Part 22

Már sötétedett, mire felébredt. Mikor a szemét kinyitotta, Olga állt az ágya mellett, prémmel a nyaka körül, prémsapkában. Keztyűs kezében a hetedik fehér rózsa. Ránézett a lányra, meg se mozdult az ágyon. Harag és kábulat volt a fejében. Nézte egyideig, aztán rászólt:

– Mit akar?

A lány nem felelt, összeszorította az ajkát. Iszonyú elfogult volt, erősen vert a szíve a bélelt orosz kabátka alatt. Leült egy székre és onnan nézte tovább Andort. Andor megint a plafonra bámult egyideig, aztán lassan megmozdult és feléje könyökölt az ágyon.

A lány megszólalt:

– Rémesen néz ki maga – mondta halkan, elszörnyedt hangon.

Keserű szájmozdulattal felelt:

– Ne mondja.

Aztán, hosszú hallgatás után:

– Ezért jött ide?

– Nem.

– Hát?

– Nem tudom.

A fiú körülnézett a sötétedő szobában:

– Gyújtsd meg a lámpát – mondta, visszadobva magát a hanyatt-helyzetbe. Először tegezte Olgát, de minden ok nélkül. A kiégett kis sárga lámpa fénye még szomorúbbá tette a szobát. Nagy rendetlenség volt: poharak, üvegek, maradékos kávéscsésze, elszórt cigarettavégek, fürdőköpeny, ujság, ruhadarabok, a papucs a szoba közepén… Andor végigsímította borostás arcát. Két napja nem borotválkozott. És a ruha, ami nem volt lenn róla… Égett a lába a cipőben.

– Iszik? – hallatszott halk-meglepődötten.

Aztán, fájdalmasan:

– Miért iszik?

Ingerülten dobta magát oldalt az ágyon, megint Olgára nézett, kikönyökölve az ágy szélére. A lány elragadó szép volt halvány fájdalmasságában. Nagyon diszkréten és elegánsan volt öltözve. Komoly, érett és előkelő nagy úrilánynak hatott a jó prémek közt, feszes-új fehér keztyűben, sötét orosz ruhájában, kezében a fehér rózsával. Nem az volt, aki nyomorultul eldőlve aludt itt az ágyról lefüggő lábakkal, térden-felül türemlett ruhában, mint valami elgázolt halott, akkor éjszaka… Valahogy a külső világ ép életfolytonosságát hozta be ebbe a betegszobába, mutatva, hogy fájdalommal is lehet élni, járni, öltözni, gondozni magát. Friss-hideg téli egészség jött be vele ebbe a kórházi melegbe, szeszgőzbe, a fáradt-lázas rendetlen ágy mellé. Andornak mechanikusan dolgozott a szépérzéke. Tetszett neki a látvány, de magát a lányságot, ami ebben az elegáns burokban érződött, útálta és únta.

– Eredj haza – mondta neki, valami aljas részegségtől buzdítva. – Eredj haza, fiam.

Az elegáns prémek nem mozdultak. A fehér görög arc vértelen sóvárgással nézett rá. A hosszú seprő-pillák most szénfekete rajzok voltak a tiszta halaványságon. A száj csukott, mozdulatlan és túlszabályos rajzú. A tökéletesség s a szimmetria tette tragikussá, fensőségessé, de meg nem kívánhatóvá a szép arcot. A vonzó kedvesség a hibákban van, érzéki hatást a gonosz kis aszimmetriák adnak a női arcnak. Ellának a fitos orra volt ilyen kínzóan kedves, és a felsőajka, amely fel-fel tudott remegni az orra felé, mint a fehér nyúlé, mikor füvet eszik és gyönyörű kis fogait mutatja.

– Eredj haza.

Az arc nem mozdult, csak a pillák lettek sötétebbek és a szem-árnyék mélyebb. A szívrajzú rózsaszín száj megmoccant a fehér arcon. Nem az ajkak: maga az egész száj rezzent félre egy gondolatnyira a fehér alapon.

– Eredj haza – mondta a gyerekesen gonosz hang, amely most már önmagát is kínozta. Piszkolta magát, fájdalmas kéjjel tépdeste ki a részvéte szárnyait, mint gyerek a légyét, rátaposott a jó nevelésére, az emberségére.

– Eredj haza…

És az ötéves gyerek gonoszsága mellett az ötéves gyerek könnyei remegtek ebben a kínzó szóban.

A fekete lány felállt és az ágyhoz lépett. Olyan nyugodt, társasági arckifejezése volt, mikor valami mosolyfélével kezet nyújtott a fiúnak, mintha itt úri módon fogadták volna és ő most konvencionálisan búcsúznék.

– Jó éjt – mondta a szokott hangsúllyal.

Itt lehetett volna fogni. Oly könnyű lett volna, úgy engedett volna bárminek, ami az erőszakhoz hasonlít. Most puhára volt törve és halálig volt alázva; talán elég lett volna ezzel a kézfogással magához vonnia, hogy percek mulva feláldozza neki magát, a szomorú szerelemtől eláradtan, félholtra gyengülve a legvégső rémülettől, mint ahogy az elítélt dől a hóhér felé. De nem kellett, lehetetlen volt, rettenetes volt még csak a gondolat is. A Turnovszky Ella egy leszakadt bársonymáslija felvehette a versenyt az ő egész testi és lelki gyönyörtartalmával. Ezt a lány megérezte és legalább méltóságos akart maradni. Úgy tett, mintha süket volna, nem hallotta a gorombaságot, úriasan búcsúzott és lassú, hintáló lépéssel ment ki, mint aki rendben talált mindent. A fiú kilógatta a fejét az ágyból és utána nézett a komoly elvonulásnak: „így mehetett akkor a kapu alatt, királyi gőggel, mikor Rodics utána lopózott és az ülepére ütött“ – gondolta. És mikor becsukódott mögötte az ajtó, hirtelen úgy megsajnálta, hogy meg tudta volna siratni.

Óbudán hetet harangoztak. A téli este csöndjében falusi kedvességgel szállt át a Dunán a harangszó. „Héttől reggel hétig tizenkét óra“ – számította – „és négy, az tizenegy.“ Holnap vasárnap van, és tizenegykor van az esküvő. Tizenegykor mindennek vége. Megint ivott és egy fotelbe ült. „Itt körülöttem egy óriási világ van“ – járt a fejében és gondolkozni próbált, elképzelni mindent… ahogy most ezermillió ember megy a dolga után, vonatok futnak, nagy hajók füstölnek a tengeren, gyárak izzanak és zörögnek, ezer meg ezer gyár a nagy világban, Amerikában, Európában, itt a szomszédban, Újpesten… És üzletek ragyognak, kirakatok… Színházakban szól a zene, korcsolyapályák tündöklenek hideg villanyfényben… Nők nevetnek, férfiak gyűléseznek nagy termekben… Kikötők vannak a világon, száz lámpapont az öböl tintafényű sötét vizén, a fekete hajómasszák közt… Szánkók csörögnek Szentpéterváron, fehér ívlámpák alatt, fehér hidakon… És Párisban mi zsivajlik és szikrázik most, este hétkor, a boulevardon… a fényreklámok villognak és kígyóznak… micsoda mozgás és sietés és beszéd, nevetés, sok hang, kocsi, élet és öröm és munka az egész világon… És micsoda asszonyok milliói, batisztok, csipkék, parfümök, mosolyok, pillantások, víg sikoltások és felkacagások, elboruló szemek és turbékoló félhomályban-hízelkedések… mennyi összesimuló pár most este hétkor, végig a földgömb millió kis zugocskájában… És Amerikában most van reggel hét óra… fekete embertömegek vonulnak a kéménytörzsű-füstlombos gyár-erdők felé… és millió meg millió egészséges házaspár alszik ott mély reggeli álmot egymás mellett… az asszonyok meztelen karjai a paplanon, a nyugodtan alvó bágyadt kis kezek a színes selymen… és a lecsukott szemű, pihenő férfiarcok a párnán…

És ő itt, ebben a fogház-cellában, forró kígyókkal a mellében, egy semmitmondó polgárlányka miatt a rab borzalomba törődötten, a földön fetrengve, sárrá sírva a port és a földbe harapva kínjában, egy másfélméteres darab leánytest miatt… az elmulást és a kínok megszűnését rajongva, gyáván és rondává tiprottan, mint egy agyonlépett hernyó… És több benne a rémület, mint a bánat, úgy, hogy iszonyú messze van tőle a feloldó sírás… mi lesz ennek a vége?

Reggel hat órakor, lecsukott szemmel és nyitott szájjal, hanyattfekve az ágyon, félálmában tompán hallotta az első csengőszót a szálló folyosóján. Valami koránkelő beteg öregasszony csöngetett két hosszút a szobalánynak. Részegen aludt, a csöngetés nagyot szólt az agyában.

– Jönnek! – mondta halkan, boldog-álmodón, lehúnytszemű arcán átsuhanó reménnyel. A király futárját látta, amint vágtatva jön a nagy fehér zászlóval, lélekszakadva… már messziről int az anyakönyvvezetőnek… aki előtt lehorgasztott fejjel áll Pécsi és Ella… A futár leugrik a lóról, int a fehér zászlóval… Királyi kegyelem! Ella boldogan mosolyodik el, a hivatalnok-hóhér becsukja nagy könyvét és egy kis ajtón eltűnik… Furcsa… Pécsi mogorván siet el… és Ella boldog könnyekkel a menyasszonyi fátyol alatt, mosolyogva tárja ki karjait őfeléje, mert ő nevetve és vigan, futva jön a futár mögött és diadalmasan kiáltja: „Úgy-e mondtam! úgy-e megmondtam!“ És mialatt magához szorítja a fátyolos, mirtusos angyalt, hogy a lélekzete is elfullad belé, kicsorduló szívvel, sírva-nevetve mondogatja: „Látod… a jó király… a mi jó királyunk… a mi áldott jó öreg királyunk“…

XII.

A félálomból mély, hörgő, csúnya álomba merült, de már délelőtt tízkor felriadt és olyan érzéssel ugrott le az ágyról, mint akinek fontos dolga van és most ijedten szalad az órához, hogy nem aludta-e el az időt. Megint örvendő fényben fürdött az ablakon túl a hóvilág. „Csak vasárnap tud ilyen ragyogó idő lenni“ – gondolta és aztán hirtelen elrémülve ült le a karosszékbe. Tíz óra: a lány menyasszonyi ruhában áll otthon az íróasztal mellett, Turnovszky néni szürke selyemben, felsütve-púderezve, mosolygó-könnyesen, Iván fehér keztyűben, Pécsi Lajos hosszú figurája frakkban és mintha ő is épp most kényszerítené egymásután az ujjaira a vadonatúj fehér keztyű lapos-hosszú leffentyűit. És vendégek állnak körülöttük, sok idegen, aki most mind Pécsi kezét fogdossa, éppúgy, ahogy az övét fogdosta volna.

Feketekávét ivott és konyakot. Hozatott a vendéglőből egy adag sonkát, de hozzá se tudott nyúlni. Tizenegy órakor az ablakhoz állt és a kezében tartott órán nézte a perceket. Most állnak az anyakönyvvezető elé. Vagy tizenkét percet kísért végig a szemével a másodpercmutatón.

– Vége – mondta negyed tizenegykor. Ürességet érzett a mellében és a szája-formája keserű lett. Turnovszky Ella máshoz ment feleségül.

– „Ezt jól megcsináltam“ – mondta magában, mikor visszaült az öreg karosszékbe. Csudálkozott, hogy ezt az érzést el lehet tűrni. Felöltözött, lement, de már a portással való beszélgetés első percében olyan szórakozott feleleteket adott, hogy megijedt. Igy nem lehet emberek közé menni. Amit hallott is, azt is meg kellett újra kérdeznie, annyira ellökött magától az agya mindent, ami nem kellett neki. Az ujságban kétszer-háromszor kellett egy mondatot elolvasnia, mikor leült a kályha mellé, és még így se maradt meg a fejében semmi. Ahogy olvasott, a sorokat újra meg újrakezdve, a mondatok háromszor-négyszer-ötször is kopogtak bebocsáttatásért az agyán, zörögtek és újra meg újra csöngettek, mint az alvó házmester lakói a kapuban. Aztán, mintha megunták volna, gépiesen olvasó szeme előtt folyamatosan vonultak el százával, meg se állva többé a zárt kapu előtt.

Tizenkettőkor visszament a szobájába és fellélekzett, mikor az ajtót magára csukta. Itt legalább hallgatni lehetett és nem kellett mások szemén nézni azt, hogy nézik-e őt, vagy sem. Most az orgonaszót hallotta a református templomban, látta a fehér falakat és rajtuk a nagy fekete táblákat a zsoltárok számaival. És a kifelé vonuló menyasszonyt a padsorok közt az urával. Egy ostoba gondolat jelent meg akkor, bekukkantott a fejébe, de rögtön elment megint: az esküvő talán elmaradt, el kellett halasztani Ella vagy Pécsi hirtelen megbetegedése miatt. Nem, az esküvők nem szoktak elmaradni.

Egy órakor: most esznek otthon, az ismert ebédlőben, szűk körben. Pécsi az ő helyén ül. Elbutult nyugalommal nézett a sonkára, amely még mindig az asztalán volt. Magához húzta és egy darabot a szájába vett. De ez kifordult a szájából, úgy, ahogy a rossz kis gyerekek fordítják ki megrágatlanul az ételt, amit nem szeretnek. A konyak hívebb barát volt, az lement könnyen.

Hirtelen, mint akinek ötlete támad, felugrott, lement a portáshoz és a menetrendet kérte. Kornély Margittól tudta, hogy három órakor Bécsbe utazik az új pár. Megtalálta a vonatot: a nyugati pályaudvarról indul 3.00 órakor. Gyorsvonat. Csak háromszor áll meg Bécsig. Egynegyed háromkor a nyugati pályaudvaron volt. Perronjegyet váltott és kiment az üvegcsarnokba, elkeveredett az emberek közé. „Ez borzasztó“, – gondolta „hogy idejöttem, hogy ezt megtettem, hogy ezt meg tudtam tenni.“ Kóválygott a batyus parasztok közt, künn, a csarnokon túl, ahol meglökdösték, csizmával hágtak a lábára. „Elvesztettem az eszemet?“ Ment a parasztokkal valami helyi vonat felé, amely messze künn állott, a hóban. Most olyan gyönge volt az akaratereje, hogy a száz meg száz hangosan lépő csizmának a katonás menet-hangja, a tömegnek a nehéz előre-törtetése magával vitte. Sőt lépést is váltott, hogy egyszerre-léphessen egy sor paraszttal, aki előtte ment. Kiment a mozdonyig, megnézte merően, mintha érdekelné. Régifajta kis alacsonyan terpeszkedő mozdony volt, olyan, mint egy lomha fekete vas-kacsa az előredülledő begyével, földigérő hasával, rövidláb-kerekeivel, hátratett rövid kémény-nyakával. És hápogott is.

Mikor megfordult, meglátta a pályaudvar óráját. Fél három mult öt perccel. Csak most lett izgatott. Asszonyokat várt meg, akik visszafelé mentek, ezek mögött ment ő is be a csarnok felé. Egy hivatal-ajtó mélyedésében állt meg, két katona mögött, ahol fedezve érezte magát. A katonák ládákat őriztek, amelyeken egy pezsgőgyáros cég fekete betűit olvasta. Huszárok voltak. Később egy hadnagy jött oda, rászólt a cövekké meredő két kis huszárra:

– Itt maradjatok, amíg vissza nem jövök.

Azzal ellépett, hóna alá vett karddal. A köpenyén, hátul, ki volt gombolva a derékszorító, olyan volt a bő barna köpenyben, mint egy asszony, mikor elment.

– „Boldogság“ – mondta magában Andor és a ládákat nézte. Huszárok, pezsgő, kisváros…

Most lassan betolták előtte a bécsi gyorsvonatot. Egy vöröszászlós ember sétált az első vaggon előtt, az egyik kezével fogta a kocsi egy rézrúdját, úgy vezette, mint a lovat. A vonat négy-öt hosszú kocsiból állott. Szép, rövid, modern gyorsvonat volt, futó-vonat, könnyű és messzi szaladásra készült vonat. A mozdony Andor előtt állott meg. Ez már másféle állat volt: magas és vékonyszárú acélkerekeken hosszú és karcsú kazán, mint a versenyló hosszú teste a száraz, finom lábakon. És dudorodó-hegyes szügye volt, kicsiny és rövid kéménye, mint az angol paripa kis feje. És ápoltabb volt, mint az a parasztmozdony: fénylettek az acéljai és a rézpántjai, a sárga hevederek csillogtak lakkos-fekete testén. És míg a parasztmozdony kehes, de közömbös volt, ez nyugtalannak és idegesnek látszott: a tüzelője felől remegő lélekzés hallatszott és valami titkos sülés-fővés halk sistergése. A mozdonyvezető kihajolt a fülkéjéből és újságot olvasott. A fűtő a mozdony alá nézett, aztán végigment a fényes kerekek előtt. Kicsiny kannából alig két-három csöpp olajat csöppentett egy kis fekete skatulya-félébe, mintha éppen csak ez hiányoznék még a teljes tökéletességhez. Aztán úgy nézett a mozdonyon végig, hogy ez után a nézés után nyakveregetésnek kellett volna következnie. Ha forró nem lett volna, bizonyosan megveregette volna a nyakát a szép állatnak, amely egyre idegesebbé lett, hangosabb sistergéssel főtt, néha haragosan fujt, puffantott egyet-egyet, majd türelmetlenül lélekzeni kezdett; lassú taktusra pöffent egészséges vastüdeje. Aztán egyszerre az egész vonat felszisszent, ahogy gőzt eresztettek a fűtőcsövekbe. A haragos-sziszegő kígyók, amik egyik vaggonról a másikra lógtak át, végig-mérgeskedtek a vonaton, gőzt sírtak és meleg vizet izzadtak. Különös forró érverés volt ez. Az egész alkotmánynak valami izzó-izzadó menni-akarása, feszülő és kivágódni akaró ereje volt, ami oly tökéletes érzéskísérőjévé vált Andornak, hogy úgy érezte: e pillanatban nem is lehetne sehol állania az egész világon, csak itt.

Emberek szálltak be a vonatba, hordárok számait lehetett hallani. Bőröndös, csíkosruhás hordárok mögött két gyászruhás hölgy. Aztán egy gyerek, kosárral, visszataszítóan éles hanggal: „Ujsáág!“ Kövér urak, bekecsben. Egy ezredes, két tiszttel. Megint az éles sivítás: „Ujsáág!“ Egy öreg dáma, akinek nagyon szépen szalutál a kalauz és felugrik előtte a vonatra. Megint urak. Az egyiknek pléd a karján. Az egyik kocsiban leeresztenek egy ablakot: az egyik gyászruhás hölgy könyököl ki és leszól egy férfinak: „Az Erzsi ne felejtse el este elvinni az üvegeket Lujzának“. – „Jó, fiam“ – mondja a férfi. Néznek egymásra. „Megfázol“ – mondja fel a férfi. A gyászruhás nő hátranéz a kupéba és felel: „Borzasztó erősen fűtenek“. A kalauz lelép a magas lépcsőről és szalutál valakinek. Hosszú alak áll előtte, háttal Andornak, télikabát nélkül, sötét, zöldes-szürke sportruhában, hátul kacéran ráncolt kabáttal. Andor kinyújtja a fejét a két huszár mögül. Pécsi az. Pécsi felmutat a Pullmann-kocsira. A kalauz mosolyog. Pécsinek a hóna alatt egy csomó újság van.

– Egy pillanat! – mondja Pécsi. – Várjon itt meg.

Elszalad, a kalauz utána néz. Pécsi jön vissza, Ellával. Ella szürkében van, rövid szoknyában, kis kalapban, sötétkék fátyollal a kalapja körül. De az arca szabad. Nyugodt, egy kicsit halvány, de mosolyog. Mialatt Pécsi megint beszél a kalauzzal, Ella a kalauzra néz, érdeklődőn. Aztán a kalauz felugrik a lépcsőre, Ella utána. Pécsi megkapja Ella könyökét, úgy tolja fel a magas hágcsókon. Aztán elrohan, visszajön egy hordárral, aki kabátokat, plédeket és bőröndöket hoz. Maga előtt bocsátja fel a lépcsőn, aztán két kezével kapja meg a két rézrudat és felveti magát ő is. Durran az ajtó mögöttük.

– „Külön fülke“ – dobog végig Andor mellén.

Még egy perc és a kalauz lejön, egyedül.

– „Az ügy el van intézve.“ – Andor a szájához teszi két ujját, mert érzi, hogy amit gondol, azt néma mozgással kísérik az ajkai. A nagy órán három óra.

Csönd. Álldogálás. Még két ajtó csattan távolabb. A huszárok beszélgetnek. Röhögnek valamin, de Andor nem hallja. Nyugodtan lép ki a huszárok közül és elindul a perronon hátra, a vonat vége felé. Elmosolyodik annak a kemény-szívós erőnek az érzetére, ami most küldi. „Meg vagyok bolondulva“ – vizsgálja és csodálja magát, mint idegen embert, figyeli az Andor-testet, amely határozottan megy az utolsó vaggon felé, hogy felszálljon rá és elutazzék. De mialatt egyenletes és határozott lépéssel megy, a vonat már lassan mozog mellette, vele ellenkező irányban. „Szédülök“ – mondja a másik Andornak, szinte panaszkodik neki. „Nem,“ – kiált rá némán és ijedten – „nem én szédülök, a vonat megy.“ Megáll. A két Andor egybeolvad és a kerekeket nézi, amelyek lassan forognak. „Még fel lehetne rá ugrani.“ Nézi, aztán megfordul, lassú lépéssel halad az utolsó kocsi mellett. „Még most is.“ És három lépés után: „Még most is.“ Sietni kezd mellette a kocsi, de az ő lépései is gyorsulnak. „Hopp, még most is… most is… most már nem.“ A kerekek szaladnak. Az egész vonat megy, minden megy, ki a pályacsarnok nagy-tátott száján, ki a fehér hóvilágba, a künn álló vonatok és házikók közé. Csattogva megy a vonat, nem szalad még, de már nem lehet utólérni. Andor siet, de már elmarad tőle, mert szaladni szégyell. Kilépett a csarnokból, úgy megy utána. Az utolsó kocsin már égnek a kis piros lámpák. Az utolsó kocsiról, a két ütköző közül rövid és vastag lánc függ le, kapocsféle van a végén, ez meg-megérinti az éles-darabos köveket, amik a sínek közt vannak. A zömök lánc lóbálódva fityeg ettől, a kapocs meg-megcsendülve táncol a köveken. Andor siető nagy léptekkel megy: ez a kapocs az ő vörös, meztelen szíve, amint az éles köveken vérzőn rángatják most Bécsig, s ő most már egy kicsit szalad is a vonat után, mert egy hosszúra, fájón megnyúlt ér köti a testéhez ezt a lánchurcolta szívet. A vonat most kissé lassúdik, mert fordul. Hófehér és korombarna tömör füstök gömbölyögnek a mozdony felől, a rövid vonat kanyarodik az álló vaggonok közt, egy blokkház mellett, a póznák és lámparudak közt. Egy vashíd alá fordul és lassan tűnik el, hogy a sok álló kocsisor közt nem is tudni: elment-e már, vagy nem. Az ér nem pattant el, ez Bécsig nyúlik és a világ végéig nyúlik – úgy érzi. Most bámul a füstös-havas, póznás, vaggonos nagy tájképre, amelyet keresztül-kasul vonaloz a sok fekete sín a fehér hószőnyegen. Itt künn most már csönd van. Nagyon messziről hosszú-hosszú fütyölés hallatszik. Az ő vonatjuk szól? Lehet. De lehet, hogy valami másik. Nyugalom van az üres sínen, amin a vonat elment. Messze, a fordulónál egy kormos ember lép keresztül ezen a sínen, kezében megfeketedett vörös zászlóval. Eltűnik oldalt az álló kocsik közt. Aztán egy palócos hang kiált elnyújtottan:

– Jaanos baacsi!

A kormos ember kibujik a vaggonok közül. A palóc hang megint tompán szól a hóban:

– Jaanos baacsi. Győjjön csak ide.

Ez visszakiált:

– Győjjön maga ide.

És vár. Egy másik kormos jön át a sinen, megáll, mond valamit János bácsinak, aztán mind a ketten beballagnak a kocsisorok közé. Valahol halkan, hosszan, csöng valami szelíd kis berregés, egy-egy pillanatra abbahagyja, de újra kezdi. Szerényen, folytonosan csöng. Andor visszafelé megy a csarnokba. Az első üvegajtó mögött idegesen kopog valami. Már az előbb is kopogott, mikor erre ment. Most is kopogtat szabálytalanul, mint a magot szedegető csirke a deszkán; halkan-tompán szól az üveg mögött. Andor benéz: sárga rézkerekek állnak egy asztalon, fölöttük zöld üvegernyő függ vékony szálon, lámpa ég benne, az üvegernyő olyan, mint a smaragd és a rézkerekek csillognak.

XIII.

Nem is emlékezett pontosan, hogy mikor evett utoljára. Aludni se sokat aludt. Napok óta egy-két órai ruhástul való ágyra-szédülés, ez volt minden pihenése. De az italt kitünően birta, anélkül, hogy részegnek érezte volna magát. Mikor az agya izzó munkájában elgőzölgött belőle egy-két pohárnyi konyak, ezt megérezte és pótolta; feltöltötte magában a szeszt, mint a hordóban apadó bort szokták.

A pályaudvar előtt sokáig állt, nézegetve a házakat, a kocsikat és az embereket, megint érezve azt, amit régente érzett, mikor Elláék nyaralni utaztak el: hogy milyen üres tud maradni egy ilyen nagy város, ha valaki elutazik belőle. Milyen oknélküliek a házak és idegenek az utcák, milyen tartalmatlan a lárma és milyen céltalanok az ember elindulásai. „Drága jó apám“ – gondolta; bólogatott egy kicsit a fejével, mert eszébe jutott, hogy ezt az érzést akkor érezte először, mikor a szülei egyszer Bécsbe utaztak a tanárhoz, aki az első rossz véleményt mondta az apja gyomráról. Aradiék most isteni csöndben alszanak a budai temetőben, a hó alatt. „Tudnak aludni?“ Ment néhány lépést a körúton, mint egy idegen városban. „Különös, hogy nincsenek rokonaim“ – jutott eszébe. Az apja már régebben szakított a rokonaival, az anyjának pedig egyetlen bátyja volt, ez Romániában volt mérnök, legutóbb Turn-Szeverinben lakott. Emlékezett a levelekre, amiket szegény anyja írt a bátyjának, s amiket ő vitt bedobni a levélszekrénybe. A nagy, kerek betűkkel írt „Turn-Szeverin“ még most is az emlékezetében volt. „Érdekes, évekig azt hittem akkor, hogy Turn-Szeverin Magyarországon van.“ Egy utcasarkon megállott és visszanézett a pályaudvarra: „Mialatt én onnan idáig ballagtam, milyen messzire elfutott már a vonat…“

Fel kellett tölteni a konyakot. Betért egy kávéházba, le se ült, csak megállt egy asztalnál, oda kért egyszerre két pohárral. Aztán, hogy a pikkoló arra jött és ránézett, megszólította:

– Add csak ide a menetrendet.

És leült, kabátban-kalapban kiírta egy cédulára a vonat állomásait egészen Bécsig, az érkezési időkkel együtt. Tudni akarta, mely órában hol vannak. Bécsbe fél nyolckor érkezik a vonat. „Addig még sok időm van“ – mondta magában értelem nélkül, de nagy jelentőséget érzett hozzá.

Négy óra után már erősen sötétedett. Vasárnap volt, de az üzletek mind nyitva voltak. Karácsony előtt ez volt az utolsó vasárnap, a munkaszünet fel volt függesztve. Egy csemegeüzlet kirakatában havas tájképet lehetett látni: zuzmarától csillogó fenyőket, a völgyben kis házat, amelynek ablakaiból világosság áradt; a házban szoba volt, a szobában kis bútor körül kis parasztok álltak. A dombtetőn kápolna volt, amely szintén ragyogott belülről. A fenyőerdő két szélén savanyúvizes üvegek feküdtek a hóban, akkorák voltak, mint a ház és a kápolna. És vörös Mikulások álltak elől sorban. A tájképre felülről szalámi és sonka függött le, mint a színpad fölött a szuffitadíszletek. Sokan álltak a kirakat előtt és melengették Andort, aki elől állt, az üvegnél. Oly szép és nyugalmas téli este volt ebben a fenyőkoszorúzta kis völgyben, hogy a körúti futkosók valóságos nosztalgiával álltak előtte. De aztán futkostak tovább. Andor mögött háromszor is megujult a közönség. Andor szeretett volna a kis házban állni a kis parasztokkal. Vagy a kis kápolnában térdelni fenn, a savanyúvíz mellett.

– „Megyek, kibékülök Rácz Miklóssal.“