Part 23

Sietve ment a szerkesztőségbe. Bejelentés nélkül nyitott be a fürdőszobába, ahol Rácz az íróasztala előtt ült és francia lapot olvasott. Nem köszönt, ezzel lépett be:

– Ne haragudj rám, bolond vagyok.

– Az már igaz.

Kabátostul ült le. Rácz letette a lapot és figyelmesen nézte őt. Aztán megszólalt:

– Már nem is merek tőled kérdezni semmit.

Hallgatott.

– Csak azt mégse akarom, hogy így elhagyd magad… Egészen züllött vagy… Ilyet még nem is láttam.

Andor nyugodtan nézett rá:

– Ma volt az esküvő.

– Tudom – mondta Rácz.

– Ott voltál?

– Azt már nem.

Jól esett neki ez a dacos távolmaradás. Rácz mégis jóbarát volt. De mit segít rajta mindez?

– Ha akarod, – mondta Rácz – ma vasárnap van, nincs sok dolog, a főszerkesztő itt van, bemutatlak neki…

Andornak tágult a szeme: ő már nem is gondolt erre a dologra, az újságba való irkálásra, aminek a karriért kellett volna egyengetni. De Rácz erélyesen folytatta:

– Beszéltem rólad neki, azt mondta, nincs kifogása, ha én ajánllak. És most így valahogy kell összeszedned magad. Na előre. Le a kabátot.

Lesegítette a télikabátot Andorról és már vitte is be a fiút a főszerkesztőhöz. A főszerkesztő még ama ritka emberek közé tartozott, akik pofaszakállt viseltek. Valamikor kormánybiztos volt Wekerle alatt, azóta címezték méltóságos úrnak. Andort szigorúan, de kedvesen fogadta.

– Próbálkozzék – mondta neki. – Rácz majd megmutatja nekem az írásait. Ha jók, a mi ajtónk tárva van minden tehetség előtt.

Andor erre nevetni akart. „Furcsa“, – érezte – „hogy ez az okos ember egy halottal beszél és ezt nem veszi észre.“ A további beszédét is ezen a gondolaton keresztül hallgatta.

– És ízlés! – kiáltotta egyszer a méltóságos úr. – Ízlés! Az ízlést tartom a politikai ujságíró legfőbb tulajdonságának. Izléssel támadni, ízléssel hízelegni. Higyje el, ez a legnagyobb dolog a világon!

Igazán nevetni lehetett volna. „A legnagyobb dolog a világon.“ Furcsa. Milyen kicsik most az ő szemében ezeknek a híres és hatalmas embereknek a legnagyobb dolgai. A vonat Párkánynána és Pozsony közt szalad.

– Mi az impressziód róla? – kérdezte Rácz, mikor megint a fürdőszobában ültek.

– Elég jó – mondta Andor. – Kicsit ostoba. Nem?

Rácz mindenét rátátotta: száját, orrát, szemét:

– Ez? Ostoba? Ez?

– Akkor tévedtem.

– Ha van igazán okos ember Pesten, akkor ez az…

És hevesen magyarázta, hogy milyen okos. Andor felállt a vasfotelből és egészen csöndesen, hidegen szólt:

– Nem érdekel az egész. Ella ma férjhezment.

– Az más – mondta Rácz és bosszúsan ült le. Aztán mérgesen szólt fel Andorra: – Mi az? Tönkre akarsz menni ebbe?

Nyugodtan felelt:

– Igen.

– Ezért a… rongyért?… ezért a senkiért?

– Ezért.

– Na hát…

Őszinte elkeseredéssel csapott az ujságra:

– Rajtad nem lehet segíteni.

– Nem.

– Akkor… nem is tudom, mit akarsz tőlem.

– Valami olyat akartam…

Elfúlt a hangja. De nyelt egyet és megkeményítette magát:

– Valami olyat akartam, amit… te nem tudsz adni. Te alapjában véve nemcsak szívtelen vagy, hanem ostoba is.

– Én is?

– Te is. Én beteg vagyok… és egy beteget…

Rácz felugrott:

– Nem beteg vagy, hanem gyerek vagy és férfiatlan vagy. Én tudom, mi kellene neked. El vagy kényeztetve, siratod magadat, belebujsz a fájdalmadba, ahelyett, hogy kifelé másznál belőle, egyre mélyebben fúrod magad bele, mert sohse dolgoztál, jómódú egyetlen fiúcska voltál, és az élettől is azt várod, hogy kényeztessen, mint a papád meg a mamád.

– Az lehet, – mondta egészen halkan – de most nem tehetek róla… most beteg vagyok… nagyon beteg vagyok…

– Fenét vagy beteg.

Andor halkan mondta, szinte kérlelőn:

– Ne beszélj velem így.

– Nyavalyás vagy. Rám nem hallgatsz. Önfejű vagy, el vagy bizakodva.

– Ne bánts – mondta alig hallhatóan.

Rácz igazán mérges volt. Vette a francia lapot és olvasni kezdte:

– Nem lehet veled. Útálatos kezdesz lenni.

Egy kicsit hallgattak. Aztán Andor nyugodtan mondta:

– Gyalázatos vagy és szamár vagy.

Rácz ránézett, aztán nevetett. Visszamerült a francia lapba, onnan mondta:

– Távozzál a szobámból.

Andor kiment. Lement a lépcsőn. A lépcső alján egy hölggyel találkozott, aki felfelé jött. Ismerős arc volt. Utána nézett egy kicsit alulról és csak akkor jutott eszébe, hogy kicsoda. A „kéjvágyó úrhölgy“ volt, az elefántcsontvállú érzéki fekete szépség a Moulinből. Hát végre mégis megszerezte magának Rácz. Mennyi pénzt adhatott érte? Vagy mit csinált, hogy meghódította? Milyen csudálatos… milyen elérhetetlen volt számára ez a nő, és most itt megy fel hozzá, az irodájába… Hogy csinálják ezt az emberek? Hogy akinek nem kellenek, az végül mégis csak baktat így fel a lépcsőn, szép engedelmesen…

Az Opera-kávéház előtt ment el és az üveg mögött Rodicsot látta ülni a feleségével és a két lányával. Rodics ujságot olvasott, a két lány közös olvasmánynak tartott maga elé egy illusztrált lapot, Rodicsné pedig valami messze-néző szomorúsággal bámult ki a sötét utcába az üveg mögül. Találkozott az asszonyéval a pillantása. Nem ismerte Rodicsnét, sohasem is látta, de most tudta, hogy ez az. Meleg érzés ment át rajta, mikor az idegen asszony szemébe nézett. Ezzel most milyen sokat tudna beszélgetni. Mind a ketten mennyi mindent tudnának mondani egymásnak… Rodicson szemüveg volt. Tíz évvel öregebbnek látszott így a családja körében, mint a szeretőjénél, vagy a klubban. Az ablakon át az óra is látszott. A vonat most Pozsonyban van.

Befordult a Hajós-utcába, megállt egy ház előtt, ahol Máté lakott, a földszinten, hónapos szobában. Itt már egészen bolond dolgot csinált. Benyitott Máté ajtaján és meglátta az elefántfejűt, amint kis asztalára könyököl a petróleumlámpa mellett, és hallotta, amint fennszóval magolta a jogot. Bekiáltott az ajtón:

– Szervusz, tanulj tovább, már megyek is!

És elszaladt. Máté utána bámult az ajtóból, aztán sóhajtva könyökölt vissza a jog fekete betűtengerébe. Andor mosolygott az utcán: „Milyen rossz, hideg cigarettaszag volt itt.“

Kocsit vett és Budára hajtatott, a szülői lakásba. A kövér Julit akarta látni. Mikor a Margithídon vitte át a konflis, kinézett a hídra. Ellágyult. „Hányszor cipeltem át ezen a hídon a szívemet“ – mondta magában. És a híd érzéketlen vasmonstrumnak tűnt előtte, amely évszázadokon át fog itt állani széles lábaival a sárga vízben, hidegen, mialatt száz meg százezer emberke szaladgál át rajta ide-oda, viszi a szívét meg a gondterhelt agyát… és csak nagynéha válik ki egy-egy a siető tömegből, hogy ne a partra siessen, hanem a híd közepéről a vízbe…

Julinál leült a konyhában. A világért se akart bemenni a lakásba. „Ha az akantuszleveles tapétát meglátom a szobámban, akkor végem“ – gondolta. És nem akarta hallani az ebédlőórát sem, amely oly mélyen-zengve ütötte a negyedeket a csöndes éjszakákon, mikor ő az ágyában olvasott… Julinak a lánya szemben ült vele egy zsámolyon és most megint úgy nézte, mint egy félistent. Ez már a multkor is egészen különös volt, ez a túlvilágit sejtő csodálat, amivel a Mariska ránézett. Vagy mindenkire így néz?

– Szép lány lett a Mariska – mondta Julinak.

Mariska elvörösödött a zsámolyon. Ez valami egészen különös volt, igazán csudálatos, hogy a Mariskát nem tudta hamarjában máshoz hasonlítani, mint egy szentképhez. Nem volt benne semmi kívánatos, olyan tiszta és mellékgondolatot nem keltő volt közönséges, de túlzott szépsége, a búzasárga haja, a nagy kék szeme. Szentkép és képeslevelezőlap, – vagy inkább a színezett olcsó fényképek hangulata volt az arcán. Nem is magyaros volt a szépsége, inkább valami külföldi mese-illusztrációhoz hasonlított. És volt benne valami nem erre a világra való, olyan fájdalmas vendég-kifejezés, mintha itt csak átmenne ezen a földön, sietne az angyalság felé, ami az igazi célja, s amely felé már most elrajong a tekintete. És őt úgy nézi, mintha el akarná magával vinni oda, csak nem mondja, alázatosságból. „Az ilyen szép, szegény, szomorú lányokból lesznek azok a szép, szegény, szomorú apácák“ – gondolta. De nem szerette a tekintetét, ez más világ volt, idegessé tette.

– Ne csókolj kezet – szólt rá szomorún-mosolygóan, mikor kiment. – Azt nem szeretem.

A vonat megérkezett Bécsbe. „Pályaudvar, csomagok kiváltása, fiáker, szálloda, még sok időm van“ – mondta, mikor megállt vele a kocsi a színház kiskapujánál. Az előadás már folyt. De Somogyi a portásnál cigarettázott – az ő szerepei oly kicsinyek voltak, hogy senki nem tartózkodott annyit a portásfülkében, mint ő. Még a telefonhoz is ő ment a portás helyett, mikor csöngött, és szokás szerint ezt kérdezték: „Mikor van vége?“ Mosolyogva felelt mindenkinek: „Öt perccel tíz előtt“ – és olyan arccal jött el a telefontól, mint aki azt mondja: „Ha ez tudná, hogy a portás helyett _ki_ felelt neki!“

Mikor Andort meglátta, észrevette az arcán a nagy felkavartságot. Összeráncolt szemöldökkel nézett rá:

– Mi bajod van?

– Semmi.

– Vesztettél?

Intett, hogy igen. Somogyi a fejét csóválta. Francia huszártisztnek volt öltözve, pipacsvörös nadrág, bő csizmaszár és égszínkék attila volt rajta sűrű fehér zsinórzással. A fején szőke paróka. Az orra ki volt javítva valami ragacsos, holt tésztával. Vékony sárga bajusza volt.

– Olga mit csinál? – kérdezte Andor.

– Olga? Semmit.

De zavart volt, mikor ezt felelte. Andor, aki érdeklődés nélkül mondta ki a kérdést, most egy pillanatra kíváncsi lett.

– Mikor láttad?

– Ma is – mondta Somogyi, most már egészen különösen, miközben erőltetten nézett Andor szemébe. A fiú tovább kérdezte:

– Rólam nem mond… semmit?

– Nem.

– Egy szót se?

– Nem.

Mind a két „nem“ túlrövid volt. Andor ezt mondta:

– Talán… haragban vagy vele?

– Én? Miért?

– Csak.

– Nem.

Eldobta a cigarettáját, láthatólag zavartan menekült a beszélgetés elől:

– Bocsáss meg, – mondta – most jön az én jelenésem. Mindjárt visszajövök… várj itt meg. Nagyon fontos dolgot kell neked mondanom.

Felugrált a lépcsőn, pengő sarkantyúval. Nem is volt még jelenése, de felszaladt gondolkozni, hogy beszéljen-e most Andorral, és mit mondjon neki. Egy héttel ezelőtt Irma és Rodics felajánlotta neki, hogy vegye feleségül Olgát. Rodics tízezer korona készpénzt ad hozományul Olgának és három éven át hajlandó havi kétszáz koronával segélyezni az ifjú párt. Olga ezt még nem tudta. De Somogyi gondolkodási időt kért, amely még mindig nem járt le. A pénz és a szép lány – ez nagyszerű volt. Irmáról lemondani – ez rettenetes volt. Irma mellé kerülni, mint sógor – ez megint nagyszerű volt. Rodics kegyelméből élni – ez rettenetes volt. Így kavargott benne a rettenetes és a nagyszerű, és ez a kavargás, mint az örvény, húzta őt egyre beljebb a nagyszerű felé. Most fenn ült a nagy, közös öltözőben, a többi francia huszártisztek közt – mindnyájan a 212-ik ezredből – és a tükre elé könyökölve, korrigált orrát az ujjával mintázgatva tünődött azon, hogy miképpen mondja ezt meg Andornak. Andor pedig kiszökött a színházból és ment haza a szigetre. Itt volt a sötét este, a nyolc óra, a fél kilenc, Ella és Pécsi most öltözik a bécsi hotelben vacsorára, a hamarosan kibontott kofferek és bőr-toalett-táskák közt… Vajjon két szobájuk van-e, vagy csak egy… és már szabad-e Pécsinek odanézni, mikor Ella a mosdó előtt áll… és segít-e neki az öltözködésnél?…

Be a hotelbe, fel a szobába, és hamar, hamar, feltölteni a megapadt konyaktartalmat, pótolni három pohárral, gyorsan, egymásután. És:

– Hozzon egy egész üveggel!

Már csak kevés idő van hátra. Megrakta a kályhát, levetette a gallérját, amely a nyaka nagy ütőerét szorongatta. A foteljébe ült és cigarettázott. Az órát maga mellé tette az asztalra. Most azon gondolkozott, hogy milyen bölcsek voltak az emberek, mikor az idő jelzését hideg kis gépekre bízták. Mert háromtól négyig milyen lassan telt az idő. Ha ő óra lett volna, alig mozgott volna a másodpercmutatója. Most pedig egyre jobban rohan, szinte meg kellene fogni a mutatókat, hogy ne szaladjanak. Csak egy percig néz a sötét ablak felé, azon tünődve, hogy Ella izgatott-e most átöltözésközben, és mikor visszanéz az asztalra, az órára, félóra szaladt el. Már fél tíz. Lenn ülnek az étteremben, Pécsi bizonyára pezsgőt hozatott. És mind a ketten jól-öltözöttek, báliasak, égők és tiszták, Pécsi biztosan szmokingban van. A pálinka hatása is igen különböző az emberi agyra. Most például percenként kell utánatölteni, mert oly rohamosan száll el a kábulat. És ha az ember jókedvű, két pohárka is elég… De most, mint a forró tűzhelyre csöppent víz, úgy száll el minden korty, szinte azonnal.

Tíz órakor kínlódni kezd, testi kínjai vannak. Mélyen és nehezen lélekzik. Ahogy megmozdul a karosszékben, és körülnéz a szobában, azt mondja hangosan: „Na… ezt a kis szobát is megemlegetem.“ De ők még vacsoráznak, még ülnek az asztalnál, ez egészen bizonyos. Észreveszik-e a többi asztaloknál, hogy ezek nászutasok? Oh, igen. Ezt igazán meg lehet látni. Van zene az étteremben? Bécsben kis francia zenekar játszik este a nagyobb hotelekben, nem is látni a muzsikusokat, mindig valami oldalhelyiségbe dugják őket, onnan tremolózzák és nyújtják a valcereket. Aznap kellett volna elutazni Pestről, mikor a szakító-levelet a szerkesztőségi szolga biciklin elvitte a főpostára. Párisba kellett volna menni. „Ha egy csöpp eszem van akkor, este utazom az expresszel.“ Vagy legalább is a temetés után. Így kellett volna ezt csinálni. Más világba, más emberek közé. Vagy a Tátrába, a fenyők alá. A savanyúvizes kis karácsonyi táj jelent meg előtte, irígylendő, fájdalmas bájosságában. Milyen szépek és boldogok ezek a kis csinált világok. Egyszer egy gyufaskatulyát bámult így meg, mikor a Horn-palotában tanulni kezdett: egy bokor, egy hölgy, egy kiskutya… élénk, napsütött, túlzott színek… délfrancia fürdőhelyen lehet ilyen hölgy, ilyen bokor, ilyen kutyus, ilyen kék ég. Akkor is… oda szeretett volna menni.

Fél tizenegy. A vacsoránál ülnek még? Igen. Vagy… lehet, hogy már nem. Mért van az, hogy minden igazi ijedség az ember térdében villan meg, onnan lefelé didereg a lábszárcsonton, és a lábnak a hüvelykujjában áll el. „Én nem vacsoráztam volna vele a vendéglőben, hanem a szobába hozattam volna mindent.“ Lemosolyogta Pécsit, aki szmokingban feszít az étterem csillárfényében. „Ejnye… honnan veszem azt, hogy ott vacsoráztak?“ De megnyugodott. Bizonyos, hogy ott vacsoráztak, mert ő olyan élesen érezte és látta őket egy nagy, fényes étteremben. Tizenegy óra. De most már igazán felmentek a szobába. Vagy két szobájuk van? Nem. Csak egy van. Egy nagy, kétágyas szobájuk van, nem lehet más. El kellett volna menni a Csirkéhez ma délután. Nem lett volna szabad így, régen-nőtlenül ezt az órát megvárni. De nem lehetett. Mért undorodik a szenvedő ember a nőktől? Micsoda rettenetes, ismeretlen új csapás ez? Inni kell, forró az arca, a szeme úgy ég, hogy érzi a melegét. És erősen, tűzzel lélekzik, mint nagy futás után a lovak. A szesz teszi ezt. De mért nem üti le a kábulat? Egyszer egy törköly tökéletesen leütötte. Roth Jakab pálinkásnál gyertyák égtek palackokban az asztalon. Milyen furcsák és szegényesek a Kornély Margit csengő, könnyű-üres aranykarikái a jobbkarján! Nem, nem lehet, hogy Rácz komolyan megharagudjék rá, egy egész életre, hiszen Rácz olyan jó, mint a kenyér. Jó ember Rácz. Jó férfi. Mi volna, ha most nem nézne többet az órára, a földre tenné, a sarkával ráállana és aztán megfordulna maga körül, törmelékké őrölné így a kis órát? Tizenegy mult. Az a kérdés, van-e rá logikai lehetőség, hogy még az asztalnál ülnek, az étteremben? Van. Határozottan van. „Én ott ülnék még?“ Nem. Határozottan nem. Hát akkor Pécsi mért ül még ott? Csak azért, mert még ott ül, egészen biztosan, ezt érezni lehet. És erre iszunk egyet. A konyak túlédes. És már semmi szaga sincs, nem megy fel az orrba az az égett szőlő-aromája, mint azelőtt, még délután is. Ez nehéz éjszaka. Megdörgöli a szemét, de érzi, hogy a kezemozdulása vad és egyenetlen, mint a csecsemőé, mikor oly brutálisan nyomja meg az öklével a szemét. Nem baj, ez a szesztől van. Egészen kicsi kis kábulat nyomja a halántékát, ez nagyszerű, ezt most hagyni kell kifejlődni, lehet előrebámulni, a szürke falra… csak mért görbül le a szája? Cigaretta. Mélyen le a füstöt. Aztán hevesen ki, előre, messzire. Csak azért nézni az órára, hogy milyen gyorsan szalad most az idő. Háromnegyed tizenkettő. Hát… igen. Ez már éjszaka. Ez már nem este. Egy furcsa, szakadozott, fel-felhápogó lélekzet… valami szorító kínnal a torok és a tüdő közt… ez undorító dolog, elmult ugyan rögtön, de sírás-kezdet volt, abortált zokogás, ami visszafulladt a mellbe… Örökre átkozott, gyalázatos szentimentálizmus: „Sajnálom… sajnálom szegényt… szegény kis félénk szűz testemet… a vágóhídra viszik idegenek… kutya, kuvaszfejű ember vicsorítja rá a fogát… szegény remegő kis áldozatom, bárányom…“ Mért nem tudja most keserűen vigyorogva kinevetni? Hiszen ez is csak úgy megy, mint millió más eset. Rémes, hogy milyen ostoba az ember: morfiumot kellett volna bevenni, most milyen mélyen lehetne aludni, holnap estig. Morfium…

Elaludt a széken. Ilyenkor így hirtelen kivégzi az agyongyötört testet a felgyülemlett álom. A fej hanyattesik, a test olyan, mint a meggyilkolt emberé. Csúf, izzadós, nyálas, lázas szenvedő álom… A mélyen-kéken karikázott, beesett szemeken sötét-héjú takaró… nyitott száj és rút torokhangok… rossz lélekzet, lefüggő sovány kezek… és csúnya lábak a lábszárra felhúzódott, megrövidült nadrágban, előrenyujtott cipők… és jó isten, milyen rövid ideig tart!

Mikor egy nagy horkanásától felriadt, rémültbután nézett szét. Aztán mohón bukott a feje az óra fölé. Fél három volt. Fölkelt a székből, megtántorodott egy kicsit az álomittasságtól. Félhangosan beszélt magában:

– Le kell feküdni. Gyerünk.

Ledobálta magáról a ruhát és bebujt az ágyba. A hűvös lepedő és a hűvös párna boldogítóan csókolta meg izzó-részeg testét. Fél három. Belenézett a lámpába: „nem szabad semmire gondolni.“ A lámpa kínozta a szemét. „Nem bánom, ha ki is égeti a szememet.“ Meredt belé tovább, gyulladtan-könnyezőn, a fehéren izzó dróttal dacolva. Mi mindent nem lehet csinálni a huszonnégy éves fiatal testtel! Micsoda életvágy röhög benne, mennyire nem hagyja magát tönkretenni! „Azt nem bánom, hogy már túl van rajta.“ Igen. Túl van rajta, ez most már bizonyos. Van gonoszabb és találékonyabb, mint az ifjú fantázia? Túl van rajta, de…

Ez volt a legsúlyosabb: mi történik most, ebben a percben? A gondviselés átaltatta vele a szörnyű órákat. De most… most…

– Eh – mondta hangosan és dacosan. – Ezt nem lehet tűrni.

A hálószekrény fiókjába nyúlt és kivett onnan egy kis revolvert. Gyöngyházból volt az agya, nikkelből a csöve. Az apjáé volt. Az öreg Aradi akkor vette, mikor egyszer a Hűvösvölgyben nyaraltak és éjjel gyalog kellett hazajárnia. Akkor töltötték meg, azóta senki nem nyúlt hozzá.

Lerúgta magáról a paplant és szemérmetlenül rántotta fel nyakig a hálóingét, mint a csecsemők szokták. Csakhogy ezek vigyorognak hozzá fogatlan kis szájukkal. A hideg kis csövet a szívéhez nyomta. „El fogom sütni“ – mondta hangosan, mintha valakinek mondaná. Oly erővel nyomta a bordái közé a szögletes csövet, hogy fájt. De valami gyalázatos kép bontakozott ki az agyában, kapcsolódó ölelkezés, egybefonódott testszíneivel és testformáival, valami gyönyörnélküli, örömtelen birkózás és gyilkolás…

– Hopp! – mondta hangosan és a fájdalomig szorított csövet elfordította. – Hopp!

Még mélyebbre nyomta a testébe, de már nem irányozta a szívének. „El fogom sütni… de nem megy a szívembe, nem megy a szívembe“ – ordította benne egy ujjongó hang, amitől boldog és rajongó és részeg lett, – elmosolyodott, magasra emelte a balkarját és megnyomta a ravaszt.

A pisztoly kicsit szólt, de megütötte a mellét. „Vaktöltés volt benne“ – mondta tökéletesen kijózanodva és ellökte az ágyba a kis eszközt, mintha undorodnék tőle. Két ujját rányomta a cső helyére, de nem érzett sebet. Fájdalmat se, semmit. De egy perc mulva hűvöset és nedveset érzett a hónalja tájékán. Hirtelen rányomta erre a helyre a tenyerét és az arca elé tartotta. A tenyere véres volt. „Meg volt ez töltve, mégis.“ Most megint a cső helyéhez nyúlt, a másik tenyerével. Az is vérnyomot mutatott. „Keresztüllőttem magamat“ – mondta és mélységesen elcsudálkozott, hogy ez ilyen egyszerű és olcsó dolog. Nyugodtnak és okosnak érezte magát. Megnyomta a csengőt az ágy mellett a falon, és várt. Csudálatosan kitisztult az esze. Pécsi és Ella, mint két idegen, jelent meg az agyában, felöltözötten, közömbösen. Úgy álltak előtte, mint a fényképész előtt.

A portás nyitott be halkan:

– Csöngetni tetszett?

– Igen, – mondta nyugodtan – nem jól érzem magamat… valami rossz húst ehettem… Kérem azonnal a doktort.

„Nagyszerű, hogy milyen okos vagyok“ – gondolta felújuló, boldogító önbizalommal.

Néhány perc mulva papucsban jött a doktor.

– Na, – mondta – elrontottuk a gyomrunkat?

– Doktor úr, – mondta neki, boldog és megkönnyebbült arckifejezéssel fekve hanyatt a párnán – én öntől az orvosi becsületszavát kérem… amit most mondok, az a kettőnk… titka…

A doktor, egy körszakállas, komoly fiatalember, érdeklődve nyúlt a keze után.

– Doktor úr, – mondta fel-felremegő, új és tiszta gyerekhangon – én egy ostobaság miatt magamba lőttem. De semmi bajom nincs.

Hosszú percekig volt csönd. Az orvos vizsgálta, lassan megfordította, a sebet nézte, a száját nézte, a lepedőre köpetett vele, aztán a revolvert vette szemügyre.

– Semmi baj – mondta.

– Tudom – szólt a halk gyerekhang és a kissé csapzott fiatal bajusz alatt gúnyosra mozdult a száj. – Titok marad?

– De uram! – mondta sértődötten a doktor. Elsietett, kötést hozott, bekötötte a két sebet.

– Mehet aludni! – kiáltott a folyosón a portásra. – A nagyságos úr elrontotta a gyomrát.

Mikor az ágyfej leesett a padláson, azt hitték, hogy agyonlőtte magát. És most… senki nem hallotta.

Megegyezett a doktorral abban, hogy korán reggel intézkedik és elviteti a Ráth-szanatóriumba. Itt nem akar maradni. És ott ismerik. „Szegény apám hónapokig feküdt ott.“

– Most… nyugalom… – mondta a doktor. – Abszolute semmi nem történt. Szerencsés golyó… a bőr alatt szaladt körül… Mikor a mentőknél nyomorogtam, sok ilyet láttam. Mi ezt kontúr-lövésnek hívjuk. Tangenciális lövés. Napok kérdése…

Még beszélt, beszélt, és Andor, hallgatva a tompa, halk hangot, édes álmosságot, nagy-édes, vonzó álmosságot kezdett érezni. Még hallott egypár szót, de már nem értett belőle semmit. Még az arcán volt az udvarias, jól-nevelt, érdeklődő mosolyféle, amellyel kiderült szíve a szomorú idegen embert hallgatta, jobban sajnálva őt, szegény kis papucsos fürdőorvost, mint sajátmagát, mikor megnyugodottan és fiatalon, egészségesen elaludt, mint aki hosszú utazás után végre megérkezik valahova annyi virrasztás és gyötrődés után. Az orvos gyöngéden betakarta, szétnézett a rendetlen szobában és elment. Halkan tette be maga után az ajtót.

XIV.

Az első hetekről, amelyeket a szanatóriumban töltött, még később is alig tudott számot adni magának. Mintha hónapok züllését, virrasztását, részegségét csak nagy-lassan aludta volna ki, lenyomorodott teste boldogan pihent az ágyban. Néha órákig aludt ebéd előtt és ebéd után, s este mégis álmosan fordult meg a párnán, mikor az ápolónője, egy erőteljes, vöröshajú nő, jóéjszakát mondott neki. A sebe hamar begyógyult és a doktorok, akiket erre megkért, hallgattak róla. Az ápolónő látta, hogy kötést kap, de annak azt mondta a segédorvos, hogy két furunkulust vágtak fel a hónalja körül.