Part 21

Andor mosolyogva tett egy mozdulatot: „ugyan kérem, hát fontos ez most?“

– De nem szabad szétnézni… olyan rendetlenség van.

A szomorú fürdőszobán át, amelyben búsan csöppentgetett az üres kádba a tussrózsa, bementek a szomorú hálószobába. A Kornélyék két ágya majd hogy az egészet be nem töltötte. Kornélyék nem voltak itthon. Mint szoktak, a zsúr kedvéért elmentek hazulról. Zöld virágokkal festett szürke, sötét szoba volt ez. A két ágy fölött két krétarajz: Kornély bácsi és Kornély néni fiatalkorukban. Ezüst gyertyatartók a hálószekrényeken. Térdeplő a sarokban. A két krétarajz fölött a homályban Mária, a Sixtus-kápolna csodája, részletfizetésért nyújtott, zsidókézen át idejutott olajnyomat, aranyos rámában, üveg alatt, tönkretehetetlen örök szépségében és nyugalmában, minden fölött, édesen bocsátva meg a zongoralármának, Andornak, a csúnya Margitnak és a Kornély bácsiék két ágya minden viszontagságának. A gyertyatartó mellett kis vörösernyős villanylámpát csavart fel Margit. Leült egy feketecsíkos bordó ripszfotelbe. Ki volt melegedve, türelmetlen volt:

– Nos?

Vassal fodorított, felsütött barna haja olyanformán állt a fején, mint az Elláé. De a Margit kissé elvirágzott arcához ez jobban illett. Vékony szája volt, az orra hegyes és a végén merészen felnéző. Az orratöve túlságosan be volt nyomva, ettől volt csúnya Kornély Margit. Az alakja nem volt rossz, s ahogy most hosszú lábát a másikra rakva megmutatta egyetlen pár lakkcipőjét, s hanyattvetve magát az alacsony fotelen, a csípőjére tette a két kezét, volt benne valami elkeseredett és „fess“ férjhezadhatatlanság, valami hervadt, de kicsinosított örök-leányság. Ez savanyú és gonoszságot lehelő alap-ízt ad a Kornély Margitoknak, akik mindenkor és mindenkin készek bosszút állni azért, mert más férjhez megy és ők nem. És mint ahogy a bor nyugtalankodik a hordóban, tavasszal, mikor a szőlő virágzik, Kornély Margit ideges és ingerlékeny volt ezekben a napokban, amikor megint férjhezmenendő volt egy barátnője.

Andor, akit a másik szobából hallatszó zsúrzsivaj is sürgetett, érezte a türelmetlenséget a lányon.

– Rövid leszek – mondta. – Én meg akarom akadályozni, hogy Ella a Pécsi felesége legyen. Mindenáron.

– Azt nem lehet – mondta kaján nyugalommal a lány és gőgösen mosolygott az előtte álló fiúra. Nagykövetek beszélhettek a Balkánon ilyen bosszantó röviden, mikor hadseregeket éreztek a hátuk mögött és eladósodott bús szláv urakat maguk előtt.

– Miért? Nem szereti Pécsit.

– Szereti.

Kihívóan nézett a fiúra.

– Nem igaz – mondta ez. – Engem szeret.

Kornély Margit nevetni kezdett. Nem is volt kedve nevetni, de tudott és akart. Ella helyett nevetett, végre látott maga előtt dideregni egy férfiszívet, most visszaadta neki mindazt, amit ő valaha fehérnadrágos gentry-fiúktól, táncosoktól, tenniszjátékosoktól, barna evezősöktől kapott. Hosszan és idegesen nevetett, még arra is gondolva, hogy nem is olyan lehetetlen, hogy Ella ezt még szereti, de akkor sincs kegyelem, Ellának se tesz szívességet, azt is gyűlöli, mióta megint menyasszony. Rettenetes, hogy ezt a jelentéktelen, kacér szőkét ketten is vennék, mikor őt senki. Kornély Margithoz igazán rossz helyre jött Andor.

Ebből a nevetésből ezt meg is értette. Gúnyosan nézett a nevető lányra, közelebb lépett hozzá, úgy, hogy Margit egy pillanatra megijedt. A fiú gúnyos szája oly szenvedőnek és keserűnek hatott, hogy félelmes volt. „Még megfojt“ – villant át a lány agyán, de aztán megint elmosolyodott. „Le fog térdelni előttem“ – gondolta.

A másik szobában elhallgatott a zsivaj. A zongorán andalgó valcer szólt és csusszanásokat lehetett hallani, emberi hangok nélkül. A zsúr táncolt. Margit kitette a fogát az alsóajkára, és az orrán át halkan dúdolta a valcert. A fejét lassan mozgatta. Igazán meg lehetett volna most fojtani egy kicsit.

Andor tökéletesen érezte a reménytelenséget, ami Margitból feléje lehelt. Mint a nyári délután felnyitott pincetorokból, úgy csapott ki a hideg ebből a lányból. És idő se volt, sietni kellett.

– Nézze Margit, – mondta – beszéljünk egymással, mint felnőtt emberek.

– De röviden! – mondta a lány; gonoszul mozdult a széken, mint aki indulni akar.

– Nézze, – szólt Andor nyugodtan – én tudom, hogy maga az egyetlen barátnője Ellának. Nincs is másnak befolyása rá, csak magának. Ha maga megmondja neki, hogy én még szeretem és holnap reggel feleségül veszem…

A lány figyelni kezdett.

– Ha ezt megmondja neki, és ha rá bírja venni, hogy otthagyja Pécsit és hozzám jöjjön…

Borzalmasan restelte és útálta, de kimondta:

– … akkor az esküvőnk napján adok magának ötvenezer koronát.

Hirtelen tette hozzá:

– Vagy százat. Amennyit akar.

Ez volt a baj. Pedig ezt is őszintén mondta. Azt a pillanatnyi hatást, amit az ötvenezer korona, mint a pisztolylövés, tett, rögtön elrontotta a száz, meg az „amennyit akar“. Ettől elmosódott, a bolondságba és a valószínűtlenségbe szárnyalt az üzleti ajánlat, amely addig csak ronda volt, de ezzel még bizonytalanná is vált. Kornély Margit nem ilyen levegőben nőtt fel. Egy hervadásig jutott leányéletet élt végig Kornély bácsi esti beszélgetéseinél, amelyek százszor meg százszor számoltak be az államhivatalnokot környékező vesztegetési kísérletekről, amelyeknek Kornély bácsi bús konoksággal állt ellent. Gondterhes, szegény életükbe folyton belecsengett így esténként a „kidobtam“, meg a „szóba se álltam vele“ – és Kornély néni sóhajtása, meg az apa fejbólogatása: „szamár vagyok, de ilyen vagyok“ és a refrén, ami mindig visszatért: „Menjen Kosztához. Koszta megcsinálja neki.“ Koszta méltóságos úr volt és négy óriási lány volt a nyakán: a „tehenek“ – ahogy Pesten hívták őket. A tehenek csináltak Koszta őméltóságából kedves embert. És Margit sovány volt és senki nem jött érte.

– Mit mondott? – kelt fel a székről.

– A vagyonomat, az életemet adom… – mondta Andor, nagyon elkeseredve a maga nyomorúságán, – segítsen rajtam, Margit.

– Na, – mondta a lány, a mellén keresgélve igazgatni való ruharáncot – annak köszönje, hogy vendégem…

A fiú nagyon őszinte lett:

– Nézze, – mondta – nem csoda, ha butaságot beszélek, én nem élem túl, ha Ella máshoz megy feleségül… bocsásson meg… borzalmasan szenvedek…

Margit ezt most megírigyelte Ellától. Teljesen kivirágzott benne a káröröm és a keserűség:

– Nem haragszom – mondta halkan, de élesen. – Maga bolond, mint minden szerelmes. De itt hagyjon fel a reménnyel. Itt hiába minden. Vasárnap lakodalom. Már készen is van a ruhám.

Hallgattak, nézték egymást. A lány megint az alsóajkát fogta a fogával és egy kicsit leeresztette a szemhéjját, úgy nézett rá, szinte kéjesen a győzelemtől, de megleggyintve a másnak szóló szenvedély forróságától. Aztán hirtelen a fiúskodó gróflányokat utánozva vágta előre egyenes karral a kezét, búcsúzóra, mialatt megint nagyot csöngetett a csuklóján a négy vastag-üres aranykarika:

– Bocsánat, de a vendégeim…

Azalatt a pillanat alatt, míg a kezét fogta Andor, a végső férfibosszúnak örök gondolata villant meg a szemében. Keményen megkapni ezt a hencegő vénlányt, ezt a kiöltözött csúnyát, ezt a lefojtott-tüzű soványságot, és büntetésből és elkeseredésből erőszakos férfibosszút állni rajta, hogy megrémítse és megalázza, nővé és zokogó gyermekké törje, elvegye tőle ezt a diadalt, ami nem jár neki és győzelmesen mosolyoghasson az ájultságán… Mintha tetszett volna most neki, egy szemhunyorításnyi időre, ez a visszautasító arcú lány, kihívta a fiatalságát, és volt, volt, volt valami benne Ellából, a barátnőből, annak az elérhetetlenségéből…

– Kezét csókolom – mondta megjuhászodva. Az ajka felé húzta a kezét.

– Ugyan – mondta Kornély Margit és elrántotta a kezét. Ebben a pillanatban, ahogy Andorra nézett, érezni lehetett, hogy megsejtette a fiú gondolatát.

– Kikísérem – mondta elfogult hangon, most hamar akarva szabadulni ezektől a különös fényű sötétkék szemektől. Nyugtalan lett.

Kikisérte az előszobába. Ott némán, szinte dacosan állt, míg Andor felöltözködött. „Ha még egyszer idejön“ – gondolta – „beleszeretek.“ Andor meghajolt előtte és a lány szerette volna, ha Andor már most felteszi a kalapját, mert hirtelen megkívánta látni, hogy’ fest rajta az a kerek fekete keménykalap. Az ajtót is ő nyitotta ki neki és akkor teljesült a hirtelenjött óhaja: Andor künn feltette a kalapját. Ezt még látta. Betette az ajtót, aztán túlhangosan szólt be a konyhába:

– Bevitt mindent?

– Igenis, kezit csókolom.

A kabátok között szorongó előszoba-tükör elé állt és megnézte magát benne. Ki volt pirulva. Jobbra és balra fordította a fejét, biztos zongorázómozdulattal nyúlt felbodrozott hajához. Aztán felrántotta az ebédlőajtót és erőszakolt hancurozással, trallalázva vetette magát a kavargó táncba és zongoraszóba, durrant mögötte a lendülettel eleresztett ajtó. Ilikovits Bébi épp akkor végezte a táncot, ezt szenvedélyesen kapta el és a gentry-fiúktól eltanult mozdulatokkal táncoltatta vissza a táncolók közé, fiúsan és ügyesen, hevesen és egyre hevesebben, kissé lehunyt szemmel, együtt dúdolva a zongorával. Annyi temperamentummal és oly erőszakosan táncoltatta, hogy Ilikovits Bébi röptében a frizurájához kapkodott, ijedezett és sikoltozott:

– Margit… Margit… bolond vagy?… Margit!…

XI.

Éjjel kártyázott és nyert. A nyereség nem mulattatta, valahogy józanította folyton, olyan sikert mutogatott neki, amit nem kívánt. Szemtelenkedett a szerencséjével, szinte inzultálta, de megint csak nyert, mintha a kártya dacolni akart volna vele. Máskor a csúnya vesztés és a rossz kártyajárás-okozta depresszió mégis csak eltérítette valahogy a figyelmét a kínjaitól. De ebben a szerencsében, mint az egyre derülő napfényben, minden nyomora fokozatosan jobban és jobban látszott és érződött. Csapkodta a kártyát, okosság ellen játszott, hiába. Dült elibe a nyereség. Úgy, hogy mikor Somogyit, akit már rég nem látott, észrevette az ajtóban, szinte megkönnyebbülten hagyta ott a partnereit és ment feléje:

– Megiszunk egy üveggel?

– Mindig – mondta ez.

Megint szmokingban volt. Irmáéktól jött. Nagy vacsora volt Irmáéknál, ott volt a színháztól Altay Terka a szeretőjével, egy híres bőrgyároscég fiával, aki némelyek szerint egy évvel ezelőtt titokban nőül vette Terkát, míg mások szerint jegyben járt egy milliomosleánnyal. Ott volt a Nemzeti Színház egy hölgytagja, aki Irma anyjával pályázott együtt vidéken és most Stuart Máriától leszállt az öreg Shakespeare-dajkákig és a más klasszikusok jelmezes, de rövidszerepű szipirtyó-világába. Az Irma színházától egy csinos, nagyon fiatal bonvivant-jelölt volt ott, aki sorban vacsorált a színház jól-kitartott segédművésznőinél és főpincérekkel mutyizott a lóversenyen. Nagyszerű vacsora volt, sokat ittak, Irma énekelt.

– És Rodics?

– Ott maradt nála.

Szép, estélyre borotvált, szenvedélyes rabbijelölt-arca segítségért kiáltott erre a gondolatra. A puffadt Rodics, a boldog Rodics, a kényelmes Rodics… És Irma, ez a fehér galamb…

– És Olga?

– Ott volt.

Szomorú lelkében Andor egy csöpp kíváncsiságot érzett. Hallani akart valamit a lányról:

– Szép volt?

– Oh igen.

– Jókedvű volt?

– Nagyon is. Pezsgőt ivott.

– Ne mondd.

– Ő tartotta szóval a társaságot. Az Altay Terka féltékeny lett rá, annyit nevettette a babáját.

Még fáradtan meglebbent Andorban az a kis férfikomiszság, ami nem akarja tűrni, hogy az elküldött, megalázott, kidobott lány éljen és nevessen. Nem kell, menjen, únom… de gyászoljon és bújjon a föld alá.

Megittak egy üveg pezsgőt. Aztán még egyet. Somogyi már az első üvegnél megátkozta az arcát. A másodiknál kezdett belőle dőlni a bánat és a szerelem Irmával kapcsolatban.

– A nevemet… a nevemet adnám neki. És megbocsátanám neki Rodicsot… mindent… És magammal vinném, boldogan, a nyomorba…

Ezt úgy mondta: „a nyomorba“, mintha azt mondta volna: „a mennyországba“. Irmát kiragadni a metressz-jólétből és a vad színészszerelem szárnyain hurcolni fel egy olcsó panzióba, a negyedik emeletre, ahol ő lakott, ez az ő szemében megtisztulás és mennybemenetel volt a jól táplált, manikürözött és otkolonsókban fürdő Irma számára. Sült krumplit vacsorálni és Coriolánt szavalni neki, csak neki, mert másnak nem lehetett, Rodicsot megbocsátani neki, de úgy, hogy folyton megbocsátani, minden nap, reggel és este, hogy állandóan letörölhesse a könnyeit és naponta kétszer lehessen nagylelkű…

Andor megint reggel ment haza. Most egyáltalán nem tudott elaludni. Minél tovább feküdt az ágyában, annál éberebb lett. Féltizenegykor felkelt és felöltözött. Még két nap. Nem lehet most alvással tölteni az utolsó cselekvési alkalom óráit. Mikor a Kornély Margitnál szenvedett kudarc újra és újra felpiszkált emléke gyötörte, eszébe jutott Turnovszky Iván. Ettől már nem közbenjárást és befolyást akart, hanem még egy találkozót, egy legutolsót. Nem mintha Ivánt a maga emberének tekintette volna, hanem mert Iván megvesztegethető volt. Ahogy így nyomorultul a pénzében bizakodott, érezte, hogy ebbe a piszokba is úgy merül, mint a kártyába, a Csirkébe, Somogyiba, az éjjelezésbe, ebbe az egész mostani mocsárláz világába. De nem bánt semmit. Két nap. Negyvennyolc óra. Sőt már csak negyvenhét. Most már nincs idő taktikázni, erős és gyorsan ható eszközök kellenek. Merész hangon szólt a telefonba, mikor Turnovszkyék számát megkapta:

– Ivánt kérem.

A cseléd beszélt. Küldte Ivánt.

– Te vagy? Itt Andor. Azonnal gyere a Terézvárosi Kávéházba.

– Miért?

– A te ügyedben. Nem az enyémben.

– De miért?

– Majd megtudod. Hálás leszel. Félóra mulva ott vagyok.

– Jó.

Megint volt cél, megint volt miért sietni. Mikor a telefontól elment, a rózsát látta meg a portás asztalán.

– A rózsa – nyúlt utána a portás.

– Magának adom – mosolygott és felszaladt a lépcsőn. Félóra múlva a Terézvárosiban ült, nem az ablaknál, hanem egy úgynevezett páholyban, a tükrös kanapén. Nem kellett sokáig várnia, Iván már jött is, keresgélő szemmel nézett szét az üres kávéházban.

– Halló! – intett feléje Andor.

Melléje húzódott, mikor leült:

– Ivánkám, egy nagy kérés. Akarod megmenteni az életemet?

Iván a cigarettát gyúrta az asztalon, amit tőle kapott.

– Az a kérdés… – kezdte.

– Az a kérdés, – bukott ki az izgalom Andorból – hogy tudsz-e nekem egy utolsó, legutolsó beszélgetést kieszközölni.

– Ellánál?

– Hát ugyan mit gondoltál, hogy kinél?

A gyerek lassan csóválta a fejét:

– Azt nem hiszem.

– Miért?

– Mert… nem hiszem. És most már Pécsi is Pesten van.

– Ott van minden nap?

– Igen.

– Délben?

– Délben is, este is.

Ránézett a diákra. Tudta, hogy most a pénzét fogja elővenni, ezt már úgy utálta, hogy testi émelygést okozott neki a közeledése. De valami gyerekes bizalom volt benne ennek az ereje iránt, annyit hallott, annyit olvasott erről és Iván oly romlott kis csirkefogó volt. Vagy éppen az ő kezében bukik meg a pénz, mint hatalom? Talán nem jól bánik vele, hogy már kétszer is úgy kirúgott feléje, mint a makrancos ló a rossz lovas felé, aki nem tudja, hogyan kapaszkodjék rá.

– Ivánkám, – mondta nagyon megkeseredetten – ha te ezt megcsinálod nekem, kapsz egy ezrest.

Hirtelen kétségbeesett azon, hogy ilyen árjegyzéke van: Margitnak ötvenezer, Ivánnak egyezer. „Miért spórolok, miért számítok?“ – rohant át rajta az undor. – „Miért nem Margitnak egy félmillió és ennek százezer? Mi ez?“ Már megbánta az egészet, fel akart kelni és elrohanni innen. Iván hidegen nézett rá:

– Azt lehet – mondta.

Andor tisztán érezte, hogy reménytelen ez a vállalkozás. A diák úgy nézett az arcába, mint a pénzsóvár orvostanár, aki hajlandó megoperálni a menthetetlen beteget, mert nagy pénzt igérnek neki. De ő is úgy nézett Ivánra, mint a menthetetlen beteg, aki azért mégis a kés alá akar feküdni.

– Igen ám, – mondta zavartan – de holnapután délelőtt már minden késő.

– Tudom – szólt a gyerek és úgy tett, mintha nagyon törné a fejét. Nagyokat szippantott és messzire fújta a füstöt, mint akik nehezen szülik a gondolatot. – Tehát holnap kellene még vele beszélned…

Félénken felelt:

– Ma…

– Azt nem lehet. Ma Szentlőrincen vannak, Pécsi anyjánál. De holnap…

Megegyeztek abban, hogy Iván ma este beszél Ellával és még ma este telefonál a szigetre. Ha ma nem tud vele beszélni, holnap reggel telefonál. És telefonál, akármilyen választ kap is. Mikor megvolt a megegyezés, hosszú szünetet tartottak. Most kellett következnie a pénzügyi résznek. Andorban dideregve égett a szégyen és a megalázottság láza. Valami ön-megvető elkeseredettség ez, ami kéjes örömmel nyomja le az embert még mélyebbre, le az önbecsülés vízvonala alá, – mint a paraszté, akiről a költő énekeli, hogy karót ragad a jégesőben és a viharral együtt töri-zúzza a szőlőjét: „hadd lám, uram isten, mire megyünk ketten…“ Elővette a pénztárcáját és egy ezrest nyújtott a gyerek felé:

– Ha beszéltem vele, kapsz még egyet.

Ez a másik már nem nagyon érdekelte Ivánt. Zavart mosollyal vette kezébe a nagy bankót. Nem a restelkedéstől volt zavart, hanem a boldogságtól. Az első egyetemi szemeszter évében ez a pénz maga a tündérország. Összehajtotta, eltette, zavarában az órájára nézett, mintha dolga volna. Elment és az utcán nagyon sietett, szaladni szeretett volna, mint a gyerek, aki krajcárt talált a porban.

Este nem telefonált. Andor nem ment a kaszinóba, otthon vergődött a szobájában. A kis vaskályhát kínozta: agyonrakta, vörösre haragította, ki engedte hűlni, megint megrakta. Közben konyakot ivott. Megint megmérgesítette a fekete vaskutyát, amely dohogott, búgott feléje, mikor vörösödni kezdett; néha dühösen lökte ki az ajtaját és tűz-száját vicsorította feléje, úgy, hogy Andor részegen nevetett rá, beszélt vele, mint egy gonosz kis állattal. A konyaktól elkábult, ruhástúl aludt egy kicsit, aztán hajnal előtt felébredt a füstben és a hőségben, megizzadtan, keserű szájjal és az éhes gyomrát maró szesz fájdalmával. Szellőztetett, megint megrakta a kályhát és megint ivott. A „gyorsan kell cselekedni“-jelszó taktikás fejtörésében szinte nem is magára a lányra gondolt mostanáig, hanem önmagára és a különböző lehetőségekre. Most, hogy rohamosan fogyott a remény, érzéki kínok kezdtek jelentkezni benne. Ezeket próbálta elkergetni az ivással, de nem hagyták magukat. A megfordított hosszú butéliához hasonló lábikra, amely egyszer gömbölyű és mégis nyulánk izmaival megjelent, mikor Ella felszállt előtte a villamosra, s amire egyszer már hidegen tudott gondolni, most megint előjött az emlékek közül, kínzó pontossággal, a kivágott cipő magas sarkával együtt, ami a maga külön kis karcsúságával oly csinosan fejezte be a láb merész rajzát. A szűzi mell kezdő hajlásai, a szelíd, forró-fehér lankák a mellcsont körül, amint kétoldalt mondhatatlan gyöngéd hullámvonalban árulják el azt a határt, ahol a női mell különbözni kezd a férfimelltől, – s a rugalmas érzés, mikor az ajak alatt párnásan ellenkeztek, mikor csókolta… És megint az a koporsóig feledhetetlen kamaszpillanat, mikor Zebegényben a bálból hazamentek, a sötét sűrű kertek közt messzire előreszaladtak a társaságtól és az ölébe kapta a gyereklányt, úgy vitte tovább, mohón összevissza-csókolva forró arcocskáját, és erőlködő jobbkezében, amint szaladva vitte, megérezte a térdhajlása formáit, majd síma és hűvös szűzi bőrét, mikor a szaladó cipelés közben a lány beléje kapaszkodott és ő a nyakán a fedetlen kart kezdte érezni…

És a kínzó érzés, hogy ilyet mennyit látott, érzett, más nőnél, szebbet, sokkal szebbet, és többet és neki-adottat és úgy, hogy minden folytatással együtt mindez az övé volt, és még száz és még ezer lehetett az övé, – és az Olga szoborszépsége és szűzi fehérsége is várta őt, és mégis, mégis, mégis… ez mind földi volt és elérhető a maga nyilt teljességében… míg ezek a lopkodott, félénk fél-emlékek mintha nem is a földhöz tartoznának, hanem valami fájdalmas magasságba ragadnák, gyötrő-édesen, vérlázítóan, a borzalom és a halál felé. Csipkerongyoknak, fehérneműszéleknek, tenyérnyi test-darabkáknak, futó látványocskáknak, halk és pillanatnyi érintéseknek örök-rettenetes hatalma a férfi-idegeken, ez a maró egyre-mélyebbre-vonulása, mint a szálkáé, amelyhez remegő ujjal nyúlunk és amely egyre beljebb húzódik a bőr alá… És csak a multból jöttek ezek a gyötrő pillanatképek; a jövő, amire gondolt, nem volt most benépesítve érzéki fantáziákkal. A vágyott jövő képe sík és párába-vesző volt, mint messzi szántóföld-horizont a dombtetőről; nyugalmas és épp azért vágyott, mert derült és síma: vele élni, vele lenni, a térben és az időben mellette menni mindörökké. Hatalmas különbség ez. A testileg még nem bírt nő után vágyódás milyen más, mint az, amellyel elmult és utánunk másnak adott testi gyönyörűségek emlékei kínoznak. Mennyivel élesebb, de múlandóbb ez! És amaz milyen nagyvonalú, milyen messzibenéző, mennyire szellemi, minden testies emlék-vonatkozása mellett!

Korán reggel lement kérdezősködni, és kitanított mindenkit: portást, fürdőst, szobaaszonyt, hogy minden telefoncsöngésre vigyázzanak. A szobaasszony mosolyogva mondta neki:

– Mélyen tetszett aludni, mikor benyitottunk az éjjel.

– Hozzám?

– Igen.

– Nem is vettem észre. Mit akartak?

Az asszony elmondta, hogy az éjjel, hajnal előtt nagyot durrant valami a felső emeleten. Felébredtek, és ő ingben átszaladt a portáshoz. Azt is felébresztette a durranás. A portás azt mondta, nézzék meg rögtön, ez lövés volt. El is indultak, a portás tanakodott a csöndes folyosón, aztán azt mondta, az ötvenkettest kell megnézni, hátha onnan hallatszott a lövés. Az ötvenkettes, ez Andor szobája volt.

– Csöndesen benyitottunk, de aludni tetszett.

– Ez jó, – mondta nagyon megrémülve bensejében Andor – azt hitték, hogy öngyilkos lettem…

– Nagyságos uram, esküszöm, úgy szólt, mint egy pisztoly.

– De mért éppen én?

Szívében megijedve indult felfelé a lépcsőn. „Hogyan, hát olyannak látszom, mint akire elsőnek kell gondolni, ha lövés hallatszik?“ Ez a gondolat, hogy züllöttnek és öngyilkosjelöltnek látják, nagyon bántotta. „Úgy látszik, nem látom magamat jól… kívülről nyomorult látvány lehetek…“ A lépcsőről visszafordult:

– Na és ki volt az?

– Senki, nagyságos uram. A padláson vannak a szétszedett öreg ágyak, és az ágyfejek a falhoz vannak támasztva… egy ilyen ágyfej dűlt el, a földhöz vágta magát, az szólt olyan nagyot…

Iván nem telefonált. Délben Andor különösen izgatott lett. Most már egészen bolond dolgok jártak a fejében. Pécsibe belekötni, pisztolypárbajra menni vele. Inzultálni az utcán. Aztán a kopasz Turnovszkyra gondolt. Megint a pénz. Az ötven-hetven koronás izgalmak Turnovszky bácsija, ha ezreket ígérnének neki… De a Pécsi másfél milliója jutott eszébe. Ez éppen kétszerannyi, mint az ő mindene, ha pénzzé akarná tenni. Ízlését, okosságát elvesztve, a mértéktelen ivástól és álmatlanságtól elgyöngült ítélettel, szinte szemérem nélkül ment a telefonhoz. Turnovszkyék számát hívta, egy kávéházat hazudott és Ivánt kérte a telefonhoz.

– Nincs itthon – mondta Turnovszkyné, akinek megismerte a hangját.

– Mikor jön haza?

– Este. Vásárolni ment a sógorával.

„A sógorával…“

Meredten nézett a telefon szekrénykéjére, a csillogó két csengőre: olyanok voltak, mint egy acél-lány kis acélkeblei, így egymás mellett…

– Mondjak neki valamit, ha hazajön?

– Köszönöm, semmit.

– „Vége“ – mondta magában.

Fenn a szobában az ablakhoz állt és komor szigorúsággal nézett ki a fehér hóvilágba. Hócsomók estek le az ablak előtt az ereszről, tompán puffantak a földre. Világos, de fénytelen téli nap volt. A sok hó mintha pihent volna a fákon, a földön, s a fák közt látszó jégverem kúpos tetején. Végtelen-mély csöndességet csinált a hó az egész környéken. És a nap nem látszott, csak a helye fénylett tompán a messzi-ködös sárgásszürke égbolton. A havas fákról verebek röppentek fel és kiültek egy magasan meredező nagyon vékony fekete ágacskára. Olyanok voltak rajta, mint fekete gyümölcsök a fehér lomb közt. Nagy csönd és üresség ült Andor szívére. Sokáig bámult ki az ablakon. Aztán elfáradt a szeme, az agya, az egész teste. Ásított. Az ágyra vetette magát és a plafont nézte, de csak rövid ideig. Hanyattfekve, nyitott szájjal aludt el, mély, lázas alvással, nyugtalanul.