Part 24

Embert sokáig nem akart látni az orvosokon és a vörös Jolánon kívül, aki túlpiros szájával, lángvörös hajtincseivel és erőltetett csinosanöltözésével nem volt rokonszenves előtte. Van ezekben a sebészek körül szolgáló ápolónőkben valami különleges klinikai kacérság. Ettől öltöznek olyan karcsún fehérbe-csinosba, kackiásan bekötött fővel, mint tűzrőlpattant emberhús-szakácsnék, éles és tiszteletlen ellentétül az apácák mellett, akik néha-néha átlebegnek közöttük, sóhajtva és megsárgultan, nagyobb irtózattal nézve rájuk, mint az utcasarki lányokra. A főorvos ugyanaz volt, akitől egyszer oly gorombán ment ki, mikor szegény apjának megtagadta a morfiumot. Ezt a Veress doktort most megszerette, a gyönge emberek ama nagy szimpátiájával, amellyel a katonákhoz, a híres vívókhoz és az aktív sebészekhez vonzódnak. Veress doktor kevésbeszédű orvos volt, belül azzal a gyermekien lágy, művészetet és érzelmességet kedvelő kedéllyel, ami meg a sebészeknél látszik öröklött gyengeségnek és a nagy Billroth életrajzában virágzik ki tipikusan. Megnyugodott és boldog védelmet érzett azokban a percekben, amelyeket a mészárosnak öltözött Veress doktor az ágya mellett töltött; szerette a szőrös, agyonmosott nagy kezét, rövidre nyírt mákszürke haját, kefebajuszát. A doktor a fehér kabátja övében fekete tokban morfiumfecskendőt hordott. Úgy viselte, mint a katona a bajonettet, beszédközben is ezt fogta. Érezte, hogy ez az egy igazi fegyvere van.

– Nem bánom, – mondta neki Veress doktor, mikor a sebe már rég begyógyult és ő arra kérte, hogy maradhasson még itt – magának nagy szüksége van egy kis kúrára… a hidegvíz jót fog tenni. Tavaly óta van vízgyógyászati osztályunk is… de akkor az én kezem alól elkerül, átadom Seilernek, az a mi idegspecialistánk.

Megkérte, hogy azért ő minden nap jöjjön be hozzá.

– Azt lehet – mondta a főorvos.

A kövér Juli, akit végre mégis elhivatott, minden reggel bejött hozzá Budáról. Ő intézte az ügyeit, ő volt az egyetlen összeköttetése a külvilággal. Pénzért ő járt a bankba, a budai házat ő kezelte, a holmiját ő szállította Budára a szigetről.

Pécsi és Ella oly idegenül jelentkezett az elméjében, hogy egy reggelen, mikor felébredt és ezek eszébe jutottak, – mert minden reggel eszébe jutottak, húsz-harminc másodperccel az ébredés után – azt gondolta magában: „Korábban kellett volna agyonlőnöm magamat“. Főként az érzéki képeket irtotta ki ez a változás az agyából. Mintha irígy érzékisége azon a keserves éjszakán egyetlen nagy lázrohamban égett volna ki belőle, ha most rájuk gondolt, mindig ruhástul látta őket és néha únták egymást, sőt veszekedtek is. Ha a párok úgy tudnák egymást szeretni, ahogy a féltékenység ezt el tudja képzelni! Nincs is igazi szép nászéjszaka másutt, csak a lemaradt harmadik agyában.

Egész testét és lelkét valami nagy meg-egészségesedés vágya fogta el. A vízkúra mellett minden nap tornázott a „gyógytornateremben“. Svéd kínzólétrákon huzakodott, ravasz gumiköteleket nyújtott, amíg bírta, és az álló-biciklin, amelyen óra mutatta a kilométereket, Szegedig ellábolt. Csak egyszer keseredett el nagyon, ez akkor volt, mikor úszónadrágban ült a nagy teremben egyedül egy földhözsrófolt csónakban, és szorgalmasan evezett. A tornaterem magasan vágott ablaklyukain besütött rá a nap, az evezők egyenletesen zörrentek meg vas-ágyaikban, minden meglett volna itt az evezés friss, testies költészetéből, csak a víz és az ég hiányzott alatta és fölötte. Ez nagyon elkeserítette, beteg hernyónak érezte magát, a száját kellett összeszorítania, hogy el ne sírja magát, de végül is oly gyorsan és erősen kezdett dolgozni az evezőkkel, hogy ebbe a testi megerőltetésbe sikerült belefojtania a régi bajokat, amelyek már tolakodni kezdtek fölfelé az idegrendszere finom kötélhágcsóin.

Este hét órakor már ágyban volt és ott vacsorált félnyolckor, a rövidlábú kis fehér asztalon, amit az ágyába állított a vörös Jolán. Vacsora után cigarettára gyújtott, s néha azon gondolkozott, hogy mi lesz vele. De miután ez egyszer-kétszer arra vezetett, hogy reggelig nem tudott elaludni, azontúl mindig elkergette magától a jövőjét, mikor így a cigarettafüstölés perceiben megjelent, mint elhagyott menyasszony, kérdezni, hogy vele mi lesz?

Jó és kedves volt mindenkihez. Akárkivel beszélt, ezt gondolta: „Mindig csak magammal törődtem, a magam fájdalmát túlbecsültem“. A fürdőstől megkérdezte a családi körülményeit, pénzt adott a gyerekei számára, és Seiler doktor öreg szülei iránt minden nap érdeklődött. Mikor azokra a percekre gondolt, amelyeket Olgával töltött utolsó látogatásakor a szigeten, úgy gondolt vissza magára, mint egy ártalmas őrültre. „Csudálom, hogy le nem ütöttek… az ilyet meg kell ölni…“ Megborzongott, mikor a brutalitásaira gondolt. „Ez azért volt, mert gazdag vagyok“. Azt érezte, hogy a gazdag embertől mindent eltűrnek a szegények. Önmagában, önmagának a multjában útálta meg az elkényeztetett gazdag fiúkat, lelkében a szegények és a tűrők pártjára állott. „Be fogok iratkozni a szociálista pártba“ – gondolta egyszer a langyos tuss alatt, – „a munkások közé megyek és küzdeni fogok a gazdagok ellen“. De mikor a tussolás után a fehér nyugágyon pihent a kemény lepedőben, felhúzta a száját: „Nem lehet… nem tudok semmit…“ Azt gondolta, hogy az ilyen úrifiúnak ott a szociálisták közt tudósnak kell lennie, ha már nem munkás. És ő nem olvasott semmit; egyszer kapott egy könyvet Rácztól, hogy olvassa el, a szerzőre emlékezett: Werner Sombart volt, de nem olvasta el. A szocializmus az ő lelkében úgy élt, mint valami becsületes haragvás a jól-élő, röhögő úri társadalomra, felemelt ököl és fenyegető szemvillantás. Szinte kiábrándult belőle, mikor egyszer egy szocializmusról szóló cikkben statisztikákat és munkabértáblázatokat látott, hörgő lázadás és zengő forradalom helyett. „Kilöknek, be se vesznek“ – gondolta, mikor felöltözött. „Szeretni kell az embereket.“ Ez, mint valami tanulásnélküli, könnyebb szocializmus jelent meg előtte. Eddig is szerette őket, de csak általánosságban – érezte. Akik elébe kerültek, azokkal kényeskedve komiszkodott, az önzése füttye szerint táncoltatta őket. „Hát akkor kiket szerettem?“ – „Az embereket“ – válaszolta magának. „De hát kik az emberek?“ – „Azok, akiket nem ismerünk személyesen. Mert akiket ismerünk, azok pimaszak, önzők és gonoszak.“ Eltünődött: „Tehát?“ És a válasz, amelyet erre a kérdésre adott magának, éppoly kiábrándító volt, mint a számtáblázat a lelkes szavak helyett: „Ezeket a pimaszokat, önzőket és gonoszakat kell szeretni. Nem egy távoli, ködös tömeget. Hanem épp azokat, akikkel kezet fogunk, akik meg akarnak csalni, a helyünkre akarnak ülni, a pénzünket, vagy a ruhánkat, vagy a lakásunkat, vagy a jó szakácsnénkat, vagy a szép szeretőnket akarják. Épp ezeket. Mert ezek az emberek, nem pedig azok, akik messze ködben élnek, s akik éppen ilyenek, ha közelebb jönnek a ködből.“ Fájdalmas ez a fiatal szívnek, hogy a szép dolgok csak addig csinosak és könnyedek, amíg nem foglalkozik komolyan velük az ember. A hegedűt nem szabad úgy tartani, ahogy az ember gondolta és szeretné, hanem: könyököt befelé, kézfejet kifelé, kínzóan. Pedig az ellenkezője a szebb és a könnyebb… És a zongorát se úgy kell ütni, ahogy jól esnék, hanem gyötrő-görcsös ujjgörbítéssel. És a mű-futók se úgy szaladnak, ahogy az ember szeretne, hanem lábujjhegyen és guggolásból kezdve, ahogy kínos és örömtelen… Semmi, semmi nincs úgy, ahogy kedves és könnyű volna. Jónak lenni, ez éppoly tréninget-kívánó, gyötrő stúdium, mint a sport vagy a zene… nem elég hozzá a tehetség és a rajongás. A piszok Somogyin kell szeretni tanulni, nem a derék Rácz Miklóson, mert azt könnyű. És a Csirkét kell tisztelni megtanulni és Révész urat kell megbecsülni tudni, mert őfelségét a királynét könnyű tisztelni és Luther Mártont nehéz nem becsülni. Azt mondta magában: a zongorát helyesen ütni, ez nem egyéb, mint a kéz önzéséről leszokni. Itt van a dolgok veleje. Szépen és jól élni, ez a lélek kéztartásának a dolga: le kell szokni az önzésről. „Mért nincsenek a szanatóriumokban és a kórházakban papok?“ Mért jönnek azok csak a haldoklóhoz? A templomokba – gondolta – annyi piszkos ember megy be a piszkával és éppoly piszkosan jön ki az utcára. És itt, a halálból kimászott gyógyulók közt mennyi discipulus van, olyan, mint ő, lábbadozó testtel és tisztálkodó lélekkel… „Papnak kellene menni“ – gondolta. De elmosolyodott: „Az apám még zsidó volt, ez nem menne símán, kellemetlen volna“. – „Hogyan?“ – mondta rögtön utána – „még mindig a síma utakat keresem, önző vagyok…“ Reverendában, messzi innen, valahol a hegyekben egy kis kápolnában, a fenyők közt… mint a csemegekereskedő kirakatában… „De micsoda nehézségek addig!“ És nem kell azért mindjárt mesterségévé tenni a jóságot. Lehet az ember jó és önzetlen, ha dilettánsa marad is ezeknek a szépségeknek. „És most tudok szeretni mindenkit, aki körülöttem van… még a vörös Jolánt is fogom szeretni, annak is megvan a maga nyomorúsága, bizonyosan…“

Február végén, egy reggelen a kövér Juli, mikor a reggelijét tette elébe az ágyra állított betegasztalkára, izgatottan kezdett beszélni:

– Fiatalúr kérem… én már annyiszor szerettem volna beszélni a fiatalúrral, de nem mertem… most már muszáj, kezit csókolom…

És sírni kezdett, bőven, kiadósan.

– Mi baj, Juli?

Megállt a kanál a kezében:

– Na mi az?… Mért sír?

Juli végigsírta a verset, amit elkezdett, aztán letapogatta a szemét és még egyre szipogva, keseredett akadozással kezdett beszélni:

– Fiatalúr, kezit csókolom, ne tessék haragudni… de én el szeretnék menni a szolgálatból…

– Miért?

– Kezit csókolom… tizenkettedik éve vagyok a nagyságos úréknál…

Megint sírni kezdett. A „nagyságosúrék“ rég a temetőben feküdtek, ő a „fiatalúr“ cselédje volt, de azért halhatatlanul és változhatatlanul a „nagyságosúréknál volt“, hiába, ez már így van. Nagynehezen mondta csak ki a lényeget:

– Férjhez akarok menni.

– Menjen, fiam, hogyne, hogyne…

– De a lakás… a fiatalúr…

– A lakást majd rábizzuk a házmesterékre, azok is már nyolc éve vannak ott, tisztességes emberek, rendőrök… És én most már majd csak megleszek…

Juli kezet akart csókolni. Andor szomorúan-mosolygósan nézett rá:

– Szerelmes?

– Dehogy, fiatalúr. A fene egye meg őket mind, ahányan vannak. Öreg asszony vagyok én már.

– Hát?

– Van egy kis megtakarított pézem.

– Mennyi?

– Ezerötszáz korona. Egy asztalos el akar venni.

És ijedten nézte Andort, hogy beleegyezik-e.

– Menjen, Juli, – mondta a fiú – menjen és legyen boldog az asztalossal. Tisztességes ember?

– Özvegyember, fiatalúr kérem, két katonafia van. És úgy szereti a kislányomat…

– Menjen, Juli… nagyon helyes. Tőlem kap ezer korona hozományt.

A kávé kidőlt a kézcsókolási küzdelemben. Andor rátette a kezét a Juli őszülő fejére. „Hittem volna valaha, hogy meg fogom símogatni a fejét, mintha apja lennék… és hogy ez jól fog nekem esni?“

– Hát akkor… drága kis fiatalúr… tessék megengedni, hogy délután idehozzam a vőlegényemet…

– Hogyne, hogyne. El is várom.

A szekrényből előhozatta a csekk-könyvét, írt egy ezerkoronás csekket Julinak. Aztán, bevégezve a reggelizést, hanyattvetette magát a párnán.

– Most… hagyjon egy kicsit egyedül… Julikám…

Nem ment le a „vízgyógyba“. Ez a menyasszonyság-vőlegénység… Ha a doktor ezt tudta volna, megtiltotta volna Julinak, hogy erről beszéljen.

Délután megjelent az asztalos Julival és a kis Mariskával. Fekete szalonkabátban volt.

– Hát maga az?

– Nevem Gubás János – mondta az asztalos.

Ozsonnát kaptak. A vörös Jolán mosolyogva szolgálta ki őket. Andor az ágyban feküdt, ma nem akaródzott neki fölkelni. Valahogy nagyon megszokta az ágyat, boldog volt, ha bármi kis meghülés-féle ürügyet adott neki az ágybanmaradásra.

– Mért nézel te engem mindig olyan nagyon? – kérdezte Mariskától.

Mariska az anyjára nézett.

– Felelj a fiatal nagyságos úrnak.

– Nem nézem – mondta Mariska, elvörösödve, aztán elhalványodottan.

Valami ostoba érzés mondatta Andorral:

– Undorodol tőlem?

– Nem, – mondta a lány, nagy és rajongó elmosolyodással – hogy tetszik ilyet mondani…

– Akkor jó…

Mikor elmentek, Gubás János megköszönte Andornak a kegyes jóságát. Ez a pénzre vonatkozott. A kövér Juli úgy mutatta meg az ezrest Gubás Jánosnak, mint ahogy a szép lányok a lábukat mutogatják a vőlegényüknek, mikor észreveszik, hogy annak a szeme a bokájukhoz tapad. Gubás János ettől még szerelmesebb lett a kövér Juliba. Andor az ajtóból visszahívta Julit.

– Mondja – mondta neki halkan, vidáman. – Ezt az egyet még mondja meg nekem. De ne haragudjék. A Mariska… ettől a Gubás bácsitól van?

– Dehogy! Hova gondol a fiatalúr!

Juli érezte, hogy itt van valami szégyelnivaló, hát a Gubás ellen tiltakozott, csak hogy éppen tiltakozzék valami ellen.

Andorban rebbent egyet a régi kis gonoszsága:

– Hát kitől van?

– Az meghalt, kezit csókolom. Bizonyos nevezetű Kálai.

– Kálai?

– Fűszeres.

Csönd lett. Juli tétován mosolygott. Andor suttogott:

– És ő?… a Gubás?…

– Elfogadja, kezit csókolom. Még csak az kéne, hogy ne fogadja gyerekének.

– Akkor nyugodt vagyok – mondta Andor.

– Hogyne, kezit csókolom.

Egymás mellé állította Andor papucsait az ágy előtt, még megígérte, hogy amíg a fiatalúr beteg lesz, addig minden nap idejön, és boldogan távozott. A vörös Jolán orrfintorgatva jött be, miután elmentek:

– Milyen rossz szagot hagytak itt.

Az ablak felé ment.

– Hagyja – mondta Andor.

Úgy gondolta, ez megint olyan gazdagember-önzés volna, az asztalos és az öreg cseléd után most kinyitni az ablakot.

XV.

Egy napon, mikor délelőtt tizenegy körül feljött a „vízgyógy“-ból, papucsát lerúgta, felöltőjét ledobta és a vizektől és dörzsölésektől fáradtan az ágyba feküdt, váratlanul vágyat érzett a Csirke után. Nem érzéki vágyódás volt ez, hanem a világba való kívánkozás, az egyre egészségesedő idegrendszer normális óhaja a normális lét után, a rabságba beleszeretett lélek kórházi honvágya a külső élet lélekzete után. A Csirke okos szeme, kedves beszéde kellett neki most. Hozzon be ide a Csirke valamit a nagyvilág utcai levegőjéből. És akart már végre valakit látni, aki igazán szereti. Mert a Julin nagyon gyakorolta magát, mint kezdő emberszerető, de úgy volt vele, mint a zeneimádó gyerek a zongorával: nehéz volt a Julit szeretni. Erős lelki torna volt, észre nem venni a pénzsóvárságát, az önző türelmetlenségét, amivel most már ezeket a tízperces látogatásokat is únta. De nem csoda, otthon, az új életében, a Kender-utcában annyi dolga lehetett… Elvégre nemcsak a pénze iránt való szerelemből vette feleségül Gubás mester, hanem a munkájáért is, a főzéséért, mosásáért, takarításáért… És Mariskának is dolgoznia kellett, ő nem volt fölösleges és szálka-a-szemben, mint az úri gondolkodás hitte volna, hanem a Juli hozományának, a Juli kívánatosságának egy része, ráadás a Juli munkaerejére. A Juli őáltala négykezű mosóné, négykezű szakácsné, négykezű varróné lett a Gubásék férfi-családjában. Nem csoda, ha a jó kövér Juli egy kicsit türelmetlenkedik, hogy tisztességből még mindig ide kell járnia.

– Ezt a levelet vigye el – adott neki át egy borítékot dél felé, mikor bejött.

A levél Bárány Mariskának volt címezve, a Dohány-utcába. Ez volt benne: „Gyere okvetlenül, a Ráth-szanatóriumban fekszem. Andor.“ A „fekszem“ – szónál, mikor írta, megállott. De aztán úgy hagyta. Ez a „fekszem“ a „vagyok“ helyett, ez egy második „okvetlenül“ volt a szemében. Jó lesz ez így.

– Ha elköltözött onnan, a házmester majd megmondja az új lakását. Siessen, menjen villamoson a Rottenbiller-utca felől…

– Választ hozok?

– Nem. Hogy okvetlenül jöjjön el a… a hölgy. Csak ezt mondja. Ha nincs otthon, hagyja ott a levelet.

Ebéd után sem kelt fel az ágyból. Ha jön a Csirke, találja így. Egy kicsit elszenderedett egy óra felé. Nagyot riadt a kopogtatásra:

– Szabad.

Révész úr lépett be. „Ejnye“ – gondolta Andor. – „Mi ez? Véletlen? Révész úr épp akkor jön ide, mikor a Csirkét várom?“ Azóta se látta, mióta a szavát adta neki, hogy nem beszél többé a Csirkével.

Révész úr köszönt és leült az ágy mellé:

– Ön beteg?

– Úgy van – mondta Andor.

– Régóta fekszik itt?

– Óh… nagyon régen.

– És… ha szabad kérdeznem, mi baja?

Andor nyugodtan felelt:

– Húsmérgezés.

Révész úr illő tisztelettel fogadta ezt a nagy betegséget. „Nem hazudtam“ – gondolta Andor – „ha volt valaha hús megmérgezve, az én húsom volt az.“

– Doktor úr, – mondta Révész, hosszas tisztelet és hallgatás után – Mariska megkapta az ön levelét.

A régi becsületszóval már Révész úr sem törődött. Mi haszna volna, ha most ezzel előhozakodnék?

Andor a plafont nézte. „Odaadta neki a levelet. Őt küldte.“ Szánakozó, megbocsátó merengés derült a szemében. Az ajkára vigyázott, ez ne áruljon el semmit.

– Mariska engem küldött ide, hogy megtudakoljam, mi baja. És hogy jobban van-e.

Mozdulatlanul felelt a párnáról:

– Jobban vagyok.

Hallgattak. Aztán ezt mondta Révész úr:

– Mariska nem is tudta, hogy ön beteg.

Andor nem felelt. Révész nehézkesen szólt:

– Nem látták már régen a Moulinban.

– Igen. Gyászban voltam… aztán beteg lettem.

– Remélem, nem súlyos.

– Nem.

Hosszas hallgatás következett. Aztán Révész úr fölkelt:

– Hát – mondta – majd referálok Mariskának. Ő nem jöhet, mert próbái vannak, félháromkor szabadul a színháztól.

– Ő adta önnek a levelemet?

– Igen.

– És nem üzent semmit?

Révész úr nem mert hazudni:

– De igen… azt üzente, hogy ha ön valamit akar tőle, legyen szíves megmondani nekem.

Udvarias, előkelő és kimért akart lenni. A különbség, ami az ágyban meztelenül fekvő és az ágy mellett felöltözötten álló ember közt van, lehetővé tette ezt még Révész úrnak is.

– Hát kérem, – mondta Andor – mondja meg neki, hogy vele személyesen akarok beszélni.

Révész úr nyelt egyet. Talán most jó volna figyelmeztetni a régi ígéretére… De éppen ez volt az, amit lenyelt. Boldog emberek, akik az ilyen üzenetet el merik hallgatni, vagy el merik ferdíteni a nő előtt! Milyen nyomorúság, hogy ezt ő szóról-szóra meg fogja mondani, mert nem lehet másképp, mert itt az ágyban egy nála nagyobb hatalom fekszik, mert ő csak kegyelemkenyéren él. Még mindig ez az igazi, ez itt az ágyban, és nem ő…

– Kérem – mondta rosszkedvűen. – Meg fogom mondani.

Az ajtóhoz ment:

– Magamat ajánlom.

– Ajánlom magam – felelt Andor, a plafont nézve.

Révész úr elment. „Megint együtt élnek“ – gondolta Andor. „Igaza van. Én elmentem, eltűntem… Nem fog eljönni.“ Nem nagyon bánta. Csak épp, hogy félrehúzta a száját: „Kedves lány volt“. Aztán: „De hát akkor minek küldte ide ezt az embert?“ Vagy hazugság az egész? Révész úr elfogta a levelet és magától jött ide, szimatolni?

Félötkor bejött a vörös Jolán:

– Egy hölgy van itt.

– Várjon – szólt rá Andor, kefét és fésűt vett elő, rendbehozta magát. – Tegye a papucsot a szekrénybe.

Az ápolónő rendet csinált.

– Bejöhet a hölgy.

– Tessék…

Ajtót nyitott a Csirke előtt. A Csirke erőltetett mosollyal, halaványan lépett be. A vörös Jolán felcsavarta a villanyt és kiment.

– Mi az? – mondta a Csirke, egészen rosszul utánozva a közömbös társalgó-hangot. – Maga beteg?

– Ülj le ide.

Szék állt az ágy mellett. A Csirke leült, szemben a fiú arcával. Mosolyogni szeretett volna, de az okos kis lányok gyógyíthatatlan szerelmessége eltorzította az arcát. Furcsa vértanu-mosoly ez, a legostobább férfi előtt is átlátszó, ha eszes nő csinálja ezt a komédiát. Csak ostoba nők tudják ezt jól csinálni. A Csirke nem tudta, és érezte, hogy nem tudja. A fiúban felkerekedett a nagy önbizalom. Itt-vergődése óta először érezte magát megint királynak, elkényeztetettnek. Mosolygott a lányra:

– Miért küldted a Révészt?

– Mert.

A lány is érezte, hogy ő van alul. És érezte, hogy ezt nem bírja titkolni. És jött, már itt is volt a kérdés, amitől félt:

– Már nem szeretsz?

Még mindig azzal az eltorzult fiús kis arccal nézett rá:

– Nem.

– Kezet se adtál.

– Adok.

Előrehajolt, hideg, sovány kis kezét a fiú kezébe tette. Korán akarta visszahúzni.

– Ne húzd el.

– Nem húzom.

Próbált nyugodtan Andor szemébe nézni, de a szájaszéle megmozdult, akaratlan kis rezzenéseket tett, a szeme erőltetetten nyilt volt, – ezt nem bírta még másodpercekig sem. Elvörösödött, mint egy szűz, és elfutotta a könny a szemét, mint egy iskolásgyerekét.

– Gyere ide…

Magához vonta Andor, kis forró arcát a magáéhoz szorította, olcsó-szagos haját megsimogatta. Lehúnytan meg-megrezzenő szemhéjait és félignyitott száját megérintette az ajkával. Erre megrebbent a Csirke, de most dacosan kapta magához a fiú és szájon csókolta. Ő is behúnyta a szemét.

– Minek… ez… minek ez? – reszketett a Csirke szája az övén. – Mit akarsz… hagyjál… minek ez?

Elhúzta magát, visszaült a székre. Az arca ettől a másodperctől is fáradt és rémült lett. Ki volt pirosodva, egész lénye az Andortól való menekülést és elhúzódást fejezte ki, csak nagy szürke szeme fénylett rá sóvárgóan, mint valami tiltottra, ami most már nem, nem, nem lesz az övé, ha belehal, akkor sem. Andor feléje fordult a párnán:

– Már nem szeretsz?

– Nem.

A fiú mosolygott:

– Nem szeretsz?

A Csirke szeme külön életet élt, ment a maga gusztusa után, mohón, vizsgálódva, anyásan, imádóan, – de a szája mást mondott, erőltetett-kényszerűen:

– Nem szeretlek.

– Hazudsz.

– Nem, nem.

Behúnyta a szemét, megrázta a fejét, mintha a szemsugarait akarná lerázni magáról. Aztán erősen összeszorította a szemét, úgy nyitotta csak ki, mint aki most újfajta módon akar nézni, közömbösen. Kínlódott a Csirke, de erőt mutatott, okosságot, sőt olyasvalamit, amire azt is lehet mondani, hogy férfiasság.

– Visszamentél a Révészhez?

– Vissza.

– Őt szereted?

Felvetette a fejét:

– Igen.

– Engem nem?

– Nem.

Most már nem bánta szegény Csirke, hogy az arca mindazt meghazudtolta, amit mondott. Ezeket a pillanatokat nem is bánják az okos nők. Az arccal mindent elárulni, amit nem bírnak eltitkolni, a beszéddel pedig hazudni, – és ezzel az egésszel, a kettőnek együtt való hatásával kifejezni azt, hogy: „szeretlek, de erőszakot teszek magamon, mert nem akarlak szeretni.“

Andorban megmoccant a régi hiúság:

– Nem tudnál… engem megint szeretni?

– Nem.

– Ha nagyon kérnélek…

Kedvesen, biztonsággal nézett rá. A Csirke megrázta a fejét:

– Nem… nem… nem… nem… nem…

És pislogott a tolakodó könnyek alatt.

– Soha többé! – mondta elkeseredetten, fölkelt és az ablakhoz ment. Ott letapogatta a két szemét a zsebkendőjével, nem nagyon titkolva ezt, mindegy, akár látja Andor, akár nem. Aztán visszament az ágyhoz:

– Bocsásson el.

Andor valami belátásfélét érzett. „Nincs jogom, hogy keserítsem a kis életét.“ Nagy, emberi szeretetet érzett a fájdalma iránt, mintha az nem is neki szólna, – az okosságát és az erősségét tisztelni kezdte:

– Elbocsátalak, fiam. Te egy… drága kis okos lány vagy.

A Csirke úgy nézett rá, mintha kérdezné: „Mi ez? Gúny, keserűség?“

– Nem, nem, – felelt a tekintetre Andor – én belátom, hogy én bolond vagyok… akaratos, szeszélyes voltam… vagyok… és te oly derék, okos gyerek vagy…

Sokáig hallgattak. Aztán Andor ezt kérdezte:

– Mondd… úgy-e most téged lenn vár a Révész?

A Csirke nyiltan nézett rá:

– Igen.

– Esküszöl?

– Esküszöm. Ha akarod… felhívhatom.

– Isten ments. Csókolj meg, és menj.

Most tanácstalanul állt az ágy mellett a lány. Elvégre mindennek a világon van határa, és ezt rettenetesen és fájdalmasan szerette, ezt a fiút, ezt a nehéz, nehéz fiút. Ezek azok a pillanatok, amikor a nő okosabb tud lenni, mint a férfi.

– Megyek – mondta, legyilkolva magában minden gyöngeséget, megrettenve új, hosszú szenvedésektől. – Megyek.

– Csókolj meg.