Part 25

Az ágyhoz lépett, két könyökét a fiú arca mellett a párnába nyomta, két kezével megérintette Andor arcát jobbról és balról. A szemébe nézett, de összehúzott szemmel, mint ahogy jól, de nagyon jól megnéznek valakit; a feje megmozdult lassan, jobbra-balra, mintha szeliden tagadna valamit, mintha mondaná: „nem… nem… hát soha… soha…“, aztán elgyöngülten bocsátotta le az arcát a fiú arcára, furcsa nagy orrával oldalt kerülve Andor orrát, hogy a szájához férhessen, és megcsókolta szomorú-tapadóan, búcsúzóan, minden érzéki gondolat nélkül, lehúnyt szemmel, az ajkába szorítva minden kis akaraterejét és önvédelmét, hosszan, hosszan. Aztán felegyenesedett, megfogta a fiú kezét, előbb a forró arcához szorította, kezet csókolt neki és szaladva ment ki a szobából.

Már rég csukva volt mögötte az ajtó, mikor Andor ezt mondta magában: „Igazad van.“

Vacsora után ujságot olvasott, mint szokott, aztán eloltotta a lámpát, de nem tudott elaludni. Ez már rég nem történt vele. Ide-oda fordult a párnán, a hűvös csücskét hajtotta a feje alá, hiába. Másfél órai küzködés után lámpát gyújtott és csöngetett.

– Veress főorvos urat kérem – mondta az ápolónőnek.

Háromnegyedórát várt így, míg a főorvos bejött hozzá:

– Na mi az? Mi baj?

– Nem tudok aludni. Morfiumot kérek…

A főorvos gyöngéden a homlokára tette a kezét:

– Mi az? Fölizgatta valami?

– Nem. De…

– Nem, de igen. Mi?

Leült az ágya szélére. Megfogta a kezét. Ez végtelenül jól esett Andornak.

– Nyugodjunk meg – mondta és aludjunk szépen.

A fiú szégyenkezve nézett rá:

– Nem lehetne… egy csöpp morfiumot?…

A goromba doktor megsimogatta a kezet, amit a kezében tartott:

– Édes fiam, – mondta – a morfium szent dolog. Ha ez nem volna, akkor én már rég földhözvágtam volna a diplomámat. El fog maga aludni morfium nélkül is. Tudja, hány operált beteg fekszik itt maga körül?

A fiú szomorún nézett rá.

– Tizenhét, édes fiam. Tizenhét operált betegünk van. És amelyik nem tud elaludni, az most mind nyög és síránkozik és jajgat… Ilyenkor kezdek én végigjárni az egész házon… és fél egy van, mikor végzek… Ezeknek adom én a morfiumot, nem ilyen kényes uracskáknak, akik nem tudnak aludni… Itt most ez az egész ház csupa sírás és nyögés, fiam. Csak egyszer jönne így velem este… vacsora után…

A kezébe vette a Pravaz-fecskendőt, szeretettel nézte:

– Ha ezt meglátják, nevetni kezdenek az örömtől. Maga örüljön, fiam, hogy elalszik enélkül is…

Megsimogatta a fejét, elment.

A reménytelen-hosszú, félig világított folyosókon csak az a néhány ápolónő hallotta a megoperált emberek hangját, aki véletlenül valamelyik ajtó előtt állt. De ez a nagy, háromemeletes embermészárszék most a fájdalmak és vérző kínok kaszárnyája volt, így este, az éjszaka közeledtével. Álom helyett sajgások és fájások ébredtek és lüktettek a sok betegben, akik a kés alól kikerülve halványan-mozdulatlanul feküdtek a cellákban. Lesoványodott arcukból kimeredt nagy-kérő szemekkel várták a doktornak ezt az éjjeli körútját, mikor a Pravaz-fecskendővel végigmegy az egész házon… Szegények megérezték, mikor a szomszédjukhoz nyitott be, hallották az ajtó zörejét, a tompa egy-két szó beszédet, tudták, hogy most majd ők következnek, és tikkadt szájukat nyitogatták, beesett szemeik fényt kaptak. Öreg urak is sírni szerettek volna ilyenkor. És mikor benyitott végre hozzájuk, feléledten és sóvárogva néztek rá, remegve húzták ki karjukat a paplan alól, az imádott morfium felé, ami elállítja a fájást meg a szomorúságot, és álmot hoz, édes, jó, nyugodt és mély álmot…

És a goromba doktor, mint minden éjjel, ma is ment szobáról-szobára, keveset beszélve, megfogva a legyöngült és elsoványodott karokat, megszúrva őket gyors és hirtelen visszarántott mozdulattal, beoltva a nyomorultakba a vigaszt, a nyugalmat, a menyországot, s aztán ment tovább a hosszú folyósón, tovább, egyre tovább… És ahogy ment, mögötte mindig egy jajgatás hallgatott el, szemek csukódtak le és vérző testek csöndesedtek el. Egyre nagyobb lett a csönd a folyósókon, míg végre egy óra körül minden és mindenki elhallgatott és a varázsló némán, egyedül jött le a lépcsőn a nagy csöndességben. A földszintre ment le a szobájába. Akkor már talán ő volt az egyetlen éber emberi lélek ebben a nagy fájdalom-raktárban. Levetkőzött, lefeküdt, és fáradt testével végigízlelve a friss ágyat, könyv után nyúlt. A szoba csöndjében, kis lámpája szelíd fénye mellett lassan kezdte felvágni a könyv lapjait, meg-megállva egyes oldalaknál, ahol érdekesebb szavak tartóztatták fel a szemét.

Akkor már Andor is mélyen és nyugodtan aludt.

XVI.

Az olvadás napjai után, mikor már felszáradt az aszfalt, az orvosok figyelmeztették, hogy a kórházi életnek ez a megszokása tulajdonképpen újabb betegség. Jelentéktelen sebének már a helyét is alig lehetett látni, az általános állapota pedig olyan jó, hogy nemcsak el lehet, de el is kell mennie innen. Azt ajánlották neki, hogy utazzék el valahová a Rivierára, ahol üzletszerűen süt a nap. Még hetekig tanulmányozott mindenféle túlzó fürdőprospektusokat, amiket a doktor adott neki, de nem tudott határozni. Végül már valami egészségtelen ravaszság fejlődött ki benne: szinte a markába nevetett, mikor újra meg újra sikerült az ittmaradását meghosszabbítani. De azért este nyugtalan volt, érezte, hogy ez örökké nem tarthat. Egyszer csak el kell mennie ezek közül az emberek közül, akik a mesterségüknél fogva oly jók voltak hozzá, akik közt védelmet érzett. A letört és kimerült léleknek nehéz ebből a menedékből megint kilépni a verekedő és siető világba.

Egy napon névtelen levelet kapott. Nőírással volt írva, a szigeti lakására címezték, onnan küldték utána ide. „Tisztelt doktor úr!“ – mondta a levél – „ön érdemtelenekre pazarolja barátságát. Somogyi Endre, aki az ön szeretőjét, Gyulai Olgát főzi, önt mindenütt nevetségessé igyekszik tenni, amennyiben azt terjeszti, hogy ön öngyilkossági kísérletet követett el volt menyasszonya miatt. Ezen ronda zsidó pénzért feleségül akarja venni az ön levetett babáját.“

„Jóakaró X.“ – aki ezt a levelet „tisztelettel“ írta alá, bizonyára más hatást várt, mint amit a levél tett. Andor szelíden nézett az írásra. Nagy megbocsátás áradt belőle, mikor végigolvasta. Sajnálkozással, sőt igazi részvéttel gondolt „szeretőjére“, Gyulai Olgára, akinél ez az új állapot világosan a vergődés egy momentumának látszott. Nem tudott haragudni „ezen ronda zsidóra“ sem, aki a nyomorult életét mentette, építette, el akarván venni Olgát, ha már Irmát nem kapta. És meg tudta neki bocsátani, hogy őt nevetségessé akarja tenni, mert ebből az látszott, hogy Somogyinak küzdenie kell Olgánál az ő emlékével. Ez, tudja Isten, jól esett neki.

Ki írhatta a levelet? Fogalma se volt róla. De igazában nem is nagyon érdekelte ez. A levelet a színház írta. Mint ahogy az államnak van hivatalos lapja, úgy a színháznak e levelek összessége a hivatalos közlönye. Napról-napra megjelenik, bár mindig csak egy példányban: az érdekelt fél számára, de éppoly pontosan közli a kinevezéseket, az elcsapásokat, a kitüntetéseket és a változott személyi állapotokat, mint amaz. Aki, mint Andor, valamiképpen egy színház kiterjedt életének körébe kerül, az soha többé ne féljen attól, hogy tájékozatlan marad. Ott nincsenek becsapott férjek és félrevezetett asszonyok, ott csak tűrő férjek és okos asszonyok vannak. Ott nincsenek titkok, csak hallgató emberek. A névtelen levélírásnak ez a szorgalmas üzeme éppúgy hozzátartozik a színházhoz, mint maga a színjátszás.

Elhatározta, hogy mielőtt innen elmegy, idehívja egyszer Rácz Miklóst. A sok-sok lény közt, aki a szanatórium csukott melegházi életén kívül nyüzsgött, akiket elhagyott és rég nem látott, ez az egy volt a szemében ember. Ezt kívánta és szerette, bár érezte, hogy megbántotta, s hogy az ilyen bántás a férfias lélekszerkezetben összetör valamit, ami nem forrad. Ha Ráczra gondolt, akkor az ő könnyű megbocsátó-képessége beteges gyöngeségnek tűnt fel előtte. Szépnek azt tartotta, ahogy a Rácz Miklósok vannak megteremtve: ezekben nem görbül semmi, hanem minden mindjárt törik. Nyomorúság, elgörbült érzésekkel élni tovább. Kiegyengetni egy viszonyt, ami elvesztette a szűz egyenességét. Mint a kövön egyenesre kalapált görbe szög, olyan aztán az ilyen viszony: ha ütnek rá, összecsuklik a beteg pontján. És mégis: meg kell próbálni még egyszer. Nem könnyű lemondani a vastag szemüvegéről, a vörösre mosott kezéről, a megnyugtató nyerseségeiről, a tanáros-katonás jóhiszeműségéről. Meg kell próbálni.

Szinte asszonyi ravaszság volt az benne, hogy nem ő akarta felkeresni Ráczot, hanem ide akarta kéretni, a kórházba, ahol oly nagy a hatalmi különbség a beteg és a látogató közt. Ha elmegy hozzá, ki van téve annak, hogy kiüzen: nem fogadja. De ha egy beteg hív valakit a kórházba…

Levelet írt neki. Nem is volt kétséges, Rácz azt felelte, hogy eljön. Andor levelében előfordult ez a mondat: „hosszú hónapok óta betegen fekszem ebben a kórházban“.

Vacsorával várta. Vasárnap estére ígérkezett és Andor tudta, hogy a vasárnap-esték Rácz életében a jó vacsoráknak vannak szentelve. Tudta, hogy szereti a spárgát, ezt rendelt neki. És francia pezsgőt hűttetett be. Türelmetlenül várta, az órát nézegette, a bútorokat igazgatta a szobában. Nem öltözött fel, hálóingben, pizsamában volt, az ágyon akart feküdni, mikor Rácz jön. Meg akarta játszani a beteget, hogy a részvéten keresztül nyerje vissza a barátságát, s hogy ezzel a helyzeti szánandóságával expiálja a keserű hetykeséget, amellyel mult életében – „első életemben“, így nevezte – megsértette. Fél nyolckor a vörös Jolán jelentette, hogy egy úr van itt.

– Tessék – mondta az ágyról. A szíve megdobbant, s úgy érezte, hogy ezt a komoly embert jobban szerette, mint bárkit a világon.

Rácz zavartan jött be. Az ágy szélére ült.

– Hónapok óta vagy beteg?

Andort belül elöntötte a sírás. Nem felelt.

– Mi bajod?

Nagy-későre szólt:

– Húsmérgezés.

Rácz szétnézett a szobában:

– Mért nem hívtál előbb?

Andor a keze után nyúlt:

– Azt hittem, haragszol.

– Dehogy haragszom – mondta Rácz, de kelletlenül rándult meg az arca.

Andor őszintén kezdett beszélni:

– Bolond feldúlt ember voltam. Most majd másképp lesz. Kómikus volna, ha folyton bocsánatot kérnék tőled. Szokjál meg így, amilyen vagyok… én már ilyen vagyok…

– Ez a baj – mondta Rácz, és fölkelt az ágy széléről.

– Tudom. De segítek rajta.

Rácz megállt, ránézett. A szemüveg hitetlen volt:

– Nem lehet ezen.

– Dehogy nem. Új élet, új emberek… minden új…

Rácz meglátta a terített asztalt:

– Vendéget vársz?

– Igen. Téged.

– Kár – mondta. – Nem vacsorázhatom itt.

– Miért?

– Várnak.

– A fekete hölgy?

– Az is… Csak egy percre jöttem. Azt hittem, valami komoly bajod van.

Andor kiült az ágy szélére:

– Hát… az jobb volna?

– Ejnye… megint kezded?

Bosszús volt. A kalapját kereste a szemével.

– Hát… ha el kell menned, – mondta Andor elfogódottan – mit csináljak… Erőszakkal nem tarthatlak itt. Ha nem akarsz. Pedig spárga van.

Most mosolyodott el először a szemüveg.

– És sárgacédulás Clicquot.

Megtalálta a kalapját. Andor fölkelt az ágyból.

– Nézd – mondta, érezve, hogy ez most el fog menni – én itt megváltoztam, kigyógyítottam magamat… Más ember akarok lenni. Ne hagyj el. Ne hagyjatok el.

Ráczot ez idegessé tette:

– Kérlek, – mondta – hagyd ezt… ne csinálj jelenetet…

– Nem csinálok, de…

Izgatottan ment hozzá:

– … de hogyan másszam ki a rongy régi életemből… ha te nem segítesz rajtam? Nekem nincs senkim, csak te.

Rácz nem szerette ezeket a szépített mondatokat. Kínlódott tőlük, mint a szemérmes ember a bókoktól. Izzadt már.

– Ne… ne… – mondta zavartan – ezt úgy se lehet most itt elintézni. Örülök, ha megváltozol, de… most itt… nem…

Andor elkomorult szemmel nézett rá:

– Így beszélsz velem? Egy jó szavad sincs?

– Hagyj engem, – tört ki Ráczból a kínlódás – én nem vagyok színész… Ha valamit akarsz, mondd meg. De ez gyerekes, ez a nyavalygás.

– Köszönöm, – mondta Andor – nem akarok semmit.

Rácz látta, hogy meg van bántva, de fellélekzett.

– Ha szükséged van rám… – kezdte.

– Köszönöm, nincs. Már nincs.

– Nagy türelem kell hozzád. És nem nagyon látom, hogy megváltoztál volna.

– Ahogy akarod.

– Hát… Isten áldjon meg.

– Isten áldjon meg.

Fel-alá járt a szobában, mialatt Rácz elment. Kezet se fogtak. Sokáig járt fel-alá és érezte, hogy nem Rácz a hibás, hanem ő. De valami jóleső szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy most már megint teljesen egyedül van. Ez megy ki a tavaszi vasárnap estébe a török-szemű hölggyel, ez nem olyan ember, aki itt most szentimentális barátság-felújítást tudna játszani. Hogy is várhatta ezt tőle? „És mért keresem én úgy az ilyen komédiákat?“

Megvacsorált egyedül és megivott egy félüveg pezsgőt. Mikor a vörös Jolán bejött, hogy leszedje az asztalt, már megint az ágyon feküdt.

– Jolán, – mondta neki – az a félüveg pezsgő a magáé.

– Köszönöm – mondta ez és kicipelt mindent.

– „Még két nap“ – gondolta Andor az ágyon. Úgy volt, hogy két nap mulva megy innen el. Már volt szobája a szigeten, Julit küldte ki kvártélycsinálónak, csak arra ügyelt, hogy a régi szobáját ne kapja vissza.

Tíz perc mulva visszajött a vörös Jolán. Odament hozzá, az ágy széléhez:

– Nem tetszik semmi?

– Nem.

Jolán vasárnapiasan volt öltözve, és mintha a vasárnap tiszteletére szemtelenebbül is nézett volna, mint hétköznapokon szokott. Jól megnézte Andort és igen közönséges mosolyra húzódott a szája. Andor egyideig figyelte, aztán megszólalt:

– Mit néz?

– Semmit.

De a mosolya még szélesebb, még asszonyosabb lett. És nem mozdult a helyéről.

– Mit akar?

Jolán intett a fejével:

– Én? Maga mit akar?

Eddig mindig nagyságos úrnak nevezte. Most először mondta neki, hogy „maga“. Félreértette a fiú kérdéseit, azt hitte, hogy ezek esetlen bevezetések valamihez, ami így az ő meggyógyult és távozni készülő betegeinél szinte szokás volt. Andor megértette és az első pillanatban goromba akart lenni. De aztán eszébe jutott, hogy ő megváltozott. És elvégre is, mi sértő van abban, ha ez a csinos cselédféle nő odakínálja magát? A szemérmetlenség miatt bántódjék meg? Mi ő? Pap? Családapa? És az, hogy pénzt akar, hogy pénzért mosolyog, csak természetes. Szegény Jolán, egész héten dolgozik, mint az állat. Még ezt se?

Megfogta a kezét:

– Édes Jolánkám, – mondta neki – nem akarok semmit… bár akarnék… de nem akarhatok…

Jolán karrikirozta az arcán a csudálkozást:

– Was Sie nicht sagen! Nézd csak!

A fiú mosolygott rá:

– Jól van, Jolánkám. Ha majd már nem leszek itt.

Jolán leintett a levegőben, mint aki ezt már néhányszor hallotta.

– Jó, jó, – mondta – nem vagyok megsértve.

De valahogy mégis meg volt sértve. Mintha még el is vörösödött volna kissé, nem magától a visszautasítástól, hanem annak gyöngéd és atyáskodó módjától, ami őket legjobban bántja. Andor megérezte, hogy elégtétellel tartozik neki.

– Gyere ide, – mondta neki, mikor az elment az ágytól – meg akarlak csókolni.

– Hohó! – mondta Jolán diadalmasan. – Azt nem, fiacskám. Azt nem! Még mit nem? Jojcakát. Azt igen.

És kiment. „Hála Istennek“, – gondolta Andor – „most legalább győzött.“ Aztán, egy-két perc mulva: „Ostoba vagyok. Mért csináltam ezt? Betegség ez? Hogy van az, hogy nem kellett? Ezt Rácz nem csinálta volna…“

Harmadnap reggel a kövér Juli minden holmiját elvitte. Utcára öltözötten, bankó-csomóval a zsebében fel-alá járt a napfényes szobában, amelyet el kellett hagynia. Lenn már várta a kocsi. Elbúcsúzott a szobától és egészen elérzékenyülve ment le a lépcsőn, a főorvos rendelője felé. A hallban fejet bólintott néhány tolószékes beteg felé, akiket nem ismert, de akiknek köszönni szokott a vízgyógyban. A főorvostól kijövet boldogtalannak érezte magát. A nagy kapun égő délelőtti nap ömlött be, gyerekek ugráltak el a kapu előtt, kiabálva és egymás feje után kapkodva. Parasztszekér zörgött el arra. Nyitott konflis várt rá, a kocsis a hágcsón ült, s fejét a kocsi ülésére hajtva aludt. Mikor kilépett a hűvös kapualjból a fényes gyalogjáróra, megütötte az orrát a meleg, porszagú utcalevegő, megrohanta a fülét az utcalárma.

– Bácsikám – mondta az alvó kocsisnak, s miután az a hangra nem ébredt, gyöngéden táncoltatni kezdte alatta a kocsit a rugón.

És mikor az a kalapja után kapkodott:

– A Margitszigetre megyünk.

Beült a kocsiba. Nagyot, igen nagyot lélekzett. „Előre, új élet“ – mondta magában. Az első sarkon egy nő ment át, olyan feltünően hasonlított Ellára, hogy dobogni kezdett tőle a torka. Utána csavarta a fejét, aztán rájött, hogy nem az. De ugyanabban a pillanatban két nő jött a szögleten, az egyik alacsony és öreg volt, de a másik, hát ez bizonyos… És mikor elment előttük a kocsi, ez se volt az. „Mi ez?“ – mondta rémülten. Megállította a kocsit és felemeltette a kocsifödelet. Hátradőlt és nem nézett semerre. „Ostobaság“, – gondolta – „és különben is, a tengerparton vannak.“ A kocsis hátát nézte. Aztán kigombolt két gombot a mellényén, jobbkezével az inge alá nyúlt a melle balfelén és ujjahegyével gyöngéden megkereste az alig érezhető kis forradást. Mialatt tapintotta, forró tenyere ráborult a szívére és érezte a rendes, erős, fiatal verését.

HARMADIK RÉSZ.

I.

A dús nyári zöldbe borult szigeten cél nélkül élt. Mikor reggel fölkelt, nem tudta, mivel fogja eltölteni a napot. Mikor este lefeküdt, nehezen tudott volna számot adni arról, mit csinált egész nap. Mégis telt az idő, bár nem egyenletesen, hanem úgy, hogy néha vonszolta magát, néha meg nekifutamodott. Ilyenkor három-négy nap is eltelt úgy, hogy azt se tudta, hányadika van, s nem tudott volna pontosan visszaemlékezni a tegnap és a tegnapelőtt kis eseményeire. Ezek a futó időszakaszok egybeolvadtak a napnál nagyobb egységekké és ilyenféle neveket kaptak a fiútól: „azok a meleg napok“, vagy: „amikor napokig olyan esős idő volt“. Mint a falutornyok a síkságból, csak a vasárnapok emelkedtek ki az idő egyhangúságából. Azt, hogy vasárnap van, mindig észre kellett venni, s ez arra volt jó neki, hogy az idő telését méricskélje vele. „Megint elmult egy hét.“ Vagy: „Ez már a harmadik vasárnap, mióta kijöttem.“ A szigeten való ezt a létezést még hozzászámította a testi és lelki lábbadozásához. Folytatta a félfürdőket és az alkonyati langyos zuhanyokat, s mikor így fürdő után lepedőbe burkolva ült a fürdő termében, egész testén érezve a kellemes és nyugodt hűvösséget, az ősz jelent meg előtte, mint a régi élet új határa. A krízist, amelyen átment, egészen ki kell heverni, nyáron a testet kell megedzeni, ősszel majd bemegy lakni a szülői lakásba és akkor minden másképpen lesz. Az ivástól, virrasztástól, izgalmaktól és gyötrődésektől felborzolt idegrendszere fokonként gyógyult; a nyugalommal együtt vigasztalás szállt belé és minden nappal érezhetőbbé vált a bánatának a megenyhülése is. „Nem hittem volna, sohse hittem volna“ – mondta magában este, mikor jóízű álmossággal feküdt az ágyában az utolsó cigarettát szíva. – „Nyomorult dolog,“ – gondolta – „hogy a lelkem a bőrön és a belekben gyógyul… a sok hidegvíz, fürdő, a diéta, a hashajtók…“ Megalázó öröm. Szégyelte magát a saját bánata emléke előtt. Mintha megcsalta volna azt, ami benne nemesebb volt: a fájdalmát, azzal, hogy orvul, szinte a háta mögött gyógyítgatta a testét, ennek a fájdalomnak a szennyes földi tokját, a léleknek ezt az önző, ostoba, zsarnok feleségét.

Egyszer lármás fiatal fiúk és lányok közé keveredett délután, a szigeti romok környékén. Valami kiránduló-társaság volt ez, és a gyerekek oly szépek, mozgékonyak, barnák, csillogók és hangosak voltak, hogy hirtelen az az érzése támadt: ő megtört öreg ember közöttük. „Annyi bizonyos, hogy a hangomnak volt valami fényes csengése, ami most nincs meg.“ Eleinte azt hitte, hogy a sok cigarettázástól van ez a szordina a hangján. De aztán rájött, hogy önkéntelenül is halkabban beszél, mint azelőtt. A pincérek néha kétszer is megkérdezték, hogy mit mondott, mikor a vendéglőben ebédet rendelt. És egyszer, mikor kocsin jött ki a szigetre, a kocsis visszafordult a bakon: „Hova tetszett mondani?“ A kiránduló fiataloknak a száját figyelte, mert otthon, a tükörben észrevette, hogy a szája vonala a két sarkában egy gondolatnyit lefelé húzódott. Azonkívül a szemhéja valahogyan egy hajszálnyival még mélyebbre ereszkedett, nem ugrott fel rugalmasan. Olyan volt, mint a megromlott kis ablakredőny, amelyet nem lehet egészen felhúzni. És ezeknek a tizenhat-tizennyolc éves fiataloknak mind nyitott szemük volt, némelyiknek olyan, mint a madaraké: nagy fekete csillag. Mikor ezek közül visszafelé sétált, találkozott Kornély Margittal. Margit nagy társasággal jött feléje a széles főúton. Andor lekerült egy mellékútra, még mielőtt köszöntő-távolba jutott volna. Ott az az érzése volt, hogy Kornély Margit látta őt, sőt azt is észrevehette, hogy elkanyarodott előle. „Huszonöt éves leszek,“ – mondta magában, mikor a fiatalok énekét hallotta a távolból – „nem volna szabad fáradtnak és öregnek hatnom ezek közt“. Az alkonyatban ez a vidáman távolodó ének elkísérte a vendéglőig. Közben egyszer megállt a magas bokrok közt és utánuk figyelt. „Csúfoltok?“ – kérdezte elszomorodva. Akkor napokig csöndeskén élt és már reggel sóhajtott, rögtön a felébredés után. Ezek voltak „azok a napok, mikor olyan esős idő volt“.

Egyszer, mikor „azok a meleg napok“ voltak, délelőtt egy túlhevített hordár lépett be hozzá. Gyöngyös homlokkal, méla-irígyen nézett szét a hűvös szobában és átadott egy selyempapirba takart fehér rózsát. A rózsa mellett sötétkék levél volt, lilatintás írással. „Istenem… Olga…“ Furcsa ez: ő új életet él, és a régi élet erről nem akar tudomást venni. A régi élet folytatja magamagát: Kornély Margit sétál a szigeten a négy csengő aranykarikával, Olga fehér rózsát küld… és egy skatulyából, az ötvenes csomagból, megint jön egy sötétkék levél. A szöveg rövid volt: fojtott, tragikus, affektált, olgás. „_Egy szót. Utoljára. Holnap._“ Ez alatt még az O. betű sem volt ott.

– Választ vár?

– Csak szóbelit: igen, vagy nem.

Ránézett a fáradt hordárra, aki vörös homlokát törülte. Talán ha hetyke legény lett volna ez a hordár, már meg is kapta volna azt, hogy „nem“. De így eszébe jutott, hogy ő más ember lett és a mások szenvedését ezentúl már tudomásul veszi.

– Igen – mondta neki.

Másnap, csak úgy találomra, kiment a déli hajóhoz, amellyel tavaly Olga érkezni szokott. A nagy hőségben igen kevesen jöttek a hajón, de Olga köztük volt. Fehérbe volt öltözve, megint a régi, hintázó-hosszú lépéseivel jött végig a fahídon és megint kinézett oldalt a sárga folyóra, amelyen az égő déli órában brilliántok és apró naptányérok karikáztak vakítóan. Olga szép volt és méltóságteljes. Úgy viselkedett, mintha tegnap is találkoztak volna. Vörös napernyő alatt jött, ez alatt nem látszott, hogy elpirult volna, mikor Andort meglátta.

– Kedves, hogy gondolt rám – mondta a fiú, miközben nagy fák alá vezette, a hűvös árnyékba. Egy padra ültek. A lány itt becsukta a vörös napernyőt és ettől elvesztette egészséges arcszínét. Halavány volt, a szeme törődött. A füle furcsa, áttetszőn-sárgás a szénfekete, dús haj-ív alatt. A márványos formássága mintha meglágyult volna. Az arca, a nyaka sohse volt kövér, épp csak hogy tökéletesen titkolta a csontjait. Most – anélkül, hogy soványabbnak hatott volna – a két arccsont és a két nyakcsont elárulta a helyét. Ő kezdett beszélni és beszédközben azon igyekezett, hogy ne nézzen a fiúra. Ebből az lett, hogy mikor találkozott vele a szeme, a pillantása lopottnak és mohónak hatott.

– Azt írtam, – mondta – hogy utoljára akarok magával beszélni. Ennek nagy oka van.

A fiú fáradtan hallgatta. Az ő feje az új életen járt. Ez az arc, ez a hang csúnya fájdalmakra emlékeztette, türelmetlenné tette.

– Somogyi megkérte a kezemet.

– Tudom.

– Azt sejtettem, hogy tudja.

Ennek a „tudom“-nak a hangja rosszul esett a lánynak, úgy hogy rajzolni akart a vörös napernyővel a kavicsba. De rögtön abbahagyta, mert ezt nagyon is ismerte, ezt a látványt: egy fiút és egy lányt a padon, amint az egyik a kavicsba rajzol.

– Ez minden megjegyzése?

– Ez.

Most fel kellett volna állni, kinyitni a napernyőt és elmenni. De nem bírta megtenni.