztül. „Ez furcsa volna, ha Ella ma ilyenkor jönne fürödni.“ Még eddig mindig szerencsésen elkerülte. Elláék korán reggel fürödtek, ő pedig tizenkettő után szokott, épp ebéd előtt, mikor legkevesebben vannak. Visszament a vízbe és nyakig merült bele. Onnan nézte azokat, akik a kabinokból felöltözötten jöttek ki és elindultak a napos úton a villák felé. Alig maradt a vízben négy-öt ember. Csupa férfi volt. Mit gukkerez ezeken a fenség? Kiúszott a móló végéig, ott kikapaszkodott és ráült a naptól meleg kőre. A vízbe lógatta a lábát. Ahogy így nézi a hosszú parti faházat, ahol a kabinok vannak, egyszerre csak látja, hogy az egyik kabinból egy nő jön ki, fehér fürdőköpenyben. Egyideig a korlátra támaszkodik, úgy nézi a tengert, aztán leveti magáról a fehér köpenyt és jön a homokon a víz felé. Feszes fekete trikó van rajta. Innen messziről alacsony nőnek hat. Nem lehet, Ella magasabb.

Nézte ezt a nőt, de nem ismerte meg. Belecuppant a vízbe, a part felé úszott, s ahol földet érzett a lába alatt, megállt. Bizony ez Ella volt. Amióta ismerte, mindig magassarkú cipőn állva látta. Most, hogy fehér, sarkatlan fürdőcipőjében a talpán állt, sokkal kisebbnek hatott. De a formái meglepték. Arányos, romlatlan szűzi termet volt, szebb, mint aminőnek képzelte. Bántotta, hogy a fürdőruhája egy kicsit tisztességtelen. Olyan mutogatós trikó volt, ujjatlan, nyakatlan, mint a nagyon kivágott báli derék. A két vállán csak egy-egy gomb tartotta. És a nadrágrésze túlrövid volt. „Hogy engedheti ezt Pécsi?“ A fején sárga viaszkosvászon-főkötő, fodros karimáján piros szegéllyel. Kedves és új volt az arcában az, hogy semmi hajat nem mutatott. Minden haja a főkötő alá volt szorítva. Magas homloka, magas halántéka van így. Az arcának gyermekes, ártatlan lett ettől a kifejezése. Szimpatikus és jóságos volt így az arca, hajtincsek és homlokzavaró fürtök nélkül. A nők nem is tudják, milyen szépek és ártatlanok így. Pedig hány férfi simít el ölelésközben a homlokukról és a halántékukról minden hajat, hogy kezével eltakarva a keretet, egy szelíd arcocskát láthasson. Milyen fájdalmas-komolyan nézi meg így a férfi a gyerekké lett asszonyarcot, amelyben csak a szemek uralkodnak ilyenkor, és szűzzé válik a homlok, a halánték.

Ella hirtelen beleszaladt a vízbe, nagy föcsköléssel taposott benne, megmerítette magát, aztán felállt. Most szárközépig állt a vízben. Így sudárnak hatott, még hosszabbnak, mint ruhában. De a feketén fénylő, vizesen tapadó trikó még tisztességtelenebbé vált. Meglátta Andort. Andor a vállát nézte, amely fényes-gömbölyűn csillogott a napon. Olyan volt a színe és a fénye, mint az új tajtékpipáé. Ahogy Andorra mosolygott gyerekes arcával, fel-felrezzenő felsőajkával, elragadó látvány volt. „Nem szabadulok meg tőled soha“ – gondolta a fiú, mikor feléje lábolt a vízben. És arra gondolt, hogy az a nagy és halálos kötelék, ami ehhez a nőhöz húzza, tulajdonképpen be nem vallott, de végzetesen makacs testi szerelem.

– Hogy van az, – kérdezte tőle elfogódott hangon – hogy ma ilyen későn fürdik?

Igyekezett az arcába nézni, nem akarta, hogy az asszony lássa a szeme önkéntelen kutatásait.

– Az uramnak be kellett mennie Fiuméba, – felelt minden zavar nélkül – egész délelőtt dolgozott valami íráson és azt most fel kell telefonálnia Pestre. Elkísértem a hajóhoz. Csak este jön vissza. Szegény a postán fog ülni egész nap… ebben a melegben…

A csípőjére tette a jobbkezét és kissé balra dűlt. Szinte szemérmetlen volt, ahogy ott állt, megmutatva magát egy fiatal férfinak, akiről tudta, hogy szerelmes belé. Időt adott neki arra, hogy mustrálja, sőt élvezte a fiú látható zavartságát. Nehezen megy az ember fejébe ez a magától-értetődés, amivel a legtisztességesebb nők is oly természetesen viselkednek a tengervízben. „Olyan könnyű ez a meztelen kiállás?“ – kérdezte magában Andor. Szinte ő restelte magát.

– Ne nézzen oda – mondta Ella mosolyogva, megmutatva kékes-fehér, gyertyaszínű fogait – ne nézzen semerre, mondani akarok valamit. Idenézzen, rám.

Ránézett.

– Most is engem néz – mondta az asszony.

– Én?

– Dehogy. A főherceg, a parton.

És hogy Andornak önkéntelenül is arra moccant a feje, rákiáltott, nevetve:

– Ne nézzen oda.

Andor most titkolás nélkül, nyiltan nézett végig rajta:

– Nem csoda – mondta halkan.

– De most már feltűnő. Minden nap. Máskor reggel kilenckor fürdünk, akkor reggel kilenckor ül ott. Most fél egy van, és megint ott ül. Most már bizonyos, hogy miattam jön.

Andor egy kicsit elszomorodva mosolygott. Nem volt rokonszenves, hogy így örült a főhercegnek. Ella elindult, magasra emelgetve fehér térdeit a sekély vízben.

– Jöjjön beljebb, – mondta – itt megszáradunk és akkor rossz megint a vízbe merülni.

Beljebb mentek. Ella úgy állt meg, hogy csak a mellképe volt künn a vízből. A hajatlan arc nem hagyta nyugton Andort. Tizenkét-tizenhárom éves korában lehetett ilyen Ella. Nem bírt magával, meg kellett mondania:

– Milyen jól áll magának ez a főkötő.

– Lajos azt mondja, hogy olyan vagyok benne, mint egy kis fiú.

– Van benne valami…

Nézte az arcát, szerelmesen:

– Szép – mondta.

Az asszony lejebb merült a vízbe, az álláig. Felemelte az állát, hogy csak a feje úszott a sötétzöld vizen:

– Hízeleg?

Andor azt akarta neki mondani, hogy „szeretlek“, de sikerült elhallgatnia. Azt mondta:

– Óh, nem.

Most kiemelkedett az asszony a vízből vállig. A karjával úszó-mozdulatokat téve ment arrébb, ahol megint derékig látszott. Tökéletes volt így a felsőteste a rátapadó fekete ragyogásban. Nevetett, de kissé idegesen:

– Baráti szívesség! – mondta.

Andor nem értette:

– Hogyan…

– Baráti szívességet kérek.

– Parancsoljon velem.

– Lajosnak… nem megmondani, hogy ez a fürdőruha volt rajtam. Becsületszó.

Andor zavart lett:

– De hát… hogy gondolja… mért mondanám?

– Nem azért, csak úgy beszédközben, hogy ne említse. Ezt én Pestről hoztam és mikor ő itt meglátta, mikor kipakoltam, megtiltotta. Tudja, ez szárazon semmit se mutat, olyan kicsi, mint egy mellény. De hiába magyaráztam neki. Itt muszáj volt újat vennem a bazárban, tudja, olyan bő, fodros bugyogót, ami térden alul ér, és hosszú szalonkabátot, térdigérőt, nyakkal és ujjal. Pedig láthatja, a többi nők is mind ilyet viselnek. Csak öreg hölgyek jönnek olyan egész ruhában.

– És ha megtudja?

– Ki mondja meg neki? A főherceg?

Nevetett és lemerült, nyakig. Andor a partra nézett. A fehérruhás fenség szétvetett lábbal állt az úton, egészen a szélén és szeméhez forrasztotta a nagy fekete gukkert. A tábornok néhány lépéssel mögötte állt. Az asszonyfej a vizen lebegve nevetett:

– Ne nézzen oda.

Most érezte csak meg, hogy ezek a vízből-kiemelkedések, lemerülések, csípőretett kézzel való kiállások nem voltak természetesek, sőt még csak nem is neki szóltak, mint egy pillanatra hitte. Ő már elfelejtette a főherceget, de az asszony annak játszott és még most is annak játszik. Annak vette fel a tiltott trikót. Gyűlöletes érzés volt ez. És a főhercegnek fordult meg, mikor az imént azt mondta, hogy menjenek beljebb, mert megszáradnak. Ő itt csak statisztált egy útálatos némajátékhoz, ami másnak szólt. És ez a gonoszság, hogy az első nap, mikor az ura benn kinlódik a melegben, a fiumei postán, ő felveszi a szemérmetlen trikót. Ebben a pillanatban szerette meg Pécsit. Örök, nyomorú testvéri érzése a visszautasított szerelmesnek a kínlódó férj iránt. És az a lesujtó szégyen, hogy ő senki és semmi, ő! És ez a nevető, ostoba kis csinos fej a vizen, ez az imádandó csinos fej a felhúzott felsőajkával, ez a most eget szaglászó, feltartott fitos orr, és a gyerekarc, amin meglátszik a hűsen enyhe tengervíz-okozta testi öröm… Különös érzés: agyoncsókolni, vagy a vízbefojtani, valami vad vágy a kettő közt… „Csak meg ne lássa rajtam.“

Az asszony elúszott tőle. Kifelé úszott, a messzeség felé, csak a sárga főkötőjét lehetett látni. Aztán visszafelé kanyarodott, az asszonyok lassú és nyugodt úszásával, azzal az elkomolyodott arccal, amit a testi munka okoz náluk. Egyszerre felderült, felállt a sekélyben:

– A Samu!

És locskolva-föcskölve szaladni kezdett a part felé. A parton egy kövér hölgy állt tetőtől-talpig vörös fürdőruhába öltözve, fodros-buggyos, bőráncos, tisztességes jelmezben. Mellette egy úszónadrágos, barnára sült kis fiú, két-három éves lehetett. Abban az irányban állottak, ahonnan a főherceg nézett.

– Samu! Samu! – kiáltott Ella a gyerek felé. Andor önkéntelenül is követte. A gyerek és kövér anyja oly közel állott a főherceghez, hogy az levette a szeme elől a gukkert, mikor Ellát közeledni látta. „Nem a Samunak szól ez, a főhercegnek szól ez“ – gondolta Andor, egészen elkeseredve.

Mikor a Samu meglátta Ellát, keservesen kezdett bőgni. El akart szaladni, de az anyja megfogta. Szegény meztelen kis Samu rugdalódzott és visított az anyja kezében. Félt Ellától. Ella visszafordult Andor felé, hangosan és erőltetetten nevetett, a mellére téve a kezét:

– Nézze, hogy fél tőlem… Én szoktam bevinni a vízbe. Minden nap én viszem a vízbe.

A kövér zsidóasszony mosolyogva köszönt Ellának:

– Jónapot nagysád!

Ella kilépett a partra. Az iszapos lejtőn túl tíz-tizenkét lépésnyire volt a magasan épített parti út. A főherceg egészen a szélén állott, s a vaskorlátra hajolva, mint valami erkélyről nézte a jelenetet. Most már a tábornok is melléje könyökölt, tiszteletteljesen. Ella túlhangosan beszélt Samuhoz:

– Samukám, gyere a vízbe a nénivel.

– Nem megyek! – bőgte Samu. Barnára sült, egészséges, kövérke gyerek volt; domború, olajbarna kis melle volt, mint egy hegedűnek. Az egész Samu olyan volt, mint egy hegedű. Andor a főherceget nézte.

– Nem jössz? – kiáltott rá nevetve Ella. – Nem jössz, Samuka? Akkor viszlek, Samuka!

Most Samu, akinek az anyja fogta a kezét, visítva kezdett forgolódni a vörös kövérség körül, belemarkolászva a bő, vörös ruhába. Aztán sikerült magát kiszabadítania, és két kezével balanszirozva, mint a kötéltáncos, totyogott a homokon, el a víztől, egyenesen a főherceg felé. Ella utána szaladt:

– Megfoglak!

Andor végtelenül haragos lett. „Most utána ugrani, elkapni azt a puha, karcsú derekát, becipelni a vízbe, beledobni, belevágni, belefojtani.“ Ahogy elfogta a visító Samut, ahogy lehajolgatott, leguggolt hozzá, ahogy hangosan nevetve forgolódott körülötte feketén csillogó formáival, ott, közvetlenül a fehérruhás férfi szeme előtt, tűrhetetlen látvány volt, tűrhetetlenül gonosz és tűrhetetlenül szép. Andor megfordult, besietett a hűvös vízbe, néhány lépés után mellrevágta magát és úszni kezdett kifelé, az egyre hidegebb és sötétebb hullámok felé. Nem akarta, nem bírta ezt nézni. A háta mögött nagy sivalkodás volt: Ella ölébe kapta Samut és bement vele együtt a tengerbe. A vörösruhás kövér hölgy megtisztelve, mosolygósan ment utánuk. Andor kikapaszkodott a móló végére, onnan még látta őket, amint meg-megmerültek a vízben, nevették a rémüldöző Samut, akit aztán kivittek a partra. Visszafelé indult a mólón. Egyszerre érkeztek a homokra. Samuval beszaladt a vörösruhás nő a kabinba. Ella rászólt Andorra:

– Megyünk, ebédelni?

– Egy óra mult – mondta Andor.

– Velünk ebédel? – kérdezte Ella, csak hogy még állhasson ott egy percig a főherceg előtt.

– Köszönöm… ha megengedi…

Bementek a kabinjaikba. A főherceg mondott valamit a tábornoknak. Bizonyára azt, hogy „mehetünk, mára vége az előadásnak.“ És elmentek, a szálloda felé. Andor bágyadtan és fáradtan ült a kabinja kis fapadján. „Üres, gyalázatos nő“ – mondta magában. „Rossz, hamis, szemérmetlen, csaló, komisz.“ De oly boldogan zengett benne a kérdés: „velünk ebédel?“ Ki az a „velünk?“ Pécsi Fiuméban van. Csak Iván lehet, meg ő. És merészel így hármasban ebédelni, mint ahogy annyiszor ültek így hárman az asztalnál, otthon, mikor az öreg Turnovszkyék színházba mentek. „Ennyire nem törődik velem?“ – „Vagy talán…“

Felöltözött és várt künn a nyilt folyosó fahídján. A fürdő teljesen üres volt. Egy lélek se volt benne. Valahol igen messze egy tengerparti gyártelep szirénája búgta az egy órát. A nap gyilkosan sugárzott, csuda, hogy fel nem forralta a tengert itt a sekélyebb partokon. Andor kellemes hűvösséget érzett a tagjaiban. „Ella is ilyen hűvös most“ – gondolta. És Pécsi jutott eszébe, amint a fiumei főpostán izzad egy párnázott-bélelt, viaszkos-büdös szűk telefonfülkében, és erőlködve olvas bele a telefonba nagy-hangosan egy hosszú írást. „Érdemes megházasodni?“

Ella kijött a kabinból:

– Megvárt?

– Hogyne.

Fehérbabos kék kartonruha volt rajta. Nagy szalmakalap a fején. Napernyőt nyitott ki.

– Hárman leszünk az asztalnál, Ivánnal – mondta, mikor a lépcsőn felmentek a parti útra. – Végre rávettem tegnap Lajost, hogy asztalt foglaltasson az étteremben. Unalmas volt mindig a szobában étkezni.

Andor egészen közel ment mellette. Kétségbeesetten nézte fehér nyakát, a profilját. Most már szőke csigák selymeztek a halántékán és a kalap alól a homlokára tódult a dús, fényes szőke haja. Most meg így volt szebb, mert most asszonyos és kihívó volt. Ahogy mellette ment, érezte új ruhájának az illatát. A festett nyári kartonnak orrszúró, éles illata volt ez, örök kísérője az ifjú és nyári szerelmeknek. Keserves, fészkelő emlék, tisztesség-parfümje… Budai majálisok jöttek vissza vele, kuglizó-délutánok, vasárnapok, égő ölelések a kertben, régen. Ahogy némán ment mellette a napon, egyre mondta magában: „Nem szabadulok tőled.“ És mikor az asszony felszaladt előtte a széles lépcsőn a hotel árnyéktalan parkjába, szédülten meredt a gyors-kapkodva emelgetett karcsú fehér cipősarokra: „Elveszem tőle.“ Szegény Pécsi, a forró telefonfülkében.

Iván már várt az asztalnál. Ebédelni kezdtek, ott egy kicsit nyomott volt a hangulat, mert most már ketten voltak Ivánnal, akik erősen érezték a régi hármas együttlét emlékét. Hogy van, hogy a férfiak érzékenyebbek az ilyesmi iránt?

Mikor a leves után csöndben várakoztak a table d’hôte folytatására, Andor mögött nagy robajjal állt fel az egész publikum. Hátranézett. A főherceg jött be a generálissal az étterembe és mosolyogva biccentett a fejével az ebédtől felállók felé, akik minden nap így üdvözölték. Már közeledett feléjük. El kellett haladnia az asztaluk előtt. Előbb Iván állt fel, aztán mosolyogva Ella. „Nem állok fel“ – gondolta Andor makacs haraggal. Nem is állt fel. A főherceg elment mellettük és szép főhajtást csinált Ella felé. De a szeme sarkából volt egy komor villanása Andor számára. Ezt Andor észrevette. A szalvétával törülgetni kezdte a kését és a villáját. A főherceg az utolsó asztalhoz ült le, a sarokban, szemben Andorral. Amint leült, cvikkert vett fel és megnézte Andort. A fiú ezt is látta, bár úgy tett, mintha nem nézne oda. „Haragszik rám“ – gondolta izgatottan. Egy kicsit, egy csöppet feldúlta ez az első forradalom, amit életében csinált. Lázadás egy igazi főherceg ellen, még pedig úgy, hogy az észre is vette.

– Mit csinált? – kérdezte Ella, mikor leült, nevető arccal.

– Semmit.

– Miért nem állt fel?

– Csak.

Ella érdeklődve nézte Andor elkomolyodott arcát. Látszott rajta, hogy ugyanakkor, amikor bántja ez, tetszik is neki a dolog.

– Haragszik rá?

Pillanatnyi habozás után szerelmesen nézett az asszonyra. A szemébe nézett:

– Óh igen – mondta.

Hozták az újabb fogást. Az ügy be volt fejezve.

Mikor a feketekávénál tartottak, Ella felágaskodott ültében. Vele szemben volt az étterem bejárata, amelynek Andor háttal ült.

– Ervin – mondta Ella.

Andor nem fordult hátra.

– Micsoda Ervin?

– Nagy Ervin – szólt Iván, fölkelt és elébe ment.

„Nyomorult dolog az ilyen“ – mondta Andor magában, erőltetve a meg nem fordulást. „Nyomorult dolog, hogy ez most bosszant, mintha én volnék a férj. Mit csinál itt Nagy Ervin? Honnan jön ide Nagy Ervin?“

Már ott állt az asztalnál Nagy Ervin, frissen vasalt hófehérben, cigánybarnára égett arccal, egészségesen, a barnaság alatt kicsattanó-pirosan, a naptól és a tengertől fehérített szőke hajjal és még fehérebb szőke bajusszal.

– Szervusz – mondta neki Andor, kelletlenül.

Már le is ült Ervin, már rendelt is feketét. Már Ella csak vele beszélt, csak feléje fordult, csak őt kérdezte:

– Itt a motoros?

– Azzal jöttem.

– Honnan? – kérdezte Andor.

– Porto-Malleból. Nagyszerűen jöttünk. Felséges tutaj.

– Ott nyaralsz?

– Ott. De most a nyakatokra jöttem, pár napra.

Ella érdeklődve, mosolyogva nézte a monoklis arcot:

– Van szobája?

– Kétszáznegyvenhat.

Nagyszerű, életrevaló fiú volt ez. Cigarettával kínálta Ellát.

– Ne abból vegyen. Ebből a parafavégűből.

Mutatta az ezüsttárcájában, hogy melyikből.

– Nem árultok el? – nevetett Ella.

– Soha – mondta Ervin, égő gyufát tartva oda.

Andor ideges volt. Úgy tett, mintha mosolyogna:

– Ezt is eltiltotta Lajos?

– Hogyne! – mondta Ervin Ella helyett, ellenőrizte Ella első szippantásán, hogy ég-e a cigaretta, és csak akkor oltotta el a gyufát. Andor felé fordult:

– Te mióta vagy itt?

– Régóta. Már elutazófélben vagyok.

Aztán megint Ella felé beszélt Ervin:

– Nagyszerű viziélet van odaát. Sajnálhatják, hogy nem oda jöttek. Lajos mikor jön vissza?

– Este.

(„Hogyan, hát ez tudja, hogy Lajos Fiuméban van?“)

– Tegnap jött vissza gróf Schannigen a jottjával. Nagyszerű tutaj az is. Albániáig volt vele. Henningsen is vitorlázik.

Ella az asztalra könyökölve fujta a füstöt:

– Szilkey ott van?

– Hogyne. Ő ne legyen ott? Van neki egy vén bárkája, öreg tíztonnás kisztni, de megy vele. Rózenberg is vett egy kuttert. És három motorosunk van: Stein, Vizlendvay és Kartali-Kiss Pali, amit elhoztam.

– Meddig a magáé?

– Ameddig akarom.

Ella Andorhoz fordult.

– Ervin kölcsönkapott egy motorost Kartali-Kiss Palitól, holnapra nagy kirándulást beszéltünk meg. Akar velünk jönni?

Még mielőtt felelhetett volna, Ervin biztatóan szólt:

– Gyere. Nagyszerű lesz.

Ez bántotta, Ervinnek ez a házigazdai hangja, meg az, hogy Ella hívásához ilyen hirtelen csatlakozott. Valahogy úgy érezte, hogy ezek együvé tartoznak. Minden érzése arra késztette, hogy ne menjen velük, ne lásson ebből még többet, ne jöjjön rá itt semmire, ami még jobban bántaná.

– Köszönöm, – mondta – kedves vagy.

– Jön? – kérdezte Ella.

– Hogyne! – mondta egészen elgyengülve.

– Na, ez nagyon kedves – szólt Ervin – és még ott van két Széchenyi-komtesz, egy izmaelita bárókisasszony, de nagyon rendes lány, aztán Árközy Fodri, Stoll Feri, Szabó Dönci, az egész Zakariás-család, van egy Haggenmacher, egy Dréher, van ott minden. És a Jettl-lányok, természetesen.

– Bán Luli?

– Még kérdezi?

– A tanárral?

– Noná! – mondta szellemesen Ervin. Szeretett zsidóskodni, ezt nagyon gentrysnek találta. – Nüná – tette hozzá, hogy még jobb legyen.

Jó ruha volt rajta. És csúnyául egészséges volt. És nagyszerű, víg társaságból jött. És motoros-csónakot hozott. És ő, Andor, valahogy lemaradt, árnyékba került ebben a társalgásban. De nemcsak ő, Pécsi is. És ez a váratlanság. Ez a gyorsaság. Már szobája is van. Kétszáznegyvenhat. Tehát a második emeleten lakik, ugyanott, ahol Elláék. Ő a harmadikon lakott, a háromszáztizenötösben.

Ahogy így elgondolkozott, mialatt Nagy Ervin újabb grófokat sorolt fel, kirándulásokat és fürdéseket mesélt pattogva, frissen, üresen, de nem kellemetlenül, teljesen lefoglalva Ella érdeklődését, Andor megint hallotta az egyszerre felálló vendégek robaját. Felkapta a fejét, s látta, hogy a főherceg elindul az asztalától, udvariasan bólintva a szomszédai felé. Nagy Ervin rugalmasan ugrott fel, és közben meglepetten kérdezte:

– Mi az? Főhercegetek van?

Akkor már Ella és Iván is állott.

– Igen – mondta Andor és elvörösödve emelkedett fel a székéről. Mikor a főherceg elhaladt előttük, nekik is bólintott a fejével és a szeme egy pillanatra Andorra mosolyodott, mintha azt mondta volna: „Na látod, mégis csak felálltál“.

IV.

A motoros gyönyörű egyenes vonalban közeledett egy zöld hegyfok felé, amely a kirándulás végpontja volt. A gyeppel borított síma „Zöld Hegy“, mint valami külön kis félsziget, egymaga ugrott ki a tenger felé a sötétebb erdős hegyek közül, s annak a kis öbölnek, amelyet a nyilt tenger felé elzárt, fjordszerű képet adott. Több nyáron át az Abbaziában nyaraló Terézváros ezt az öblöt Vázsonyi-fjordnak nevezte, s ez a név rajta ragadt, bár az odavaló horvátok nem vettek róla tudomást. Az így elpestiesített természeti szépségnek tulajdonképp nem is volt egyebe, mint ez a neve. Köves-kavicsos partjain se ház, se bokor nem volt. A pesti sarkutazók, akik néha bérelt motoroson ide kirándultak, egymás zsíros papirosait és szalámihéjait találták itt, és a gyűrött Pester Lloydok dátumából állapították meg, hogy mikor jártak itt előttük más emberek. Nem is volt egyébre jó, mint hogy kirándulás végpontja legyen: igen messziről látszott, és pontosan egy óráig tartott az út oda és egy óráig vissza, ami nagyszerű volt, mert ebéd és vacsora közt meg lehetett járni az útját és uzsonnát lehetett oda vinni.

Nagy Ervin a soffőr mellett ült s egyrészt a hajóparancsnok, másrészt a házigazda szerepét játszotta. Valamivel távolabb Ella ült Andor mellett az oldalpadon, szembe velük Pécsi. Pécsi a lassan tűnő partot nézte, elég rosszkedvű tekintettel. Ella a legszárazföldibb dolgot csinálta, amit csak tengeren csinálni lehet: a gyorsan futó csónakból belelógatta a kezét a vízbe.

– Ne csináld ezt – mondta Pécsi.

– Mindjárt – mondta Ella és addig tartotta a kezét a vízben, amíg Pécsi idegesen fel nem állt és el nem ment Nagy Ervin mellé. Akkor kihúzta a kezét a tengerből és lerázta róla a vizet. Andor zsebkendőt adott neki, ebbe törülközött meg. A zsebkendőt megszagolta és kérdőleg nézett Andorra.

– Otkolon – mondta ez.

– És? – kérdezte az asszony, újra az orrához emelve a kendőt.

– Semmi más.