Part 20

Olga ma már a negyedik fehér rózsát küldte. A hétfőit éppúgy lökte le a párnájáról, mint azt, amit vasárnap délben talált ott. Egy ujjal pöccentette a földre, mint valami hernyót. Tragikomikus volt Olgának ez a néma és elegáns szenvedést kifejezni akaró ötlete. Andor elképzelte, hogy milyen „úrias“ dolognak tartja ezt a nagy fekete lány, mennyi büszkeséget tesz bele ebbe a gondolatba, milyen finomnak és mélynek tartja, mily nemesnek és előkelően szentimentálisnak. De a negyedik rózsát ma röptében fogta el, mert éppakkor jött haza, reggel nyolckor, mikor egy vörösorrú kis gyereklány selyempapirban hozta és át akarta adni a portásnak.

– Honnan hozza?

– Berger nővérektől.

– Virágkereskedés?

– Igen.

– Ki rendelte?

A fénylő kis orr mosolyra szélesedett:

– Azt nem szabad megmondani.

Egy ezüstforintot tett a kezébe:

– Ki rendelte?

– Egy hölgy. Minden napra van rendelve egy rózsa.

Valami kaján gonoszság kérdeztette vele:

– Mit fizet ezért?

– Három koronát.

– Egy rózsáért?

– … És a kihozás!

Sajnálkozást és szeretetet érzett, mikor a pénztelen lány pénzére gondolt:

– És… meddig hozod ezt még?

– Tíz napra van előfizetve. Harminc korona.

Most önmagát kínozta:

– Előre kellett kifizetni?

– Hogyne.

A gyereklány még állt ott, rendelkezésre várt.

A fiú megútálta. Indulatosan szólt rá:

– Na eredj! Mit állsz itt?

Ez csudálkozva nézett rá és elment. A hotel előtt megállt, visszanézett. Megijedt, hogy hibát csinált. Aztán szaladva ment a hóban a lóvasút felé.

Rossz érzés volt ez a pénz-dolog. Szánalmas és megható ettől a lánytól, akinek egy krajcárja se volt, nem is lehetett. Kölcsönkérte? Zálogba tett valamit? Hamis elegánciája nagyon szenvedett volna, ha ezt a beszélgetést hallja. Pedig mennyivel szerelmesebb, szomorúbb és illatosabb volt ez az anyagi része az ügynek, mint maga a rózsa.

A kaszinóban megint vesztett. De nem törődött a pénzzel. Ami kevés érzéke volt iránta addig, amíg szűkösen volt, az is eltűnt. Csak azt nem szerette, ha elfogyott, ami nála volt, mielőtt még haza lehetett volna menni. Úgy, hogy nagyobb összegeket vett magához, biztonságot akart. Az apja mintegy hetvenezer korona készpénzt hagyott rá, a többi vagyon a budai házban, egy svábhegyi telekben és részvényekben volt. A készpénznek a harmadrészét már elvesztette a kaszinóban. Sűrűn jelent meg a budai bankban és furcsa érzéssel állt a pénztáros elé, mikor ezerkétszáz-ezerhatszáz koronás tételekben vette ki a pénzt. Szemrehányást keresett az öreg pénztáros szemében, aki jól ismerte az apját. De nem talált benne soha szemrehányást és ez rosszul esett neki. „Ez a gazember szó nélkül ideadná az egészet, ha kérném“ – gondolta. És úgy érezte, hogy ez hűtlenség és árulás az öreg pénztárostól az apja iránt. Legalább egy tekintetet, egy fejcsóválást… De nem, még azt se…

A kopasz Turnovszky most minden este fenn volt a kaszinóban. Nem tartozott a reggelig játszók közé, óranéző játékos volt, éjfélután felszisszenő, olyan „megpofoz a feleségem“-alak, akit semmibe se vesznek a kártyások. Veszekedős, egykoronás játékos volt, szenvedélyesebb, mint az ezrekbe játszók, egyike a csúnya és izgatott kispolgári nyerészeknek, akiket elkap a bakk-áradat, de nem sodródnak be a közepére, hanem a szélén vergődnek és előbb-utóbb megkapaszkodnak egy parti bokorban, kimásznak belőle és úgy elszaladnak, hogy soha többé nem látni őket. De most benne volt még a vergődésben: félholtan és hirtelen lesoványodva ment haza, ha ötven koronát vesztett; és komisz hencegéssel mondta: „majd megmutatom én nektek!“ – mikor harmincöt koronát nyert két nap egymásután. Andort mindig kedvesen köszöntötte, de nem beszéltek egymással. Tegnap a fiú sokáig nézte fényes kopasz fejét, mikor játszott, s az Ella vonásait kereste benne. És ebből a hasonlatosságból, amit az utcán annyi vad-idegen nőben megtalált, semmit nem látott az apában.

Ma éjjel a bankárok nyertek. Egyik a másik után kelt fel nyereséggel, féltve-sunnyogva vitte a kosár bankót a sarokba, mint a kutya a csontot. Turnovszky bácsi hetven koronát vesztett és ettől még fényesebb lett a kopasz feje. Valami lakkozott csillámlást nyert, ami a homlokára, az orrára és az arcára is átterjedt. Turnovszky bácsin minden ragyogott, csak a szeme nem: ez mélyen és fakón ült benn a gödörben, rémült semmit mutatott, hetven korona, ez még nem történt Turnovszky bácsival. Ceruza és jegyzőlap volt előtte, Turnovszky bácsinak egy vasa se volt. Új bankár ült a tömeg közé és Turnovszky bácsi őszinte mohósággal figyelte a kártya járását tovább is, anélkül, hogy játszott volna, a letört játékosoknál mutatkozó tehetetlenségi erővel, amely ebben a komikus formában jelentkezik, mikor a pénz előbb fogy el, mint a játszókedv. A körülötte szorongók, akik a helyére szerettek volna ülni, már meg-meglökdösték, megjegyzéseket tettek, az arcához súrolt karral rakták az orra elé a bankóikat, meg-megrángatták, mint a halak a gilisztát, úgy, hogy tarthatatlan kezdett lenni a helyzete. Turnovszky bácsi ijedten kereső pillantással nézett szét valami kis pénz után. Andor ezt mind látta, és szeretett volna elébe rakni sok bankót, százasokat, hogy örüljön és hogy játsszék szegény tovább. Turnovszky bácsi meglátta Andor arcát az asztal túlsó végében és megállt rajta egy pillanatra a tekintete. De tovább siklott róla, bár nehezen. Elnézett, mintha ezt mondaná: „nem, ezt mégse lehet.“ Andor tekintetéből szívélyesség áradt. „Adok, hogyne adnék, szívesen adok“ – mondta a szeme, és ez, mint a delej, megint visszavonzotta rá Turnovszky bácsi ijedt tekintetét. Hosszasan nézte Andort, a dilettáns vesztő szédültségével. Már rég a nadrágjába szállt az önérzet és elegancia és egyéb ilyesmi. Andor kedvesen nézte és tétova kézzel nyúlt egy húszkoronás felé, ami előtte feküdt. Két ujjal felemelte a szája magasságáig, aztán a még egyre rámeredő kopasztól azt kérdezte, a feje és a bankótartó keze együttes mozdulatával: „szolgálhatok?“, és mikor erre Turnovszky bácsi néma igent intett, boldogan szólt hátra:

– Pincér.

És odaküldte a húsz koronát. Egy lélekzetnyi ideig az az érzése volt, hogy ebben a pillanatban feleségül vette Turnovszky Ellát. De ez rögtön elmúlt és nagy-erős restelkedés maradt csak benne. Ő szégyelte magát Turnovszky bácsi helyett. Ma éjjel a kopasz fél háromig maradt. Ezt se tette eddig soha. Elvesztette a húsz koronát is és addig vergődött, míg a hazulról való elmaradás érzése gyötrőbb lett benne, mint a veszteség kínja. „Mi ez ahhoz képest, amit otthon kapni fogok!“ Andor akkor már künn ült a nagyteremben és egy kártyaasztalon sonkát evett. A teremben rajta kívül csak két ember volt, ezek a sarokban ültek szemben egymással és délután óta játszottak alsóst, mint két elszánt néma, mintha egyik se akarna elmenni addig, amíg a másik halva nem rogy le a székről. Az ajtó nyilt és Nagy Ervin lépett be frakkban. Valami estélyről jöhetett, nagyon elegáns volt, ki volt pirosodva és agressziven villogtatta szét a monokliját a teremben. Aztán meglátta Andort. Zsebredugott kézzel, fitos orrát feltartva ment hozzá; megállt az asztalánál:

– Mi az? Ide is jársz?

– Csak ide járok. De téged még nem láttalak itt…

Nagy Ervin a sonkára nézett:

– Ehető ez a sonka?

– Nem rossz.

Nagy Ervin körülvágott a monoklival az üres termen:

– Pincér! – mondta. – Megengeded?

És Andor vizespoharán csöngetett vastag pecsétgyűrűjével.

– Minden kaszinóban láthatsz, – mondta szétnézve, újra csörgetve a poharat – nem tudsz olyan kaszinót mondani, ahol én meg nem fordulok. Ez az üzletemhez tartozik. Biznissz. Egy ilyen sonkát hozzon.

A tányérra mutatott. Ekkor jött ki Turnovszky bácsi a bakk-szobából, fénylőn és rémülten, sietve. Meglátta Nagy Ervint.

– Ervinkém, – ugrott hozzá – igazán nagyszerű, hogy itt vagy… légy szíves, kérlek, adj ide húsz koronát…

És mialatt Ervin nagy fekete bőrtárcát csattogtatott, kínosan mosolygott Andorra:

– Andornak tartozom, – mondta – de veled előbb találkozom.

– Kérlek, bátyám.

Kicsit mérgesen villogott a monokli, mikor a pénzt átadta.

– Köszönöm – tette le a kopasz a pénzt Andor asztalára.

– Kérlek… nagyon szívesen…

A sonkába fojtotta Andor a zavarát. Turnovszky bácsi a vállára ütött Nagy Ervinnek:

– Hallom Lajostól, hogy mindent elintéztetek.

– Igen.

– Szervusz – mondta Turnovszky, kezet fogott Nagy Ervinnel és a szemével intett Andor felé. – Agyon fog verni a feleségem…

Indult, visszaszólt:

– Holnap nálunk ebédelsz.

– Igen.

– Szervusz.

Kiment. Nagy Ervin leült Andorhoz.

– Ezt a húsz koronát se látom többé – mondta.

Andor azon a szerepen tünődött, amit Nagy Ervin most játszott Turnovszkyéknál. Tudta, hogy szerelmes volt Ellába, még nem is olyan régen. De ezt, úgy látszik, sikerült végleg elnyomnia magában, mert partiet akart csinálni. Mit keres ott most mégis, mint Pécsi Lajos barátja, ügyvédje, ebédvendég, talán násznagy is? Mikor a pincér a sonkát hozta, Ervin ezt mondta:

– Vasárnap van az esküvő.

– Tudom.

– Barátom, – mondta, lekanyarítva a fehér kövérjét a sonkaszeletről – neked könnyű, mert te elugrottál. De nekem, aki ottmaradtam… ezt most végignézni… das ist doch zu stark.

Hallgattak. Nagy Ervin evett.

– Szereted? – kérdezte Andor.

– Nem tudom, – felelt a másik – hogy egyáltalán képes vagyok-e szerelemre. Ha igen, akkor még mindig szeretem. Értesz?

A monoklin keresztül ellenszenves volt ez a szamár ön-lélektan, ez a rossz csináltvirág a stréberlélek gomblyukában. És a piros, pezsgős arcszín, a zabáló egészség és a krakéler erő… Valami pimasz kis győzelem volt ez a Nagy Ervin az élet fölött. És a hódító frakk és az a közönségesen csinos rövidke, szőke bajusz, ez a túlérett asszonyok és nedvesorrú kislányok szívdöglesztője, ez az ápolt sárga két kis selyemszárny, puszibajusz, viszonybajusz, brillantinbajusz, borbélybajusz, karriérbajusz…

Sápadt és indulatos élete mellett, ahogy szíveszegetten ült itt ennyi önzéssel és erőszakkal szemben, úgy érezte Nagy Ervint, mint az élőt, aki halottal beszél. „Mért nem vagyok én is ilyen?“ Némán nézte: az ajka pirosabb volt, mint a sonka, és a sörből olyan mélyet húzott, mintha a lelkébe szívta volna be. „Mért van az, hogy én haldoklom és ő velük ebédel?“

Reggel kilenckor még kártyázott. Nagy Ervin már rég hortyogott otthon, törökstilű garszonhálószobájában, égszínkék pizsamában és a Pester Lloyddal a vörös paplanra lelankadt kezében. A kaszinóban égtek a csillárok, a redőnyök le voltak eresztve, a kártyások nem szeretik, ha a nap besüt az ablakon. Kábultan ült Andor egy makaópartiban három idegen emberrel. Két ujságíró játszott még és egy vörös kis kereskedő, akinek úridivatüzlete volt a Kerepesi-úton. Az egyik ujságíró koránőszült, piros, zömök ember volt, ez nyert. A másik hosszúnyakú, hosszúhajú, tuberkulotikus, sáppadt, szenvedélyes szemű. Ez se nem nyert, se nem vesztett. Andor vesztett, de nem siránkozott, s így úgy látszott, mintha minden pénzt az izzadó vörös zsidó veszítene, aki benn a bakknál leadott vagy négyezer koronát és itt kétezernyolcszáznál tartott. Piszkos volt a keze és az arca is, a kezétől, amivel folyton simogatta, törülte magát. Olyan volt az arca, mintha jártak volna rajta.

– Uraim, – mondta Andor felé fordulva féltízkor – kénytelen vagyok leszaladni az üzletembe pénzért. Hacsak az urak nem hiteleznek nekem ma estig.

A két ujságíró egymásra nézett. A koránőszült zömök eleget nyert, szeretett volna hazamenni. Akkorra már a másik is nyert valamit, ez is abbahagyta volna szívesen.

– Hitelbe nem játszom – mondta a zömök, összeszedte a pénzt és felkelt.

– De uraim, – mondta neki rémülten a vörös zsidó – az én cégem közismert, én minden lapban hirdetek, én jó vagyok minden összegre… Radó Izsó még jó ezer koronára.

– Jössz? – fordult a zömök a véznához.

A vörös zsidó Andorra nézett:

– Uraim, – mondta neki is, mindenkit uraimnak nevezett kínjában – hát így itthagynak?

Andor a pénzére mutatott:

– Kérem, én szívesen adok.

– Uraim, – kiáltott a vörös a távozók után, akik már az ajtóban voltak – ez az úr ad nekem ezer koronát… Kérek még egy félórát.

Azok kimentek, szó nélkül.

– Ez egy klub? – mondta a vörös, végtelen megvetéssel. Magyarázta Andornak: – Örültek, hogy elmehettek.

Visszaült az asztalhoz, szembe Andorral:

– Játszik velem tíz rádli alsóst, per száz korona?

– Azt már nem – mondta Andor, fölkelt és émelygést, undort, haldoklást érzett.

– Szóval ön is vízben hagy – hangzott az asztaltól.

Andor megállt egy pillanatra. Az futott át rajta, hogy le kell-e ezt a piszkos állatot ütnie, vagy oda kell-e dobnia elébe az egész pénzét, ami most már csak a fele volt annak, amivel leült. Csak az undorodás tartotta ettől vissza. A züllés és a piszok, ez a ronda jelenet, ez a rémülettől megvadult zsidó a szívét fojtogatta. „Ella, Ella“ – ordított fel benne a belső sírás – „szép fiatal menyasszonyom… életem… koporsóm…“ Oly élénk volt a fájdalom, ami marta a belsejét, hogy szavakat érzett, valósággal beszélt a szíve. „Angyalom…“ – hallotta belülről – „… feleségem… szerelmem… kislányom… Ella.“ Mindez a diákos nyelvkincs felkavargott benne, fájón, ahogy csak a gyerekkori emlék tud fájni, ha akar.

A zsidó már két más emberrel tárgyalt. Onnan Andorhoz ugrott, megfogta a karját:

– Újabb ajánlat, – mondta, virgoncságot erőltetve – lemegyünk a kafanába és én Fischer úrral játszom három százas parti billiárdot, per kétszáz korona. Tartok önnek is száz koronát.

– „Nem kell hazamenni“ – mondta a beszélő szív. – „Nem kell egyedül maradni.“

Tíz perc mulva lenn ült a kávéházban, egy tükör alatt, savanyú kávét ivott és nézte a lökéseket. Fischer úr nyugodtan játszott és nyert, a vörös zsidó izzadt és izgult, eltévesztette a golyókat, folyton krétázta a dákót, magyarázott, jajgatott, sokáig célzott és megint rosszul lökött.

– Ebben is szerencséje van önnek – mondta egyszer, Andor felé fordulva.

Tizenegykor ment haza. „Gyűrött lehetek“ – gondolta, mikor a szálló halljában embereket látott. Egy kosárszékben a száraz elvált asszony ült, mellette sáppadtan és komoran a kislánya. Az asszony ujságot olvasott, a gyerek a semmibe nézett. El akart haladni mellettük, mikor egy férfi kelt fel a másik oldalon a fonott kanapéról és útját állta:

– Részeg vagy?

Megijedt, ránézett. Rácz Miklós volt. Szigorú vastag szemüveg nézett gyűrött, megnyúlt arcába.

– Kilenc óra óta várok itt.

Andornak könnyek szorongtak a torkában. Némán követte Rácz Miklóst, aki egy sarokba vonta:

– Mit csinálsz magaddal? Hogy élsz? Mi ez?

– Semmi – mondta, durcásan biggyesztve a száját.

– Borzasztókat hallok rólad. És felém se jössz, hónapok óta nem láttalak.

Andor vállat vont.

– Rémesen nézel ki – mondta Rácz. A szemüvege jóságosan fénylett.

– Most jősz haza?

Igent intett a fejével, szólni nem mert, félt, hogy ha megszólal, kibuggyan belőle a sírás.

– Mi ez? Szerelmes vagy?

– Azt nem – mondta dacosan. Haragosan nézett Ráczra.

– Hát édes fiam, – mondta ez – én azért jöttem, hogy ebből a züllésből kihúzzalak. Mától fogva… ha ilyen taknyos vagy és egy semmi lány miatt így elhagyod magad…

Andor felállt. Nem bírta ezt.

– Kérlek, – mondta – hagyd ezt.

– Nem hagyom.

– Hagyd ezt – mondta reszkető hangon, tele sírással, érzékenységgel, idegességgel, türelmetlen kínban.

Rácz rávillogott:

– Köszönd meg, hogy törődöm veled.

A nyakába szeretett volna borulni, széles férfimellén kisírni magát, de ez reménytelen volt. Rácz oly komoly és férfias, katonás, van benne valami az apából és a kocsisból, jóságos, de nem vonzó, tisztességes, de nem érzelmes… „drága, jó fiú, milyen messze vagy tőlem!…“

– Örülj, hogy törődöm veled – hangzott nyersen.

Úgy szerette most Ráczot, mint az apját:.

– Köszönöm, nem kértem – mondta neki.

– Úgy? Akkor, édes fiam…

Felállt és fölvette maga mellől a télikabátját. Felhúzta.

– … akkor kár volt a kocsiért.

Sírt a fiúban minden. Kezet szeretett volna csókolni neki. De a szája már mondta:

– Megtérítem, ha parancsolod.

Rácz Miklós köszönés nélkül ment el.

„Ezt is elvesztettem“ – fájt végig rajta. – „Mindent elvesztettem. De így jó.“

Felemelte a fejét. Nem tudta, hogy így mért jó, de érezte, hogy ilyen nagyon fájni, az most jó. A fürdő folyosója felé ment. „Meleg víz, jó meleg víz“, – ez járt a fejében – „aztán aludni, aludni, aludni…“

A majolikás fehér kabinba besütött a téli nap. Mint valami szikrázó jégablak, úgy fénylett fönn a kerek lyukon a katedrálüveg. A kénes víz csodakék volt a fehér kádban, mint egy kis tenger; a színében volt valami a végtelenségből. Andor meztelenül állott a ruhái mellett és meglátta magát a tükörben. Sárga és sovány volt a teste, a bordái elárulták a csontvázát, mikor kiegyenesedve nézte magát, elgyötrött ifjú testét, meggyöngült karjait, halvány arcát, és csontos homlokát, amely alatt sötéten ült két mély-kék szeme, most a tükörből önmagát bírálva, szégyenkezve nézve vissza sajátmagába. Majd elrestelte a tekintetét, amely zavartan és könyörögve nézett vissza rá, elfordult a tükörtől, belépett a kádba és belemerült a meleg vízbe. Egy pillanatig komoran nézett maga elé, aztán két tenyerével vizet mert az arcára, a szemére, mert úgy érezte, hogy a szeme belülről nedvesedik, és ezt nem akarta tudomásul venni. Legörbült szájjal küzdött ellene és a forró, sós csöppeket locskolva keverte össze a meleg kénesvízzel.

X.

Csütörtökön már vagy huszadszor rakta össze lecsukott szemei mögött minden pillanatnyi részletét az Ellával való beszélgetésnek. Emlékezetében még mindig a déli napfény sütötte ezt a mozgó képet: az arckifejezéseket, a mozdulatokat. Éles és pontos volt minden, mint egy napon-vett fotografián. Az optimizmusa, mint koldus a vendéglő kerítésénél, sólyomszemmel nézett minden mozdulatra, de semmit nem kapott. A lány vagy nagyon ügyesen viselte magát, vagy valóban semmit nem érzett már iránta. És az életbe csak nemrég kikerült gyermek nagy csodálkozása fogta el: úgylátszik, nagyon szenvedhetett ez a család, mikor ő elhagyta a menyasszonyt. Későn jön csak meg a képesség: megmérni azt a bánatot is, amit okoztunk. A tapasztalt emberek oly büszkén titkolják a megbántottságukat, hogy a kényeztetett gyermek nem tudja meg, mekkorát ütött, csak amikor, néha sok-sok idő multán, visszaütik. És akkor csodálkozik, vagy elbúsúl az emberek gonoszságán. Turnovszky köszönti a klubban, Iván vigan beszél vele, a lány kezet nyújt neki… és mégis… valami keserű, néma bosszú és gyűlölet sötétlik feléje ebből az egészből…

Aznap is jött rózsa. Már az ötödik vagy hatodik, nem tudta. De mindenik rózsa céltalanabb volt, mint az előző napi. Mint ahogy az ujság még jár a halottnak, pontosan és kegyetlenül: „Nagyságos X. Y. úrnak“…

A Csirkét megint elfelejtette. A szánkó óta nem látta. Most már ez se kellett neki. Az érzékeit valami nyomorult túlérzékenység fogta el. Nem tudott nők szemébe nézni, és ha hozzáért valami női kéz vagy ruha, az az érzése volt, hogy nem bírna egy pillanatnál tovább ilyen érintést. A Csirke próbálkozott egyszer-kétszer a kuglizó mellett, de reménytelenül. Egyszer el is ment kocsin a kaszinóig, de ott meggondolta a dolgot és nem küldte fel a kocsist. A Csirkében volt valami veleszületett kis önvédelmi okosság: elment a nagyobb fájdalom elől, az ösztöne elvitte a kaszinótól, nem akarta, hogy fenn azt mondhassa Andor: „mondja, hogy nem vagyok itt“.

Délután, mikor fölébredt, váratlanul az a jó érzése támadt, hogy két és fél nap milyen hosszú idő, ha az ember cselekedni akar valamit. Vasárnap délelőttre van kitűzve az esküvő. Most csütörtök délután van, fél öt. „Túlélni úgyse fogom“ – gondolta, bár nem tudta, hogy hogy’ megy az, mikor az ember nem él túl valamit. Ezek a készrekalapált mondatok, mint: „nem fogom túlélni“ – nála is olyan furcsa szerepet játszottak, mint sok más tapasztalatlan embernél. A nyelv gondolkozik és néha határoz is a gyöngéknél és az elgyöngülteknél: túlbecsült közmondások, hazug közhelyek, öreg világítótornyok, amik a helyükön maradtak, míg a tenger új öblöket vájt és régi zátonyokat mosott el, – ők bután pislogják a régi veszélyt az ifjú hajós felé…

„Túlélni úgyse fogom.“ Hát akkor: „mi az, amitől vissza lehet riadni?“ Mindent meg kell próbálni. Erre a két és fél napra mindent fel kell tenni. Frissen ugrott ki az ágyból, az akaraterő brutális szalmalángjával a szívében, ami oly nagyot lobban a habozó természetű emberekben, hogy az igazi erősek, akik ezt nem ismerik, néha az első percben megtévesztetik magukat általa. „Most nincs kártya, ma nincs kaszinó, ma cselekvés van, nem buta elsülyedés.“ Öröme telt magában, mikor öltözött. Késői ebédjéhez vörösbort szokott inni.

– Nem kell – mondta ma a pincérnek. – Vizet hozzon.

Tiszta fej kell. Mindenekelőtt Kornély Margithoz kell menni. Ott mindent, mindent meg lehet tudni és ez a lány az egyetlen út Ella felé, amely még nincs eltorlaszolva. A vagyonát, amelyet egyszer már odadobott Ella elé, most ismét, mint valami komoly erőt érezte állni maga mögött. „Mindent, ha másképp nem megy.“ Kocsiért telefonáltatott, sietve ugrott bele és a József-utcába dirigálta. Ott laktak Kornélyék, a külső végében a hosszú utcának. „Vajjon otthon lesz-e?“ Egészen biztosan otthon lesz – érezte, bár tudta, hogy Margit a sokat sétáló, vizitelő lányok közé tartozik, akiket mintha a családjuk rossz anyagi helyzete mozgatna örökkön, mindig az utcán látni őket, mennek valahova, vagy jönnek valahonnan.

A harmadik emeleten laktak. Volt itt vagy kétszer Ellával, úgy, hogy megbeszélték a találkozást és Kornély Margit aztán magukra hagyta őket a szobájában. Ez nagyon rég volt, amikor még nem volt a szülék előtt is nyilvánvaló a vőlegénység. Margit akkor az ebédlőben halkan zongorázott, míg ők benn ügyetlenkedtek és csókolóztak, lázasra pirulva abban a tudatban, hogy óriási bűnt követnek el. Margit úgy vigyázott rájuk, hogy darabokra tépette volna magát értük.

Most is zongora szólt az ebédlőből, mikor a cseléd bebocsátotta Andort az előszobába. Sok kabát és kalap függött a fogason és belülről vidám beszéd, fiatal, nevető lárma hallatszott. Aztán rögtön elhallgatott a zongora és Kornély Margit kiugrott az előszobába. Háziasszony-pirosság volt az arcán, fénylett a szeme. Nagyot nézett, mikor Andort meglátta.

– Isten hozta – mondta csudálkozva. – A zsúromra jön?

– Zsúrja van?

A lány a túlterhelt fogasra mutatott:

– Nem látja?

– Nem tudtam – mondta Andor, levetve a télikabátját. – Bocsásson meg, de okvetlenül beszélnem kell magával.

– Most mindjárt?

– Most mindjárt. Életbevágó ügyben.

Margit a konyhaajtóhoz ment:

– Pardon – mondta. Kiszólt: – Nem négy csokoládé, csak három. És hat tea.

A félig-nyitott ajtón benézett a gázlángos konyhába:

– A sósak hol vannak?

– Azt tetszett mondani, hogy azt a kisasszony pakolja ki.

– Mi az? – kiáltott rémülten a lány. – Még ki sincsenek pakolva a sósak? Maga trampli. Még ki sincsenek pakolva?

Beröpült a konyhába. Az ajtó bölcs lassúsággal, magától fordult utána, nem csukódott be egészen, megállt, egy kis hasadékot hagyott.

– A fatálcát adja. A fatálcát adja! A fatálcát adja!! – jött a hisztérikus, mérges hang, az ember szinte látta a megrémült parasztcselédet, amint kapkod és nem tudja, mit adjon.

Faképnél hagyva állt Andor az előszobában. Gúnyosan mosolygott, az idegen kabátokat nézte és a szegényes, kispolgári lánykalapokat. Biztos, hogy Ella nincs itt, hiszen az lett volna az első szava Margitnak. És nem hagyta volna akkor itt állni. És különben is, érezte, hogy Ella nincs itt, s mostanában, beteges túlérzékenységében úgy megsejtett mindent, hogy már nagyon bízott az érzéseiben.

– Előre! – hangzott a konyhából, és nyílt az ajtó, Margit tolta ki a cseléd mögött, aki fodrosan-kötényesen, pirosan és izgatottan jött, fatálcán hozva a sósakat, vitte be a tálat az ebédlő felé.

– Zavarom? – kérdezte Andor.

– Majd… exkuzálom magam a vendégeim előtt… de sokáig nem lehet… beláthatja… háziasszony vagyok…

– Kérem. Hogyne. Öt perc.

– Várjon itt meg.

Bement a lármába. Sértő volt, ahogy itt úgy bánt vele Kornély Margit, mint egy hordárral, de nem bánta. Mit bánta ő ezt? Margit megint kijött:

– Az én szobámban vannak, meg az ebédlőben. Nincs más hely, mint a hálószoba. Az le van csukva. De csak a fürdőszobán át lehet odajutni…